26. fejezet

26.      Gerardnak mégse volt igaza

Jody

Az ünnepi vacsoránál már örültem neki, hogy vettünk Nate-nek egy ál Rubicont az igazi helyett, így az asztalnál két boldog ember helyett három ült. Scott és Estee úgy néztek egymásra, mint akik nem is e világon vannak, és tőlük cseppet se meglepő módon ügyet sem vetettek ránk. Apa és anya nagyon megszenvedték az este kínos csöndjeit, én meg bántam, hogy hallgattam anyára, és az illendőség oltárán beáldoztam Tamyt és Melodyt. Eredetileg magammal akartam hozni őket, hogy lássák, van rosszabb a saját helyzetüknél, és hogy körbe tudjam magam bástyázni kettejükkel – őszintén, hogy messzebb kerüljek Scott családjától, akár az egész ismeretségi körömet meginvitáltam volna -, így Nate-tel együtt öten voltunk az ők nyolcasával szemben.

Scott családja remekül elvolt a világ szapulásával. A szülei azon akadtak ki, hogy miért nem a dobogóra ültettek minket, a nagyobb tesója valami válást emlegetett, a két kisebbik meg folyton engem bámult. A nagyszülők mogorván néztek Estee-re, úgy hallottam, hogy ők az egyik ismerős család lányát szánták Scottnak.

Most, hogy közelebbről megismertem Kyler családját, megértettem, hogy az élet nem csak azért sodorta elénk Scottot, hogy Estee-t boldoggá tegye, hanem azért is, hogy a ’mindennél van rosszabb’ életigazságot élőben látva alázatot tanuljak.

- Gyorsabban úszik! – lelkendezett Nate Rubicon2 csodás testi készségei felett. – Jody, én is állatorvos akarok lenni!

A délutáni vérvétel után reakcióim eltompultak, így nem tudtam neki elég gyorsan felelni. Ez azért volt baj, mert így Scott anyjának volt ideje hozzánk fordulni, és Estee után minket faggatni az élet dolgairól. Nate-et már az est elején is öcsémnek hitte, és mivel nem ingattam meg ez irányú hitében, ugyanolyan faggatózós volt vele, mint velünk.

- Ti mivel szeretnétek foglalkozni? – kérdezte majdnem hogy kedvesen. Csak a szeme ne villogott volna úgy, mint a prédára leső rókáé.

- Jody tanárnő szeretne lenni, én pedig állatorvos – jelentette ki Nate az újonnan talált hivatás összes büszkeségével. – De hogy Estee mi, azt nem tudom.

Nem is tudhatta, hiszen Estee-nek nem volt se diplomája, se szakmája. Amióta volt az a kis cipős incidens, főállású feleség szeretett volna lenni. Scott anyjáról egész este lerítt, hogy ez az egyetlen, amit értékel benne, és hogy az én tanárnőségemet semmire se tartja. Udvariasan néztem rá, de majd belealudtam a vacsorába. Az a pár óra, amit Kylernél aludtam, nem töltött fel eléggé.

Mikor eszembe jutott, a szülei piszkálódása ellenére milyen jó volt nála lenni, akaratlanul is elmosolyodtam. Hihetetlen, de ma csak úgy jött belőle a romantika, olyan természetesen, mintha mindig így viselkedett volna velem. Ráadásul nem csupán velem volt szokatlanul figyelmes, Nate veszteségét is tapintatosan kezelte, és miután hoztunk a kissrácnak egy új, életerős teknőst, külön bejött Estee-hez, hogy gratuláljon neki az esküvőhöz. Nővérem persze túlreagálta a dolgot, a nyakába ugrott, és azt mondogatta, hogy az esküvőn apa és apósa után mindenképpen vele lejti majd el az első táncot.

- Nem a vőlegénnyel kéne? – próbáltam visszafogni kitörő lelkesedését, mert nem akartam, hogy álomvilágban éljen. Ki tudja, hogy november közepéig mi lesz Kylerrel meg velem? Jelenleg nagyon jól megvagyunk, de ha össze tudtunk jönni egy hét alatt, szétmenni annyi időbe se telik.

- Csak irigykedik – legyintett Kyler, és nővéremre vigyorgott. – Persze, hogy ott leszek!

Úgy ígérte meg, mint aki biztos benne, de nem azért, mert tényleg ellát addig, és el tud minket képzelni Estee esküvőjén, hanem mert muszáj hinnie valamiben. Hiába fejtettem meg annyi embert, életem két nagy rejtélye – Estee és Kyler – még várattak magukra.

- Végre elmennek. Scott, hívd ide a pincért, és szólj neki, hogy átülünk a helyükre – rendelkezett Scott apja. A dobogón ülők tényleg távozni készültek, sorban felálltak, kezet ráztak, a nők stólájukkal vállukat elfedve, beszélgetve sétáltak le az alacsony lépcsőn.

Scott apja miatt mindannyian feléjük néztünk, így láthattam meg Henryt. Különben észre se vettem volna, és ő se engem, de enyhén szólva feltűnő volt, ahogy az egész bagázs őket bámulja. Henry összeszedettnek és elegánsnak tűnt, egyáltalán nem látszott rajta aggály, amiért összeveszett Melodyval. Magabiztosan megszorította az egyik öregúr kezét, majd maga előtt terelve két sötétbarna hajú lányt, elindult kifelé.

Mikor már majdnem kiértek, Henry megfordult, és hosszú léptekkel az asztalunkhoz jön. Visszafojtottam lélegzetemet, reméltem, nem kezd el Kylerről beszélni. Készakarva nem említettem őt Scott pióca családja előtt, reméltem, a legjobb haverja nem teszi nekem ezt tönkre. A család egy emberként meredt rá. Ő meg csak odajött, és kezet nyújtott Scottnak, majd Estee-nek.

- Hallottam a nagy hírt, gratulálok mindkettőtöknek! – Megnyerő volt a hangja, pontosan olyan, mint amilyen akkor szokott lenni, ha társaságban van az ember, de amint elengedte kezüket, fordultában figyelmeztető pillantást vetett rám.

Fogalmam sem volt, miért teszi, hacsak nem arra akart figyelmeztetni, hogy Scott és családja milyen nehéz emberek. Vagy azt akarta volna jelezni, hogyha Kylerrel össze akarok házasodni, ehhez hasonló megpróbáltatásokon kell majd keresztülmennem? Elhessentettem magamtól a gondolatot, és némán mosolyogva néztem, hogyan hagyja el az éttermet.

Miután elment, nem sok okom volt további vigyorgásra, mert Scott intézkedett, így át kellett ülnünk a dobogóra. Az átcuccolás közben – amikor is mindent át kellett vinnünk, beleértve az ajándékos szütyőket, az esküvői tervezetet és az idióta stólákat, amik otthon függönyként funkcionálnak – volt alkalmam mobilomra lesni. A nagyi hívott (gondolom azt akarta megkérdezni, mennyire puccos népek kedves Estee-nk jövendőbeli rokonai) és egy sms várt Olive-tól.

„Ne nézd meg, miket írnak rólad Facebookon!”

Legalább abban biztos lehetettem, hogy nem Henryvel hoztak össze, hiszen a mi kis összenézésünk három perce volt, Olive meg fél órája küldte az sms-t. Istenem, mennyivel szívesebben töltöttem volna az időmet bármi mással, mint azzal, hogy Scott családja körében aggódok azon, miket írtak össze rólam a hátam mögött! Még ágyamon ülve a Vérvonal megjelenését várni is nagyobb élvezet lett volna ennél.

Persze, meg kellett nézném, miket pletykálnak. Általában nem érdekelt, de most valami mocorgott az elmém mélyén. Azt hiszem, Kyler indukálta ezt az újfajta érdeklődést, akárhogy is, látnom kellett.

- Kimegyek a mosdóba – súgtam Nate-nek, aki azt mondta, ő nem jön. Még le se ültünk, ezért észrevétlenül le tudtam jönni a dobogóról. Pontosabban a család nem vette észre, mert hogy minden más vendég igen, az biztos volt. Nem volt hülyeség ez a dobogó dolog, jó érzés volt le meg fel mászkálni a lépcsőjén, de hasznosnak azért nem lehetett mondani.

- Jó estét, van itt a környéken internet hozzáférhetőség? – léptem oda a portáshoz.

- Természetesen, kisasszony, a hálószobákban – bólintott. Ezért utáltam hotel éttermébe menni, mindig azt hitték, hogy ott is szállok meg. Megráztam a fejemet.

- Inkább internetkávézóra gondoltam.

- A környéken nemigen van – válaszolt kimérten. Lehet, hogy az járt a fejében, miért nincs a mobilomon internet, mint mindenki másnak.

Igyekeztem a lehető legkedvesebb lenni vele.

- Kérem! Nagyon nagy szükségem lenne rá. – És úgy néztem rá, mint egy ma született bárány, aki nem egy pletykának akar utánanézni, hanem mondjuk annak, hogy mi van az árvízkárosultakkal.

- Hát jó – enyhült meg a portás. – Ott van az egyik kolléganőm gépe, azon internetezhet, de ne vigye túlzásba.

Nem is kellett figyelmeztetnie erre, csak öt percre akartam felkukkantani. Előtte azért még benéztem e-mailjeim közé, jött-e valami Tinával kapcsolatban. Jött is egy, amit örömmel nyugtáztam, de nem néztem meg, helyette felléptem a Facebookra. Áradtak befelé az infók, mindenki mindenfélét összeírt, különféle klubokba szerveződtek, amik Kylerrel voltak kapcsolatban, mint Szeretünk, Kyler klub, Kyler kedvencei egyesület és így tovább. Könnyen megtaláltam azt a részt, amiről Olive beszélt. Egy ismeretlen srác írt ott arról, hogy KMS-nek jobb lesz felkötnie a gatyáját, mert nem mindenki olyan könnyen elbűvölhető, mint én.

- Micsoda szemtelenség – motyogtam magam elé. Még hogy könnyen elbűvölhető! Ez az eredménye annak az átkos kör e-mailnek, amiben Kyler mindent megszépített. Mindenki azt hitte, hogy egyet csettintett, és már az ölébe hulltam.

Mikor beléptem, hogy megnézzem a régebbi üzeneteket, hátha abból több is kiderül – mivel ez a fenti szakasz egy merő LOL-tenger volt -, amikor Emery beírt az üzenő falra. Mondtam neki, hogy előbb gondolkozzon, aztán írjon a világhálóra, de most különösen elragadtatott állapotában lehetett Gerard miatt, mert beírta válaszul, hogy Kylert úgy se érdekli senki, csak én. Megható volt látni, milyen lojális, de ezt nem kellett volna, főleg, mert rossz volt látni, ahogy szegényt leugatták azzal, hogy még semmit se tud erről a mocskos világról. Igazuk volt, de örültem volna, ha nem innen tudja meg.

Dühös lettem az idiótákra, akik rajtunk köszörülik a nyelvüket. Már ki akartam kapcsolni a gépet, amikor Gerard is beírt valami az üzenő falra. Emerynek írta, hogy találkozzanak. Őt se értettem, mi a fenének tette nyilvánosság a köztük lévő halovány köteléket, talán így akarta elvonszolni a Facebook elől? Kinyomtam a weboldalt, mielőtt haragomban beírtam volna nekik valami hozzám méltatlant.

- Köszönöm – vágtam ki egy mosolyt a portás felé, majd komoran léptem az egyik külső teraszra nyíló ajtóhoz.

Odakint a szél felfújta szoknyámat, ezért leültem az egyik székre, onnan hívtam fel Kylert. Nem tudtam, mit mondjak neki, eszembe sem volt elárulni, hogy láttam, hogyan beszélnek ki minket egyesek a neten.

- Megvagy még? – szólt bele. – Nem igázott le Estee vőlegényének családja?

- Túlélem – válaszoltam. Igaz is volt, a vacsora eltörpült amellett, hogy miket írtak össze rólunk. Mégis ki a frászról írtak, ki lenne az, aki nem olyan könnyen elbűvölhető, mint én? Hirtelen eszembe villant, hogy kezdek féltékeny lenni egy alig egy hete tartó kapcsolatra. Ha Kyler ezt megtudja, azt fogja hinni, hogy egy hárpia vagyok. De ki a csuda az a lány?

- Valami baj van, Jody?

- Nincs – nyögtem ki. A szó szoros értelmében igazat mondtam. – Hiányzol. De nehogy ide gyere, szörnyű az este. Mindenki nyavalyog, beleértve engem is.

- Holnap is lesz nap. Megtervezted már az álomrandit?

- Aha – hazudtam neki. Utáltam, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Azt csak nem vallhattam be, hogy az álomrandi az én olvasatomban az ágyban ér véget. Anélkül is jól éreztem volna magam, főleg Kylerrel, de az álomrandi akkor is ezzel együtt lett volna igazán szuper. – Nate mindenképp rá akart venni, hogy menjünk el az állatkertbe, újabban rájött ez az állatos hoppáré.

- Tudom, hogy amit te kitalálsz, még jobb lesz, szerelmem – súgta a telefonba. Borzongani kezdtem, de nem a széltől. Hogyan tudja ezt csak így kimondani? Ilyen őszintén?

- Kösz a bizalmat. Most mennem kell vissza a vesztőhelyre. Még dobogónk is van, hogy jobban lehessen látni szenvedéseinket. Gondolod, hogy be van kamerázva az étterem? El akarom kérni a rólunk készült videót, kiváló intelem lenne a következő nemzedék számára.

- Kitartás! – nevette el magát képtelen ötletemen. - Aludj jól.

- Te is.

Az est további része nem is volt olyan vészes, Nate szóváltásba bonyolódott Scott egyik kistesójával, a végén összeverekedtek, de ezt rajtam kívül senki se vette észre, mert azzal voltak elfoglalva, hogy Scott nagyapja szerint ki a rosszabb, apa vagy anya. Egyelőre fej-fej mellett haladtak, végül én voltam a hunyó, mikor megtudták, hogy van egy barátom, akit nem hoztam el.

- Hogy tehetted ezt? – kérdezgették elszörnyedve. A számba kellett harapnom, nehogy elnevessem magam. – Hát szégyellsz minket?

- A világért sem – mondtam sztoikus nyugalommal, és kihúztam az asztal alól Nate-et.

Estee és Scott váltottak még pár publikus csókot, aztán berekesztettük az összejövetelt, és ki-ki ment haza. A kocsiban Nate elaludt az ölemben, anya meg apa arról társalogtak, hogy legközelebb magunkkal hozzuk majd nagydumás nagymamámat is. Nővérem mellettem ült csillogós ruhájában, ragyogtak a szemei. Azt hiszem, fel se fogta, mennyire elfuserált egy este volt a mai.

- Komolyan mondtam, hogy szeretnék Kylerrel táncolni az esküvőn – súgta nekem. Kissé elcsodálkoztam, olyan gyorsan magához tért a nincs-senki-csak-Scott révületből. – Tudod, mit? Ezt kérem nászajándéknak!

- Hogy mi? – hördültem fel, betapasztva kezeimmel Nate fülét, nehogy felébresszem. – Ilyen nincs!

- Dehogy nincs – emelte meg állát, és kinézett az ablakon. – Anyának meg apának épp elég lesz állni az esküvő költségének harmadát és a saját nászajándékukat, ugye nem akarod, hogy még a tiédre is költeni kelljen?

- Saját magam készítette nászajándékot adok neked – vágtam vissza. Már azon agyaltam, mitől váljak meg, a bestiáriumtól vagy altatódal-gyűjteményemtől. Egyiktől se akartam.

Estee-n látszott, hogy megvan nélkülük.

- Jody, megmondtam, mit akarok, kész. Hozd majd el Kylert – parancsolta, és úgy tett, mintha ezzel le lenne zárva az egész, pedig nem volt. Gyakorlatilag megrendelte Kylert az esküvőjére! Ki tesz ilyet?

- Anya! – lendültem előre az ülésben, vigyázva, nehogy felébresszem Nate-et. A kocsi amúgy is rázott, szóval ez nem osztott, nem szorzott. – Estee megzsarolt! Azt akarja, hogy Kyler mindenképpen ott legyen az esküvőjén.

- Egészen kivitelezhető ötletnek tűnik – vont vállat anya. – Addig ne vessz össze vele.

- De anya! – Felháborodva dőltem hátra, mikor meghallottam kuncogását. – Ez egyáltalán nem vicces!

- Miért ne tarthatnád meg addig? – kérdezett rá apa. – Csak vigyázz arra, hogy ne érjen hozzád és ne bántson, mert ha bánt, egyesével fűrészelem le az ujjait, aztán…

Anya és Estee annyira nevetett, hogy nem hallottam, hogyan folytatja a mondatot apa, még Nate is felébredt, és egyre élénkebben kérdezgette, min vidult fel mindenki. Egy nagy boldog család, mi?

J~o~d~y

- Most mondd meg! Ezt kéri nászajándéknak. Komolyan… még jó, hogy nem azt, hogy lopjak nekik gyereket!

- Tényleg, ez is jó ötlet, stipi-stopi – nevetett Clementine a mobilba.

Huszonötödike kora reggel volt, és azon voltam, hogy elkészüljek, mire Kyler ideér. Estee elment a vőlegényével csónakázni, anya meg osztálykiránduláson volt az új osztályával, így apa jelentette Kyler számára a fogadóbizottságot. Gondoltam minél hamarabb lent vagyok, annál jobb. Már elmeséltem Clemnek, hogy anya csak kapott haladékot – na, ugye, mondtam – és hogy apa morgós kedvében van, amiért elmegyek Londonba Kylerrel. Muszáj volt közölnöm vele, hogy Kyler nem akar tőlem semmi rosszat. Erre azt mondta, hogy azért be kell ismerni, jól trükközik a fiú, de ettől nem lett neki szimpatikusabb.

- Clem, igazán, nem lehetnél csak egy kicsit is komoly?

- Nem tudom, most nem nagyon megy, felborult a hormonháztartásom. Lehet, hogy terhes vagyok – mondta úgy, mintha a választható teák közül ajánlana egyet. Megállt bennem az ütő.

- Most ugye csak viccelsz?

- Nem tudom. Lehet, kéne csináltatni majd terhességi tesztet. De te csak menj el Londonba, és érezd jól magad.

Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Mindenki megbolondult volna körülöttem? Először Estee esküvőjének híre, aztán az, hogy Kyler egy jó darabig nem akar még lefeküdni velem, utána ott volt Tina levele, amit olyan szűkszavúan fogalmazott meg, mintha nem is ebédelni hívott volna, hanem váltságdíjat kérne, most meg ez. Mi van a világgal?

- Inkább nem megyek, találkozzunk délelőtt tízkor a teaházban, jó?

- Nem, nem jó, el kell menned! – erősködött Clem. – Jody, neked…

- Megjöttem! – hallottam meg egy időben Kyler és a fűrész hangját.

Tépelődve biztosítottam Clemet, hogy amint visszaérek a Tinával elköltött ebédről, már megyek is, és amíg nem indulunk Spanyolországba, végig fogom járni a boltokat egészen addig, amíg fel nem vásárlok minden márkájú terhességi tesztet. Ezen kicsit megnyugodtam, rövid búcsú után megszakítottam a hívást. Mobilomat rátettem a Kylernek szánt ajándékra, aztán lerobogtam a lépcsőn. A fűrész elhallgatott, Kyler sehol se volt.

Kimentem a kertbe, ott találtam apa társaságában. Apa épp a gazt locsolta be, miközben úgy tett, mintha nagy kertész hírében állna. Mindenféle fura nevet talált ki a kertünket elborító gyomoknak, hogy az is igen értékes, amazt meg egy indiai szultán is megirigyelné, olyan egzotikus.

- Talán indulhatnánk – léptem Kyler mellé. Lehajolt, hogy megcsókoljon, de félúton meggondolta magát, és csak puszit nyomott arcomra. Apa kezében már ettől is remegni kezdett a slag, a bevetetlen ágyásokra zúdította a vizet. Mennünk kellett, de gyorsan.

- Várj egy kicsit – fordult apa Kylerhez. Láttam, hogy meg akarja szólítani, de nem tudja, mert elfelejtette a nevét. Kihasználtam az adódó lehetőséget.

- Nem tudok várni, apa, sietnünk kell. Légy jó.

Adtam neki egy puszit, és Kylerrel kimentünk a kocsijához. Az út első szakaszán azt találgatta, mit akarhatott neki mondani apa, amikor Thetfordba értünk, elmeséltem neki, hogy kinek milyen programja van mostanra, szavatolva, hogy rajtunk kívül más ismerős nem fog beesni arra a koncertre, végül alkudozni kezdtünk, hogy mikor húzódjunk félre csókolózni. Megint olyan finom illata volt, hogy folyton hozzá akartam bújni, de moderáltam magam, és a térképen kezdtem keresni a helyet, ahova először menni akartam.

J~o~d~y

Mindenhonnan spriccelt a víz, két fonatba fogott hajam, felsőm, farmerom és könnyű vászoncipőm vízpöttyözött lett, ahogy elhaladtam egy újabb vízesés mellett. Kylerrel sorra fedeztük fel a londoni vízeséspark rejtett járatait. Az volt benne a legjobb, hogy délelőtt ide alig jöttek, ha mégis, csak gyerekkocsikat tologattak vagy kutyát sétáltattak a főbb utakon. Néhány bújócskát játszó kisgyerek meg hozzánk hasonló szerelmespár kivételével senki sem jött szembe velünk a sűrű bokrokkal benőtt, vízesésektől keretezett ösvényeken. Ki-kicsúszott kezem kezéből, mégis makacsul kapaszkodtunk a másikba, és amikor egyikünk el akart esni a csúszós, lejtős utakon, a másik érte nyúlt.

- Valaha is vége lesz? – kérdezte Kyler, de úgy, mintha azt kívánná, hogy örökké ezeken az ösvényeken kóboroljunk. Felfelé nézett, ahol az ég helyett egy magasból alázúduló nagy vízesés fogadta. A vízcseppek és a pára benedvesítette haját. Az állandóan szemünkbe hulló vízpermettől összefolyt a körülöttünk lévő zöld táj, a fejünk felett összezárultak a lombok, olyan volt az egész, mintha a paradicsomba tartanánk.

- Mindjárt – szóltam neki hátra, majd kishíján elvágódtam. Szorosan fogta kezemet. – Még pár méter lehet előttünk.

Még azokból az időkből emlékeztem erre a helyre, amikor Estee-vel gyerekek voltunk, és minden zugot fel akartunk fedezni. Bebújtunk egy-egy vízesés mellett, és addig mászkáltunk a hűs utakon, amíg apa rekedtre nem kiabálta magát utánunk. Gyerekkorom egyik kedvenc helye volt, főleg mert utána egy naposabb rész következett, ahol megszárítkozhattunk.

Oda is értünk a kis tisztásra. Messzire elkerült minket London zaja, pedig nem voltunk messze a forgalmasabb utaktól. Kibújtam az egyik bokor mellett, és húztam magam után Kylert, akire még mindig víz zúdult. Lassan ő is kiért, hunyorogva néztünk a napba. Minden békés volt, még a madárfüttyöt is jobban hallottuk, mint máshol. Lehuppantam a nedves fűbe.

- Mit szólsz? – kérdeztem tőle kíváncsian. Tényleg számított a véleménye. Leült mellém.

- Illik hozzád… mint minden, ami szép és különleges. – Ránéztem, kíváncsi voltam, hogy komolyan bókol-e vagy csak úgy tessék-lássék mondja, hogy jobb kedvre derítsen. Bár még mindig csurgott hajából a víz, engem nézett, és vigyorgott.

- Nekem is nagyon tetszik. Ha otthon is lenne egy ilyen, folyton ott időznék.

- Hűtlen lennél a romokhoz?

Úgy kérdezte, mintha óriásit változtathatnék a dolgokon a válasszal. Elgondolkozva tettem arrébb kezemet, hogy közelebb tudjon ülni hozzám. Bólintottam.

- A hűtlenség olyan… félreérthető szó. Olyan, mintha le akarnám cserélni, amim van, valami másra, pedig nem így értettem. Továbbra is kijárnék a romokhoz, csak mivel ez több dolgot rejt magában, ami kell nekem, ide többet. Nem mondom, hogy több érték van itt, de az biztos, hogy több felfedeznivaló.

- Szóval azt mondod, hogy az új nem jobb a réginél, de ha nem akarunk róla lemaradni, ki kell próbálni?

- Nem mondtam ilyet. – Keresztbe tettem egyik lábamat a másikon, és kinyújtózkodtam. – Nincs általános szabály, mindenki cselekedjen belátása szerint. – Töprengve nézett körül, és figyelni kezdett valami mezei állatot. Elérkezettnek láttam az időt egy kis ajándékhoz. Nem voltam benne biztos, jól teszem-e, hogy odaadom neki, de úgy éreztem, ha képes volt akkorát változni, hogy önként vízesések alatt mászkált velem, megérdemli. Elővettem táskámból az ajándékát. Doboz védte, nem lett vizes. – Nézd, Kyler, mim van számodra.

- Mi ez? – Meglepődve vizslatta a dobozt, aztán összeráncolta homlokát. – Nem inkább nekem kéne ajándékot adnom neked?

- Miért is? Állod ezt az utat, elviszel Spanyolországba, és hidd el, ez igazán nem került sokba. Inkább nyisd ki.

Elétettem a dobozt. Megingatta a fejét, aztán rám mosolygott, és kinyitotta.

- Hát ez meg… minek a kulcsa ez? Azt ne mondd, hogy a kollégiumi szobádé! – Széles mosolyomból kitalálta, hogy de, bizony az. – Nem úgy volt, hogy azt nem lehet lemásolni?

- Az még a velem való kitolásuk előtt volt – mondtam incselkedve, megvonva a vállamat. Nem érdekel, mit gondolt a portás, sem azt, hogy a kollégium vezetősége nem örülne, ha tudná, mit műveltem, de hát én se örültem, amikor elkeverték az űrlapomat. – Kell vagy nem kell?

- Persze, hogy kell – mondta gyorsan, és zsebre tette a kulcsot dobozostul.

Csókolóztunk, aztán ahelyett, hogy hátrébb húzódott volna, közelről nézett rám. Már sokan bámultak így rám, de soha más tekintetétől zavarba nem jöttem annyira, mint az övétől. Volt benne valami, ami még Maxéban sem volt, pedig tudom, hogy ő igazán szeretett. Ahogy egyre nézett, akaratlanul is eszembe jutott valami, amin mosolyognom kellett.

- Mi az? – érintette meg kezemet.

- Gerardnak mégse volt igaza – húzódtam arrébb tőle, de csak azért, hogy még közelebb ülhessek hozzá. – Két dudás igenis elfér egy csárdában.

- Ha az egyik fiú, a másik lány – tette hozzá Kyler, és nevetett.

- Igen – hagytam rá. Ezt az enyhén szexista gondolkodást mostanra se vetkőzte le, de talán azért, mert észre se vette. Ilyenekkel most végképp nem akartam foglalkozni, csak vele.

Megint felnéztem rá, és figyeltem, hogyan szűkül össze pupillája. Régebben is nézegettem ezt srácoknál, akikkel együtt voltam, náluk idegesítő volt, mintha önálló életre kelt volna a szemük – még belegondolni is rossz -, Kylernél viszont tökéletesen kiszámítható volt, melyik mozdulatomra hogyan fog reagálni pupillája. Különös játék volt, ráadásul mit se tudott róla. El akartam neki mesélni, de egyszerre szólaltunk meg, így nem értettük, mit mond a másik.

- Mondd te! – szólalt meg előzékenyen Kyler.

- Az enyém nem olyan érdekes, mondd a sajátodat – ráztam meg fejemet.

- De a sajátomat tudom, a tiédet meg nem, és mint értelmes lény, új infókra vágyom.

- Ezzel most csak szerintem mondtad azt, hogy nem vagyok értelmes? – kérdeztem enyhe cinizmussal, de nem kaptam rá választ, az információcsere helyett megcsókolt. Pedig tudtam, hogy valami fontosat akart mondani. A pupillája sok mindent elárul.

- Közös ebéd? – kérdezte, és ebből biztosra tudtam, hogy nem akarja velem megosztani, amiről az előbb beszélni akart. Pár pillanatig tétováztam, kérdezzek-e rá, aztán mégse tettem. Felálltam, és lesimítottam a fonatból kibújó tincseimet.

- Te vezetsz.

- Én? Ez nem a te álomrandid? – csodálkozott. Feltápászkodott, és önkéntelenül beletúrt hajába.

- Attól lesz az, ha mindkét félnek nagy örömet szerez. Na, gyere már, Kyler, mutass egy jó éttermet, amit szeretsz, vagy csak nézzünk be pár helyre, és onnan válassz.

- Van egy hely, ami tetszeni fog. A minőségi egytálételekre és a gesztenyével töltött sültekre specializálódtak. – Nevettem, tudtam, hogy bosszút akar állni azért a marcipános csókért. – És persze semmi teknős. Menjünk!

Menet közben megpróbálta megfogni a kezemet, ami nem ment, mert én meg a haját akartam kicsit lelapogatni, mert elől-hátul felállt, mintha kis szarvacskái nőttek volna. Engem nem zavart, de tudtam, hogy utálná, ha így látnák. Amíg ügyködtem, megállt, és magához ölelt. Még a nedves fűben mászkálásnál is jobb volt érzés volt az, ahogy magához szorított. Sokkal kevésbé volt intim helyzet, mint mondjuk egy csók, mégse akartam, hogy bárki is lássa vagy tudjon róla. Csak ölelt, ölelt, amíg a fülébe nem súgtam, hogy mehetünk.

25. fejezet

25.      Minden lány álma?

Kyler

Egy biztos: nincs még egy olyan lány, aki szeret ragadni a mocsoktól. Mindketten egy-egy sámlin üldögéltünk a konyhában, miközben vártuk, hogy a drága szakácsnőnk úgy döntsön, elég ideig volt a sebeinken az a massza, ami Jodyt úgy feldobta. Komolyan, olyan arcot vágott, mint aki épp élete fénypontját éli át abban az édeskés szagú ragacsban.

- Ez csak tojásfehérje és méz – nevetgélt, mintha nem tudna viccesebbet elképzelni a lábát borító trutymónál. – Még ehető is, semmi gusztustalan nincs benne.

- Ha te mondod – csóváltam meg a fejem kissé undorodva.

Ezt a hajnalt csak Jody jelenléte tette egy kicsit jobbá, még annak ellenére is, hogy felébresztett, tüskés bokorba másztunk, aztán szemtanúja voltam Emery és Gerard csókjának.

A húgom odakint volt azzal a ficsúrral, én pedig ott voltam, a lehető legharcképtelenebb állapotban. Ha esetleg meghallanám a sikítását, azon mézesen kellene a segítségére rohannom? Odalenne a tekintélyem, legalábbis az a kis darabka, ami még maradt belőle.

Nemcsak a tekintélyem volt oda, súlyos bűntudat is emésztett Jody miatt, aki olyan gyanútlannak tűnt mellettem, pedig a kapcsolatunkkal játszottam – vagyis igyekeztem nem játszani. Nem is értettem, hogy nem veszi észre, hogy titkolózom, vagy ha észre is veszi, miért nem ordít rám, hogy ne tegyem. Annyira fáradt voltam, hogy ha rám ordít, mindent bevallok.  

- Még nem is mondtad, miért nem aludtál jól az éjjel – néztem rá hirtelen.

A szemeiben a saját fáradságom tükröződött vissza, ugyanis én sem hunytam le a szemem az idegesség miatt. Eric miatt volt megint. Hallottam, ahogy Emery róla beszél az egyik barátnőjével – nem, mintha hallgatóztam volna, csak épp a szobájának ajtaja előtt haladtam el, és ha már meghallottam a mocsokláda nevét, megálltam –, az pedig minden valamirevaló bátyot álmatlanságba taszított volna.

Emery arról mesélt, hogy Eric annyira kedves, hogy minden lány álma is lehetne, és bár nem Gerard – szerencsére, Emery azért még nem zúgott bele Ericbe, még a másik van előrébb a szívében – a telefonálgatásaikból még bármi lehet. Ericnek volt képe azt mondani a húgomnak, hogy legyenek barátok, a buta kis csitri pedig be is dőlt ennek a szövegnek, továbbra is édespofának tartja az a rohadékot, aki így százszázalékosan bebiztosította magát. Ha elbukom a fogadást, csak egyetlen hívásába kerül, és Emery a lábai előtt fog heverni.

Ezért kellett nyernem, de ha megcsinálom, akkor meg elvesztem Jodyt, hiszen mégsem jöhetek majd azzal, hogy csak egy fogadás miatt feküdtem le egy másik csajjal. Akármennyire is fura, ezt nem értené meg.

Habár egész éjjel még csak gondolni sem akartam a fogadásra vagy Tina Alinára, akinek most már a zenéjétől is rosszul voltam, nem jött álom a szememre, amikor pedig mégis, Jody rám telefonált. Nem volt valami szuper éjszaka, de felülemelkedve az önsajnálatomon, rájöttem, hogy ezek szerint ő sem aludhatott jól, legalábbis ezt mutatta, hogy hajnali négykor hívott fel.  

- Van ez a kollégiumi dolog – komorult el egy kicsit Jody. – Teljesen elkeverték az űrlapomat, és az égvilágon senki nem tudja megmondani, mi lesz most. Ha nem lesz szállásom, akkor mégis honnan járok be az órákra? Anyáéknak nem is mertem még mondani, nem akartam, hogy ők is idegeskedjenek…

- Lakhatsz velem – ajánlottam, mire meglepetten elhallgatott. Szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában, ezért elvigyorodva folytattam. – Tudom, nem egészen tetszene neked, hiszen kollégiumban akarsz lakni blabla… – kicsit felhúzta az orrát. – De ha minden kötél szakad, lakhatsz nálam, amíg nem találsz szobát vagy valami. Az ajtóm mindig nyitva áll majd neked, ezért nem érdemes álmatlanul forgolódnod az ágyban. Még velem is jobb lenne lakni, mintha nem laknál sehol, nem? Ne aggódj, jó?

- Jó – mondta végül.

- Különben is, tudom, hogy ez a legnagyobb álmod. Lehet, hogy még azt is kívánod, hogy ne legyen helyed, hogy velem lakhass – ugrattam.

- Igen, valószínű – nevetett.

Egymásra néztünk, és mintha megfagyott volna az idő. Kezdtem hozzászokni, hogy csinálunk ilyeneket. Egyszerűen csak megragadta a figyelmem, ahogyan a száját tartja, belélegeztem a méz édes, szinte bódító illatát, és arra gondoltam, milyen volt, amikor alig pár perccel ezelőtt azt mondta, hogy szeret. Hogy milyen érzés volt elhinni.  

- Le akarsz velem feküdni? – kérdeztem, mire pislantott egyet, de más jelét nem adta annak, hogy felkavarná a téma. Nem bántam, mert mindenképp meg akartam vele beszélni.

- Most? Köszönöm, nem.

- Úgy értettem, valaha is – pontosítottam. – Valamikor a jövőben tervezzük, igaz? – Már, ha megéljük. Ahogy a dolgok álltak, nem igazán hittem benne, épp ezért kellett a lehető legtöbbet kihoznom a helyzetből.

- Nyilván, ha a kapcsolatunk olyan szintre lép…

- Én még nem tervezem – szögeztem le gyorsan. – Tényleg gondolok rá, ezt nem tagadom, de nem fogok nyomulni. Nem akarom, hogy disznónak gondolj, akit csak a szex érdekel.

A legkevésbé sem akartam, hogy ezt mondja majd utólag, épp ezért lehetetlennek is tartottam, hogy továbblépjek vele, amíg nem záródik le ez az egész fogadás ügy. A logika azt sugallta, használjak ki mindent, amíg még lehet, de valami más bennem – becsület? Az úriember? Egy lányosabb én? – kitartott amellett, hogy csókolózásnál több nem történhet addig. Ha valamilyen csoda folytán túléli a kapcsolatunk a koncertet, majd akkor tervezek többet is, addig pedig Jody megmaradhat abban a hitben, hogy tényleg nem próbálkoznék be nála a közeljövőben.

Nagyjából már értettem a kapcsolatok mikéntjét, de azt továbbra sem voltam képes felfogni, miért kell ennyit várni a szexszel. Elvégre az tök természetesen lenne, főleg kettőnk között az elhangzott vallomások után. Egyszerűen nem értettem, miért görcsölnek a lányok annyira a szeretkezéstől. Persze Hajpántnak erről sem kellett tudnia.

- Nem gondollak disznónak, Kyler, inkább csak… egy olyan srácnak, aki azt hiszi, mindent megkaphat, amit csak akar.

- Miért, szerinted mit nem kaphatok meg? – kérdeztem komolytalanul, felé hajolva, hogy megcsókoljam, mire a kezével megérintette az arcomat.

Pechemre az a keze volt, amin egy nagy adag mézes kence volt, persze most mind az arcomra tapadt.

- Hoppá! – nevetett Jody, és próbálta visszakenni az arcomról a tenyerére, de csak azt érte el, hogy egyre nagyobb területet kent össze.

- Hagyd már abba, te lány! – kaptam el a csuklóját, a számon keresztül lélegezve, mert nem akartam felszippantani az orromba a ragacsot. – Most nézd meg, mit csin… – gyorsan becsuktam a számat, mert ráfolyt az egész.

Elengedtem Hajpánt kezét, és megpróbáltam letörölni az ajkaimról, de csupán szétkenődött az ujjaimon, és még inkább elterült a számon. Miközben szétnéztem valami után, amivel letörölhetném, Jody megállíthatatlanul kacagott rajtam.

Kicsit dühített, hogy kinevet, ezért bosszúból megragadtam a vállát és nem törődve vele mennyire kenem össze, a hajába túrtam a kezemmel (persze, hogy a mézessel), majd hirtelen mozdulattal az arcának dörgöltem a sajátomat, összetapasztva magunkat a ragaccsal. Pár pillanat múlva, már nem igazán számított, hogy hol ragadunk, egymáson fetrengve nyúlkáltunk a másikhoz egyre nagyobb szutykot csinálva és őrült módon nevettünk, mint két gyerek. Amikor az anyám megjelent a konyhában, épp ezen kapott rajta minket. Nem tehettem róla, olyan szörnyülködő arcot vágott, hogy őt is kiröhögtem.

K~y~l~e~r

Miután megfürödtünk Jodyval – természetesen külön-külön, elárulom, rohadt nehéz volt kimosni a hajamból a trutymót, és ahogy elnéztem az órát, amíg bent volt, neki sem volt könnyebb –, és kölcsönöztem néhány ruhát Mindegy-melyik-ingedet-adod kisasszonynak levonultunk a reggelire, amit a fenséges Lady Elinor McNeil kieszközölt. Szegény Hajpánt képtelen volt nemet mondani, miután sajnálkozva lemondta az estére tervezett vacsorát, amit anyám csak királynői biccentéssel vett tudomásul, majd rögtön felajánlotta a reggelit, ha már Jody úgyis méltóztatott nálunk tölteni az éjszakát.

Bár közöltem vele, hogy Jody nem volt egész éjjel nálunk, csak amolyan: jól van, fiam, ismerlek én pillantást vetett rám, így ráhagytam az egészet.

- Gratulálnom kellene az esküvőhöz? – kérdeztem, megállva az ebédlő ajtaja előtt, hogy felkészülhessünk a belépésre. – Nem látszik rajtad, hogy kicsattannál az örömtől.

- Estee-t kellene látnod, majd neki gratulálj. De nekem… nem mondom, hogy nem örülök.

- Csak nem bírod a vőlegényt – tippeltem. Jody elgondolkozva nézett rám.

- Nem erről van szó, elvégre Estee megy hozzá Scotthoz nem én, csak kicsit hirtelen jött. Furcsa lesz Estee nélkül, mert ha férjhez megy, már nem tölt majd annyi időt nálunk.

- Ez természetes, nem? – kérdeztem végül. – Nekem is hiányozna Emery, bár most már nem vagyok benne biztos, hogy előbb megnősül, mint én – néztem komolyan Jodyra, majd elmosolyodtam, hogy lássa, csak viccelek. – Még megszökhetsz – suttogtam összeesküvőn a kijárat felé bökve. – Odakint garantálom, hogy senki nem zaklat semmilyen házassággal kapcsolatos dologgal, de idebent – lemondóan csóváltam meg a fejem.

- Csábító, de essünk túl rajta – döntött Jody, így bementünk.

Rögtön láttam, hogy anyám elrendelte, az ünnepi reggeliző készlettel terítsenek, ráadásul a szokásosnál háromszor több kaját hozatott. Emery szerelemittasan sóhajtozott, és fülig ért a szája Jody láttán, a szüleink viszont mindketten kényszeredett mosollyal szemlélték, mert még a szokottnál is furábban festett a ruháimban. Engem nem zavart, de tudtam, ők egy életre megjegyzik.  

- Ülj csak le, Jody drágám! – invitálta anyám. – Nagyon szeretnénk többet tudni a közelgő esküvőről.

- Esküvő? – kapta fel a fejét a családfő, gyanakodva nézve rám, majd Jodyra.

Nehéz volt kihagynom a lehetőséget, hogy beugrassam a feleségül veszem ezt a lányt itt ni, poénnal de megálltam a dolgot, és helyette udvariasan feleltem.

- Jody nővére és a vőlegénye házasodnak össze.

- És kicsoda a fiú? – kérdezte anyám, és bár diszkréten akarta megtudakolni, ki fia-borja, eléggé nyilvánvaló volt, mit akar tudni. 

Míg Jody mesélt Scottról, Estee vőlegényéről, akinek a szüleihez hivatalosak ma ünnepelni, addig én megvajaztam pár pirítóst kettőnknek. Külön élvezetet jelentett figyelni, ahogy a szüleim pillantása rosszallóan siklik ide-oda Hajpánt kissé göndörödő, még nedves hajáról, a tányérjára átcsúsztatott pirítósokra, vagy az előzékenyen narancslevet öntő kezemre. Még nagyobb poén volt, mikor kiderült, hogy apám tudja, kicsoda Scott, és látványosan meglepődött, amiért Jody nővérét veszi el.

Persze imádnivalóan különc barátnőmről lepattant minden pillantás vagy kritika, sőt abban sem voltam biztos, hogy észreveszi-e őket, viszont én az összeset számon tartottam. Összességében rosszabbul is mehetett volna, de végül jól is laktunk, és a társalgási téma – Hajpánt és még én is jó sokat tudunk beszélni a méregkertünkről, ami érdekelte anyát – kitartott egészen asztalbontásig.

Emery egész reggeli alatt egyetlen szó sem szólt, csak turkálta az ételt, és időnként látható okok nélkül elmosolyodott, így úgy véltem, nem fenyeget a délelőttre az a veszély, hogy amíg nem figyelek, meglóg Erickel, sőt talán ez a csókolózás Gerarddal nem is jött rosszul. Az biztos, hogy húgom nem az a csalfa típus, talán Ericnek nem is sikerülne elcsavarni a fejét. Persze nem bízhatok mindenképpen ebben a feltételezésben.

- Ezt most komolyan mondta? – súgta Jody, amikor végre elhagytuk az ebédlőt.

- Ki és mit? – kérdeztem kényszerítve magamat, hogy rá figyeljek. Elég fáradt voltam, legszívesebben visszadőltem volna aludni pár órára.

- Édesanyád azt, hogy a kertünk szerepelhetne abban a magazinban – magyarázta lassan, majd belém karolt. – Hol jársz, Kyler? Ennyire nem figyeltél?

Elnyomtam egy ásítást, és magammal húzva elindultam vissza a szobámba.

- Szeretnéd, ha szerepelnénk benne? – tudakozódtam. – Ha nem akarod, akkor nem kell. Semmit nem kell csinálnod, amihez nincs kedved. Csak anyám mániája ez a közszereplés.

- Kicsit olyannak tűnne, mintha már nem csak a miénk lenne – mondta végül elgondolkozva. – Szeretem a kertünket, de ha benne lenne valami magazinban, akkor…

- Én sem akarom, hogy ellopják tőlünk – gondoltam bele. – Lehet, hogy lekoppintanák, és minden udvarban lenne egy ugyanolyan. Szó sem lehet róla! Találjanak ki maguknak valamit!

- Azt hiszem, ezt megbeszéltük – mosolygott rám.

A szobámba visszatérve némi csókolózás után – amitől kicsit éberebbnek éreztem magam, de nem voltam továbbra sem a topon –, hirtelen ötletet súgtam Jody fülébe.

- Mi lenne, ha átmennénk az ágyra lefeküdni? – mielőtt (neki) rosszra gondolhatott volna, gyorsan folytattam. – Ha már úgyis felcseréltük a reggelit a vacsorával, fordíthatnánk egy kis pihenésre a napot. Tudod, amolyan… délelőtti szunyókálásra gondoltam. Vagy ha ez nagyon nem tetszik, nevezhetjük meditálásnak is, csukott szemmel, hanyatt fekve – ásítottam egy nagyot. 

- Nem is tudom. Még telefonálni akartam…

- Csak délig – álltam fel magammal húzva az ágy felé. – Beállítom az ébresztőórát is, és még mindig megmarad a délután, hogy azt csinálj, amit csak akarsz. Gondolj bele, kell az energia estére az ünnepléshez, te sem aludtál egész éjjel.

Ásítozásom ragadósnak bizonyult, Jody sem tudta elnyomni, követte a példámat. Elégedetten rávigyorogtam.

- Választhatsz oldalt – ajánlottam még csábítóan.

Két percen belül egymás mellett feküdtünk, tisztes távolságra egymástól, még egy-egy könnyű takarót is kiutaltam magunknak. Különösen megnyugtató volt a gondolat, hogy Emery valahol a házban sóhajtozik, Hajpánt pedig alig karnyújtásnyira tőlem elérhető közelségben helyezkedik el.

- Furcsa módja a randizásnak – szólalt meg halkan, felém fordítva a fejét.

- Miért nem minden lánynak ez az álma? – élcelődtem. – Te vagy az első barátnőm, akivel csak alszunk. Ezt nagy becsben kéne tartanod.

- Mindig emlékezni fogok erre a megtiszteltetésre – felelte olyan hangon, amiről nem tudtam eldönteni, hogy komoly-e vagy sem. – Jóéjt! – azzal már be is csukta a szemét.

Az enyém égett a fáradtságtól, mégsem voltam képes levenni róla a pillantásom. Az arca nyugodt volt, a száján még valami mosolyféle is derengett. Felültem, majd felé hajolva gyors csókot nyomtam az ajkaira. Pontosan ez hiányzott.

- Hé, csak alvásról volt szó – emlékeztetett rögtön, de lerítt róla, hogy annyira nem bánja.

- Mégsem hagyhattalak elaludni jóéjt puszi nélkül – dőltem vissza a saját térfelemre. – Ígérem, most már nem zaklatlak. Szép álmokat, Hajpánt!

Még párszor kinyitottam a szemem, hogy ránézzek, alszik-e már, de végül sikerült elaludnom.

K~y~l~e~r

Henry nem volt valami jó passzban, de ő velem ellentétben nem rohadék Eric miatt. Összekaptak Melodyval.

- Szerinte érzéketlen vagyok a romantikára – válaszolt, amikor megkérdeztem, hogy min. – Meg még azt is fejemhez vágta, hogy nem tudok örülni neked és Jodynak. Nem akarta elhinni, hogy tényleg nincs veletek bajom.

- Tényleg? Mióta? – kérdeztem kicsit kétkedően.

Henry vállat vont.

- Nem tudom, ennek nincs értelme, hacsak nem vagytok szerelmesek egymásba. Kizártam már minden lehetséges dolgot, így Hajpántod átment a vizsgákon.

- Ne szólítsd így! – vigyorogtam. – Örülök, hogy észhez tértél, haver. Idegesítő voltál, amikor folyton ellene beszéltél.

- Megpróbáltalak lebeszélni, mert ez a legjobb barátok dolga, nem? – kérdezte sunyi módon behúzva a csőbe.

- Inkább az, hogy támogassanak! – vágtam rá, mire felröhögött. Igaz, ez kísértetesen emlékeztetett arra a beszélgetésre, amit fordított helyzetben lefolytattunk. – Rendben, megérdemlem – legyintettem végül. – De most tényleg segítened kellene. Mit csináljak a fogadással? Nem akarom ágyba vinni Tina Alinát.

Két hónappal ezelőtt ezt az utolsó mondatot harapófogóval sem lehetett volna kihúzni belőlem, most meg csak úgy dobálózom vele. Ha nem én lettem volna az, el sem hiszem, hogy valaki képes ennyit változni ilyen kevés idő alatt. Hiába, hogy elvileg sosem voltam százszázalékosan Jody projektje megváltoztatott, és úgy tűnik, a jó irányba. Leszámítva ezt a fogadás dolgot, bár azt is még őelőtte követtem el.

- Nem is tudom, hogy mi alapján gondoltad, hogy képes lennél rá…

- Hé, képes lennék! – fortyantam fel, mert azért annyira nem változtam. – A kezemből enne, ha akarnám, de most nincs kedvem! Bántaná Jodyt.

- Enyhe kifejezés, hogy bántaná, ha tényleg szeret…

- Szeret!

-… akkor pokolian kiakadna. Másrészről láttuk, mire képes Eric. Emlékszel arra a csajra, amelyik rajtakapta azzal a nagymellűvel a jakuzziban, mégis tíz perc múlva megint egymásra voltak tapadva, sőt Eric állítja, hogy később egyszerre volt mindkettővel? Emery hogy a fenébe állna ellen egy olyan nagydumás mocsoknak? Egy csepp tapasztalata sincsen, köszönhetően a kalitkának, amelyikbe bezártad. A fenébe is, még Melody is bedőlt az elején a legbénább szövegeimnek is, hogy lehetne pont Emery az, aki ellenáll?

- Nem fognád be? – morogtam. – Ezeket mind tudom! Rohadékok vagyunk, akik olyan szintre fejlesztették a csajozást, hogy egy lány sincs biztonságban. Örülj, hogy nincs húgod! Ez a legszörnyűbb az egészben! A kishúgom, érted! Nem egy lány, akivel járok, akit képes lennék úgy megvédeni, hogy halálosan magamba zúgatom! Mit csináljak?

- Mondd el nekik az igazat, és reménykedj a legjobbakban. Vagy…– folytatta gyorsan, látva az arckifejezésem. – Tegyél úgy, mintha meglett volna Tina Alina. Nem kell konkrétan meglennie, nem igaz? Ismerlek, Kyler, tudom, hogy néha eltúlzol ezt-azt. Tégy most is úgy, mintha.

Kivételesen eltértem attól, hogy tagadni kezdjem, valaha is eltúloztam volna valamit, helyette elgondolkodva néztem Henryre.

- Tegyek úgy? Bejöhet, de… rizikós vállalkozás. Eric is ott lesz a koncert utáni buliban, már közölte is, hogy elintézte, hogy fent legyen a nevem a listán Jodyéval együtt. Hogyan csináljam, hogy Hajpánt ne vegye észre, amint megpróbálom rávenni Tinát, hogy kompromittálja magát velem, ráadásul Eric se jöjjön rá, hogy csak tettetem?

- Ügyesen, haver, ügyesen – mormolta Henry megrázva a fejét. – Mi lenne, ha eleve megmondanád Jodynak, miben mesterkedsz? Nem haragudhat, ha megtudja, hogy csak egy fogadás…

- Melody nem haragudna? – kérdeztem, mire Henry inkább befogta.

Mindketten tudtuk, hogy szarban vagyok. Ezt a pillanatot választotta Hajpánt, hogy felhívjon. Önkéntelenül is elvigyorodtam a gondolatra, hogy nem bír ki nélkülem semennyi időt – alig egy órája vittem haza –, de le is fagyott a mosoly az arcomról, amikor meghallottam hangját.

- Rubicon elpusztult. Nem tudnál idejönni?

- Micsoda? Mi történt vele? Mitől halt meg? – Henry felkapta a fejét, aggodalmasan nézett rám.

- Nem tudom, Kyler, de Nate nagyon ki fog bukni, ha megtudja. Jó lenne, ha ide tudnál jönni, és beszélni vele, hiszen veled már történt ilyesmi.

- Tíz perc, és ott vagyok – biztosítottam, aztán letettük. – Mennem kell! Vészhelyzet van – hadartam Henrynek.

- Mi történt? Ki halt meg?   

- Nate teknőse – feleltem, mire Henry úgy nézett rám, mint egy idiótára.

- Egy teknős?

- Majd elmagyarázom máskor, most sietnem kell – legyintettem, és már ott sem voltam.

Kevesebb, mint tíz perc alatt értem oda, addigra Jody már odakint várakozott a gazos udvarukban egy dobozzal a kezében. Kiugrottam a kocsiból, és felé indultam.

- Hol van Nate? – kérdeztem, miközben a kezemet nyújtotta a dobozért, hogy megnézzem a tragédia bizonyítékát.

Bár Rubicon még így holtan is jobb állapotban volt, mint ahogyan Donatellót utoljára láttam, kétség kívül elpusztult.

- Odabent játszik Sáfránnyal – mondta Jody. – Még nem tudja, hogy mi történt.

- Hogyhogy?

- Hát… abban a hitben van, hogy azért lebeg tegnap óta a hátán, mert napozik. Nem akartam még elmondani neki, de most már elment a Nap – nézett fel a felhős égre. – Aligha lehet sokáig arra fogni az állapotát, hogy napozik. Úgy érzem, már sejti, hogy mi történt, csak masszív tagadásban van, ezért hívtalak ide. Legyél ott, amikor megmondom neki, és támogasd. Meséld el, hogy vészelted át, amikor a te teknősöd halt meg.

Nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de Nate robbant ki a Whitetaker házból.

- Szia, Kyler! Mikor segítesz végre megépíteni azt a kerítést, amit megígértél, hogy Rubicon ne tudjon elszökni? Mi van abban a dobozban? – rohant közelebb hozzánk.

Nyeltem egyet.

- Nate, Rubicon van benne – mondta Jody halkan, együttérzően. Nate arcán döbbent kifejezés jelent meg, én pedig tudtam, mit kell tennünk.

- Mert rosszul van, így Jody meg én elvisszük az állatorvoshoz – hadartam hirtelen. – Gyerünk, Hajpánt! – fogtam meg fél kézzel a karját, és a kocsim felé toltam.

- Kyler, mi…

- Te maradj csak itthon, Nate, minden okés lesz vele – emeltem fel kissé a dobozt, és a hangomat is, hogy túlkiabáljam Jodyt.

Most jól jött, hogy olyan kicsi, könnyedén lökhettem be az autóba, majd a kezébe nyomva a dobozt, rázártam az ajtót. Nate ott állt, ahol hagytuk, az arcán még mindig kétkedő kifejezés ült.

- Minden okés lesz, kishaver – eresztettem meg egy vigyort, majd szinte átvetve magam a motorháztetőn a lehető leghamarabb beültem a Bentleybe, és csikorgó kerekekkel elhajtottam.

- Kyler, ez most mire volt jó? – kérdezte Jody óvatosan.

- Veszünk neki egy másik teknőst – mondtam magától értetődően. – Nem kell megtudnia, hogy Rubicon elpusztult.

- Ez nem megoldás – vetette ellen. - Meg kell mondanunk az igazat, nem verhetjük át.

- Miért? – néztem rá makacsul. – Miért kell elmondani neki?

- Mert Rubicon meghalt. Szerinted kicserélhetjük egy másik teknősre, és nem fogja észrevenni?

- Te mondtad, hogy tagadásban van, nem? – Nyitotta a száját, de gyorsan folytattam. – Figyelj, még csak tizenegy éves.

- Vagyis elég idős ahhoz, hogy észrevegye a különbséget a saját teknőse meg egy másik között.

- Nem, ha jól választunk! – vágtam rá, majd sóhajtottam. – Amikor apám elütötte Dont három napig folyamatosan sírtam, és utána már soha többet nem volt semmi ugyanolyan, mint Donnal. Ha választhattam volna, nem az igazságot választom, hanem valami mesét, hogy megszökött, vagy ilyesmi. Nem amit apám csinált, hogy hagyta megnéznem… még rémálmaim is voltak miatta. Sokkal jobb lett volna, ha nem tudom meg, ha neki jut eszébe egy másik teknőst venni, érted? Az igazság nem mindig jó, ilyen esetekben szörnyű, és nem akarom, hogy Nate is átélje. Ha jól csináljuk, el fogja hinni, hogy a másik teknős Rubicon.

Jody nézett rám egy darabig, majd rábólintott.

K~y~l~e~r

Találni egy pontosan ugyanolyan teknőst, mint Rubicon a lehetetlenséggel vetekedett, az ötödik helyen viszont, ahol egész hadseregnyi teknős közül választhattunk, kiszúrtam egyet, ami nagyjából megfelelt.

- Kyler, Rubiconon nem voltak olyan foltok, ráadásul egy majdnem feleakkora. – Annyi teknőst láttam, hogy kezdtem elfelejteni, milyen is az eredeti példány, amilyet keresnünk kell, így végül ráhagytam Jodyra a választást, mert ő legalább elég időt töltött vele ahhoz, hogy tudja.

- Nézd! – mutatott végre egy az óriási terrárium sarkában gubbasztó példányra. – Hajszálra olyan, mint Rubicon. Nézzük meg közelebbről?

Megkértük az eladót, aki egy korunkbeli kelletlen srác volt, hogy halássza ki nekünk, de közelebbről már nem tűnt annyira hasonlónak. Sóhajtva visszaengedtük a többi közé (az eladó rosszalló tekintete mellett), és tovább bámultok az ide-oda mászkáló vagy épp egy helyben sütkérező példányokat.

- Nem kellene mégis elmondanunk az igazat? – kérdezte Jody a tenyerembe csúsztatva a sajátját. Megszorítottam.

Már én is kezdtem feladni a reményt, hogy találunk egy ugyanolyat, mégis sokkal rosszabbnak tűnt megfosztani egy gyereket a teknősétől, még akkor is, ha egyikünk sem tehetett arról, ami történt.

- Hátul van pár nagyobb is – közölte velünk az eladó. – Egy kerti tóba rendelték őket, de még nem jöttek értük. Ha gondoljátok…

Gondoltuk, úgyhogy hátra is mentünk, megszemlélni a fél tucat lehetséges Rubiconpótlót. Kettő közülük még számításba is jöhetett.

- Ez eléggé hasonlít – mondta végül Jody rábökve egy jókora példányra. – Habár nagyobb, Nate észre fogja venni, hogy…

- Megnőtt a doktor injekciójától – fejeztem be rögtönözve. – Mert olyan adalék volt benne, mint amitől a sportolóknak is megnőnek az izmaik. Valami doppingizé? – néztem reménykedve Jodyra.

Megcsóválta a fejét.

- Hogy tudsz ilyen folyékonyan hazudni?

- Adottság – vigyorodtam el halványan. – Na, vigyük ezt, ha nem jön be, és Nate rájön, elviszem a balhét.

- Rendben – sóhajtotta, mire nyomtam egy puszit a homlokára, majd intettem az eladónak, hogy elvisszük.

Hazafelé más úton mentünk, de Jody nem kérdezte meg, merre tartunk, azt hiszem, tudta. Lehúzódtam a Bentleyvel az út szélén, és elindultam a diófa irányába, ahol Dont is eltemettem. Jody egy ideig mellettem jött, aztán hátramaradt virágot szedni.

A fa tövében aztán fogtam egy alkalmasnak tűnő ágat és ásó hiányában annak segítségével kezdtem földet kikotorni egy tisztességes méretű gödörhöz. Hajpánt meg én még akkor sem váltottunk egyetlen szót sem, amikor kész lettem, virágokat dobált a kis doboz tetejére, majd nézte, ahogy betemetem az egészet. Végezetül a friss földhányás tetejére helyezte a maradék pipacsot, aztán visszaindultunk az autó felé. Mielőtt beszálltam rámosolyogtam.

 Viszonozta a gesztust, mégis döbbenten meredtem rá. Sosem láttam olyan gyönyörűnek, mint akkor, még a szívem is belesajdult a látványba. Komolyan gondoltam, hogy pont őt fogom kockáztatni egy hülye fogadás miatt?

24. fejezet

24.      Minden jó, ha a nyár vége jó

Jody

Anyáék hívtak, hogy menjek velük az iskolának rendezett újabb nagyszabású rendezvényre – amit ezúttal a város legcsillogóbb éttermében rendeztek, és ha a suli mentorai egy kicsivel agyafúrtabbak, a hatalmas terem kibérlésére szánt pénzt is a suliaalapba rakják -, de most nem tartottam velük. Próbáltam egyenesbe hozni az életemet.

Szép délután volt, szél dagasztotta a fehér függönyöket, az egész házat friss nyári levegő árasztotta el, de mintha agyamra köd ült volna. Az utóbbi napok annyira szépek voltak, szinte álomszerűek, még a kisebb nyűgök sem tudtak megzavarni, de, mint ahogy mondani szokás, minden álomból fel kell ébredni. Az ébredés kellemetlen volt, és zsibbadt aggyal igyekeztem a helyére tenni mindent. Mostanság kicsúszott kezemből az irányítás, túlságosan egymásra akadtunk Kylerrel. Tudtam, ha ezt még most nem is látja, nem csak mi vagyunk a világban.

Belekotortam a fiókomba, és kivettem egy rakás motivációs levelet. Annak idején sokat gyakoroltam az írásukat, profivá értem benne, most mégsem tudtam megírni egy normális levelet Henrynek. Melody elmondta, hogy Henry kétkedik abban, hogy igazán szerelmes vagyok Kylerbe, és miután Kyler azt kérdezte tegnap tőlem, amit, tudtam, hogy már ő se tudja, mit gondoljon. Én meg nem tudtam rendesen kifejezni magamat, egy szeretlek nem fedte le az érzéseimet: azt, hogy szeretem, bár tudom, hogy milyen kis tökéletlen, hogy szeretem, bármi hülyeséget csinál, hogy szeretem, bár soha nem akartam szeretni. Már úgyis mindegy volt, sikeresen beleestem. Ilyen az én formám.

Arrébb löktem sokat megélt kaktuszomat, és kirakosgattam íróasztalom szélére a sok motivációs levelet, hátha lelkierőt meríthetek belőlük a levélfogalmazáshoz. Fészkelődni kezdtem a széken, már háromnegyed órája ott üldögéltem, és írtam. Eddig két levélen voltam túl, amik bár összeszedettebbek voltak Kyler e-mailjénél, mégse feleltek meg. Az elsőből indulat áradt (tudniillik minek kell neki mindenáron tudni, hogy nyakig vagy fenékig vagyok Kylerbe esve), a másodikból meg kétségbeesés (hogy úgyse fogja elhinni, mert könnyű félreértelmezni a mondatokat). Pihenés végett megcsörgettem Clemet. Nyár végén jártunk, a teaházban óriási volt a forgalom, így nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy felveszi. Valóban az üzenetrögzítő válaszolt helyette. A következő, akit hívtam, Gerard volt. Gyászos hangon szólt bele a mobilba.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön.

- Kiderült, hogy a pasid húga nem esett messze a fájától. Az imént dobott ki.

- Hogy mi? – Feltérdeltem a székre. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet tett volna Emery. Igaz, mostanában szokatlanul nyűgös volt, egyszer sírva hívott fel, de azt hittem, a szokásos havi hormonális változás okozza.

- Jól hallottad, kidobott, pedig vittem neki nagyim sütijéből is, tudod, hogy megköszönjem a lencsét.

- Remélem, nem bántottad meg. Ugye nem mondtad azt neki, hogy azért mellőzöd, mert nincs még húsz? – Ezt könnyen el tudtam volna képzelni róla. Már rá is készültem, hogy mikor leteszi, felhívom Emeryt, de aztán olyat felelt, amit nem hittem volna.

- Jody, figyelnél rám? – kérdezte fogait csikorgatva - Mondtam neki, hogy ha még mindig úgy gondolja, megpróbálhatnánk együtt. Alig mondtam ki, már be is csapta előttem a kaput. Szerintem elém kijönni se volt nagy kedve. Még hogy én vagyok csélcsap – tette hozzá kissé bosszúsan.

Miközben elmesélte, pontosan hogyan történt a dolog, kikapcsoltam a gépet, és eltettem a papírokat. Ideje volt átruccanni Emeryhez.

J~o~d~y

A medence mellett találtam rá. Egy napozószékben üldögélt, és valami puccos magazint lapozgatott. Mikor megjöttem, felnézett rám, és annyit mondott:

- Ja, csak te vagy az?

Eh. Üdv, régi Emery.

- Szia, van még a sütiből? – kérdeztem csevegő hangon. Nem volt értelme azonnal kérdőre vonni, hogy mi baja van, ha akarta volna, úgyis azzal kezdi köszönés helyett, hogy elmondja. Érdektelen arcot vágott, kicsit olyat, mint akit semmi nem érdekel a vízen és a magazinján kívül. Nem is felelt. Kidobta volna a sütiket? Úgy tett, mint akit teljesen hidegen hagyja jelenlétem, de láttam rajta, hogy kicsit szégyelli magát azért, mert eltüntette az ajándékba kapott sütit.

- Mégsem tetszik Gerard? Nekem nyugodtan elmondhatod, ugyanígy vagyok vele.

- Nem erről van szó – mondta óvatosan, szemét még mindig nem vette le a nyitott lapról. – Más tetszik, egy Eric nevű srác, akit Kyler ki nem állhat. Képes volt eltiltani tőle. És… nem tudom, mit csinált, de Eric azt mondta, hogy ne találkozzunk.

Emery, miután ezt bejelentette, rövid úton elbőgte magát. Adtam neki egy papírzsepit, mire meglepően gyorsan regenerálódott. Láttam rajta, hogy ez az új keletű szerelem nem nagyobb, mint Gerard hasonló fellángolásai – ilyen szempontból tökéletesen passzoltak egymáshoz -, Kyler csinált belőle elefántot azzal, hogy gyorsan szétszedte őt meg a srácot. Bárki is a fiú.

- Mesélsz egy kicsit a srácról? – kértem. Megrántotta a vállát, aztán mégis belevágott.

- Nagyon helyes, kedves, gazdag, jó családból való, menő, mindenki kedvence. – Ezzel gyakorlatilag körülírta a saját bátyját, szóval nem volt benne túl nagy bizalmam. Tudtam, hogy korábban milyen volt Kyler, ha ez a fiú is olyan, akkor tényleg jobb őket egymástól távol tudni. – Olyan jófej! Teljesen elbűvöl.

- Kyler ismeri, igaz? Tudod, a fiúk jobban kiigazodnak egymáson, talán neki van igaza.

- Hülyeség – fortyant fel Emery, arrébb dobva újságját. – Rád is azt mondta kapásból, hogy egy dilis törpe kuruzsló vagy, aki csak arra jó, hogy az őt zaklató elveszett lelkeket lefoglalja.

Képtelen voltam visszafojtani a nevetést, ez a jellemzés annyira kyleres volt.

- Vannak félresiklásai, de ha túlzón is, megragadja az emberek jellemét. Nézz csak engem, azt mondta rám, hogy dilis vagyok, gondolom ezt a különcségemre értette, és van is benne igazság. Alacsonyabb vagyok, mint egy modell, tehát ebben a kultúrában a törpe jelző szintén találó. Még maradt a… mi is?

- Kuruzsló – mondta ki lebiggyesztett szájjal Emery, aki már most nem örül annak, hogy ezt megosztotta velem. Mosolyogva néztem rá.

- Oké, ezt naiv pszichológiámra érthette, és arra, hogy amatőr vagyok abban, amit csinálok. Látod, háromból három áll, ha nem is két lábon. Mondjuk úgy, ugrál. – Mosoly bujkált arcán. – Ha ez a fiú szerinte maga a sátán, akkor, ha negyed olyan rossz is, már nem érdemel meg téged.

Ezen elgondolkozott. Jó ötlet volt hiúságára alapozni, nála is megvolt a McNeil-Stone egó, még ha olykor alá is kellett támogatni egy-két dicsérő szóval és kedvességgel.

- Gerardra tudod, mit mondott? Hogy egy tapló.

- Őszintén? – nevettem rá.

Mindketten nevetni kezdtünk. Elmeséltem volna neki egy jó kis sztorit Gerard jelleméről, ha nem jött volna oda hozzám az egyik szobalány. Azt mondta, hogy engem keresnek a benti telefonon. Elhűlt ereimben a vér, be akartam rohanni, hogy felvegyen, leordítsam azt, aki itt mer keresni, aztán kislisszoljak a házból, mielőtt Kyler szülei belém kötnek. Másnapra voltam hivatalos hozzájuk, és nem akartam rossz benyomást kelteni azzal, hogy náluk fogadom a hívásaimat.

- Várjon, itt a vezeték nélküli telefon! – kiáltott utánam a szobalány, mikor elkezdtem befelé rohanni.

Köszönettel elvettem tőle, és Emery hangos nevetése mellett beleszóltam a telefonba. Olive volt az, azt mondta, mobilon képtelenség elérni – ami igaz is, mivel kikapcsoltam, elegem volt a gratulálgató ismeretlenekből -, elmesélte, hogy az egyik ismerőse megszerezte a kollégiumot igénylők listáját, mert zavarta, hogy nem adták ki neki. Ezt meg tudtam érteni, engem is dühített, hogy nem kaptunk róla fénymásolatot.

- Talpraesett az ismerősöd, jó ötlet volt megszerezni. Várj, csak, ha megvan a lista, meg tudnád mondani az én szobatársam vezetéknevét? Kicsit ledöbbentem azon, amit művelt, így nem kérdeztem rá.

- Úgy látszik, Oxford még neked is hozhat újat – mondta Olive, és a háttérben hallottam papírcsörgést. – Mondd a keresztnevét.

- Tina.

Amíg böngészte a listát, a neki való dumálás helyett a szobalányra néztem, aki még mindig mellettem állt. Egyre kínosabb lett a helyzet, ahogy teltek a másodpercek. Igaz, hogy egy pár perces beszélgetés Kyler családjának nem számított, de azért nagy pofátlanság lett volna ezt gátlástalanul kihasználni. Megsürgettem Olive-ot.

- Jól van, na, már másodjára nézem! Nem találok egy Tinát se, még Tina közeli sincs. Biztos, hogy ez volt a neve?

- Egy keresztnevet csak meg tudok jegyezni – halkítottam le hangomat. Vészriadót kezdett fújni az agyam a kollégiummal kapcsolatban. Mi van, ha az a lány egy másik kollégiumba jelentkezett, csak nincs tisztában a renddel, és rossz helyre jött be? Nagy baj lett volna, mert eddigre már mindenki más talált magának szobatársat. – Most akkor rajta van, vagy nincs?

- Nincs – mondta csodálkozva barátnőm. – Még egy Christina vagy Athina sincs. Húha, Jody.

Fel kellett hívnom a kollégium portását, hogy tisztázzam az ügyet. Ezt az akciót már a saját mobilomról indítottam. Bemutatkoztam, és elregéltem neki, hogy áll a helyzet. Azt mondta, hogy az űrlapok felülvizsgálatra átkerültek egy másik épületkomplexus irodájára.

- Tudja a számukat? – kérdeztem idegesen.

- Kisasszony, azt se tudom, hova vitték őket. Jött egy fiatalasszony, betette őket dobozba, szép jó napot kívánt, és már ott se volt. – Ez persze tovább dühített. Az ember azt hinné, hogy Oxford, Anglia egyik legjóhírűbb egyeteme pompásan szervezett. Nos, ha az is, a hozzá tartozó kollégiumokról ez már nem mondható el.

- Csak tud adni valami kiindulópontot! Kell lennie valami elérhetőségnek, amit fel lehet hívni, és megérdeklődni, mi történt az űrlapommal.

Miközben a portás arról magyarázott, hogy igen, van egy nagy csomó, de ő azt már nem tudja, hogy melyiket hívjam fel, megérkezett Kyler. Elfordultam, hogy ne lássa, mennyire dühös vagyok. Rátette egyik kezét a hátamra, beleborzongtam érintésébe, de a következő pillanatban már el is húzta. Lehet, Emery szólt neki, hogy hagyjon békén.

- Mi a baj, Jody? – kérdezte Emery, mikor pár perccel később a kiakadás szélén fordultam vissza hozzájuk. Kyler tőlem egy méterre ült. Kedvem lett volna odamenni hozzá, és levetni magamat az ölébe azzal, hogy segítsen, mielőtt elmegy a maradék életkedvem, ehelyett ülve maradtam.

- Van valami apróság a kollégiumi papírokkal, de megoldom. – Kyler arcán felderengett valami reményféle, amit nem tudtam hova tenni. – Megoldom.

Mikor a kilencedik számot tárcsáztam, már kezdtem kétkedni ebben.

J~o~d~y

Miután Emery megtudta, hogy a telefonhívás nem komoly, otthagyott engem a bátyjával. Kylerrel nem volt könnyű azóta, hogy megkérdezte, szeretem-e. Igent mondtam neki, de azt hiszem, nem vette komolyan. Ez különös volt, hiszen korábban mindig ő mondta azt, hogy mennyire szerelmes vagyok belé, most meg, hogy az voltam, nem akarta elhinni. Pedig egyedül arról volt szó, hogy nem úgy voltam szerelmes, ahogy mások, nem csüggtem rajta, nem üldögéltem folyton az ölében, inkább szószátyárabb és meggondolatlanabb lettem. Még ez sem zavart.

Ezen a délutánon arról beszélgettünk, hogy ki mikor hazudott kinek és miért, aztán maradt idő arra is, hogy gondozzuk újonnan leszállított mérgező növényeinket. Nagyon kellett velük vigyázni, de élveztük csinálni, és Kyler mintha örült volna annak, hogy nem beszélünk tovább a hazugságokról. Azt hiszem, az zavarta, hogy beismertem a medencés hazugság valótlan mivoltát - mikor kereken kijelentettem, hogy cseppet se vagyok belé szerelmes. Valami nyomasztotta, de nem deríthettem ki, micsoda, mert indulnom kellett haza.

Arra számítottam, hogy otthon megint mindenkit meg kell vigasztalnom, anyát azért, mert nem sikerült elég pénzt összeszedni, apát azért, mert utálja anya kollégáit, a nővéremet meg azért, mert nem tudta megvigasztalni a szüleinket. Amikor benyitottam, sírást hallottam, de legnagyobb meglepetésemre anya ahelyett nővérem jött ki elém, fuldokolva sírt.

- Estee? – kérdeztem óvatosan, mire a nyakamba vetette magát.

- Jody, S-Scott… - sírta. – Scott meg én kitűztük az esküvőnk időpontját!

Ennél mellbevágóbb hírt nehezen közölhetett volna. Lassan eljutott az agyamig, hogy a boldogságtól sír. De hogy ennyire? Tátogni kezdtem, mint egy hal, a hozzánk kijövő anyára meg apára néztem. Anya is erősen könnyezett, és valami olyasmit mondott, hogy ugyan ismét nem jött össze a pénz, ami kellene az iskola felújítására, az esküvő fontosabb. Apa nem mondott semmit, úgy állt ott, mint egy viaszkatona, mintha maga sem hinné, hogy megtörtént az, ami. Hisz a nővérem jószerivel velünk élt, most meg megházasodik, ennek függvényében valószínűleg végleg elköltözik.

Estee hamarosan leszállt rólam, és anyával együtt berohantak a konyhába megbeszélni a teendőket. Álltam a tükörrel szemben, és apa felé pillantottam. Rám mosolygott, és intett a fejével, hogy menjünk anyáék után. Még az utálatos nyakkendőjét is elfelejtette levenni, annyira örült nővérem boldogságának

A délután második fele és a vacsora bolondosan telt. Anyáék nem voltak éhesek, mert teleették magukat a fényűző étteremben, de így is fejedelmi vacsorát csaptunk, hogy megünnepeljük a nagy hírt. Már be is tervezték, hogy holnap este szintén ünnepelni fogunk, de most Scott családjával. Kíváncsi voltam, elegendő indok lesz-e Kyler szüleinek a közös vacsora elhalasztására az, hogy a nővérem megházasodik.

Estee szája be nem állt, megállás nélkül az esküvőjét tervezgette.

- De nem hinném, hogy szükségünk lenne jodys dolgokra – tett egy kitérőt az emeletes torta után. Nate, akit áthívtunk az ünnepi vacsorára, ott nevetgélt mellettem, és suttyomban Sáfránynak adogatott le pisztrángfalatkákat. – Ki ne találd nekem, hogy a méregkerted egyik rusnya növényével díszítsük fel a lakást az esküvő napjára!

- Isteni lenne – ragyogott fel szemem. Fejben már el is képzeltem, milyen jól mutatna az ajtó fölött egy csillagfürtből, kerti rutából és örökzöld puszpángból font füzér. Ki mondta, hogy a nővéremnek nincsenek jó ötletei?

- Ne készítsd ki a nővéredet – szólt rám anya. – Megteszi helyetted az esküvő. Jaj, lányok, ha van még valami bejelentésetek, most mondjátok!

- Hm – mondtam.

- Mi hm? – kérdezte gyanakodva nővérem, majd amikor vigyorogva fürkésztem tovább a tálamon fekvő tartármártásos pisztrángot, felsikoltott. – Csak nem?

- Nem adtam semmit a kutyának! – ellenkezett szegény Nate, aki abban a tudatban volt, hogy felfedeztük rejtett tevékenységét. Vállára tettem a kezemet, hogy ne mondja tovább, és felnéztem anyáékra.

- Ez inkább egy… kísérlet – szögeztem le az elején a miheztartás végett. Nem akartam, hogy a város másik fele is hanyatt dobja magát csak azért, mert Kylerrel járok. Azért annyira nem volt nagy dolog.

- De micsoda? – harapott nagyot a sülből apa. Már túl volt a szemét törölgetős szakaszon, a nyakkendőt is sikerült eltűntetnie egy piszkos tálca alá.

- Én… járni kezdtem Kylerrel.

- Végre! – kiáltott fel nővérem, és kését-villáját felelőtlenül eldobálva kerülte meg az asztalt, hogy megölelhessen. Egy ember, aki feltétlenül bízik Kylerhez fűződő szerelmemben.

Anya legalább ennyire örült a hírnek, elmeséltette velem, hogy s mint történt a dolog. Apa már nem volt ennyire elragadtatva, elgondolkozva vett még a salátából.

- Remélem, nem fogják azt hinni rólatok, hogy hozományvadászok vagytok.

- Azok csak fiúk lehetnek, nem? – kérdezte derűsen Estee.

- Apa, ezt majd ne mondd Kyler szülei előtt! – kértem meg rá édesapámat, de nem volt egy jó ötlet, mert erről eszébe jutott, hogy még soha nem beszélt Mr. és Mrs. McNeil-Stone-nal. Ami szerinte furcsa, szerintem meg szerencse. A fejébe vette, hogy találkozni szeretne velük. – Miért nem koncentrálunk most Estee esküvőjére? Az fontosabb.

- Hogy milyen igazad van – mosolygott rám Estee, de mikor véget ért a vacsora, és Nate kivételével kezdtük leszedni az asztalt, mellém lépett, és a fülembe súgta. – Úgyse tudod megakadályozni a becsapódást.

Egyből megnyugodtam.

J~o~d~y

Ami az éjszakámat illeti, úgy csesződött el, ahogy volt. A kollégiumi gonddal nem akartam a szüleimet zargatni, úgyse tudtak volna mit csinálni vele, meg úgy elmerültek a közelgő esküvő feletti boldogságban, hogy szívtelenség lett volna ilyet közölni velük. Gondoltam, ráérek akkor szólni nekik, hogy nem fogok tudni egyetemre menni, mert nincs szállásom, amikor biztosra tudom. Ez az aki kapja, marja helyzet nagyon megviselt, egész éjszaka fent voltam, és a neten kutattam, hátha egy újabb diákiroda képes felkutatni a nyamvadt űrlapot, amit beadtam.

Hajnali ötre megviseltebb már nem is lehettem volna. Annyira bestresszelt az a gondolat, hogy nem mehetek egyetemre, hogy szorongásomban már Kylert hívtam. Tudtam, ő se tud ezzel mit kezdeni, de a többiekkel ellentétben már az is megnyugtatott, ha hallhattam hangját. Mélyet lélegezve hallgattam, hogyan cseng ki a mobil. Már azt hittem, nem veszi fel – hajnali ötkor kisebb csoda kellett hozzá -, mikor beleszólt.

- Tartogatsz még ehhez hasonló meglepetéseket?

- Attól függ, mit akarsz – vágtam rá gondolkodás nélkül. Enyhült egy keveset a feszültség.

- Azt, hogy legyél itt – mondta egyszerűen. Gondolom, viccelt, de mivel én is pont erre vágytam, azt mondtam rá, hogy oké, és miközben kisimítottam előző nap viselt, estére át se vett blúzomat, elővettem egy hajgumit.

- Hajpánt! – kiáltott bele Kyler a telefonba. – Jody, mit csinálsz?

- Odateleportálom magam – élcelődtem. Most komolyan, mit kellett volna mondanom?

- Csak nem busszal akarsz jönni?

A hangjában csengő szörnyülködésre felnevettem. Sikerült teljesen felébresztenem. Hogy helyrehozzam ezt az aprócska baklövést, mondtam neki, hogy aludjon még, a szobalány majd beenged. Mintha kiáltott volna még valamit, de nem tudom biztosra, mert kinyomtam, és mobilomat táskámba ejtve kimentem a konyhába. Hagytam egy cetlit anyáéknak hollétemről, és már ott se voltam.

Tökéletesen időzítettem, pontosan akkor jött egy megfelelő busz, amikor a buszmegállóba értem. A sors is azt akarta, hogy gond nélkül odaérjek Kylerékhez. Megfeledkeztem összes balsejtelmemről, arról, hogy nem járhatok egyetemre, hogy Tamy csak azért barátkozik újra velem, mert Kylerrel összejöttünk, hogy Rubicon nem azért lebeg a hátán, mert – mint ahogy Nate állította - napozik.

Ahogy leszálltam a buszról, élénk kakukkszót hallottam. Teljesen elbűvölt a természetes környezet, ahol Kylerék élhettek, ide legfeljebb akkor juthatott el a kocsik zaja, ha ők maguk járkáltak vele. Mint ahogy most is. Egy ismerős Bentley kanyarodott be a sarkon, pedig már alig kellett kicsit sétálnom ahhoz, hogy odaérjek a házhoz. Gyorsabban mentem, hátha így megáll, és békén hagy, amíg oda nem érek hozzá. Mint minden fiú, ő is viccesnek találta azt, hogy kocsival elém jött. Mikor mellém gurult, kipattant az autóból.

- Jody!

- Mindjárt nyerek! – kiáltottam felé, és elkezdtem rohanni a házukhoz.

Miután rádöbbent, hogy ez részemről egy kihívás, bevágta magát a kocsiba, és nagy sebességgel söpört utánam. Egy Bentley-vel persze nem vehettem volna fel a versenyt, ha nem kanyarodtam volna el a kúria előtti virágágyásokhoz. Rövidítettem, és egy hajszállal hamarabb értem a kapuhoz, mint ahogy a kocsi besiklott az automatikusan nyíló garázsajtón.

- Apa kérdezte, hogy lecserélted-e már a kocsit – lihegtem oda neki, mikor kiszállt, és kijött hozzám.

- Még egy darabig nem akarom, tudod, a szép emlékek – mosolyodott el, és lehajolt, hogy megcsókoljon. A futástól alig kaptam levegőt, ezért egy rövidebb csók után elhúzódtam tőle, hogy a kerítésre támaszkodva kifújjam magam. Leült a kerítés talapzatára, onnan nézett fel rám. – Mikor hívtál, beléd fojtottam a szót. Mit akartál mondani?

- El akartam mesélni, hogy ahogy te régen listát próbáltál írni a csókunkról, én levelet akartam írni arról, miért szeretlek. Egy kicsit nehezen ment. – Szorosan mellé ültem, és egyik kezét megragadva nekidőltem. Még mindig kapkodva szedtem a levegőt. – A miérteket nem is olyan egyszerű kideríteni, mint hittem.

- Na, ugye – mormogta fülembe, aztán másik kezével maga felé fordította arcomat. – Mindegy is, miért szeretsz, ha szeretsz.

Éreztem hangján az elégedettséget, de még mindig bujkált benne valamit, amit nem igazán értettem. Az előbb mondtam neki (közvetve ugyan), hogy szeretem. Mondjam ki normálisan? Hosszan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak, ami különben is nehéz volt a közelében, aztán közel hajoltam hozzá, és miközben éreztem, ahogy kezével elengedi a kezemet, és rendesen átölel, odasúgtam neki, hogy:

- Szeretlek.

- Menők lennénk egy szappanoperában – vigyorgott rám, és megcsókolt.

- Ezt a sok bizonytalankodásra értetted? – kérdeztem kíváncsian. Igaz, tegnap a nővérem bejelentette, hogy hamarosan megesküszik, ma meg azt mondom Kylernek, hogy szeretem, miközben az ismerőseink egymásba bonyolódnak, de attól, hogy minden összejött, ez még az élet, és nem egy nyálas tévésorozat.

- Nem, hanem arra, hogy ilyen szerelmi jelenet még nem volt. Gondolj bele, a sorozatok rendszerint nyílt vagy romantikától csöpögős szerelmi jelenetekkel operálnak, mi meg idáig versenyeztünk, lerogytunk a kerítés tövébe, és már jött is a nagyjelenet.

- Ó, bocsánat, hogy nem vártam meg a gólyabált – nevettem fel.

Ezen szórakoztunk egészen addig, amíg még valakiket megláttunk az utcában. Hat óra sem volt, nyáron ilyenkor a postások, a kutyát sétáltatók és a megátalkodott kertészek vannak talpon. Valakik mégis közeledtek felénk. Ketten voltak, és nagyon visszafogottnak tűntek. Egy tempóban sétáltak, de egymástól úgy két méterre, és még véletlenül se közelítettek a másikhoz.

- Milyen különös – súgta oda nekem Kyler. – Bénázhatott a srác, hogyha ennyire… azt a… hát ez meg micsoda?!

Kitörése annak szólt, hogy mikor a páros közelebb ért, felfedeztük benne a húgát és Gerard haveromat. Kyler fel akart ugrani, de még jobban hozzásimultam, és maradásra bírtam. Halvány mosollyal néztem a közeledők felé. Gerard bevetette a nehéztüzérséget, a hajnali randit. Nem hittem volna, hogy pont Emeryvel fogja ezt megélni. Azt se értettem, mi miatt változhatott meg annyira Emery véleménye, hogy elment sétálni vele.

- Csináljunk úgy, mint akik itt sincsenek! – mondtam Kylernek. Nem volt szép tőlem, de úgy éreztem, belém bújt a kisördög, nem bírtam megállni, hogy meg ne hallgassam, mit beszélnek ők ketten. Kyler felé fordultam, és vállába temettem arcomat, nehogy elnevessem magam. Neki mást se kellett mondani, ülve maradt.

Emery és Gerard közelebb értek, már hallottuk, hogy miről beszélgettek.

- Azt hiszem, lekvárt is tesz bele – válaszolt Emery egy kérdésére Gerard. – De nem vagyok benne biztos, mert az egyikben volt, a másikban meg nem. A többinél elfelejtettem megnézni, de ha szétszednénk… - Elhallgatott. Gondolom, rájött, hogy nem okos dolog ilyet mondani egy randin.

- Az biztos, hogy nagyon finom krémes, szerintem én ilyet nem tudnék csinálni. Annyira tetszett, hogy még Jodynak se akartam belőle adni, képzeld – nevette el magát. Felnéztem rájuk az egyik bokor rejtekén, és láttam, hogy tiszta vörös az arca.

Pont, mint a bátyjáé.

Kyler már meg akart szólalni, de egyik kezemmel felnyúltam, és betapasztottam a száját. Ha a fene fenét eszik, akkor se engedem, hogy elrontsa a randijuk végét. Bár… úgy tűnt, hogy ezt ők maguk is képesek megtenni. Emery egyik lábáról a másikra állt, vörös arca még feltűnőbb volt napfénytől szikrázó szőke haja mellett, Gerard meg egyik pillanatban akart valamit mondani, aztán mégis hallgatott.

- Szerintem rajtunk kívül még senki nem evett belőle – folytatta végül a megkezdett témát. – Még Olive sem. Nem szereti a sütiket.

- Ezt biztos szeretné – bizonygatta Emery egy kavicsot rugdosva. A szép balerinacipőjének ez nem tett jót, de annyira lekötötte az, hogy Gerard ne vegye észre, mennyire figyeli, hogy a cipője cseppet se érdekelte.

- A saját érdekében nem hívom fel rá a figyelmét, milyen finom.

Elhallgattak. Elvettem a kezem Kyler szájáról, aki kicsivel közelebb hajolt hozzám, így nyakának dönthettem fejemet. Lassan hátranéztem rá.

- Látod, nem kell tőle féltened. Semmit se csinál vele.

- Vagy rájöttek, hogy itt vagyunk, és megjátsszák magukat.

- Az már inkább lenne szappanoperás, nem? – mosolyodtam el, majd visszanéztem rájuk. Gerard Emeryre pislogott, aki nem nézett vissza rá. Gyerekek…

Épp azon gondolkodtam, meddig kell még itt üldögélnünk, mikor Kyler felszisszent. Már korábban észrevettem, hogy míg Gerardék jöttek, Kyler folyamatosan húzott oldalra, hogy arrébb kibukkanva észrevétlenül kijöhessünk a kerítés mellől, és úgy tehessünk, mint akik csak úgy véletlenül járnak a kertben reggel hatkor. Nagy ténykedésében észre se vette, hogy valami igen szúrós bokorba kalauzolt be kettőnket.

- Aú! – szisszentem fel én is, majd pár halk szentségelés után ráálltam az egyik ágra, hogy ne tudja megszurkálni a kezemet. A baj az volt, hogy vékony cipőt viseltem, a tüskék tök jól utat törtek maguknak, főleg, hogy rájuk nehézkedtem. – Kyler, ez fáj!

- Nekem is – kezdte valamivel hangosabban, mert egyrészt ő is ráállt arra az alattomos izére, amiről még sose hallottam, másrészt észrevette, hogy körös-körül ez növi be kerítésük környékét. Nem volt más hátra, mint visszasunnyogni eredeti helyünkre.

Próbáltam arra lépni, ahol nem volt ág, de mikor megragadtam a kerítés alját, teljes erővel beletenyereltem az egyik tüskecsomóba. Mikor felkaptam kezemet, láttam, hogy picit vérzik. A nagy igyekezetben, hogy csendben maradjak, ráharaptam a nyelvemre.

- Elég volt – mondta Kyler. – Nem érdekel, mit szólnak, ki kell innen jönnünk.

Ezzel utat tört magának a növényen át, és sértetlen kezemnél fogva húzott maga után. El kellett hajolnom a szembecsapó ágak elől, de egyszer csak ott találtam magam a napfényben. Már rákészültem, hogy azok ketten mekkora patáliát csapnak majd, ha megtudják, hogy figyeltük őket, de nem szóltak semmit.

Nehezen is szólhattak volna, mert épp egymás szájával voltak elfoglalva. Kyler annyira le volt döbbenve, hogy kezeit leejtve nézett rám.

- Csak azt mondd meg, ezt hogy csinálták! Fél perce még valami sütiről dumáltak!

- Nem tudom, kérdezzük meg őket – válaszoltam halkan, de lenéztem lábamra, hogy van-e olyan rossz, mint Kyler lába. Itt-ott összekarcolódott, lehorzsolódott, nagyobb baja nem lett. Érdeklődve néztem vissza a szurkálós növényre.

- Hajpánt, eszedbe ne jusson ilyet betenni a méregkertünkbe! Inkább menj, és kérdezd meg a barátodat, mit művel! – fordított Gerard felé Kyler.

- Miért nem te kérdezed meg erről a húgodat? – visszakoztam.

- Hölgyeké az elsőbbség – mosolyodott el, és még előrébb tolt.

Megköszörültem a torkomat. Már akkor tudtam, hogy erre a különös kora reggelre egy jó darabig emlékezni fogok.

- Hát ti meg mit csináltok itt kettecskén? – kérdeztem kedvesen.

Erre már leszálltak egymásról. Emery úgy nézett ránk, mint akit valami rosszaságon kaptak – Gerard meg egyből hátrahőkölt, pedig én álltam elöl, nem Kyler.

- Ez nem igaz – morogta. – Muszáj mindig mindenhol ott lennetek?

- De még mennyire – vágta rá Kyler. – És megnyugodhatsz, mindig ott is leszünk. Drága húgom, megtudhatnám, mikor indultál sétára?

- Nem – mondta orrát felhúzva Emery. – Cserébe én se árulom el anyáéknak, hogy kikémlelted a nagy nyári csókomat.

- Micsoda diplomata – mondtam elismerően.

Emery rám mosolygott, aztán Gerardra nézett. Látszólag még mindig nehezen értettek szót, de gondoltam, amint Kylerrel eltűnünk a színen, jobban fog nekik menni. Kyler nem nagyon akarta otthagyni őket, de csak sikerült elvonszolnom.

- Ne félj már, nagyon az elején vannak, nem fognak egyből ágyba ugrani.

- Attól még, hogy az előbb csókolták meg egymást először, ki tudja, mi jár a fejükben. – Mielőtt sorra vehette volna paranoid gondolatait, megtorpantam, és hátranéztem rá. Ő is megállt.

- Nem mindenki olyan, mint te.

Meglepődött, úgy tűnik, nem gondolta volna, hogy tudom, mit forgat a fejében. Pedig nagyon is nyilvánvaló volt, főleg a medencés jelenet után. Megvontam a vállamat, most, hogy együtt voltunk, már nem zavart a dolog. Olyan természetes volt.

- Már alig várom Londont – súgtam Kylernek.

Elmosolyodott, de olyan kényszeredetten, mintha nem is ő javasolta volna, hogy menjünk el a koncertre. Rossz érzésem támadt, de egyből elült, ugyanis újabb elfoglaltságunk akadt: a szakácsnő biztos volt benne, hogy a mézzel kevert tojásfehérje eltünteti majd a kerítés melletti szúrós bokor ejtette vérző sebeket. Kyler erre olyan arcot vágott, hogy már azért is megérte belemennünk abba a förtelembe.