12. fejezet

12.      A meglepetés ereje

Jody

- Azt akarod mondani, hogy ennyi ideig együtt voltál azzal az észvesztő, gazdag sráccal és egyáltalán nem mozdultál rá? – hitetlenkedett Estee, aki egyedül csak azokat a részeket fogta fel a lelkes élménybeszámolómból, amelyekben Kyler neve is felmerült. Ráadásul ahelyett, hogy az ajándékának örült volna, engem szekírozott.

Még csak tegnap jöttünk haza, de valahogy még nem sikerült magam mögött hagyni az olaszországi hangulatot, azt kívántam, bár tovább maradhattam volna ott ahelyett, hogy a nővérem dilijein idegeskedjek.

- Bármilyen meglepő legyen is, nem – válaszoltam higgadtan. – Megtennéd, hogy legalább ma nem nyaggatsz ezzel?

Pihenős napot terveztem, talán pár baráttal, de semmiképp nem a projektjeimmel, azokra ráérek a következő napokban is. Gerard, Olive vagy Clem társaságára vágytam, meg egy jó teára a kedvenc helyemen, mindezekhez pedig az utolsó, amit hozzátettem volna az Kyler. Őszintén nem hiányoltam a jelenlétét, sőt kész felüdülés lesz egy napig nem gondolni rá.

Szerencsére Estee-nek vissza kellett mennie a konyhába anyához, aki épp befőttet készített a félretett dinnyehéjakból. Azt hiszem, több mint naivság volt, hogy azt hitte, a befőttjei majd megszabadítják az iskolát a válságtól, de nem volt szívem letörni a kedvét. Ő és Estee már második napja főzik és porciózzák, ami a dinnyékből megmaradt, egyre hosszabb sorokba halmozva a már megtelt üvegeket. Vajon anyának van fogalma arról, mennyi üveggel kellene eladnia, hogy valóban az iskola javára váljon? Nem kérdeztem meg, a legeslegrosszabb esetben legalább egész télen lesz mit csemegéznünk.

Amikor kisétáltam a házból, rögtön kiszúrtam Nate-et, aki már vissza is csöppent a szokásos hétköznapi tevékenységei közepébe. A slag segítségével épp mocsarat gyártott az udvaruk egy részéből.

- Jody, nézd meg ezt! – kiáltott rám, ahogy meglátott. – Szerinted Kyler ilyenre gondolt? – mutatott a kartondobozhegyre, aminek nem értettem a funkcióját, amíg valóban közelebb nem sétáltam.

Bár vonzott a gondolat, milyen érzés lenne a meztelen talpammal beletapicskolni a Nate által gyártott sárba, ezúttal eltekintettem az élvezettől, és kikerültem az árvíz sújtotta területet.

Nate büszkén nézett rám, majd a művére, ami egy különböző méretű kartondobozokból építetett, félkör alakú kerítés volt, ami elzárta Rubicont a bokrosabb részektől, ahol rendszerint nyoma szokott veszni.

- Van annyi doboz, hogy teljesen körbekerítsem, ha valahová el kell mennem – jelentette büszkén. – De most még elég elé ez az akadály, úgyis itt vagyok vele.

- Remek – tartottam fel a hüvelykujjam, bár Kyler nem említett kartondobozokat, amikor a hazafelé vezető úton kiselőadást tartott a felelős teknőstartásról. A gyerekek, akár volt teknősük, akár nem, árgus szemmel figyelték, majd egytől egyig megrettent képet vágtak, amikor megemlítette, mi történt a saját házikedvencével. Komoly trauma lehetett, ez látszott is rajta…

Már megint rajta gondolkodtam. Hihetetlen, hogy lekötötte az összes figyelmem, sokkal jobban, mint az összes többi projektem együttvéve. Ez nem volt jól.

Úton a teaházba, már azon járt az eszem, milyen szép volt a Spanyol lépcsőnél éjszaka, és hogy milyen szavakkal lehetne kifejezni azt az érzést, ami megszállt azokban a percekben. Az ilyen élményekért volt érdemes élni. Ha becsuktam volna a szemem, és felidézem az egyik pillanatot, az éjszakai levegő finom illatát, pontosan vissza tudtam volna képzelni magam oda. Tökéletesen pihentető lett volna, ha nem ugrik be, ahogy Kyler kis híján összetört minket a bárgyú vicckísérlete közben. Bár nem volt annyira hangulatromboló vele, mint képzeltem, sokkal jobb lett volna, ha átérzi a varázsát mindannak a csodának, amit felfedeztünk. Ahelyett, hogy a hajammal vagy a listával törődik példának okáért.

Uh, igazán ki kellett volna tisztítani az agyam. Be is terveztem a teaház utánra egy jó kis meditációs kylertelenítést.

Amikor beléptem, rögtön kiszúrtam Gerard és Olive alakját. Öt perc múlva már ott ültem mellettük, és vidáman áradoztam Olaszországról, az éghajlatról, a látványosságokról és az isteni fagyiról, amikor észrevettem, hogy meglehetősen osztott figyelmet kapok. Gerard és Olive bár nem szóltak közbe, beszédes pillantásokat váltottak egymással. Hirtelen feltűnt a legjobb barátnőm enyhén rosszalló szájtartása is. Már épp meg akartam kérdezni, mi a probléma, amikor megszólalt a mobilom.

Nem szívesen foglalkoztam mással, amikor végre a barátaim társaságát élvezhettem, de Emery neve villogott a kijelzőmön, így végül mégis felvettem.

- Jody, ezt nem hiszem el! Mit csináltál Kylerrel? – Az első pillanatban arra gondoltam, talán Kyler megint csinált valami kétségbeesett bolondságot, mint az ivászat és a szakállnövesztés is volt, de aztán rájöttem, hogy Emery hangja nem aggódó, inkább szokatlanul lelkes.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Mi van Kylerrel?

- Most ment el itthonról, miután beszélt apával. Beszélgetett vele, érted? És egyikük sem rohant el feldúltan! Ilyen nem volt már… nem is emlékszem, hogy volt-e ilyesmi valaha is! Aztán meg hallottam Kylert énekelni valami kis verset, de nem volt részeg, csak úgy énekelt. Boldogságból!

Igyekeztem kiűzni a fejemből az éneklő Kyler képét.

- És ez miért baj? Jót tett neki a kikapcsolódás. Figyelj, most… - Nem akarok a projektekkel foglalkozni fejeztem volna be finoman, de már közbe is vágott.

- Nem a kikapcsolódás! Te voltál, Jody! Ez… én azt hiszem, hogy Kyler igazán szerelmes beléd, pedig annyiszor mondta, hogy csak barátok vagytok. Meg akartam kérdezni, hogy…

- Csak barátok vagyunk – szögeztem le. – Semmi közöm a hangulatingadozásaihoz. – Legalábbis úgy semmiképp, ahogy Emery gondolja. – Figyelj, most leteszem, el vagyok foglalva, majd beszélünk valamikor.

Eltettem a mobilom, közben pedig azon tűnődtem, Kyler a Saba verset dúdolgatta-e. A gondolat mosolyt csalt az arcomra, de aztán emlékeztettem magam arra, hogy másokra kell fókuszálnom. Például a barátaimra.

- Mi volt az a nézés az előbb? – kérdeztem őket.

- Semmi – vágta rá Olive. – Ki hívott?

- Csak Emery – mondtam, azon tűnődve, miért tartja Olive még mindig úgy a száját, mintha nem tetszene neki valami. Kérdő pillantásomra Gerard a szemét forgatta.

- Csak Emery? – ismételte Olive. – Úgy, mint Kyler McNeil-Stone húga „csak” Emery? Annak a Kylernek a húga, akivel hetek óta mindenhová együtt mész, és akivel három teljes napig kettesben voltatok Rómában, mégis azt állítod, hogy nincs közöttetek semmi?

- Igen, róla van szó – mondtam enyhén felkapva a vizet. – Mi az, hogy kettesben? Tizenöt gyerek és a tanárok neked kettesben? Ráadásul nem is megyünk mindenhová együtt. – Habár tényleg többet találkozom vele, mint szeretném. – Nem értem, miért nem vagy képes hinni nekem, amikor azt mondom, hogy semmi közünk egymáshoz?

- Mert Kylerről van szó, azért! Lehet, hogy te mással voltál elfoglalva, de én láttam, hogy milyenfajta srác ő. Nem tudom elhinni, hogy egyszerűen csak… fogalmam sincs, mit csináltok együtt.

- Hagyd már békén! – legyintette le Gerard, majd rám nézett. – A drága Olive egyszerűen csak féltékeny, ne vedd magadra.

- Nem vagyok féltékeny! – sziszegte Olive az ikerbátyjának. – Én csak…

- Féltékeny vagy, mert te egész gimi alatt McNeil-Stone társaságában akartál lenni – folytatta nyugisan Gerard. – Nem gondolod, hogy már gyerekes ez a népszerűségi izé? Mi olyan érdekes neked McNeil-Stone-ban? Hiszen csak egy szerencsétlen gazdag srác, akinek problémái vannak, épp ezért járkál Jodyval, nem igaz? – nézett vissza rám.  

Akartam válaszolni, de Olive és Gerard testvériesen hajba kaptak mellettem, így amíg vitázgattak, egy kicsit elgondolkodtam a kérdésen. Kyler kicsit több mint egy egyszerű projekt. Ő a barátok szót használná, mégis nem nevezném barátoknak magunkat. A barátság még mindig valami más, nem pedig az, ami köztünk van. Alig hittem el, hogy már megint Kyler a téma, de az még hihetetlenebb volt, hogy még mindig rá gondolok.

J~o~d~y

Gerardnak sikerült alaposan kifárasztani néhány kellőképpen kemény teniszmeccsel, így kissé lassabban haladtam a szokásos tempómnál. Már nem sütött annyira a Nap, mint koradélután, kellemesen melengette az arcomat, amit teljesen felé fordítottam. Hogy nem néztem a lábam elé, kissé megnehezítette a sétát, de ismertem már az utca majdnem minden macskakövét, így elég magabiztosan haladtam. Mennyei volt élvezni a természet egyszerűségét.

- Jody! – Az ismerős hang felé fordultam, és kinyitottam a szemem. Melody volt.

- Mel, szia! – mosolyodtam el. Derültebbnek tűnt, mint valaha. Az a fajta lány volt, aki képes maximálisan kivirulni a szerelemtől, és ahogy elnéztem, bőven volt is neki mitől. – Mi járatban vagy errefelé?

- Gondoltam, megiszom egy teát, és nem tagadom, reméltem, hogy veled is összefutok. Kylerről szerettem volna beszélni veled.

Már megint. El sem hittem, hogy Gerardon kívül mindenki csak Kylerről akar hallani. Lehet, mégiscsak jobban jártam volna, ha egyből visszazökkenek a normális kerékvágásba, és a változatosság kedvéért olyan emberek közé megyek, akik nem ismerik Kyler nevét.

- Nem járunk – szögeztem le ki tudja hányadszorra.

- Tudom – mosolygott Melody. – Kyler is ezt mondta. Hittem neki, és persze neked is hiszek.

- Mi győzött meg? – kérdeztem meglepve. Közben lassan elindultunk a teaház felé, gondoltam, később is ráérek elmenni a térre, úgysem létfontosságú, hogy ránézzek jobbról a harmadik padra.

- Kyler maga. Átjött Henryhez, most először fordult elő, hogy nem fintorgott, amikor meglátott. Igazából nagyon édes volt, azt mondta, jó barátok lettetek és mesélte, hogy tényleg elment veled Rómába. Henry nem is akart hinni a fülének, amikor hallotta azt a sok történetet, meg a tényt, hogy Kyler gyerekekre vigyázott. Össze is vitatkoztak egy kicsit – nevetett –, mert Henry szerint Kyler utálja a gyerekeket, ő meg tagadta. Szerintem Henry még mindig hitetlenkedik, tudod, magukra hagytam őket, hadd legyenek egy kicsit együtt. Kyler nagyon ragaszkodik Henryhez.

Némán bólogattam, de nem mondtam semmit, így Melody folytatta a szóáradatot.

- Mutatta a napszemüveget, amit tőled kapott, abban jött át. Azt mondta…      

Végighallgattam a római utazás kylerösített változatát, amiben minden olyasmi benne volt, amit én nem jegyeztem volna meg, de nyomát sem hallottam a Trevi-kútnak vagy a Forumnak.

- De mondd, miért hív téged Kyler Hajpántnak? – kérdezte végül Melody.

Kezdtem feladni a reményt, hogy aznap még másról is beszélgetünk, mint Kylerről, de azt nem hittem volna, hogy maga Kyler kezd zaklatni, alig pár perc múlva. Összevont szemöldökkel olvastam le a nevét a kijelzőmről, majd felvettem, mert sejtettem, hogy addig zaklatna, amíg nem beszélek vele.

- Hajpánt, kösd fel a bugyidat, mert ki fogsz esni belőle, ha megtudod, hová megyünk ma este! – kiabálta izgatottan, mire kissé eltartottam a fülemtől a mobilt.

- Kyler, nem…

- Meghívóm van egy igazi királyi esküvőre, szóval mondj le mindent, Jody! – folytatta egy fokkal halkabban, de még mindig ugyanolyan lelkesen. – Ráadásul máris késésben vagyunk, menj haza, kapj fel valamit, és érted megyek mondjuk… tíz perc múlva. Erről tuti nem akarsz lemaradni, rajta van a listán, nem?

- De… de én nem tudok semmilyen királyi esküvőről – mondtam kicsit gyanakodva, hiszen direkt figyelem az ilyesmit.

- Az, hogy nem tudsz róla, nem jelenti, hogy nem is lesz – vágta rá önelégülten. – Nyomás haza, mielőtt nélküled megyek el! – azzal le is tette.

Röviden vázoltam Melodynak, miről volt szó, de neki sem volt fogalma semmilyen esküvőről mostanában, így kezdtem azt hinni, hogy Kyler csupán valami királyi esküvő-utánzatra óhajt elcipelni. Ugyanakkor meglehet, hogy valami tényleg elkerülte a figyelmemet. Ha pedig így van, a világért sem maradnék le róla, hiszen mikor lenne esélyem egy másikon részt venni? Biztosan nem a közeljövőben.

Amikor hazaértem, a Bentley már a házunk előtt állt, Kyler pedig elegáns öltönyében Nate mellett guggolt, és mutogatva magyarázott neki valamiről. Közelebb érve már hallottam is a szavait…

-… úgy nem kellene attól tartanod, hogy megint elmászkál, mégis egész sok tere lenne a felfedezéshez. Ha akarod, segítek megcsinálni.

- Jody! – tépte fel a bejárati ajtónkat Estee. – Siess, kiválasztottam neked egy ruhát az esküvőre!

Kyler és Nate felnézett rám, előbbi azonnal elindult felém széles vigyorral a képén. Úgy festett, mint aki a fél napot készülődéssel töltötte, még a haját is elegánsra zselézte, ami valószínűtlenné tette, hogy ő is akkor tudta meg az esküvőt, amikor nekem telefonált. Arra gondoltam, igazából másvalakivel volt hivatalos rá, és csak utolsó megoldásként hívott engem.

- Ez a szerencsenapod! – közölte velem vidáman, és a belső zsebéből előhúzott egy pazar aranyszínű borítékot. – Jobb lesz, ha tényleg sietsz, a házasságkötésről már lekéstünk, de a fogadásra bőven odaérünk. Úgy készülj, hogy ott is maradunk éjjelre a kastélyban, ahol tartják. Rajta van a meghívón! – nyújtotta át.

Estee közben már oda is ért mellém, és elkapva a karom, vonszolni kezdett befelé. Csak a meglepetés erejének köszönhető, hogy hagytam magam, nagyon kíváncsi voltam a meghívóra. A szöveg meglepően egyszerű volt, bár a legelegánsabb betűtípussal nyomtatták a szerintem legjobb minőségű papírra. Valami Omar herceg és Anna esküvőjére szólt, de egyikük vezetékneve sem volt rajta, feltételeztem, mindketten elég biztosak voltak benne, hogy bárki is kapja meg a meghívót, tudni fogja, kikről van szó. Igaz, nem sok Omar herceg (ezt persze odabiggyesztették) szaladgál az ember ismerősei között.

Nem szívesen, de felvettem azt a ruhát, amit Estee választott nekem, hiszen Kyler nyomatékosította, hogy sietni kell. A ruha különben nem volt olyan borzalmas, bár hiányoltam a színeket az egyszerű fekete anyagról, ami leért majdnem a bokámig, és csípőn felül kissé túlzottan rám simult. Estee még cipőt is elém tolt, egy hegyes orrú, de szerencsére nem olyan magas borzalmat, ami a ruhával együtt a lehető legkevésbé volt az én stílusom.

- A hajaddal is kellene kezdeni valamit – kezdett bele Estee, de Kyler türelmetlen ciccegése behallatszódott, így ezt kihasználva félretoltam a nővéremet.

- Már ez is több mint amiben jól érzem magam. – Felkapva az egyik praktikus tarisznyámat nekiálltam, váltásruhát pakolni magamnak, meg valamit, amiben majd aludhatok.

Estee még izgatottan a kezembe nyomott egy marék csillogó strasszokkal díszített hullámcsatot, meg egy lehetetlenül kicsi lakkozott táskát, aztán már rohantunk is Kylerrel. Szerencsére annyira siettünk, hogy amikor meglátott a ruhában, nem tett semmiféle humorosnak vélt megjegyzést.

Cserébe én sem kommentáltam, amikor a megengedett sebesség felett vezette a Bentleyét, inkább csak meghívót nézegettem.

- Ki ez az Omar herceg? – kérdeztem kíváncsian.

- Fogalmam sincs – válaszolta, mintha még ő csodálkozna azon, hogy azt feltételeztem ismeri a vőlegényt.

- Azt legalább tudod, melyik ország hercege?

- Nem vagyok biztos benne – mondta tétován. – De az biztos, hogy igazi herceg, Anna kijelentette, hogy csakis igazi királyi sarjhoz megy feleségül.

- Anna kicsoda? – tettem fel egy újabb kérdést.

- Anna Webb-Heller – jelentette ki, mintha ez mindent elárulna.

- És ő ki? – Hitetlenkedve nézett rám a visszapillantóból.

- Anna Webb-Heller, a modell, természetesen. Ne mondd, hogy még soha nem hallottál róla! Ezerszer híresebb, mint Tina Alina.

Üres tekintetem láttán a fejét csóválta.

- Ezt sosem fogom megszokni – mormolta magának. – Minden idegennek integet, de az igazi hírességekről fogalma sincs. – Önkéntelenül is elmosolyodtam.

J~o~d~y

Az esküvő pazarabbra sikerült, mint képzeltem, ráadásul a különböző kultúrák egy furcsa mixe volt, amilyet még életemben nem láttam. Először is, a vőlegény egy szaúd-arábiai herceg volt, a menyasszony pedig félig angol, félig dán lány, így a vendégsereg a legkülönbözőbb emberekből állt. Sötét bőrű nők viselték a lehető legszínesebb ruhaösszeállításokat, több férfi teljesen fehér tunikaszerűségben és turbánban volt, mások kissé ötvözték az európai öltözködést a közel keletivel, és megint mások, mint Kyler is, a megszokottan néztek ki, estélyi ruhákban, öltönyben vagy épp frakkban jelentek meg.

Én meglehetősen hétköznapian néztem ki a forgatagban, azt hiszem, egy szemernyit sem tűntem ki a tömegből. Még időben odaértünk a díszvacsorára, és helyet is foglaltunk féltucatnyi dán, üzletember kinézetű férfi között, akikkel csak némi mutogatás árán sikerült megértetni magunkat.

Hatalmas volt a felhajtás, pincérek tucatjai szervírozták a csodásan megkomponált fogásokat és az íncsiklandozó desszerteket. Akárhányszor kiürült a poharam, valamelyik mindig ott termett, hogy újratöltse, azzal, amivel én parancsoltam. Elgondolkoztam rajta, én képes lennék-e ennyit hajlongani és mit-parancsolozni egyetlen este alatt. Kylernek persze mindez nem volt újdonság, egyre csak döntötte magába a pezsgőt, és kézzel-lábbal mutogatva társalgott a dánokkal, akik szintén nyakló nélkül vedeltek. Nem bántam, hogy elfoglalja magát, addig is tudtam nézelődni.

A hatalmas kastély báltermében voltunk, ahol minden egyes szabad centimétert csicsás szalagokkal díszített virágcsokrok borítottak. A fehér rózsák és liliomok önmagukban sem illetek össze, de azokkal a szalagokkal a jóízlés ellen elkövetett bűnnek számítottak. Pedig én nem szoktam bánni, ha valami kicsit furcsa. Az asztaldíszek ugyanezeknek a csokroknak a mini változatai voltak, és ahogy a vacsora vége felé észrevettem, szintén ezeket formálták meg marcipánból az emeletes esküvői torta ékjének.

- Utálom a marcipánt! – közölte velem Kyler a sokadik pohár pezsgőjével a kezében. – A marcipán nekem olyan, mint neked a gesztenye, Hajpánt! Remélem, soha senki nem fog megcsókolni marcipános szájjal! – azzal letéve a pezsgőspoharat megragadta a desszertestányérját, ami egy szelet tortát, és egy marcipánt tartalmazott, majd a villájával átkotorta az én tányéromra a mini csokorutánzatot.

- Ne szólíts már Hajpántnak, légyszi! – kértem túlzottan sokadszorra. Nem hittem, hogy valaha is abba fogja hagyni. A szavaimra elmosolyodott, és biccentett.

- Rendben, Jody. Úgysem nézel ki Hajpántnak ebben a ruhában – felelte, majd nevetett.

Jobbnak láttam nem megkérdezni, akkor mégis kinek nézek ki, mert nem voltam biztos benne, hogy akarom-e tudni.

Lassan mindenki totálisan jóllakott, az ifjú pár is felemelkedett a főasztalnál, így végre többet láthattam a menyasszonyi ruhából. Újabb csicsára számítottam, ehelyett meglepett az egyszerűsége. Nem volt túlzottan kivágott, még csipke sem volt rajta, egyszerű sellőszabású, szemet vakító fehérségű ruha volt, egészen az ara derekáig lelógó fátyollal, aminek a finom szövésén keresztül felsejlett a lány szintén derékig érő, halványszőke hajzuhataga. Szépnek szép volt, de nem voltam elájulva tőle, ugyanis hiányzott az arcáról a szerelmes ragyogás. Nem sugárzott belőle az öröm, pedig elvileg ez élete nagy napja, mégis inkább láttam rajta kevélységet, amikor szétnézett, mintha azt mondaná, nézzétek, milyen szép vagyok és mennyi pénzem van.

Az egyetlen, ami nagyon tetszett rajta, az a ruha hasítékából kilátszó lábán lévő hennatetoválások voltak. Ezeket szívesen megnéztem volna közelebbről, de esélytelennek tűnt, hiszen az ifjú pár első tánca után már egy egész tömeg választott el tőlük, akik szintén mind táncba indultak. Felhangzottak a kissé keleties zene első gyorsabb taktusai is, amire Kyler felkapta a fejét.

- Nem akarsz táncolni velem, Hajp… mármint Jody kisasszony? – kérdezte, aztán már fel is pattant, és invitálóan nyújtotta a karját.

- Erre a számra? – kérdeztem kétkedve.

- Miért, ne? Mindent meg kell tapasztalni, nem igaz? – kacsintott rám.

Elmosolyodtam. Azért hízelgő, hogy ennyire figyel rám, és tőlem idéz. Elfogadtam a felajánlott karját, mire udvariasan még a széket is kihúzta alólam, és elvezetett a többi táncos közé. Amennyire különbözőek voltak az emberek, olyan különbözőképpen ropták is. Ránevettem egy idősebb bajszos bácsira, aki derekára téve a kezét mutatott be valamiféle kissé ügyetlen kopogóst.

- Ha nem haragszol, ilyesmivel nem próbálkozunk – nevetett Kyler is, és hirtelen mozdulattal, vadul kipörgetett.

Egy pillanatig azt hittem, hogy a hátsómon végzem egy rakás idegen ember furcsállkodó tekintetének kereszttüzében, de Kyler erősen fogta a kezem, és visszahúzott a kritikus pont előtt, amitől kis híján a mellkasának csapódtam. Hangosan nevettem, egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy újra stabilan állok, másrészt, mert élveztem a gyors mozdulatával járó érzést. Visszagondolva, nem tudnám megmondani, pontosan hány számot táncoltunk végig, de Kyler egyszer sem engedte, hogy hülyét csinálva magamból a padlón kössek ki.