1. fejezet

1.      Tökéletes vagyok, de vannak rossz napjaim, oké?

Kyler

Borzalmasan másnaposan a kocsim nélkül elrohanni otthonról nem volt jó ötlet. Az éles fény – oké, a Nap csak bágyadtan bujkált a felhők mögött, de akkor is fénylett! – bántotta szerencsétlen szemeimet, átkoztam is magam, amiért nem kaptam fel egy napszemüveget, hiszen a lakásomban legalább harminc pár akad.

Ugyanakkor egy kábé ötvenkilós kullancs is ott tanyázott, épp előle menekültem ki. Egy kissé talán bunkóság volt tőlem, hogy otthagytam, de elmondom, mire eszméltem, ez majd világossá teszi, miért is tettem.

Tina Alina, a sötét hajú, észvesztő mozgású istennő édes hangjára ébredtem egy olyan álomból, amiben végre sikerült becserkésznem – hihetetlen, milyen népszerű a kicsike, eddig még sosem nem tudtam kellőképp a közelébe férkőzni a sok őrült rajongótól – erre kinyitom a szemem, és a kullancs néz vissza rám. Jobban mondva az állát a mellkasomra támasztva bámul szerelmesen, mintha nem tudna betelni a látványommal.

Jó, ez végül is nem az ő hibája, a Sors nem szűkmarkúskodott, mikor engem teremtett, de azért nem kell átmenni őrült rajongóba. Csak tudnám, hogy mit keresett nálam, amikor már időtlen ideje lepattintottam.  

Fel akartam hívni a legjobb haveromat, Henryt, hogy tőle kérdezzem meg, hátha több rémlik neki a tegnap estéből, mint nekem, de egyelőre nem láttam a mobilom kijelzőjét. Kellene egy árnyékos hely, ahol kifújhatnám magam. Vagy egyszerűbb lenne visszamenni? Kizárt, az az élősködő csak tovább szívná a vérem. Fel kellett volna bérelnem valakit, aki kidobja helyettem. Igen, ez egy jó ötlet. Miért nem gondoltam rá előbb? Így lett volna a legegyszerűbb megszabadulni tőle, ha már a szép szóból nem ért. Abból, hogy az előző esti cuccaimat viseltem, lejött, hogy nem feküdtünk le egymással, de valaminek történnie kellett, valahogy hozzám kellett keverednünk.  

Mikor végre beértem egy fa árnyékába és nem folytak össze a nevek a szemem előtt hogy ki tudjam venni Henryét, megnyomtam a hívás gombot, majd a fülemhez szorítottam a telefont.

- Na? – szólt bele Henry rögtön az első csörgés után. Ebből azt vettem le, hogy ő már túlvan a másnaposságon, vagy nem is ivott annyit, mint én. Egészen vidámnak hangzott.

Őszintén szólva azóta ilyen boldog a szerencsétlen, amióta „szerelmes” lett. A balfácán feladta a csajokat egyetlen bukszáért, mert szerinte ez a helyes egy olyan lánnyal, mint Melody. Még azt sem átallotta a fejemhez vágni, hogy ha majd én is megtalálom a lelki társamat, ugyanezt fogom tenni.

Abban az elképzelt jövőképben én kevesebbet iszom, igyekszem felelősségteljesen viselkedni, nem szórom két kézzel a pénzt és akármikor dobom a legjobb haveromat, ha a nőm felhív, hogy hiányzom neki. Mármint mi ebben az újdonság? A legtöbb csaj már akkor nyavalyogni kezd, ha kiszállok az ágyból magára hagyva őt (vagy őket, mert volt ilyenre is példa), de mikor szokott ez érdekelni engem? Miért kellene, hogy érdekeljen? Ha felkeltem, akkor az azt jelenti, hogy megkaptam mindent, ami kellett tőlük, most már szabad elhúzniuk a francba. Ezt kellett volna mondanom a kullancsomnak. 

Bár biztos voltam benne, hogy régen Henry sem dőlt volna be a hiányzol szövegnek, Melody csinált vele valamit, amitől az utóbbi időkben meg kellett gondolnom, mit mondok, mielőtt ténylegesen kinyitom a számat. Például minden Melodyval kapcsolatos gondolatomat magamban kell tartanom.

- Hé, Henry! – próbáltam kellemesebb hangot megütni, mint ahogyan éreztem magam. – Tökre kiesett a tegnap este. Nem tudod véletlenül, hogy került a kullancs a lakásomban?

A kullancsot különben Chanelnek hívják és valahányadik unokatestvérem anyai ágról. Fogalmam sincs, hányadik, de az biztos, hogy nem számít vérfertőzésnek, ha ágyba viszem. Ennek már utánanéztem a tizenhatodik évem nyarán, mikor rájöttem, hogy dögös. Aztán a tizenhetedik nyaramon észrevettem, hogy az az egy év, amíg nem találkoztunk jót tett neki – nem mondom, a kinézetével semmi gond, rendszeresen modellkedik és lassan évek óta küldözgeti a fényképeit nekem –, így kicsit felfrissítettük a kapcsolatunk, de ez nem jelenti azt, hogy együtt vagyunk. Mert végül is a nyári kaland lényege, hogy nyári maradjon, méghozzá egyetlen nyáron keresztül tartson, Chanel meg már kapott majdnem két teljes nyarat. Mit akar még tőlem? Talán azt várta, hogy egész évben nem lesz senki más csak ő? Azért annyira nem nagy szám. Mármint olyan, mint valami pillangó. Szépnek szép, de mikroszkopikus méretű agya van, ami úgy két perc dumálás után meg is látszik.

- Szóval az sem rémlik, hogy tartozom egy orrba vágással? – kérdezte Henry élesen. Becsuktam a szemem, és megdörzsöltem a homlokom. Lássuk, mire is emlékszem. Ittunk valamennyit, mire azt mondta, elég is lesz, nem akar lerészegedni. Aztán ő kólát ivott, én meg tovább vedeltem. Aztán délelőtt lett, és Chanellel a mellkasomon ébredtem. De valaminek történnie is kellett…

- Bocs, de miért is? Mit csináltam? – Persze tudtam. Az az igazság, hogy elég egy kevés pia, és máris kimondok mindent, ami a szívem nyomja. Meglehet, hogy mondhattam valamit Melodyról.

- Azt mondtad, hogy Melody úgy bánik velem, mint egy kutyával, és felsoroltad, hogyan kellene megmutatnom neki, ki az úr a házban! – morogta vádlón.

Felsóhajtottam. Oké, mikor lett Henry ennyire kényes mindenre? Na jó, ezt tudom. Eddig is ilyen volt, csak jól titkolja. Mármint, aki ismeri Henryt az tudja, hogy van neki az a plusz, amitől a nők még jobban bírják. Rendben, kimondom: a srác jószívű.

Ha egy idegennek jellemezném ezzel a tulajdonsággal, azt hihetné Henry valami lúzer, de ez nem igaz. Totál nagy arc, és persze ha arról van szó, tud kemény is lenni, de legbelül vajból van. És nem, az, hogy ennek ellenére legjobb barátok vagyunk, nem jelenti, hogy én is hasonló lennék! Most mit mondjak? Henryvel jókat lehet bulizni, de ha olyanom van meg tudom beszélni vele a szart is, sőt, mikor előhozakodtam egy-egy kellemetlen vagy kínos témával, sosem röhögött képen, hanem normálisan megdumáltunk. Ő az egyetlen olyan srác az ismeretségi körömben, akivel ezt meg lehet csinálni.

Épp ezért kértem rögtön bocsánatot.

- Sajnálom, oké? Tudod, hogy nem mondtam komolyan, csak a pia beszélt belőlem. – Hazugság. Valószínűleg mindent komolyan mondtam.

- Egy görény vagy, Kyler! Tudom, mikor hazudsz!

- Rendben, mocskos hazudozó vagyok, de te úgyis tudod, hogy nem volt igazam, nem? Szereted Melodyt, és vele akarod leélni az életed. Felfogtam, Henry, de nekem az a dolgom, hogy megpróbáljalak lebeszélni erről. Nem erre valók a legjobb haverok?

- Nem! Arra valók, hogy támogassanak! – vágta rá.

A beszélgetés kezdett túl mély lenni, amire jelen állapotomban nem voltam kész.

- Figyelj, egyezzünk meg! Te elfelejted bármit is mondtam, én pedig fizetek egy full vacsorát kettőtöknek, ahová csak akarjátok. – Reménykedve hallgattam a csendet.

- Jó, Melody úgyis meg akar ismerni téged. Megbeszélem vele, hogy mikor tudunk menni…

- Nem úgy értettem, hogy… – én is ott leszek! A francba! Henry viszont csak mondta a magáét, így már előre láttam a szomorú sorsom. Még több időt kell eltöltenem a csajjal. Pedig vagy háromszor találkoztunk már, sőt azt állítja közös óránk is volt a suliban. Hiába, a nők mindig többet akarnak, mint amit az ember adna nekik.

-… lehetne duplarandi is. Jól sejtem, hogy Chanel ott van valahol a közelben?

- Nincs! – Hála az égnek! – Igazából otthagytam a lakásban, mielőtt még jobban rám mászik, így most haza sem tudok menni. Hogy kerültünk össze?

Hiába törtem a fejem információtöredékek után kutatva, csak nagy üresség volt az agyamban.

- Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a rossz hírt, de Elinor és Emery meghívták hozzátok egész nyárra. – A hozzánk a családi kúriánkat jelentette, az említettek pedig a drága anyám és a húgocskám voltak. – Chanel megjelent, hogy bejelentse neked az örömhírt, én pedig leléptem, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy összerakd a többit.

- Volt rajtam ruha, nem feküdtünk le egymással! – siettem közölni.

Ez most elvi kérdés volt. Egy hete rájöttem, hogy nem érdekelnek a csajok. Persze nem mentem át melegbe, erről szó sincs, de valahogy nem vonzott egy újabb nő, hacsak az illető nem a szexi Tina Alina. Így mondtam Henrynek (aki egyébként szintén nem áll szóba csajokkal Melodyn kívül), hogy egy kicsit én is visszaveszek a tempóból. Nemcsak az volt a baj, hogy ráuntam a nőkre meg a tapadós ragaszkodásukra hozzám, és ahhoz, hogy ők legyenek nekem az egyetlen, hanem a húgomról is. A nagyobb problémám a tizenöt éves Emery volt, aki lány létére egészen olyanná kezd válni, mint én.

Eldöntötte, hogy az egész nyarat bulizással és pasikkal (hé, még csak tizenöt éves!) fogja tölteni, és amikor meg merészeltem említeni, hogy ehhez lesz egy-két keresetlen szavam, rám förmedt, hogy kétszínű vagyok. Hiszen én tizenöt évesen már orgiákat tartottam dögletes mennyiségű piával, könnyű lányokkal, olykor egy kis fűvel is. Rá is ripakodtam Emeryre, hogy azokat én is rosszul tettem, de nem hitte el, sőt, rádöbbentem, nem akarja alább adni nálam, az idei nyárra ő hasonlókat tervez.

Bár – ahogy Emery is megjegyezte – már elkéstem azzal, hogy jó példát mutassak a húgomnak, ez nem akadályozott meg benne, hogy megpróbáljam, egyelőre hasztalanul. Szóval az elkövetkezendő időkben nincs mértéktelen pia (oké, az este kivétel és Emery nem fogja megtudni), és nincsenek semmit nem jelentő csajok (arról nem tehetek, hogy Chanel felbukkant), vagyis igyekszem rendes, példamutató életet élni. Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha Emery miattam változná olyanná, mint én, sőt ha egy hozzám hasonló pasas szemet vet rá… belegondolni is rémes. Először is, valakit fel kellene bérelnem, hogy eltegye láb alól a fickót, másrészt sürgősen zárdába kellene adatni Emeryt. Ami nem is egy rossz ötlet, beadhatnánk megelőzve a történéseket, teszem azt huszonkét-huszonöt éves koráig. Beszélni is fogok erről anyámmal. Már ha érdekelni fogja, mostanában alig látom. Apámról nem is beszélve. Olyan keveset látom, hogy egy-egy rosszabb napomon meg kell erőltetnem magam, hogy fel tudjam idézni az arcát. Nem vagyunk egy amolyan túl idillikus család, soha nem is voltunk. Talán ez sem volt a legjobb hatással szegény húgomra.  

Egyszóval, igenis muszáj volt közölnöm Henryvel, hogy semmit nem csináltam Chanellel, még csak nem is kívántam csinálni vele valamit. Teljesen lehervaszt az őrült rajongása, még akkor sem menne, ha valaki másra gondolnék közben. Henrynek ezt tudnia kellett volna!

- Miért hagytál ott vele? Tudnod kellett, hogy nem akarok vele lenni! – mondtam ki a gondolataim.

- Amikor eljöttem az öledben ült, és neked mindkét kezed tele volt a… hagyjuk! Ne próbáld rám fogni, megmondtam, hogy ne igyál annyit, nem? Ott a jutalmad érte!

- Hé, most ki nem támogat kit? Nem tudnál eljönni értem? Itt vagyok a…

Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, hol is vagyok. A fény újult erővel kezdte gyötörni a szemeimet. Az első, amit láttam, saját magam volt egy kirakatüvegben. A hajamra ráfért volna egy fésülés meg egy kevés zselé, a póló, amit viseltem, elég gyűrött volt, de összességében nem néztem ki olyan rosszul, mint ahogy éreztem magam. Elfordítottam a szemem a tükörképemről, és utcanévtábla után kezdtem kutakodni.

- Nem tudok – szögezte le Henry, mielőtt még találhattam volna támpontot. Fogalmam sem volt, hogy hívják ezt az utcát, pedig milliószor elmentem már itt a lakásom felé. – Ma van az az izé Melody szüleivel, mondtam már.

- Ja, az izé – ismételtem, mintha lenne róla fogalmam, miről beszél.

Ez volt a másik dolog, amit rühelltem Melodyban. Valamiért elvárta szerencsétlen sráctól, hogy benyalja magát a szüleinél, ami sikerült is, de csak azért, mert Henry alaposan kitett magáért. Még fodrászhoz is elment, ráadásul az első találkozáshoz nyakkendőt vett fel. Előbb lökném vissza magam Chanel karjaiba, minthogy ilyeneket csináljak egy csajért!

- Figyelj, miért nem…

Nem tudtam meg, mit akart javasolni, mert ahogy nézelődtem, észrevettem a piros ruhás kullancsot Gucci napszemüvegben egyenesen felém tartani. Vagy tévedtem volna? Ide az akadékoskodó szülőket és a nyakkendőt!

- Kyler! – visította pontosan abban a pillanatban, amikor elfordultam. – Drágám!

- Mennem kell – morogtam a telefonba Henrynek. – Majd hívlak!

Zsebre raktam a mobilt majd, mint aki súlyos hallászavarban szenved megindultam előre, hogy minél előbb magam mögött hagyjam Chanelt. Szerencsére jó hosszú, macskaköves utcán voltunk, ami megkönnyítette a dolgom, hiszen a kullancs csak lépésben tudott haladni a tűsarkújában.

- Kyler, várj meg!

Igyekeztem ártatlanul szemlélni a velem szembe jövő járókelőket. Ugyan, ki az a Kyler? Nem túl gyakori név, de hívhatnak így mást is, nem igaz? Egyébként sem tudja senki, hogy én lennék az, aki után egy őrült csaj ordítozik.

Az igazat megvallva nem volt tervem afelől merre is haladok. Csak menekültem. Vajon komolyan létezik olyan fickó, aki élvezi, ha üldözik a nők? Mert nekem határozottan nem jön be. Férfi vagyok, ergo nekem kéne a ragadozónak lennem, a kiszemelt nőnek pedig meg kell adnia magát. Arról szó sem volt, hogy engem üldözzön!

Sürgősen szükségem volt valamilyen mentő ötletre, amivel mihamarabb lerázom magamról. Oké, de mi legyen az? Mondjam, hogy valami súlyosan fertőző betegséget kaptam el, és épp a klinikára megyek? Lehetnék mondjuk, ebolás vagy… A francba, ez nem jó, hiszen az egész éjjelt vele töltöttem. A végén még együtt raknának be minket valami karanténba. Határozottan rossz ötlet!

Viszont mondhatnám, hogy egy másik csajhoz megyek, aki életem szerelme, és hogy a múlt éjszaka – amin különben semmi nem történhetett köztünk! – hiba volt. Igen, ez nem is rossz, csak meg kellene állnom, és az arcába vágni.

- Kyler McNeil-Stone! Várj már meg, nem tudok olyan gyorsan menni, mint te!

Csakhogy, jutott eszembe, miközben gyorsabb tempóra váltottam, és még véletlenül sem néztem hátra, Chanel nem az a beletörődő típus. Kizárt, hogy leakadna rólam, és eloldalogna. Kíváncsi lenne rá, ki az a csaj, mióta vagyunk együtt meg ilyenek. Még az is lehet, hogy megpróbálna harcolni értem azzal a nem létező lánnyal.

- Kyler, kérlek!

Megtorpantam. Oké, vissza az egész én nem vagyok jószívű dologgal. Az vagyok, egész megsajnáltam szerencsétlen kullancsomat. Mégsem futtathatom végig az egész utcán. Megálltam, és felkészültem arra, hogy be fog érni. Tíz borzalmasan rövid másodpercem volt rá, hogy kitaláljak valamit arról a fantáziabeli csajról.

Megvan! Nem szükséges elképzelt valakinek lennie! Kell egy igazi!

Mivel sürgetett az idő, és nem maradt más választásom, egyszerűen ránéztem az egyik szembe jövő lányra, aki korombelinek tűnt, majd kissé túljátszva a szerepet szorosan átöleltem.

Itt meg kell jegyeznem, hogy az általam eddig megölelgetett csajok mindegyike imádta az ölelésem. Belém olvadtak, szorosan átfogtak az indaszerű karjaikkal, volt, amelyik még a lábával is átkulcsolt, de azokat nem az utcán, találomra öleltem meg. Mármint ez a lány is határozottan örült volna, ha valahol máshol és némi ismeretség után kapom a karjaimba, így azonban csak meglepődött, és egész testében megmerevedett.

- Kyler? – Chanel egész közelről hallatszó döbbent hangja arra ösztökélt, hogy a lehető leggyorsabban cselekedjek.

- Kérlek, tegyél úgy, mintha a csajom lennél! – suttogtam a fülébe, engedve az ölelésből, mielőtt az hiszi, molesztálom vagy ilyesmi. Elárulom, azért nem volt egy modellalkat, hogy ilyesmiről szó lehessen. – Csak pár percre, amíg az a másik csaj lekopik rólam.

Elhúzódtam, és az arcába néztem. Hú, nem volt valami szerencsés választás. Ránézésre nem tűnt olyannak, akiért egy épeszű ember lecserélné Chanelt, de abból kellett kihoznom a legtöbbet, amim volt. A lány elég döbbent volt ahhoz, hogy ne tudjon megszólalni, ezért gyorsan folytattam.

- Nézd, fizetek neked, amennyit csak akarsz, vagy megteszek bármit, biztos szükséged van valamire! – könyörögtem halkan.

Határozottan szüksége lett volna egy plasztikai műtétre vagy legalább egy stílustanácsadóra. Chanel nem fogja bevenni, hogy egy ilyennel járok, annyi biztos. Egyszerűen még csak nem is az a fajta, amilyen az esetem. Bár, ha minden kötél szakad, mondhatom, hogy valami újdonságra van szükségem. Ilyesféle lánnyal úgysem voltam még együtt soha. Chanelnek el kell hinnie! Ha a csaj is jól játszik, talán egy életre megszabadulok egy élősködőtől. Könyörgőn néztem a lányra.

- Kyler, ez meg ki?! – ért oda mellénk Chanel, és fújtatva a kimerültségtől, a vékony derekára téve a kezét alaposan végigmérte a reménybeli „partnerem”.

A lehető legszívszorítóbban próbáltam nézni a lányra, már-már kész lettem volna összekulcsolni a kezeim, és letérdelni elé. Találkozott a pillantásunk, mire még nagyobb fokozatra kapcsoltam, majd a számmal a kérlek szót formáltam.

Ennek be kell jönnie! Kérlek, csúnya lány, mondj igent!