5. fejezet

5.      Van egy saját (idegesítő) Yodám a józanész azt mondja, hallgassak rá

Kyler

- Egyet mondj meg nekem – kezdte Henry, amikor végre leakadt Melodyról, és majd egy hét után hajlandó volt találkozni velem –, jársz, vagy nem jársz Jody Whitetakerrel?

- Úgy kérdezed, mint legjobb barátom, aki még a barátnője előtt is tartja a titkaim, vagy mint valaki, akinek első dolga lesz világgá kürtölni az igazságot? – kérdeztem vissza élesen.

Oké, lehet, hogy rossz kedvem volt, de csak mert Jody Hajpántnélküli Whitetaker nevéből kezdett nagyon is elegem lenni. Egy kegyetlen, álszent csaló volt, semmi más. Minden, amit Emery összehordott róla, hogy ért az emberekhez, rohadtul nem igaz. Csak egy… még mindig nem sikerült rájönnöm, miféle lény is ő.

- Hé, Kyler, ne csináld már! – nógatott Henry. – Ha titok, akkor megtartom. Tényleg jársz vele, igaz?

Hitetlenkedve pillantottam rá. Jody csak szeretné, ha járnék vele! Nyilván azt hiszi, nem látok át a gúnyos beszólásain, pedig tisztában vagyok vele, hogy akárcsak a többi csaj, ő is odavan értem. Mivel ezt igyekszik titkolni – esküszöm, még magának sem vallja be –, képmutatóbb már nem is lehetne. Vajon mit hitetett el Emeryvel, amiért a húgom az édes szót használta rá, mint egyik fő tulajdonságát?

- Kizárt, hogy valaha is összejöjjek egy ilyennel! – vágtam rá. – Csak azért híreszteltem el, azt a hülyeséget, hogy járunk, mert le akartam koptatni Chanelt. Igazából órákat ad nekem – ismertem el. – De nagyon bénán csinálja.

Henry felvont szemöldökkel meredt rám, így gyorsan elmondtam neki az egészet. Hogy Jody Whitetaker azt képzeli, tud bármit is rólam, hogy olyasmire vesz rá, mint a meditálás, de amikor végre elérek valamit és tényleg nem gondolkodom, egyszerűen belém csíp. Meg azt is csak azért, mert valakinek hiszi magát, attól még egy nagy senki.

- Egyedül azért nem dobtam még, mert vannak pillanatai, amikor szórakoztat – fejeztem be dohogva.

- Szórakoztat? – ismételte Henry. Volt valami a hangjában, amitől úgy éreztem, védekeznem kell.

- Nem úgy, mint nő – szögeztem le. – Hanem, mintha egy földönkívülivel ismerkedtem volna meg. Minden nap van valami újabb őrültsége. Magába töm egy csomó kaját, mert hízni akar, írt egy hülye listát, amin mindenféle idiótaság van, mint duriánt szedni. Azt sem tudom, mi az! Kiakasztanak a hamiummjai is, ráadásul…

- A mijei? – vágott közbe Henry döbbenten.

- Az a hülye kántálás. Omipanihamiummmmm… vagy valami ilyesmi, folyton változtatja a szöveget. Tisztára őrült a csaj!

Henry röhögni kezdett.

- Komolyan csináltad azt a kántálást?

- Látod? – csattantam fel. – Még az is lehet, hogy csak hülyét akar csinálni belőlem! Inkább nem is találkozom vele többször.

- Melody ismeri őt – jegyezte meg Henry. – Azt mondta, hogy Jody különleges, ezért is gondoltam, hogy tényleg jártok.

- Ja, különlegesen borzalmas. Komolyan mondtam, hogy nem kezdenék vele, szerintem nincs olyan férfi, aki…

- Emlékszel, Darrinre? – Üres tekintettel néztem rá. – A büdös lábú srácra, akinek elloptad a cipőjét, és elrejtetted a szellőzőben, mert azt hitted, a szagát majd az egész suliban érezni lehet.

- Érezni is lehetett – nevettem fel. El is felejtettem azt a srácot, egyszerűen nem lehetett megmaradni mellette az öltőzőben, sőt a helyiségből is mindenki menekült, ha levette a csukáját. – Az igazgatóhelyettes biztos volt benne, hogy patkány döglött meg a szellőzőben!

- Jody Whitetakerrel járt.

- Nem igaz!

- És volt valami másik hapsi is, állítólag nagy szerelem volt köztük.

- Igen? – Ezt el nem tudtam képzelni. Milyen lehet egy olyan csajjal, mint Jody? – Szegény balekok!

- Komolyan annyira borzalmas? – kérdezte Henry kétkedve.

- Ja, valami olyasmit mondott, hogy törődjek a vállalatokkal. Nem is, inkább azt, hogy felelőtlenül állok hozzájuk. Mintha nem az enyém meg Emeryé lenne majd az egész, nem érünk rá akkor foglalkozni velük, és akkor olyan munkamániás, savanyú alakokká válni, mint apám? Úgy beszélt, mintha tudná, milyen az öreg! Viszont egyetlen jó dolgot mondott – gondolkodtam el a dolgon. – Azt, hogy változtassak a viszonyomon Emeryvel. Talán abban igaza van, hogy több időt kellene vele töltenem, de ezt még te is megmondhattad volna.

- De hallgattál-e volna rám? Ezer év alatt sem vettelek volna rá a meditálásra. Akármit is csináltok ti ketten, nem szabad abbahagynod. Talán még várni kell az áttörésre.

- Minden alkalom olyan, mintha Yodával lennék! „Tedd vagy ne tedd, de ne próbálkozz!”^* Szerinted ez tényleg vezet valahová?

- Én bírtam Yodát – vágta rá vigyorogva. – Most pont olyan a hozzáállásod, mint Luke-nak, viszont emlékezz, ő hova jutott végül.

- Oké – vontam vállat. – Úgysincs jobb dolgom.

- És a Tina Alina koncert? Elhoztam a jegyeidet – kotort a zsebébe.

- A jegyeim? Miért, hányat vettél? – kérdeztem a legrosszabbtól tartva.

- Négyet, természetesen. Melodynak és nekem, neked és még valakinek, akit elhozol.

- Mondtam, hogy nem megyek duplarandira veletek! Még csajokat felszedni sincs kedvem…

- Hozhatnád Jodyt. – Felröhögtem. – Úgy, mint barátot vagy mestert, ahogy tetszik.

- Kizárt! Inkább megkérdezem Emeryt.

^*idézet Yodától

K~y~l~e~r

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahová? – kérdeztem Emeryt. Henry két perce távozott, és én úgy döntöttem, ideje a tettek mezejére lépni Emery fronton.

- Mi? – hallottam a döbbent hangját.

- Elmehetnénk valahová – ismételtem a telefonba. – Csak mi ketten. Időtlen idők után nem csináltunk semmit közösen.

  Ez igaz. Nem szoktam túl sok időt tölteni a húgommal, sőt, átkotorva az emlékeimet, csak olyan közöseket találtam, ahol még mindketten kis csitrik vagyunk. Ezen változtatnom kellett.

Sikerült meggyőznöm, meg is ígérte, hogy rögtön átjön. Fogalmam sem volt, miről fogok beszélgetni vele – főleg mivel a kis incidens óta Chanellel még jobban elhidegültünk –, de elhatároztam, hogy mindent beleadok. 

Mikor megérkezett, nem engedtem be, inkább lementem hozzá.

- Igyunk meg egy teát – mondtam, mire meglepetten pillantott rám. – Tudok egy jó helyet a közelben.

- Oké – mondta végül.

Elindultunk a teaház felé, de nem mondott semmit, így rövid hallgatás után megkérdeztem.

- Mi újság a pasikkal? – Megtorpant.

- Kyler, mi bajod van? – rémültnek tűnt. – Valamit el akarsz mondani, igaz? Anyáék elválnak? Vagy apának valamilyen betegsége van? Rákos, igaz?!

Úgy tűnt, ez az utca vonzza a hangoskodó hisztérikákat. Bár Emery még nem tartott Chanel szintjén, máris több furcsállkodó pillantást is magára vonzott.

- Nem! – belekaroltam, és húzni kezdtem magammal. – Csak beszélgetni akarok veled. Alig beszélgetünk, te nem így látod?

- Hát… de. Akkor elmondod, mi van közted és Jody Whitetaker között? Jártok, igaz?

Nem akartam hazugsággal indítani, de azt sem akartam, hogy esetleg Chanel fülébe jusson az igazság. Végül úgy döntöttem, hazudni rosszabb, megkapnám érte Yoda-Jody egyik gúnyosabb nézését. Nem, mintha terveztem volna, hogy tudomást szerez erről, így nem is volt értelme rá gondolnom.

- Nem járunk, ő csak… segít nekem, ahogy neked is segített. – Húgom pillantásától hülyének éreztem magam. Lehet, hogy nem kellett volna beismernem ezt?

- Tényleg? – kérdezte gyanakodva. Bólintottam.

- Ma is elmentünk valami romokhoz, meditáltunk és…

- Tudtam, hogy jártok! – ujjongott fel hirtelen, és csúfondárosan nézett rám. – Először nem akartam elhinni, de a kép, ahogy te meditálsz… Honnan vetted, hogy ezt el fogom hinni? Mióta vagytok együtt? Már csináljátok? Jaj, ugye tényleg szerelmes vagy belé?

- Nem járunk! – ellenkeztem, döbbenten figyelve az ostoba viselkedését.

- Aha, perszeee!

Hiába, nagy teher, hogy ennyire jól nézek ki, és egyszerűen tapadnak rám a nők. Még a saját húgom sem hiszi el, hogy létezik olyasvalaki, aki nem indul rám. Különben meg igaza van, hiszen Jody már többször is lebukott a kis megjegyzéseivel. Ha akarnám, egy pillanat alatt az ujjam köré csavarnám; ez a gondolat mindig lenyugtatott, mikor sikerült felhúznia – például, amikor belém csípett, ott közel volt ahhoz, hogy visszaadjam a kölcsönt.

- Gondolj, amit akarsz – hagytam rá végül, mikor besétáltunk a teaházba. – Szóval, mikor is lesz az a bizonyos nagy buli, amit nálunk akarsz tartani? – Körbenézett, mintha nem hinné el, hogy ilyen helyekre járok.  

- Tizenkilencedikén, de te nem leszel ott, anya megígérte, hogy csak az enyém és a barátaimé az egész ház! Menjünk ki a kertbe, jó?

Vállat vontam, és kisétáltam utána. Nem leszek ott? Azt csak hiszi! Már meg is volt a tökéletes tervem. Mielőtt akármit mondhattam volna, valaki a nevemen szólított. Méghozzá egy kellemetlen ismerős: Melody. Nem kellett sokáig szemlélődnöm, hogy észrevegyem a teaház egyik asztalánál, Jody társaságában. Mi a fenét keresnek ezek együtt?

Az első gondolatom az volt, hogy Henry elmondta Melodynak, amiről beszéltünk, és ő rögtön rohant, hogy továbbadja Jodynak, aki minden bizonnyal le fogja szedni a fejem. Mert akárhogy is igyekszem megnyugtatni magamat a Yoda hasonlattal, Jody nem éppen egy többnyire szelíd, zöld manóizé. Olyan erőset tud csípni, hogy még most is sajog!

- Kyler, tudtad, hogy itt lesz, ugye? – kiáltott fel Emery, és máris megindult feléjük. Melody mosolygott, Jody pedig olyan savanyú arcot vágott, mintha citromba harapott volna.

Eldöntöttem, hogy Henry nem olyan, aki árulkodna, ez az egész csak egy rohadt véletlen lehet. Lassan, felöltve egy könnyed vigyort – nehogy már Jody mester azt higgye, félek tőle – Emery után indultam. Húgom már aktivizálta magát, épp sugdosott valamit a két lánynak.

- Nem járunk! – csattant fel Jody még borúsabb arccal, és felnézett rám, mintha én lennék a hibás.

- Hé, ugyanezt mondtam neki – védekeztem. – Hidd el, hugi, visszautasítottam, amikor randit akart kérni tőlem. A kapcsolatunk pusztán szakmai.

- Aha! – nézett Emery egyikünkről a másikra. – Mert el kellene hinnem, hogy közösen meditáltatok?

- Jody igazából töménytelen mennyiségű kaját tömött magába és újságot olvasott, csak én meditáltam – pontosítottam, és kárörvendően figyeltem Miss Borzalmasnarancssárga Felső arcát.

Egy hatalmas fürt szőlő volt előtte, nyilván attól is hízni próbált. Ki a fenének célja az, hogy elérje a véradáshoz kötelező kilók számát? Majdnem elröhögtem magam a gondolatra, hogy egy-egy injekciós tű vastagabb a cingár karjánál, de aztán erőt vettem a nevethetnékemen, és kihúzva a Jody melletti széket leültem, majd elmartam egy szem szőlőt.

- Fogadjunk, hogy mielőtt megérkeztünk, én voltam a téma! – Nem lenne meglepő. Jody talán mesélt arról, hogyan hagyom figyelmen kívül a látszólag gúnyos, ám valójában hízelgő megjegyzéseit egyes testrészeimről.

Most meg úgy csinált, mintha nem így lenne. Sőt, igyekezett olyan arcát vágni, mint aki utálja, hogy Emery és én felbukkantunk.

- Sosem gondoltam volna, hogy te és Kyler egyszer össze fogtok jönni! – csevegett Emery tökéletesen figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

- Nem járunk! – ismételte Jody most egy fokkal kevésbé borúsan, de hűvösebben. Hoppá, mindjárt megdől Emery Jody-egy-édes-lány elmélete. A francokat édes! Inkább egy banya.

- Nem hát – tettem hozzá, és kacsintottam egyet Jodyra.

Alig vártam már, hogy kikeljen magából. Ő persze folyamatosan dühít, amikor inkább normális dolgokról kellene beszélgetnünk, most százszorosan kapja vissza. Láttam Melodyn, hogy már ő sem tudja eldönteni, mi a helyzet. Mielőtt kérdezhetett volna, a Clementine nevű pincérnő lejtett oda hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket.

Emery hanyagul böngészni kezdte a tealapot, én pedig rávigyorogtam a lányra.

- Emlékszel rám, édes? – Persze ki nem? Naná, hogy emlékezett, sőt olyan pillantást vetett Jodyra, mintha tudatni szeretne vele valamit. Lehet, hogy már beszéltek is rólam? Ez sem lenne meglepő. – Akkor nekem egy olyan tea lesz, mint a múltkor, és hozzá rengeteg süti. Ennek a kis kukacnak itt – böktem oldalba Jodyt –, el kell érnie az álomsúlyt. Egy fürt szőlő ide kevés lesz.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – pattant fel. Észrevettem, hogy a szokásosnál kissé pirosabb az arca. A fél karomat odaadtam volna érte, ha tudom, az elfojtott indulataitól pirult el, vagy attól, hogy zavarba hoztam. Habár a célnak mindkettő megfelelt.

- Hát, persze, szívem egyetlen Hajpántja! – álltam fel én is, majd kivetettem egy utolsó vigyort Clementine-re. – Mindhárom lány az én vendégem, oké?

Ahogy elhaladtunk a többi asztal között egy virágzó tulipánfa takarásába, Jodyt megbámulta egy-két fickó. Nem értettem, miért csináljak. Igaz, a ruhája megint figyelemfelkeltően borzalmas volt, de azok nem úgy néztek rá, mintha elítélnék ezért. Inkább mintha tetszene nekik, amit látnak. Fogalmam sem volt, mi lehet az. Az egyetlen, amit én vonzónak láttam benne, a felém irányuló, előcsalogatott indulatossága volt.

Mikor megállt, és velem szembe fordult, nevetségesen elszánt arccal nézett fel rám. Mintha azon lenne, hogy mihamarabb megszabaduljon tőlem.

- Fejezd ezt be, Kyler!

- Mit? – kérdeztem a miheztartás végett.

- Miért vagy itt a teaházamban? – Elnézett a vállam mellett, nem tudtam, hogy keres-e valakit a szemével, vagy egyszerűen nem akar rám nézni.

- Nem is tudtam, hogy ez a te teaházad – húztam az agyát. – Mint ügyfeled, kapok kedvezményt?

- Mondtam, hogy hagyd abba! Most nincs időm rád, a barátnőmmel vagyok itt, törődj bele, hogy ez egyszer nem körülötted forog a világ!

- De nem is körülötted – vágtam rá. – A te tanácsodra jöttem ide, emlékszel, Hajpánt? Az én listám első pontja: változtatni a viszonyon a húgommal. Inkább örülnöd kéne, hogy fejlődöm.

Tuti, hogy azért mentem át az év végi vizsgákon, mert ha akarom, jól ki tudom dumálni magam a kemény helyzetekből is. Bűnbánó mosolyt villantottam Jodyra, aki egyszerűen nem hagyhatta figyelmen kívül a sármomat.

- Véletlenül vagyok itt, oké? Nem életcélom, hogy utánad kémkedjek, bármennyire is érdekel, mennyit tudsz hízni egyetlen nap alatt. – Meg mertem volna esküdni rá, hogy majdnem elmosolyodott. – Nincs harag? – Mint látszik, nagyon édes is tudok lenni, ha akarok.

- Ki gondolja még azt, hogy együtt járunk? – kérdezte végül.

- Chanel, Emery, talán az anyám – soroltam elgondolkodva.

- És Melody meg Clem is – tette hozzá. – Tisztázd velük!

Észrevettem, hogy ez a csaj kész diktátor. Mindig rendezkedik meg dirigálni próbál nekem.  Miből gondolja, hogy parancsolhat nekem? Ja, tényleg, kedvesnek kell lennem, hogy továbbra is tanítson.

- Igenis, Jody mester.

Mivel úgy tűnt, végeztünk a négyszemközt csevejjel meg akartam fordulni, hogy visszamenjek az asztalhoz, de Hajpánt utánam szólt.

- Van még valami. – Visszanéztem rá. Olyan arcot vágott, mint aki nem szívesen jön elő azzal a valamivel. Bírtam, amikor látszott rajta, hogy valamit nem csinál szívesen. – Az iskola, ahol anya dolgozik elég nagy bajba került. Szükség lenne néhány támogatóra. Ha ráérsz tizenkilencedikén…

- Nem érek rá! – vágtam rá Emery bulijára gondolva. Azt nem hagyhatom ki, és egész napos felkészülést igényel. Jodyt talán dühítette, hogy közbeszóltam, mert tartott egy három másodperces szünetet, mielőtt folytatta.

- Akkor huszonegyedike, ami egy vasárnapi nap. Egy zártkörű rendezvényről lenne szó…

- Egy feltétellel a tiéd vagyok huszonegyedike vasárnapra – vágtam megint közbe. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy feltételeket szabok, így gyorsan folytattam, mielőtt kicsúszik valami a száján az önzetlenségről vagy a segítőkészségről. Rám nézve ezeknek úgyis negatív vonatkoztatásuk lett volna. – A saját listám második pontját tizenkilencedikén kell elintéznem, és több mint valószínű, hogy szükségem lesz rád.

- Mihez? – kérdezte meglepetten. Szemmel láthatóan felkeltettem az érdeklődését. Tökéletesen kielégítő volt a teljes figyelmében sütkérezni. Végre!

- Azt még nem mondhatom el. Ígérd meg, hogy ott leszel, és szilárd erkölcsi támaszt nyújtasz meg tanácsot adsz, ha súlyos morális illetve elvi kérdések vetődnek fel. Cserébe elmegyek arra az izére, amit mondtál. – Akármi is az, már nem is emlékeztem, mit mondott.

Majdnem belenevettem az elképedt arcába. Biztos voltam benne, hogy nem olyasmire gondol, amire én, de igazat mondtam abban, hogy azt akarom, legyen ott. Meghalnék az unalomtól nélküle.

- Megegyeztünk? – kérdeztem végül, és felé nyújtottam a kezem.

- Meg – felelte, majd megrázta.

Vidáman megfordultam, aztán visszasétáltam Emeryhez és Melodyhoz, akik egymáshoz közel hajolva sugdolóztak. A pincérlány épp az asztalunkhoz tartott a rendelésekkel.

- Szeretnék bejelenteni valamit! – emeltem fel a hangom. A három csaj figyelmén kívül még pár vendégét is felhívtam. – Jody Whitetaker és én, Kyler McNeil-Stone nem járunk együtt!

Természetesen senki nem hitte el.

K~y~l~e~r

Június tizenkilencedikén nagy napra virradtam. Megkezdődött Kyler McNeil-Stone egyik legnagyszabásúbb tervének kivitelezése. Majd’ egész nap tilosban kellett járnom, és annyit güriztem, hogy délután négyre, mire Jodyt a megbeszélt helyre hívtam, dögfáradt lettem.

Chanel amúgy is lefárasztott előző nap, mikor erőszakosan érdeklődött minden rendben van-e Fügécske és közöttem, én meg mondtam, hogy tökéletesen. Sajnos muszáj volt érintkeznem az ex-ex-excsajommal, mégsem mehettem el mellette válasz nélkül. Úgy látszott, sem anyámat, sem a húgomat nem zavarja, hogy már nem a barátnőm, ugyanolyan szívesen látták a kúriában, mint eddig. Még az is lehet, hogy Emery bulijára is hivatalos volt.

- Most már elmondod, mi az a bizonyos második pont? – kérdezte Jody, amikor a taxi kitette a házunktól egy kilométernyire a birtokunk határán. Úgy nézett körbe, mintha azt várná, hogy támpontot kaphat a terveimet illetően.

Egész jól türtőztette magát az eltelt napokban, csak párszor kérdezősködött, és kissé visszavett a gúnyos megjegyzésekből. Nem volt olyan vicces így találkozgatni vele, leginkább unalmas volt, és továbbra is hasztalan. Ráadásul semmi érdekesről nem beszéltünk. Meg mertem volna esküdni rá, hogy igyekszik mentálisan a lehető legtávolabb lenni tőlem. Két napja döbbentem rá, hogy valószínűleg súlyosan elnyomja a női oldalát, elzárja a furcsaságai fala mögé, és pont ezért nem hat rá annyira a flörtölésem. Na, nem mintha eltökélt szándékom lett volna elérni, hogy belém zúgjon, de akartam látni a nőiesség gyengéd szikráját benne. Elvégre Jody egy lány vagy legalábbis olyasféle. Mindenképpen nőnemű.

Eldöntöttem, hogy a mai éjszaka ledöntöm ezeket a bizonyos falakat, és előcsalogatom, amit látni akarok.

- Nemsokára elmondom – ígértem. – Most gyalogolnunk kell egy keveset.

A tervem egyszerűségében rejlett a nagyszerűség. Emery kikötötte, hogy húzzak el otthonról, és én ezt már elvileg délelőtt megtettem a Bentleyvel együtt. A húgom arról elfelejtett említést tenni, hogy ne is menjek vissza. Visszamentem, sőt a tudta nélkül egész nap a házban járkáltam, és tökéletessé tettem a tervet.

Egy kanyar után Jody meglátta a kúriát. Figyeltem az arcát, majdnem biztos voltam benne, hogy tetszik neki. Elvégre szép ház, egyszer még egy magazinban is benne volt, amikor anyámra rájött a szerepelhetnék.

- Ez a házunk – jelentettem ki. – Egy kicsit majd trükköznünk kell a bejutással. A cselédbejárón keresztül hatolunk be.

- Külön bejárata van a személyzetnek? – kérdezte rosszallóan. Elvigyorodtam.

- A személyzet is a főbejáraton szokott bemenni – tájékoztattam. – Legalábbis, amióta átépítettük egy kicsit az egészet. A cselédbejáró most a garázsokhoz és a téli kerthez vezet.

- Van téli kert? – Most lelkesebbnek tűnt. Mitől? Egy nyavalyás téli kerttől? Még csak nem is igazán használjuk.

- Többek közt az is van. Ha igazából is a barátnőm lennél, megengedném, hogy ott csináld meg a méregkertedet – ugrattam.

- Ha az a feltétele, hogy a barátnőd legyek, inkább törlöm azt a pontot a listámról!

- Azt nem tennéd meg, Hajpánt! – vágtam rá. Az egyik dolog, ami szent és sérthetetlen számára, az a listája. Voltak olyan pontjai, amit nem akart felolvasni, ezek érdekeltek a legjobban. Vajon mit titkolhat?

- Megtenném! – mondta komolyan. Nem igazán tudtam, blöfföl-e, vagy sem, de berekesztettük a témát, mert elértük a kritikus pontot.

- Nagyon csendben kell lenned – figyelmeztettem a cselédbejárónál. – Inkább ne is szólalj meg, amíg nem mondom, és igyekezz, hogy ne csapj semmilyen zajt.

Megragadtam a kezét, majd a lehető legbiztonságosabb útvonalon – kitapasztaltam, bár egy egész napomba tellett – a szobámba rohantam, magam után rángatva Jodyt.

Amikor bent voltunk, gyorsan bezártam az ajtót.

- Mit csinálunk itt? – kérdezte körbenézve. – És miért kellett ennyire rohanni.

- Mert ma van Emery bulija, de megtiltotta, hogy itt legyek – magyaráztam a nagyképernyős tévém távirányítójáért nyúlva. – Nézd, majd belegebedtem, mire bekameráztam a fő helyiségeket – mutattam a plazmára, aminek a képernyője nyolc kicsi négyzetre osztódva mutatta, mi történik a házunkban. A feladat legnehezebb része az Emery szobájába való bejutás volt, de biztosra akartam menni. Az ajtaját mutató rejtett kamerának hála, tudni fogom, ha veszélyes talajra téved, és pasit visz a szobájába.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – csattant fel Jody, miközben gyorsan a gatyám hátsó zsebébe csúsztattam a szobakulcsot. Innen el nem megy, az tuti! – Emery után kémkedni? Ez lenne a híres második pontod?

- Te tanácsoltad – emlékeztettem. – Úgy felügyelem a bulizását, hogy erről még ő maga se tud, rémlik?

- Azt nem így értettem!

- Ne izélj, jól elleszünk reggelig! – mondtam gyorsan. – Bekészítettem egy csomó kaját, lesz zenénk is – azzal egy másik távirányítóval elindítottam a letesztelt hangerejű zenét. – Ráadásul beszélgethetünk az igazi Jody Whitetakerről is – vigyorogtam rá.

- Mi ez a borzalom? – kérdezte a zenére célozva.

- Igazi amerikai mantra – vágtam rá. – Ha nem tetszik, megvan a legújabb Tina Alina lemez is valahol – nagylelkűsködtem. – Ha bírod a zenéjét, betehetem. Erről jut eszembe, holnap este koncertje lesz, amire két jegyem is van. – Láttam rajta, hogy tudja, mire vezet a szövegelésem. Akartam azt a bizonyos női oldalát, ezért tovább folytattam. – Elmehetnénk, ha nincs már dolgod. Persze csak, mint… barátok? – ejtettem ki az utolsó szót kérdő hangsúllyal.  

4. fejezet

4.      A csapból is Kyler folyik

Jody

Bekaptam egy újabb hasábburgonyát, majd elvettem egy uborkát és egy darabka sültet. Kivételesen villával ettem, mert tudtam, hogy a mellettem meditálni próbáló Kylernek sok lenne, ha kézzel látna enni. Behunyt szemmel kellett legbensőbb önmagára koncentrálnia, de simán kinéztem belőle a sunyizást. Igyekeztem nesztelenül enni. Mikor felé fordultam, és úgy kaptam be egy kis hasábburgonyát, megrándult a szemöldöke. Vagy hallotta, ahogy eszem, vagy látta félig lehunyt szemhéján keresztül, sőt még az az eshetőség is felmerült, hogy a verőfényes napsütés zavarta. Pár napja, amikor életbe léptettem a szabályt, hogy nem vehet fel napszemüveget, amíg azt nem mondom, lobbanékonyan tiltakozott. Mostanra ellenkezése fintorokra és grimaszokra mérséklődött, de ezek nem zavartak, ha szimplán rám nézett, akkor is láttam őket az arcán.

- Ommmmm – nógattam.

- Ommmmmmmmm – morogta összeszorított fogakkal.

- Om mani padme hummmm – mondtam fejből a meditációs szöveget. Hallgatott, és úgy tett, mintha nem akarná nevetségessé tenni magát ilyesmivel. Szerintem meg egyszerűen nem tudta megjegyezni a mondatot. – Om mani padme hummmm.

- Om mani padme hum – hallottam rosszalló hangját.

Visszatértem az újságomhoz. Úgy fél perccel később anélkül mondtam a mantra tibeti változatát (Om mani peme hung.), hogy eszembe jutott volna, ki ül mellettem. Néhanapján összekevertem a drágáimat, pedig a nehezebbeket nem akartam kezdőnek mondani. Azt hiszem, ez volt az, ami kiverte Kylernél a biztosítékot. Végre. Azt hittem, már sosem törik meg.

Kinyitotta szemét, majd rögtön hunyorogni kezdett a vakító napsütés miatt.

- Úgy volt, hogy beszélgetni fogunk! – pattant fel a padról, odament az egyik két méterrel arrébb lévő kőpillérhez, onnan nézett vissza. – Te meg helyette itt eszel és olvasol, ráadásul még véletlenül se szólsz hozzám!

Ártatlanul pislogtam rá.

- Azt hittem, azt fogod mondani, hogy csak azért hoztalak ki ide, és kényszerítettelek csendes meditációra, hogy míg lehunyt szemmel gondolkozol, nézhessem szépséges arcodat!

Láttam rajta, hogy ez az eshetőség eddig fel sem merült benne. Visszafojtottam a számra kérezkedő vigyort, és nyúltam az újabb hasábburgonyáért. Ezúttal puszta kézzel. Ha már megfogtam, be is kaptam, aztán intettem, hogy üljön már le. Duzzogott, mint egy kisfiú, és messzebb foglalt helyet, ami nekem csak jó volt, így fel tudtam tenni a lábaimat.

- Na, figyelj – nyeltem le a falatot. – Azt hiszed, nekem nincs jobb dolgom?

Úgy nézett vissza rám, mintha szerinte önmagában élvezetes lenne Kyler McNeil-Stone észvesztő társaságában lenni, pedig nem kifejezetten volt az. Sőt annyira nem, hogy rosszabb pillanataimban elfelejtettem a nevét. Az elején majdnem csodálni kezdtem, amiért szeretett volna megváltozni, de alig két nap után rájöttem, hogy az édes jó Kyler csak szeretne újra a régi lenni, hogy aztán ott kezdhessen mindent, ahol abbahagyott. Ebbe nem mentem bele. Így is elég lány szívét törte össze. A Jóisten is hálás lehetett nekem, hogy ideig-óráig távol tartom bajkeverő Őméltóságát a női nemtől.

Az együtt töltött időnek különben én magam nem sok hasznát láttam. Estee egyre többet marakodott velem amiatt, hogy az ő szavaival élve nem vetem ki Kylerre a hálómat, a többi projektem pedig kezdett visszaesni. Hét napot adtam neki a bizonyításra, nem többet, és már a hatodik napon tartottunk.

Mivel nem felelt kérdésemre, tudtam, hogy ismét enyém a dominancia, mint általában.

- Hunyd le a szemed, ürítsd ki az elmédet. Próbálj semmire se gondolni, még az arcodat simogató szélre, a romok között megbúvó mókusok makogására és az uborka csábító illatára sem. – Megrándult az arca, de nem mondott semmit, és lehunyva tartotta szemét. Tudtam, ha ezt nem kommentálja, mást se fog, így visszatértem a térdemen fekvő magazinhoz.

Hajtottam a Tina Alina koncert beharangozójáról, és a közérdekű híreket néztem át. Az újság szerint a pompázatos április végi menyegző után csend és béke szállt a királyi családra, ami számomra kifejezetten gyászos hír volt. Mivel lekéstem a trónörökös, William herceg feltehetőleg egyetlen esküvőjét, a listabeli feladatom teljesítéséhez másik királyi esküvőt kellett találnom. Viktória svéd hercegnő esküvőjét pontosan egy évvel mulasztottam le, más királyi sarjak pedig nem voltak érdekeltek házasság ügyben, helyette meztelenül úszkáltak elit bentlakásos iskolájuk medencéjében és leszbikus szeretőket tartottak. Némileg ingerülten csaptam össze az újságot. Kyler továbbra is lehunyt szemmel ült mellettem. Talán elaludt?

Letettem a lábamat a romok felé vezető ösvényre, és a magazint a csinos kis rakásban heverő könyveimre dobtam. Felálltam, nyújtózkodtam, majd kisimítottam arcomból hajamat. Ma nem vettem hajpántot, helyette két egyenes hullámcsattal fogtam fel elülső tincseimet. Most különösen jó volt, hogy vállamat nem verdeste hajam, régen úgyis mindig vagy megijedtem tőle vagy csikizett. Olyan szép idő volt, hogy szerettem volna egybeolvadni a természettel.

Megláttam egy sétabotos férfit közeledni az úton. Integettem neki, vidáman viszonozta. Szerettem a vidám embereket. Kyler nem volt az. Kis nyújtózkodás után visszafordultam felé, leültem a padra, és megcsíptem. Próbálta fegyelmezni magát, nehogy kitörjön, ami mulattatott. Ha nem lettek volna ezek az epizódjai, végtelenül unalmas lett volna vele lenni. Pontosabban az álarccal, amit mutatott magából.

- Beszélgessünk. – Ölembe vettem kajámat, és villát ragadva enni kezdtem.

Úgy vettem észre, már nem lepték meg annyira különcségeim, mint korábban.

- Jó. Kérdezhetek valamit? – Bólintottam. – Miért eszel ennyit?

- Hogy hízzak – feleltem természetes hangon. – El akarom érni az ötven kilós súlyt, hogy mehessek vért adni. Neked mi a soron következő célod? Már a meditáció túlélése után.

Rám vetette mosolyát. Hm, helyes volt, de valami hiányzott belőle. Gyorsan felelt.

- Szeretnék megváltozni.

- Jó, azt értem, de miben? – Eddig még csak időpontokat egyeztettünk, gyakorlatokat csináltattam vele, próbáltam kiismerni és arról beszélgettünk, hogyan látja a világot. Végig valamiféle maszkot viselt, amitől nem láthattam a valódi személyiségét, már napok óta ezt próbáltam lehántani róla. – Sok dolgon lehet változtatni. Változtathatsz a húgoddal való viszonyon, azon, hogy felelőtlenül állsz hozzá a szüleid cégéhez, azon, hogy egy szabad délutánodon szó nélkül végignézed, ahogy a medencetisztító lesikálja az algát a medence oldaláról, ahelyett, hogy segítenél neki, meg azon…

- Felfogtam. Szeretném élvezni a dolgokat. – Ezzel nem mondott újdonságot. – Nem csak élni akarok a nagyvilágba. – Ez hazugság volt, de azért figyelmesen hallgattam. – Hanem azt, hogy visszanézve tartalmasnak láthassam életemet. – Újabb hazugság. Láttam a szemében. De végre valamit láttam benne unalmon és dühön kívül.

- Kézzelfogható cél kell. Ha akarod, felolvasok pár pontot a saját listámról, persze csak akkor, ha ezzel nem vagyok a terhedre.

- Olvasd, kíváncsi vagyok, milyen dolgokat akarsz véghezvinni. – Szavaiban volt egy kis gúnyosság és sok kíváncsiság.

Mielőtt elővettem listámat, megtöröltem a kezemet.

- A legelső pont az, hogy hízni akarok a véradás miatt. Van itt egy olyan, hogy meg akarom tanulni a Braille-írást. Ott akarok lenni egy királyi esküvőn. Végig akarok sétálni egy levendulaültetvény két sora között. A saját kezeimmel akarok duriánt szüretelni. Akarok csinálni egy méregkertet. El akarok jutni egy ausztrál kengurufarmra. Még ezen a nyáron ki akarok menni a spanyol Paradicsomdobálásra.

- Ja, igen - szólt közbe. – Ezt már említetted. Akkor én meg szeretnék elmenni Los Angeles egy luxusbárjába.

- Használd az „akarok” kifejezést, jó? – Nem kommentáltam a luxusbár dolgot. Ezt nem lehet személyisége számlájára írni, minden fiú el akar jutni egy sokcsillagos külföldi bárba. – Megtehetnéd, miért nem mész el?

Döbbenten nézett rám, aztán vállat vont, mint akit nem érdekel az egész.

- Azt hiszem, kicsit lusta vagyok, és különben is, ki tudja, megérné-e.

- Nincs lusta ember, csak céltalan – feleltem automatikusan. – Amíg el nem mész, úgyse tudod meg, jó-e. Kiköpött Emery – mondtam még magamnak. Meghallotta.

- Hogy mi? Olyan vagyok, mint Emery?

- Igen. Nem vetted még észre? – Megettem a maradék sajtos uborkát, és arrébb toltam a papírtányért. Pillantásom lábaira esett. Türelmetlenül dobolt az egyikkel, miközben várta a folytatást. – Ő is már azelőtt megunt mindent, mielőtt elkezdte volna. Szerencsére szép szóval csak sikerült rávennem, hogy próbálja ki a bulizást, mielőtt abszolút elvetné, mint szabadidős programot.

Ha még ettem volna, torkomon akadt volna a falat a nézésétől. Úgy bámult rám, mint aki magával a sátánnal került szembe. Taktikám ismét bevált, az, amit a húgáról mondtam, teljesen kihozta a sodrából. Hogy én az ő húgát, és a többi.

- Te voltál az?! – Megfeledkezett magáról, és kiabálni kezdett velem. – Eszednél vagy? Még csak tizenöt éves, semmi tapasztalata nincs, és te belevetetted egy rakás bulizó félőrült karmai közé!

- A lényeg azon van, hogy nincs tapasztalata – mutattam rá az igazságra. – Mert valaki nem engedte el őt sehova. – Gyorsan visszavettem a személyes érzelmekből, mielőtt végleg elragadtattam volna magam. – Nézd, két lehetőség van. Nem, három. Egy: soha nem engeded sehova, aminek engedelmeskedik, és utána, amikor megszabadul tőled, olyan vad dolgokat csinál, amiknek egyikünk se örülne. Kettő: soha nem engeded el sehova, behódol, és utána se megy szórakozni, ami miatt lemarad egy csomó tapasztalatról, és később beleomlik az első arra járó idióta karjaiba. Három: úgy felügyeled a bulizását, hogy erről még ő maga se tud. Ugyan te melyiket választottad volna?

- Miért nem nekem szóltál, hogy csináljam vele ezt? Megcsináltam volna, jól ismerem őt, és fontos nekem.

- Azért nem szóltam, mert mikor utolsó évesen bárhol láttalak, vagy egy lány arca volt az arcodra tapadva, vagy a barátaiddal óbégattál népszerűtlen emberek után. Nem volt kedvem odamenni hozzád, hogy aztán kigúnyolj.

Erre nem válaszolt, ezért jobbnak találtam berekeszteni a foglalkozást. Felszedtem a cuccomat, felálltunk. Örültem, hogy a dombon át mehetek haza, már jó előre mosolyogtam.

- Oszd meg velem, mi olyan vicces. – Mosolyogva nézett rám, felszabadult volt az egy helyben üldögélés után. Együtt indultunk meg a kocsija felé, ami a domb túloldalán állt a fedett parkolóban.

- Semmi. Szeretek mosolyogni. Gondolom te is, mert amikor épp nem bosszantalak, többnyire vigyorogsz.

- Amíg négyszemközt vagyunk, állandóan bosszantasz, Hajpánt – vágott ki egy mosolyt.

Napok óta direkt miatta nem vettem fel hajpántot, de már csak azért is így szólított. Annó, amikor rám tört az otthonomban, két dolog miatt voltam hajlandó segíteni neki. Az egyik az volt, hogy megmentette Nate teknősét (megjegyzem, a saját autójától), a másik, hogy az értelem és a fantázia szikrája csillant meg a rám aggatott idegesítő becenévben.

- Remélem, azért nem fogjuk legyilkolni egymást a Paradicsomdobálás alatt – folytatta. Még a legelején leegyeztettem vele, hogy a kis segítségért cserébe elvihetne a fesztiválra, és ott kidobhatna. A fesztiválról eszébe juthatott valami, elkomorult az arca. – Ez augusztus legvégéig fog tartani? Az felemésztené az egész nyaramat!

Még én sem gondoltam át, mennyi időre van szüksége. A készségesebbek és befogadóbbak pár beszélgetéssel letudták, a kevésbé készségeseknek akár több hétig is tartott a dolog. Kyler a ’legkevésbé’ kategóriába tartozott.

- Sok mindentől függ, jövő héten megmondom – ígértem.

Ezután elváltak útjaink, ő ment tovább a kocsijához, én meg haza. De hogy minek? Biztos voltam benne, hogy otthon már megint áll a bál.

J~o~d~y

Bár megfogadtam, hogy egyből bemegyek, a gazos előkertben leragadtam. Nate állt ott egy slaggal kezében, amiből nem éppen rendeltetésszerűen két helyről is ömlött a víz. Aggódó arccal pásztázta a füvet.

- Már megint elhagytad Rubicont? – kérdeztem, és átléptem a fehér kövekre, amiket egyedül a teknős miatt fektettünk le, tudniillik így kevesebb volt az esélye annak, hogy rátaposunk. Szegény kölyök máskor is elvesztette kedvencét, de most különösen elzöldült arccal nézett rám.

- Az a nagyfiú azt mondta, hogy vigyázzak rá. Szerinted meg fogja tudni, hogy megint elhagytam?

- Tőlem biztos nem – fogadkoztam. Egyébként se hittem, hogy túlzottan érdekelné Kylert. A sarokban észrevettem a kalandvágyó teknőst, éppen a tátikaágyást próbálta meghódítani. Sebesen odamentem, és felkaptam úgy, hogy ne tudjon megharapni, majd megkocogtattam páncélját, hogy ne izegjen-mozogjon. Mikor halottnak tettette magát, visszaadtam Nate-nek. – Azért figyelj oda rá.

Anya és apa veszekedésére léptem be a házba. Napjainkban a veszekedés a legtöbb családban megszokott - de nem nálunk. Mármint veszekedtek ők, csak nem egymással, hanem velünk. Most mégis ott álltak a konyhapult mellett, és civakodtak.

- Ha nem teszünk semmit, csődbe megy az iskola! – Anya hangjából kihallottam, hogy ezt már elmondta apának vagy hússzor. Majd, mintha ő se akarná elhinni, elismételte. – Csődbe megy!

Szerintem csődbe menni a bankok szoktak, az iskolákat legfeljebb bezárják, de nem hirdettem ez irányú gondolataimat. Csendben a szobámba akartam sattyogni. Estee elkapott.

- Anya sajátkészítésű holmijai megbuktak! – mesélte. – Pedig eddig szinte úgy tartották fent a sulit, hogy semmit nem kellett venni.

- Itt a nyári szünet, csak adnak haladékot – vigasztaltam anyát. Apa megrázta a fejét, és elmagyarázta, hogy egy ponton túl nincs tovább, ha nem találnak támogatót, annyi nekik. Ezzel abszolúte nem értettem egyet. Már épp mondani akartam, hogy kitartással és akaraterővel rengeteg dolgot el lehet érni, mikor Estee rám kiáltott.

- Kyler!

Először azt hittem, hogy visszatért az említett, aztán leesett, mire gondol. Hogy a pénzes Kyler remek támogatója lenne anya iskolájának. Általában Estee mondatába a blabla helyett pénzpénz-t kell behelyettesíteni, de ezúttal volt benne némi igazság. Igaz, akár sértésként is elkönyvelhettem volna, hogy az iskola nem éri be velem, médiaarcával, de hát ők tudják.

Apa persze nem azt hallotta meg, amit kellett volna.

- Kyler? Egy fiú? – Hangsúlyában benne volt saját „Milyen neve van már ennek?”-je, a nagybátyám epés „A kis Jodynak újabb áldozata van”-ja és nagyim „Gyerekem, ehhez hozzá ne menj!”-je.

Válasz helyett bólintottam. Vadul kérdezgetni kezdett, hogy kiről van szó, hány éves, jó iskolába járt-e, kinek fia-borja, én mégis anyára figyeltem, aki azonnal kijelentette, hogy nem használhatjuk ki Kylert.

- Ez hol lenne kihasználás? – kérdezte Estee. – Jody, mondd meg nekik!

- Drága, egyetlen, utánozhatatlan nővéremnek igaza van, ha részt vesz a köz életében, és segít egy lepukkant iskolának, az fejlesztően hathat személyiségére. – Arról nem is beszélve, gondoltam magamban, hogy a rendezvény semmi azokhoz a bulikhoz képest, amikről Emery kínos részletességgel beszámolt. – Miről is lenne szó?

Anya rövid rábeszélés után elővette kopottas határidőnaplóját, és lelkesedésében rögtön két időpontot is mutatott. Az egyik tizenkilencedike péntek volt, az egy órás tanévzáró ünnepély, a másik huszonegyedike vasárnap, egy majdnem három órás, zártkörű rendezvény az összes támogatóval. Gondoltam, Kyler elé tárom a két lehetőséget, legalább jobban kiismerem. Bár nagy volt a valószínűsége, hogy kényelmes módon a rövidebbet választja.

Mielőtt visszavonulót fújtam volna, még valami az eszembe jutott.

- Egy feltétellel. – Apa vasvillaszemekkel nézett rám, aztán legyintett, hogy ha anyámnak ennyire fontos a suli, halljuk a feltételt. – Tegyük át a családi kiruccanást augusztus első hetére.

- Az nekem is jobb lenne – szólt bele Estee, így mindannyian elfogadták a változtatást.

Miután ezzel megvoltam, vagyis derűt, életkedvet és béketűrést vittem szüleim életébe, következett az ebéd.

A saláta után bementem a szobámba. Estee követett.

- Miért van az, hogy a fiúkat azonnal a projekteddé tudod tenni, de tovább nem mész velük? – vetődött le ablak mellett álló fésülködőasztalom elé. Annyira szerettem volna, hogyha egyszer a nagy lendülettől leesik a székről, de szinte a felemáskorláton nőtt fel, így kiváló volt az egyensúlyérzéke. Különben nem volt azzal bajom, ha odaült, még a vendégek is többet használták a fésülködőasztalomat, mint én. – Pedig, ha lenne egy olyan pasid, mint ez a McNeil-Stone, mehetnénk duplarandira!

- Már megint nálam múlatod az időt? Menj, és játssz Sáfránnyal, ha nincs jobb dolgod – húzgáltam ki pár fiókot. Mielőtt elrohantam volna a teázóba, meg akartam keresni a mobilomat. Annyiszor kerestek rajta, hogy a mai napra szándékosan itthon hagytam, és csak a vészmobilt vittem magammal.

- Komolyan, Jody, nem szeretnél ilyen pasit?

Miközben kérdezett, megtaláltam a mobilomat. Olive küldött nyolc üzenetet, meg még párat mások. Kétszer hívtak, az egyik nagyi volt. Eltettem a mobilt, és felálltam.

- Most mennem kell, majd találkozunk este, úgy várom már, hogy lássam a fiúdat! – Ez utóbbi hazugság volt. Igen, én is vétkes voltam, de mit tegyek, ha nem bírtam Scottot? Ő aztán reménytelen eset volt, még Kylernél is rosszabb.

- Hova mész? Megint az egyik szerencsétlennel találkozol?

- Nem, most egy barátnőmmel. Vigyázz magadra és a szép barna hajadra! – mosolyogtam rá, aztán integetve elrohantam. Még utánam ordított, hogy narancssárga masnis felsőmben meg zöld kertésznadrágomban tényleg ki akarok-e menni az utcára, de már nem kanyarodtam vissza közölni neki: naná, hogy.

J~o~d~y

Ahogy berohantam a teaházba, kishíján felborítottam az egyik pasit, aki azért járt ide, hogy engem bámuljon. Felragyogott az arca, aztán boldog dicsfényben arrébb húzódott. Eszembe véstem, hogy vissza kell vennem magamból, mielőtt egy pszichopata őrült kezd el rajongani értem. Az árvácskás oszlopok mellett elhaladva lefékeztem Clementine előtt.

- Azt hiszem, itt hagytam az egyik lány elkobzott napszemüvegét – mondtam gyorsan, mielőtt ledarálta volna szokásos szövegét. Lusta volt felnézni, ki áll előtte, így csak most jött rá, hogy én vagyok az. Miután megkaptam a napszemüveget, rám mosolygott, a törlőkendőt is odébb tette.

- Hallom, új barátra tettél szert.

- Tessék? – kérdeztem vidáman a közelgő találkozótól. – Miről beszélsz?

- Egy elképesztően helyes és kifogástalan modorú srácról! – Kajánul nézett rám. Tényleg nem értettem, honnan vett egy ilyen fiút, a közelben még hasonlót se láttam, pedig szerettem volna. Az egy dolog volt, hogy felfüggesztettem a szerelmi kapcsolatokat, és egy másik, hogy mindig jóleső kellemes fiúkkal találkozni. Megpaskoltam bal kezét.

- Ha látod, majd mutasd be – zártam le a témát, mert megláttam az ajtóban barátnőmet. Mosolyogva rohantam oda hozzá. – Mel, nyár eleje óta nem láttalak!

- Kicsit lefoglal Henry – nevetett rám az érkező Melody.

Kimentünk a kerti részhez, és leültünk az egyik asztalhoz. Rendeltünk teát meg szőlőt, majd pár Henryről meg nyári programról szóló felvezető kérdés után Mel cselszövő módjára előrehajolt. Tudtam, hogy talált magának valami izgalmas témát, azt akarja most megosztani velem. Belefeledkeztem a könyöke melletti csodaszép orchideacsokorba, így váratlanul ért kérdése.

- Igaz, amit beszélnek rólad és Kyler McNeil-Stone-ról? Jártok?

- Természetesen nem. – Szakítottam magamnak egy kidurranóan érett szőlőszemet. – Mel, láttad már azt a srácot?

- Igen, volt hozzá szerencsém – felelte, mindentudó mosoly ült ajkán. – Kemény dió. Csak nem a kihívás vonz benne?

- Előbb tisztázzuk, miből gondoltad, hogy járunk! Ki mondta? – Gyorsan átfuttatom a potenciális embereket. Estee a listavezető, utána jön Sofia, Olive, esetleg Tamy. – Ki volt az a megátalkodott?

- Hát Kyler!

Úgy mondta, mintha magától értetődő lenne. Nem volt az. Miért mondott ilyet? Még hogy járni… vele! Jó, hogy úgy tettem öt másodpercig, hogy le tudja rázni azt a vadmacskát, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyeneket mesél be másoknak!

- Megnyugtathatlak, nem járok vele. – Idegességemben egyszerre vettem számba három szőlőszemet. – Mem jáunk.

Azonnal utána szerettem volna nézni, miért terjeszt ilyeneket, de rezegni kezdett mobilom, új üzenet jött. Megint Olive volt, ezúttal megnéztem üzenetét. Rendkívül spártai volt.

„Miért szagoltad meg?”

- Á, Olive az őrületbe kerget, és még tovább! – Megmutattam Melnek az üzenetet, gyorsan elolvasta, én meg elmeséltem röviden, mi történt azon a bizonyos napon. – Akkora feneket kerít mindennek!

- És szerinted nincs rá oka? Jó, jó – mondta gyorsan, mikor látta, hogy a meg nem értés miatt egy dühkitörés szélén vagyok -, nem vagy átlagos lány, ezt mindannyian tudjuk. Kyler megejtően átlagos a saját köreiben, és éppen ezért a mi köreinkben… hogy is mondjam… kapós. Ez nem ok arra, hogy érdekeljen téged – folytatta -, de tegyük fel…

- Ne tegyük fel. Nézd, engem nem érdekel, rendben? Érdekelhet téged, érdekelheti Clemet, tőlem akár Henry is belebolondulhat, de attól még az én szememben nem lesz kapós.

- Miért szagoltad meg? – kérdezte. Értetlenül meredtem rá.

Hogyhogy miért? Inkább miért ne? Ha őt ölelte volna át, ő is megszagolta volna!

- Mert mindenkit megszagolok, akit megölelek – vontam vállat. – Ha te öleltél volna meg, téged is megszagollak!

- Tényleg?

Reflexből el akartam húzódni, mikor közelebb hajolt, de még így is át tudott ölelni. Visszaöleltem. Melody lágy és sima volt, ölelése nem hasonlított Kyler ölelésére. Eszembe villant, hogy na, most kellene megszagolnom, de ekkor a teaház alacsony fakerítése mellett elsétáló Emery és Kyler elvonták figyelmemet.

3. fejezet

3.     Hajpánt, meglepetés!

Kyler

Eddigi életem tizennyolc évében abban a hitben voltam, hogy aki ronda, az legalább kedves, ellensúlyozandó a szemet nem kímélő külsőt, Hajpánt kisasszony ellenben valami különlegesen torz egyede lehetett az emberiségnek, ugyanis könnyedén lepattintott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ráadásul valami olyasmit is mondott, hogy ne is álmodjak róla. Ez vicces lehetett volna, ha előtte nem hallom azt a bizonyos másik mondatát.  Becsületre lenne szükségem? Neki lett volna lelkiismeretre! Így benne hagyni a szarban! És még van képe valami hajpántot emlegetni. Hajpántot!

- Ki volt ez? – ismételte a kérdést Chanel hisztérikusabban. – Ez… ez mezítláb járkál az utcán?

Zavartan Hajpánt hátára pillantottam. Nemcsak mezítláb volt, úgy ugrándozott, mintha valami csak általa hallott zenére mozogna. Az első szó, amit eszembe jutott róla a vidám volt, aztán pedig a bolond. Én, Kyler McNeil-Stone meg a másik idióta vagyok. Hogy jutott eszembe pont ezt a csajt kifogni?

- Válaszolj! – követelte Chanel. – Ki volt ez a lotyó?!

- Hallhattad – feleltem higgadtan. – A barátnőm. Ha megkérhetlek, ne nevezd lotyónak, ő csak… más, mint mi, pont ezért szerettem bele.

- De hát ronda, mint a bűn! – tátotta el a száját Chanel.

- Gyönyörű… belülről – vágtam rá. – Sajnálom, Chan, de köztünk vége. Nem veszíthetem el öhm… Fügécskét. Nem élhetek nélküle! – próbáltam egy kis Henry féle szerelmes hevet is csempészni a hangomba.

- Fü-Fügécske? – lepődött meg még jobban.

Oké, ez egyre rosszabb. Miért mondtam fügét? Ja, biztos azért, mert az is ronda kívülről, mégis szeretem. Tökéletes becenév lenne egy csúnya barátnőnek. Szabadalmaztatnom kellene.

- Nem érdekes – legyintettem. Akkor jöjjön a B-terv. – Figyelj, te gyönyörű, okos lány vagy. – Jelentése: ez rám jellemző, de azért megpróbálom elhitetni veled. – Szerettelek, de az már régen volt, megváltoztam és megváltoztak az érzéseim. – Vagyis: tetszettél, de rád untam, különben meg kiakaszt a hangyányi agyacskád. – Most már… Fügécskével járok, sajnálom, hogy nem mondtam eddig. Tudod, mit? Váljunk el békében és legyünk barátok! – Azaz: nem harapod le a fejem, ha meglátsz egy másik csajjal, és mindig barátságos leszel hozzám, cserébe nem nézek keresztül rajtad.

Chanel úgy bámult rám, mintha mandarinul beszéltem volna, de aztán – talán csak ilyen lassan esett le neki a szavaim értelme – eltorzult az arca.

- Ezt. Nem. Fogadom. El! – hevesen mutogatott rám, mint valami szélmalom.

- A szerelemnek nem lehet parancsolni – idéztem ismét Henryt, és egész jól sikerült.

- De hát miért, Kyler, mit rontottam el? – kiáltotta. Mondjuk, össze-vissza ordítozol az utcán, és azzal töltötted az éjjelt, hogy szerelmesen bámultál, miközben aludtam.

Ehelyett felvettem a sajnálkozó arcomat, és halkan kiböktem azt a mondatot, ami Henry száját hagyta el, amikor megkérdeztem, miért pont Melodyt választotta annyi lány közül. Mármint Melody nem egy csúfság, de nem is bombanő. Amolyan még elmegy kategória.

- Ő különleges, sosem találkoztam még hasonló lánnyal. – Majdnem elröhögtem magam. Ja, Hajpánt különleges, ha sötétben találkoznánk, frászt kapnék. Vagy ha arra ébredtem volna, hogy az ő álla van a mellkasomon… Mégsem, még Hajpánttal is szívesebben ébredtem volna, mint Chanellel. Ez csaj mindekinél jobban kiakaszt engem!

Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, mi legyen a következő lépés. Igyekeztem türelmetlennek látszani, mint Henry amikor Melodyhoz sietett, én pedig feltartottam.

- Jól jegyezd meg! – mutogatott rám végül. – Most elmegyek, de nem fogom feladni! Nem fogsz lecserélni egy bányarémre, értetted?! – azzal választ sem várva hangos cipősarokcsattogással elkopogott.

Meglepetten néztem utána. Ez könnyebb volt, mint gondoltam! Nem is kellett a kegyetlen Hajpánt segítsége. Apropó Hajpánt…

A meztelen talpak hangjára megfordultam, és észrevettem, hogy egy buldózer sebességével rohan felém úgy lóbálva a divatot hírből sem ismerő táskáját, mintha agyon akarna verni vele, tetejébe olyan arckifejezést produkált, mint azok a nagypofájú, mániákus sztrájkolók, akik magasabb fizetést igyekeznek kicsikarni apámból.

Most meg mi a francot akar tőlem?!

Egyszerűen belém csapódott, és majdnem levert a lábamról. Próbáltam egyensúlyban maradni, de újra és újra nekem jött, mint egy mini torpedó, aki nem tud leállni, míg végül ott találtam magam egy árnyékos mellékutcában egyedül a bolond lánnyal. Egy kicsit bizonytalan voltam afelől, mit is kellene mondanom neki. Kösz, hogy nem segítettél?

Összefonta a karjait, és kistányérnyi szemekkel megbámult. Furamód úgy éreztem, nemcsak azt látja, ahogyan kinézek, hanem valami mást is. Kíváncsi lettem volna mi az, ugyanakkor nem akartam megkérdezni. Tőle nem érdekelt.

- Tényleg megkereshetnéd a hajpántomat – mondta végül.

Micsoda?! Még nekem kellene szívességet tennem, amiért otthagyott a pácban? Habár, ha Hajpánt nincs, sosem jut eszembe előrukkolni a Fügécske-fantáziával. De akkor is, mit képzel? Hogy ugráltathat? Bolondabb, mint hittem, viszont szerencsére a kevésbé kínosabb fajtából.

Mielőtt válaszolhattam volna, feltette a kérdését.

- Szereted a fesztiválokat?

Egyből leesett, miért is jött vissza. Nyilván megbánta, hogy nem segített, mert rádöbbent, mit veszíthet. Elvégre nem minden nap akadok az útjába egy ilyesfajta lánynak. Elővettem a korábban Chanelnél is használt sajnálkozó mosolyomat.

- Bocs, de nem randizom veled – nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de gyorsan megelőztem. – Figyelj, nem azért, mert… öhm, ellenemre lenne, csak megfogadtam, hogy nem csajozom mostanában, és igyekszem betartani. Tudod, hogy jobb ember legyek… – Miket beszélek? Miért mondom ezt el ennek a lánynak? És miért néz még mindig úgy rám, ahogy nők nem szoktak? – Szóval, bocs, de… Viszlát!

Barátságosan meglapogattam a vállánál azt a borzalmas pulóvert, amit viselt, majd gyorsan kikerültem, és futólépésben elhúztam a csíkot. Fogalmam sem volt, miért zavart meg Hajpánt nagyra nyílt, tudakozódó szeme, de nem voltam olyan állapotban, hogy ki akarjam deríteni. Hé, két csajt is lekoptattam magamról, és még nem volt fél tizenegy. Hihetetlenül népszerű vagyok!

K~y~l~e~r

Hogy kerültem délre abba a bizonyos teaházba? Mondhatnám azt is, hogy megkívántam egy csésze teát, de ez nem fedi a valóságot. Hazamentem, megfürödtem, átöltöztem és egész egyszerűen unatkozni kezdtem.

Az az igazság, hogy valami kiégett bennem, mert mostanában semmi sem tud lázba hozni. Ha meg lehet öregedni tizennyolc évesen, akkor nekem már be kellett volna rendelni a koporsót. Fáradt voltam, kedvetlen, egész egyszerűen fásult.

Foglalkoznom kellett valamivel, amivel megéri foglalkozni, de nem jutott eszembe semmi, kivéve Hajpánt kérése. Arra jutottam, hogy végül is segítségemre volt, és hogy nehogy rajtam ragadjon az a hiányos becsület dolog a legkevesebb, amit tehetek, hogy utánanézek a dolognak. Ezért léptem be abba a kissé csicsás dekorációjú, de alapjában véve kellemes hangulatú teaházba.

Egyenesen a pulthoz sétáltam, és rámosolyogtam egy Clementine nevű pincérlányra, akinek a mellkasán lévő tábláról olvastam le a nevét.

- Ki tudnál segíteni? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még fel akarná venni a rendelésem. – Én egy hajpántot keresek. Az egyik… öhm, barátom felejtette itt ma délelőtt vagy reggel. Van esetleg egy kis esély rá, hogy…

Mielőtt befejezhettem volna egy Talált tárgyak feliratú dobozra mutatott a pult melletti sarokban. Kiszúrtam a förtelmes lila színű pántot, és azonnal tudtam, hogy ez csak Hajpánthoz tartozhat.

- Köszi, édes! – kacsintottam a csajra, majd megindultam a doboz felé, hogy kiszedjem a förmedvényt.

A dobozban a legkülönfélébb holmik kaotikus halmazát pillantottam meg. Egy plüss papagáj nézett velem szembe szomorúan egy fél pár gyerekkesztyű mellől, sőt láttam egy piros napszemüveget is, aminek hiányzott a fél lencséje. A hajpánt közelebbről még rondább volt, apró szederminták díszítették. Ilyet komolyan visel valaki, aki elmúlott négy éves? Egy teafilter címkéje volt rákötözve, és azon apró betűkkel a Jody név volt olvasható egy pici kérdőjellel. Ez lenne Hajpánt neve?

- Hé, szerintem az Jody hajpántja, haver! – lépett mellém egy fickó, akinek orrfacsaró gyümölcs- és gyógynövényszaga volt. – Mit vesztettél el?

- Ezt. Jody kérte, hogy keressem meg. – Kivéve, ha Hajpánt nem is Jody. – Ő… mezítláb volt? – kérdeztem meg. A srác kissé megütközve nézett rám. – Sovány, barna hajú, és furcsa ruhákat visel? – soroltam tovább. – Az Jody, igaz?

- Pontosan. Te is az egyik projektje vagy?

- Mije? – kérdeztem értetlenül.

- Tudod, az egyik olyan fásult lélek, akiknek dumálni szokott arról, mennyire klassz az élet meg ilyenek. Gyakran jár ide másokkal beszélgetni.

- Jody Whitetaker? – esett le az állam, mire a srác bólintott.

A francba, ez nem semmi! Ismertem ezt a nevet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő… hiszen ez lila, szedres hajpántot rak a hajába! Emery pedig azt mondta róla, sokat segített. Igazából fogalmam sincs, miről is volt szó, csak annyit tudok, hogy Emery úgy beszélt Jody Whitetakerről, mintha bolondnak nézne, amiért azon aggódom, mik történhetnek azokon a bizonyos bulijain.

„Most mit izélsz velem, Kyler! Beszéltem Jody Whitetakerrel, tudom, hol vannak a határok!”

Erre én megkérdeztem, hogy ez a Whitetaker a pszichológusa-e, mire azt mondta, hogy annál sokkal jobb. Ő lenne Hajpánt? Ha ez igaz, akkor bizonyosan a saját szuperösztöneim vezettek ide. Mélyen, legbelül tudtam, hogy őt kell választanom, és pont ezért nem is hagyott nyugton a gondolat, hogy ide kell jönnöm.

Szerettem volna, ha ugyanolyan lesz az életem, mint eddig volt, szerettem volna újra kedvet kapni az élethez, és ha Hajpánt képes visszadumálni engem a régi önmagamhoz, akkor ezentúl mindig hallgatni fogok az ösztöneimre.

- Nem tudod véletlenül, hogy hol lakik? – kérdeztem a sráctól.

- Bocs, én a teafűkiszállító vagyok, csak olyan kérdésekre tudok válaszolni, hogy hoztam-e a fügés-narancsos teafűből vagy…

- Fügés? – ismételtem. Igen, ennek is egy jelnek kell lennie a csalhatatlan belső hangomtól. Mindig is tudtam, hogy eggyel vagy kettővel több érzékem van, mint a többi halandónak!

- Aha, elég király. Rendelj egyet, amíg még kapni, nem fogod megbánni! – veregetett vállon a teafűkiszállító.

Öt perc múlva már az egyik asztalnál ültem, és a húgomat hívtam.

- Kyler, ezt nem mondhattad komolyan! – szólt bele hevesen, amikor felvette.

- Nem is mondtam még semmit – csodálkoztam.

- Chanel elmesélte, hogy szakítottál vele és miket mondtál! Ki az, Kyler? – Ja, hogy arról van szó.

- Jody Whitetaker – mondtam ki Hajpánt nevét, mire furcsa csendet kaptam válaszul. – Ott vagy?

Emery hirtelen nevetésben tört ki.

- Ez jó volt, Kyler! Majdnem bevettem! – Elvigyorodtam, de nyomban az arcomra is fagyott a vigyor, amikor folytatta. – Jody sosem kezdene olyannal, mint te!

- Hogy érted, hogy olyannal, mint én?! – morogtam sértődötten. – Totál odavolt értem, még randira is akart hívni, csak nemet mondtam!

- Akkor nem hiszem, hogy ugyanarról a lányról beszélünk – vágta rá. – Chanel azt mondta, hogy te konkrétan jársz ezzel a valakivel.

Ha akarnék, járhatnék! – mondtam volna legszívesebben, de inkább hallgattam. Emery valamiért Chanel pártján áll, nem akartam elköpni neki, hogy igazából csak a természetfeletti ösztöneimnek köszönhető, hogy kifogtam Hajpántot, a végén még Chanel még jobban rám akaszkodna.

- Szükségem lenne Jody Whitetaker címére – mondtam végül. – Tudod, merre lakik?

- Nem. De minek neked a címe?

- Nálam van valami, amire szüksége van – forgattam az ujjaim között a hajpántot. – Ismersz valakit, aki tudja, hol lakik? Hívj vissza, ha megvan az információ!

- Hé, nem vagyok a szolgád, hogy…

Letettem a telefont, belekortyoltam a fügés narancsteámba, majd elrágcsáltam néhány teasüteményt. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és Emery vissza fog hívni a címmel. Akkor pedig odamegyek és megmondom Hajpántnak, hogy beszélgessen velem vagy mi. Fogalmam sem volt, mivel éri el azt, amiről Emery és a teafűkiszállító beszélt, de akartam magamnak. Hajpánt pedig segíteni fog, mert odavan értem, ráadásul nálam volt a pántja. Ilyen egyszerű.

- De meg kell ígérned, hogy majd őszintén elmondod, mi van közted meg Jody Whitetaker között! – kötötte ki a húgom öt perccel később, mielőtt elmondta volna a címet.  

- Megígérem – vontam vállat, így megmondta.

Messzebb volt, mint gondoltam, ezért a Bentleyvel kell mennem, de nem bántam, úgysem volt dolgom aznapra, és volt kedvem vezetni is. Megtoldva egy nagyobb borravalóval a végösszeget, kifizettem a számlát, és már-már vidáman elindultam a kocsiért.

Fel akartam hívni Henryt, hogy elújságoljam, milyen lehetőség pottyant az ölembe, és megkérdezzem, mit gondol róla, de ki volt kapcsolva. Biztos még tartott az izé Melody őseivel.

Amikor befordultam abba az utcába, amiben Hajpánt lakott, kicsit lelassítottam, hogy a házszámokat figyeljem. Kis híján frászt kaptam, amikor a szemem sarkából észrevettem egy látszólag kőnek tűnő, de mozgó élőlényt pontosan előttem. Beletapostam a fékbe, majd éles fékcsikorgás közepette balra fordítottam a kormányt. Épphogy sikerült kikerülnöm egy szemeteskukát, de azt sem bántam volna, ha nekimegyek.

Kiugrottam a kocsiból, és a teknősért rohantam, ami mit sem törődve azzal, hogy kis híján átmentem rajta, tovább sétált az út kellős közepén. Rossz emlékeket keltett bennem a szerencsétlen, hiszen tisztán emlékeztem rá, mit történt Donatellóval a tízedik születésnapomon. Don az én házikedvencem volt, és borzalmas véget ért egy hasonló balesetben.

- Hé, öregfiú! – guggoltam le az öngyilkos hajlamú teknős mellé. – Hát téged meg ki engedett szabadon garázdálkodni?

Rám sem bagózott, de mikor felemeltem a földről, megpróbált belém harapni. Don is szeretett az ujjamra akaszkodni, mint valami miniatűr dinoszaurusz.

- Na, keressük meg a gazdádat, oké? – Bírtam a teknősöket. Először kis csúnya izéknek tűnnek, de ha jobban megismered őket, rájössz, hogy okosak és viccesek. Elhatároztam, hogy alaposan megmondom a magamét a tulajdonosának. Jobban is vigyázhatna a kedvencére!

Körbenéztem, hogy melyik környékbeli házba kopogjak be, és leesett az állam. Velem szemben gizgazos udvarú ház állt, Whitetaker feliratú postaládával. Más szemmel kezdtem nézni a kezemben tartott fickóra. Egy újabb jel lenne, hogy itt a helyem? Most már kétség sem fér hozzá.

Gyorsan elsétáltam az ajtóig, majd határozottan bekopogtam. A teknős ficánkolt a kezemben, mintha biztos lenne benne, hogy vesztőhelyre viszem. Bentről kutyaugatást, majd léptek közeledtét hallottam, aztán kinyílt az ajtó és egy középkorú nővel találtam szembe magam.

- Jó napot…

- Rubicon! – kiáltott fel, ahogy végignézett rajtam, és észrevette a teknőst. – Megint elcsámborogtál?

- A maguké?

- Nem, de hagyd csak itt nyugodtan, a szomszéd kisfiúé, de ő most nincsen otthon. Kedves tőled, hogy visszahoztad.

- Anya, ki az? – bukkant fel mögötte egy csinos, barna hajú lány. Amikor meglátott, alaposan végigmért. Észrevettem, ahogy felcsillan a szeme, nyilván bejött neki, amit látott.

- Ez a kedves fiú visszahozta Rubicont – vette át tőlem az idősebb nő, miközben tájékoztatta a lányt. – Nagyon szépen köszönjük Nate nevében is.

- Jody itthon van? – csúszott ki a számon. A lány szeme felvillant, ahogy kiejtettem a nevet, láttam rajta, hogy azon kezd tűnődni, ki lehetek. Hajpánt biztosan nem forog ilyen srácok közelében, mint én. – Kyler McNeil-Stone vagyok – öltöttem fel egy bizalomgerjesztő mosolyt. – Jody egyik… barátja. – Vagy fogjuk rá, hogy az.

- Jody sajnos nincs itthon – rázta meg a fejét a nő, akit Hajpánt anyjának néztem. – De megvárhatod, ha fontos. Akármelyik percben hazaérhet.

Naná, hogy akartam.

K~y~l~e~r

  

Estee, Hajpánt nővére mindenképp tudni akarta, honnan ismerem a húgát, illetve, hogy az a bizonyos McNeil-Stone vagyok-e, akinek van mit a tejbe aprítani. Persze nem kérdezte ilyen nyíltan, de átláttam rajta, és észrevettem azt is, mennyire lenyűgözte a túloldalon parkoló Bentley. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen csinos és láthatóan normálisan kifejlődött stílusérzékkel rendelkező csajnak, hogy lehet olyan húga, mint Hajpánt.

Amúgy mindketten kedvesek voltak velem, és nem mutatták, ha esetleg zavarja őket a társaságom, sőt Mrs. Whitetaker lelkesen magyarázta el, hogy miért tömik azokat a lila, jószagú növényeket a szakadt nylonharisnya darabokba. Molylepke riasztót csináltak a szekrényekbe, az első mintadarabot mindjárt meg is kaptam ajándékba.

Kicsit furák voltak, de úgy csináltam, mintha az én családom naponta készítene ilyesmit, és megígértem, hogy amint hazaérek, berakom a szekrénybe a kis csomagot, mielőtt a molyok lyukat rágnak a ruháimba.

- Nem muszáj megtartanod – suttogta Estee, amikor Mrs. Whitetaker felállt, hogy újabb doboz hideg üdítőt hozzon nekem. – Anyu kicsit zizis, nem szeret kidobni semmit, amit lehetne még használni valamire.

- Ez okés – vontam vállat, arra gondolva, mit szólna anyám, ha valaki azt mondaná neki, készítsen molyriasztót. – Pont szükségem volt egy ilyenre – azzal gyorsan zsebre dugtam az ajándékomat.

- Honnan is ismered Jodyt? – kérdezte Mrs. Whitetaker, ahogy letette elém az üdítőt. – Nem emlékszem, hogy mesélt volna rólad.

- Nem olyan régen találkoztunk – válaszoltam. Ez végül is igaz. – A húgom ismerőse, és…

Mielőtt ki kellett volna találnom valamit, kinyílt a bejárati ajtó, és Hajpánt lépett be rajta, egy fekete hajú kiskölyökkel az oldalán.

- Hé, nem tudjátok, kié az a szuper kocsi? – kérdezte a gyerek, aztán észrevett engem.

Elvigyorodtam, majd Jodyra néztem, akiről lerítt, hogy meglepte az ottlétem a házukban. Felálltam.

- Szia! – Nem volt rondább, mint délelőtt, egészen kezdtem hozzászokni ahhoz a borzalmas pulóverhez, amit viselt, és meglepetésemre ezúttal volt rajta cipő.

- Mit keresel te itt?!

Kedvesebben is kérdezhette volna, de nem törtem le.

- Meglepetés! – mondtam. – Visszahoztam a hajpántodat, és megmentettem a teknősöd életét. – Ez utóbbi a kissrácnak szólt. – Jobban is vigyázhatnál rá, hidd el, hogy borzalmasan éreznéd magad, ha valami baja esne. Át is hajthattam volna rajta!

Miközben beszéltem, észrevettem, hogy Hajpánt és a nővére beszédes pillantásokat váltanak egymással.

- Beszélnem kell veled – jelentettem még ki Jodyra nézve. Elég mogorvának nézett ki, elhatároztam, hogy nagyon kedves leszek vele, különben sosem veszem rá, hogy segítsen.

- Menjetek Jody szobájába – ajánlotta Estee. – Ott nyugodtan tudtok beszélgetni.

Hajpánt összeszorított szájjal nézett a nővérére, majd vissza rám.

- Öt percet kapsz! – szólt dühösnek tűnve, majd elindult valamerre, én meg gyorsan követtem. Egyenesen a szobájába.

Megállt a szoba közepén és szembe fordult velem. Még mindig idegesnek tűnt, de mintha enyhén zavarban is lett volna, nem tudtam pontosan eldönteni. Zavarba hozná a szexi külsőm, és hogy személyesen kerestem fel? Esetleg attól akadt ki, hogy a szobájában vagyok, ahol ágy is van? Idegesített, hogy nem tudok tisztán olvasni az arcáról. Úgy döntöttem, a legegyszerűbb, ha gyorsan kibököm, amit akarok.

- A segítségedre van szükségem, Hajpánt! – próbáltam olyan kétségbeesettnek látszani, mint amennyire szerettem volna, hogy valahogy visszavarázsoljon a régi énembe. – Csináld azt velem, mint Emeryvel meg amit másokkal szoktál! – Mintegy békeajándékként a zsebembe nyúltam a hajpántjáért. – Kérlek!

Most viszont határozottan meglepettnek látszott, amit nem csodáltam. Kyler McNeil-Stone nem szokott senkit kérlelni. Persze ha valakinek a fülébe jutna, úgyis letagadnám.

- Miért neveztél Hajpántnak? – kérdezte értetlenül. A francba, észre sem vettem, hogy kicsúszott.

Vállat vontam, és átnyújtottam a lila, szedres förmedvényt. Nem tudtam, mit mondhatnék még, így kiböktem az első hülyeséget, amit eszembe jutott, és ami nem könyörgés volt.

- A fesztiválok okésak, elviszlek akármelyikre, ha segítesz.