26. fejezet

26.      Gerardnak mégse volt igaza

Jody

Az ünnepi vacsoránál már örültem neki, hogy vettünk Nate-nek egy ál Rubicont az igazi helyett, így az asztalnál két boldog ember helyett három ült. Scott és Estee úgy néztek egymásra, mint akik nem is e világon vannak, és tőlük cseppet se meglepő módon ügyet sem vetettek ránk. Apa és anya nagyon megszenvedték az este kínos csöndjeit, én meg bántam, hogy hallgattam anyára, és az illendőség oltárán beáldoztam Tamyt és Melodyt. Eredetileg magammal akartam hozni őket, hogy lássák, van rosszabb a saját helyzetüknél, és hogy körbe tudjam magam bástyázni kettejükkel – őszintén, hogy messzebb kerüljek Scott családjától, akár az egész ismeretségi körömet meginvitáltam volna -, így Nate-tel együtt öten voltunk az ők nyolcasával szemben.

Scott családja remekül elvolt a világ szapulásával. A szülei azon akadtak ki, hogy miért nem a dobogóra ültettek minket, a nagyobb tesója valami válást emlegetett, a két kisebbik meg folyton engem bámult. A nagyszülők mogorván néztek Estee-re, úgy hallottam, hogy ők az egyik ismerős család lányát szánták Scottnak.

Most, hogy közelebbről megismertem Kyler családját, megértettem, hogy az élet nem csak azért sodorta elénk Scottot, hogy Estee-t boldoggá tegye, hanem azért is, hogy a ’mindennél van rosszabb’ életigazságot élőben látva alázatot tanuljak.

- Gyorsabban úszik! – lelkendezett Nate Rubicon2 csodás testi készségei felett. – Jody, én is állatorvos akarok lenni!

A délutáni vérvétel után reakcióim eltompultak, így nem tudtam neki elég gyorsan felelni. Ez azért volt baj, mert így Scott anyjának volt ideje hozzánk fordulni, és Estee után minket faggatni az élet dolgairól. Nate-et már az est elején is öcsémnek hitte, és mivel nem ingattam meg ez irányú hitében, ugyanolyan faggatózós volt vele, mint velünk.

- Ti mivel szeretnétek foglalkozni? – kérdezte majdnem hogy kedvesen. Csak a szeme ne villogott volna úgy, mint a prédára leső rókáé.

- Jody tanárnő szeretne lenni, én pedig állatorvos – jelentette ki Nate az újonnan talált hivatás összes büszkeségével. – De hogy Estee mi, azt nem tudom.

Nem is tudhatta, hiszen Estee-nek nem volt se diplomája, se szakmája. Amióta volt az a kis cipős incidens, főállású feleség szeretett volna lenni. Scott anyjáról egész este lerítt, hogy ez az egyetlen, amit értékel benne, és hogy az én tanárnőségemet semmire se tartja. Udvariasan néztem rá, de majd belealudtam a vacsorába. Az a pár óra, amit Kylernél aludtam, nem töltött fel eléggé.

Mikor eszembe jutott, a szülei piszkálódása ellenére milyen jó volt nála lenni, akaratlanul is elmosolyodtam. Hihetetlen, de ma csak úgy jött belőle a romantika, olyan természetesen, mintha mindig így viselkedett volna velem. Ráadásul nem csupán velem volt szokatlanul figyelmes, Nate veszteségét is tapintatosan kezelte, és miután hoztunk a kissrácnak egy új, életerős teknőst, külön bejött Estee-hez, hogy gratuláljon neki az esküvőhöz. Nővérem persze túlreagálta a dolgot, a nyakába ugrott, és azt mondogatta, hogy az esküvőn apa és apósa után mindenképpen vele lejti majd el az első táncot.

- Nem a vőlegénnyel kéne? – próbáltam visszafogni kitörő lelkesedését, mert nem akartam, hogy álomvilágban éljen. Ki tudja, hogy november közepéig mi lesz Kylerrel meg velem? Jelenleg nagyon jól megvagyunk, de ha össze tudtunk jönni egy hét alatt, szétmenni annyi időbe se telik.

- Csak irigykedik – legyintett Kyler, és nővéremre vigyorgott. – Persze, hogy ott leszek!

Úgy ígérte meg, mint aki biztos benne, de nem azért, mert tényleg ellát addig, és el tud minket képzelni Estee esküvőjén, hanem mert muszáj hinnie valamiben. Hiába fejtettem meg annyi embert, életem két nagy rejtélye – Estee és Kyler – még várattak magukra.

- Végre elmennek. Scott, hívd ide a pincért, és szólj neki, hogy átülünk a helyükre – rendelkezett Scott apja. A dobogón ülők tényleg távozni készültek, sorban felálltak, kezet ráztak, a nők stólájukkal vállukat elfedve, beszélgetve sétáltak le az alacsony lépcsőn.

Scott apja miatt mindannyian feléjük néztünk, így láthattam meg Henryt. Különben észre se vettem volna, és ő se engem, de enyhén szólva feltűnő volt, ahogy az egész bagázs őket bámulja. Henry összeszedettnek és elegánsnak tűnt, egyáltalán nem látszott rajta aggály, amiért összeveszett Melodyval. Magabiztosan megszorította az egyik öregúr kezét, majd maga előtt terelve két sötétbarna hajú lányt, elindult kifelé.

Mikor már majdnem kiértek, Henry megfordult, és hosszú léptekkel az asztalunkhoz jön. Visszafojtottam lélegzetemet, reméltem, nem kezd el Kylerről beszélni. Készakarva nem említettem őt Scott pióca családja előtt, reméltem, a legjobb haverja nem teszi nekem ezt tönkre. A család egy emberként meredt rá. Ő meg csak odajött, és kezet nyújtott Scottnak, majd Estee-nek.

- Hallottam a nagy hírt, gratulálok mindkettőtöknek! – Megnyerő volt a hangja, pontosan olyan, mint amilyen akkor szokott lenni, ha társaságban van az ember, de amint elengedte kezüket, fordultában figyelmeztető pillantást vetett rám.

Fogalmam sem volt, miért teszi, hacsak nem arra akart figyelmeztetni, hogy Scott és családja milyen nehéz emberek. Vagy azt akarta volna jelezni, hogyha Kylerrel össze akarok házasodni, ehhez hasonló megpróbáltatásokon kell majd keresztülmennem? Elhessentettem magamtól a gondolatot, és némán mosolyogva néztem, hogyan hagyja el az éttermet.

Miután elment, nem sok okom volt további vigyorgásra, mert Scott intézkedett, így át kellett ülnünk a dobogóra. Az átcuccolás közben – amikor is mindent át kellett vinnünk, beleértve az ajándékos szütyőket, az esküvői tervezetet és az idióta stólákat, amik otthon függönyként funkcionálnak – volt alkalmam mobilomra lesni. A nagyi hívott (gondolom azt akarta megkérdezni, mennyire puccos népek kedves Estee-nk jövendőbeli rokonai) és egy sms várt Olive-tól.

„Ne nézd meg, miket írnak rólad Facebookon!”

Legalább abban biztos lehetettem, hogy nem Henryvel hoztak össze, hiszen a mi kis összenézésünk három perce volt, Olive meg fél órája küldte az sms-t. Istenem, mennyivel szívesebben töltöttem volna az időmet bármi mással, mint azzal, hogy Scott családja körében aggódok azon, miket írtak össze rólam a hátam mögött! Még ágyamon ülve a Vérvonal megjelenését várni is nagyobb élvezet lett volna ennél.

Persze, meg kellett nézném, miket pletykálnak. Általában nem érdekelt, de most valami mocorgott az elmém mélyén. Azt hiszem, Kyler indukálta ezt az újfajta érdeklődést, akárhogy is, látnom kellett.

- Kimegyek a mosdóba – súgtam Nate-nek, aki azt mondta, ő nem jön. Még le se ültünk, ezért észrevétlenül le tudtam jönni a dobogóról. Pontosabban a család nem vette észre, mert hogy minden más vendég igen, az biztos volt. Nem volt hülyeség ez a dobogó dolog, jó érzés volt le meg fel mászkálni a lépcsőjén, de hasznosnak azért nem lehetett mondani.

- Jó estét, van itt a környéken internet hozzáférhetőség? – léptem oda a portáshoz.

- Természetesen, kisasszony, a hálószobákban – bólintott. Ezért utáltam hotel éttermébe menni, mindig azt hitték, hogy ott is szállok meg. Megráztam a fejemet.

- Inkább internetkávézóra gondoltam.

- A környéken nemigen van – válaszolt kimérten. Lehet, hogy az járt a fejében, miért nincs a mobilomon internet, mint mindenki másnak.

Igyekeztem a lehető legkedvesebb lenni vele.

- Kérem! Nagyon nagy szükségem lenne rá. – És úgy néztem rá, mint egy ma született bárány, aki nem egy pletykának akar utánanézni, hanem mondjuk annak, hogy mi van az árvízkárosultakkal.

- Hát jó – enyhült meg a portás. – Ott van az egyik kolléganőm gépe, azon internetezhet, de ne vigye túlzásba.

Nem is kellett figyelmeztetnie erre, csak öt percre akartam felkukkantani. Előtte azért még benéztem e-mailjeim közé, jött-e valami Tinával kapcsolatban. Jött is egy, amit örömmel nyugtáztam, de nem néztem meg, helyette felléptem a Facebookra. Áradtak befelé az infók, mindenki mindenfélét összeírt, különféle klubokba szerveződtek, amik Kylerrel voltak kapcsolatban, mint Szeretünk, Kyler klub, Kyler kedvencei egyesület és így tovább. Könnyen megtaláltam azt a részt, amiről Olive beszélt. Egy ismeretlen srác írt ott arról, hogy KMS-nek jobb lesz felkötnie a gatyáját, mert nem mindenki olyan könnyen elbűvölhető, mint én.

- Micsoda szemtelenség – motyogtam magam elé. Még hogy könnyen elbűvölhető! Ez az eredménye annak az átkos kör e-mailnek, amiben Kyler mindent megszépített. Mindenki azt hitte, hogy egyet csettintett, és már az ölébe hulltam.

Mikor beléptem, hogy megnézzem a régebbi üzeneteket, hátha abból több is kiderül – mivel ez a fenti szakasz egy merő LOL-tenger volt -, amikor Emery beírt az üzenő falra. Mondtam neki, hogy előbb gondolkozzon, aztán írjon a világhálóra, de most különösen elragadtatott állapotában lehetett Gerard miatt, mert beírta válaszul, hogy Kylert úgy se érdekli senki, csak én. Megható volt látni, milyen lojális, de ezt nem kellett volna, főleg, mert rossz volt látni, ahogy szegényt leugatták azzal, hogy még semmit se tud erről a mocskos világról. Igazuk volt, de örültem volna, ha nem innen tudja meg.

Dühös lettem az idiótákra, akik rajtunk köszörülik a nyelvüket. Már ki akartam kapcsolni a gépet, amikor Gerard is beírt valami az üzenő falra. Emerynek írta, hogy találkozzanak. Őt se értettem, mi a fenének tette nyilvánosság a köztük lévő halovány köteléket, talán így akarta elvonszolni a Facebook elől? Kinyomtam a weboldalt, mielőtt haragomban beírtam volna nekik valami hozzám méltatlant.

- Köszönöm – vágtam ki egy mosolyt a portás felé, majd komoran léptem az egyik külső teraszra nyíló ajtóhoz.

Odakint a szél felfújta szoknyámat, ezért leültem az egyik székre, onnan hívtam fel Kylert. Nem tudtam, mit mondjak neki, eszembe sem volt elárulni, hogy láttam, hogyan beszélnek ki minket egyesek a neten.

- Megvagy még? – szólt bele. – Nem igázott le Estee vőlegényének családja?

- Túlélem – válaszoltam. Igaz is volt, a vacsora eltörpült amellett, hogy miket írtak össze rólunk. Mégis ki a frászról írtak, ki lenne az, aki nem olyan könnyen elbűvölhető, mint én? Hirtelen eszembe villant, hogy kezdek féltékeny lenni egy alig egy hete tartó kapcsolatra. Ha Kyler ezt megtudja, azt fogja hinni, hogy egy hárpia vagyok. De ki a csuda az a lány?

- Valami baj van, Jody?

- Nincs – nyögtem ki. A szó szoros értelmében igazat mondtam. – Hiányzol. De nehogy ide gyere, szörnyű az este. Mindenki nyavalyog, beleértve engem is.

- Holnap is lesz nap. Megtervezted már az álomrandit?

- Aha – hazudtam neki. Utáltam, hogy hazudnom kell, de nem tehettem mást. Azt csak nem vallhattam be, hogy az álomrandi az én olvasatomban az ágyban ér véget. Anélkül is jól éreztem volna magam, főleg Kylerrel, de az álomrandi akkor is ezzel együtt lett volna igazán szuper. – Nate mindenképp rá akart venni, hogy menjünk el az állatkertbe, újabban rájött ez az állatos hoppáré.

- Tudom, hogy amit te kitalálsz, még jobb lesz, szerelmem – súgta a telefonba. Borzongani kezdtem, de nem a széltől. Hogyan tudja ezt csak így kimondani? Ilyen őszintén?

- Kösz a bizalmat. Most mennem kell vissza a vesztőhelyre. Még dobogónk is van, hogy jobban lehessen látni szenvedéseinket. Gondolod, hogy be van kamerázva az étterem? El akarom kérni a rólunk készült videót, kiváló intelem lenne a következő nemzedék számára.

- Kitartás! – nevette el magát képtelen ötletemen. - Aludj jól.

- Te is.

Az est további része nem is volt olyan vészes, Nate szóváltásba bonyolódott Scott egyik kistesójával, a végén összeverekedtek, de ezt rajtam kívül senki se vette észre, mert azzal voltak elfoglalva, hogy Scott nagyapja szerint ki a rosszabb, apa vagy anya. Egyelőre fej-fej mellett haladtak, végül én voltam a hunyó, mikor megtudták, hogy van egy barátom, akit nem hoztam el.

- Hogy tehetted ezt? – kérdezgették elszörnyedve. A számba kellett harapnom, nehogy elnevessem magam. – Hát szégyellsz minket?

- A világért sem – mondtam sztoikus nyugalommal, és kihúztam az asztal alól Nate-et.

Estee és Scott váltottak még pár publikus csókot, aztán berekesztettük az összejövetelt, és ki-ki ment haza. A kocsiban Nate elaludt az ölemben, anya meg apa arról társalogtak, hogy legközelebb magunkkal hozzuk majd nagydumás nagymamámat is. Nővérem mellettem ült csillogós ruhájában, ragyogtak a szemei. Azt hiszem, fel se fogta, mennyire elfuserált egy este volt a mai.

- Komolyan mondtam, hogy szeretnék Kylerrel táncolni az esküvőn – súgta nekem. Kissé elcsodálkoztam, olyan gyorsan magához tért a nincs-senki-csak-Scott révületből. – Tudod, mit? Ezt kérem nászajándéknak!

- Hogy mi? – hördültem fel, betapasztva kezeimmel Nate fülét, nehogy felébresszem. – Ilyen nincs!

- Dehogy nincs – emelte meg állát, és kinézett az ablakon. – Anyának meg apának épp elég lesz állni az esküvő költségének harmadát és a saját nászajándékukat, ugye nem akarod, hogy még a tiédre is költeni kelljen?

- Saját magam készítette nászajándékot adok neked – vágtam vissza. Már azon agyaltam, mitől váljak meg, a bestiáriumtól vagy altatódal-gyűjteményemtől. Egyiktől se akartam.

Estee-n látszott, hogy megvan nélkülük.

- Jody, megmondtam, mit akarok, kész. Hozd majd el Kylert – parancsolta, és úgy tett, mintha ezzel le lenne zárva az egész, pedig nem volt. Gyakorlatilag megrendelte Kylert az esküvőjére! Ki tesz ilyet?

- Anya! – lendültem előre az ülésben, vigyázva, nehogy felébresszem Nate-et. A kocsi amúgy is rázott, szóval ez nem osztott, nem szorzott. – Estee megzsarolt! Azt akarja, hogy Kyler mindenképpen ott legyen az esküvőjén.

- Egészen kivitelezhető ötletnek tűnik – vont vállat anya. – Addig ne vessz össze vele.

- De anya! – Felháborodva dőltem hátra, mikor meghallottam kuncogását. – Ez egyáltalán nem vicces!

- Miért ne tarthatnád meg addig? – kérdezett rá apa. – Csak vigyázz arra, hogy ne érjen hozzád és ne bántson, mert ha bánt, egyesével fűrészelem le az ujjait, aztán…

Anya és Estee annyira nevetett, hogy nem hallottam, hogyan folytatja a mondatot apa, még Nate is felébredt, és egyre élénkebben kérdezgette, min vidult fel mindenki. Egy nagy boldog család, mi?

J~o~d~y

- Most mondd meg! Ezt kéri nászajándéknak. Komolyan… még jó, hogy nem azt, hogy lopjak nekik gyereket!

- Tényleg, ez is jó ötlet, stipi-stopi – nevetett Clementine a mobilba.

Huszonötödike kora reggel volt, és azon voltam, hogy elkészüljek, mire Kyler ideér. Estee elment a vőlegényével csónakázni, anya meg osztálykiránduláson volt az új osztályával, így apa jelentette Kyler számára a fogadóbizottságot. Gondoltam minél hamarabb lent vagyok, annál jobb. Már elmeséltem Clemnek, hogy anya csak kapott haladékot – na, ugye, mondtam – és hogy apa morgós kedvében van, amiért elmegyek Londonba Kylerrel. Muszáj volt közölnöm vele, hogy Kyler nem akar tőlem semmi rosszat. Erre azt mondta, hogy azért be kell ismerni, jól trükközik a fiú, de ettől nem lett neki szimpatikusabb.

- Clem, igazán, nem lehetnél csak egy kicsit is komoly?

- Nem tudom, most nem nagyon megy, felborult a hormonháztartásom. Lehet, hogy terhes vagyok – mondta úgy, mintha a választható teák közül ajánlana egyet. Megállt bennem az ütő.

- Most ugye csak viccelsz?

- Nem tudom. Lehet, kéne csináltatni majd terhességi tesztet. De te csak menj el Londonba, és érezd jól magad.

Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. Mindenki megbolondult volna körülöttem? Először Estee esküvőjének híre, aztán az, hogy Kyler egy jó darabig nem akar még lefeküdni velem, utána ott volt Tina levele, amit olyan szűkszavúan fogalmazott meg, mintha nem is ebédelni hívott volna, hanem váltságdíjat kérne, most meg ez. Mi van a világgal?

- Inkább nem megyek, találkozzunk délelőtt tízkor a teaházban, jó?

- Nem, nem jó, el kell menned! – erősködött Clem. – Jody, neked…

- Megjöttem! – hallottam meg egy időben Kyler és a fűrész hangját.

Tépelődve biztosítottam Clemet, hogy amint visszaérek a Tinával elköltött ebédről, már megyek is, és amíg nem indulunk Spanyolországba, végig fogom járni a boltokat egészen addig, amíg fel nem vásárlok minden márkájú terhességi tesztet. Ezen kicsit megnyugodtam, rövid búcsú után megszakítottam a hívást. Mobilomat rátettem a Kylernek szánt ajándékra, aztán lerobogtam a lépcsőn. A fűrész elhallgatott, Kyler sehol se volt.

Kimentem a kertbe, ott találtam apa társaságában. Apa épp a gazt locsolta be, miközben úgy tett, mintha nagy kertész hírében állna. Mindenféle fura nevet talált ki a kertünket elborító gyomoknak, hogy az is igen értékes, amazt meg egy indiai szultán is megirigyelné, olyan egzotikus.

- Talán indulhatnánk – léptem Kyler mellé. Lehajolt, hogy megcsókoljon, de félúton meggondolta magát, és csak puszit nyomott arcomra. Apa kezében már ettől is remegni kezdett a slag, a bevetetlen ágyásokra zúdította a vizet. Mennünk kellett, de gyorsan.

- Várj egy kicsit – fordult apa Kylerhez. Láttam, hogy meg akarja szólítani, de nem tudja, mert elfelejtette a nevét. Kihasználtam az adódó lehetőséget.

- Nem tudok várni, apa, sietnünk kell. Légy jó.

Adtam neki egy puszit, és Kylerrel kimentünk a kocsijához. Az út első szakaszán azt találgatta, mit akarhatott neki mondani apa, amikor Thetfordba értünk, elmeséltem neki, hogy kinek milyen programja van mostanra, szavatolva, hogy rajtunk kívül más ismerős nem fog beesni arra a koncertre, végül alkudozni kezdtünk, hogy mikor húzódjunk félre csókolózni. Megint olyan finom illata volt, hogy folyton hozzá akartam bújni, de moderáltam magam, és a térképen kezdtem keresni a helyet, ahova először menni akartam.

J~o~d~y

Mindenhonnan spriccelt a víz, két fonatba fogott hajam, felsőm, farmerom és könnyű vászoncipőm vízpöttyözött lett, ahogy elhaladtam egy újabb vízesés mellett. Kylerrel sorra fedeztük fel a londoni vízeséspark rejtett járatait. Az volt benne a legjobb, hogy délelőtt ide alig jöttek, ha mégis, csak gyerekkocsikat tologattak vagy kutyát sétáltattak a főbb utakon. Néhány bújócskát játszó kisgyerek meg hozzánk hasonló szerelmespár kivételével senki sem jött szembe velünk a sűrű bokrokkal benőtt, vízesésektől keretezett ösvényeken. Ki-kicsúszott kezem kezéből, mégis makacsul kapaszkodtunk a másikba, és amikor egyikünk el akart esni a csúszós, lejtős utakon, a másik érte nyúlt.

- Valaha is vége lesz? – kérdezte Kyler, de úgy, mintha azt kívánná, hogy örökké ezeken az ösvényeken kóboroljunk. Felfelé nézett, ahol az ég helyett egy magasból alázúduló nagy vízesés fogadta. A vízcseppek és a pára benedvesítette haját. Az állandóan szemünkbe hulló vízpermettől összefolyt a körülöttünk lévő zöld táj, a fejünk felett összezárultak a lombok, olyan volt az egész, mintha a paradicsomba tartanánk.

- Mindjárt – szóltam neki hátra, majd kishíján elvágódtam. Szorosan fogta kezemet. – Még pár méter lehet előttünk.

Még azokból az időkből emlékeztem erre a helyre, amikor Estee-vel gyerekek voltunk, és minden zugot fel akartunk fedezni. Bebújtunk egy-egy vízesés mellett, és addig mászkáltunk a hűs utakon, amíg apa rekedtre nem kiabálta magát utánunk. Gyerekkorom egyik kedvenc helye volt, főleg mert utána egy naposabb rész következett, ahol megszárítkozhattunk.

Oda is értünk a kis tisztásra. Messzire elkerült minket London zaja, pedig nem voltunk messze a forgalmasabb utaktól. Kibújtam az egyik bokor mellett, és húztam magam után Kylert, akire még mindig víz zúdult. Lassan ő is kiért, hunyorogva néztünk a napba. Minden békés volt, még a madárfüttyöt is jobban hallottuk, mint máshol. Lehuppantam a nedves fűbe.

- Mit szólsz? – kérdeztem tőle kíváncsian. Tényleg számított a véleménye. Leült mellém.

- Illik hozzád… mint minden, ami szép és különleges. – Ránéztem, kíváncsi voltam, hogy komolyan bókol-e vagy csak úgy tessék-lássék mondja, hogy jobb kedvre derítsen. Bár még mindig csurgott hajából a víz, engem nézett, és vigyorgott.

- Nekem is nagyon tetszik. Ha otthon is lenne egy ilyen, folyton ott időznék.

- Hűtlen lennél a romokhoz?

Úgy kérdezte, mintha óriásit változtathatnék a dolgokon a válasszal. Elgondolkozva tettem arrébb kezemet, hogy közelebb tudjon ülni hozzám. Bólintottam.

- A hűtlenség olyan… félreérthető szó. Olyan, mintha le akarnám cserélni, amim van, valami másra, pedig nem így értettem. Továbbra is kijárnék a romokhoz, csak mivel ez több dolgot rejt magában, ami kell nekem, ide többet. Nem mondom, hogy több érték van itt, de az biztos, hogy több felfedeznivaló.

- Szóval azt mondod, hogy az új nem jobb a réginél, de ha nem akarunk róla lemaradni, ki kell próbálni?

- Nem mondtam ilyet. – Keresztbe tettem egyik lábamat a másikon, és kinyújtózkodtam. – Nincs általános szabály, mindenki cselekedjen belátása szerint. – Töprengve nézett körül, és figyelni kezdett valami mezei állatot. Elérkezettnek láttam az időt egy kis ajándékhoz. Nem voltam benne biztos, jól teszem-e, hogy odaadom neki, de úgy éreztem, ha képes volt akkorát változni, hogy önként vízesések alatt mászkált velem, megérdemli. Elővettem táskámból az ajándékát. Doboz védte, nem lett vizes. – Nézd, Kyler, mim van számodra.

- Mi ez? – Meglepődve vizslatta a dobozt, aztán összeráncolta homlokát. – Nem inkább nekem kéne ajándékot adnom neked?

- Miért is? Állod ezt az utat, elviszel Spanyolországba, és hidd el, ez igazán nem került sokba. Inkább nyisd ki.

Elétettem a dobozt. Megingatta a fejét, aztán rám mosolygott, és kinyitotta.

- Hát ez meg… minek a kulcsa ez? Azt ne mondd, hogy a kollégiumi szobádé! – Széles mosolyomból kitalálta, hogy de, bizony az. – Nem úgy volt, hogy azt nem lehet lemásolni?

- Az még a velem való kitolásuk előtt volt – mondtam incselkedve, megvonva a vállamat. Nem érdekel, mit gondolt a portás, sem azt, hogy a kollégium vezetősége nem örülne, ha tudná, mit műveltem, de hát én se örültem, amikor elkeverték az űrlapomat. – Kell vagy nem kell?

- Persze, hogy kell – mondta gyorsan, és zsebre tette a kulcsot dobozostul.

Csókolóztunk, aztán ahelyett, hogy hátrébb húzódott volna, közelről nézett rám. Már sokan bámultak így rám, de soha más tekintetétől zavarba nem jöttem annyira, mint az övétől. Volt benne valami, ami még Maxéban sem volt, pedig tudom, hogy ő igazán szeretett. Ahogy egyre nézett, akaratlanul is eszembe jutott valami, amin mosolyognom kellett.

- Mi az? – érintette meg kezemet.

- Gerardnak mégse volt igaza – húzódtam arrébb tőle, de csak azért, hogy még közelebb ülhessek hozzá. – Két dudás igenis elfér egy csárdában.

- Ha az egyik fiú, a másik lány – tette hozzá Kyler, és nevetett.

- Igen – hagytam rá. Ezt az enyhén szexista gondolkodást mostanra se vetkőzte le, de talán azért, mert észre se vette. Ilyenekkel most végképp nem akartam foglalkozni, csak vele.

Megint felnéztem rá, és figyeltem, hogyan szűkül össze pupillája. Régebben is nézegettem ezt srácoknál, akikkel együtt voltam, náluk idegesítő volt, mintha önálló életre kelt volna a szemük – még belegondolni is rossz -, Kylernél viszont tökéletesen kiszámítható volt, melyik mozdulatomra hogyan fog reagálni pupillája. Különös játék volt, ráadásul mit se tudott róla. El akartam neki mesélni, de egyszerre szólaltunk meg, így nem értettük, mit mond a másik.

- Mondd te! – szólalt meg előzékenyen Kyler.

- Az enyém nem olyan érdekes, mondd a sajátodat – ráztam meg fejemet.

- De a sajátomat tudom, a tiédet meg nem, és mint értelmes lény, új infókra vágyom.

- Ezzel most csak szerintem mondtad azt, hogy nem vagyok értelmes? – kérdeztem enyhe cinizmussal, de nem kaptam rá választ, az információcsere helyett megcsókolt. Pedig tudtam, hogy valami fontosat akart mondani. A pupillája sok mindent elárul.

- Közös ebéd? – kérdezte, és ebből biztosra tudtam, hogy nem akarja velem megosztani, amiről az előbb beszélni akart. Pár pillanatig tétováztam, kérdezzek-e rá, aztán mégse tettem. Felálltam, és lesimítottam a fonatból kibújó tincseimet.

- Te vezetsz.

- Én? Ez nem a te álomrandid? – csodálkozott. Feltápászkodott, és önkéntelenül beletúrt hajába.

- Attól lesz az, ha mindkét félnek nagy örömet szerez. Na, gyere már, Kyler, mutass egy jó éttermet, amit szeretsz, vagy csak nézzünk be pár helyre, és onnan válassz.

- Van egy hely, ami tetszeni fog. A minőségi egytálételekre és a gesztenyével töltött sültekre specializálódtak. – Nevettem, tudtam, hogy bosszút akar állni azért a marcipános csókért. – És persze semmi teknős. Menjünk!

Menet közben megpróbálta megfogni a kezemet, ami nem ment, mert én meg a haját akartam kicsit lelapogatni, mert elől-hátul felállt, mintha kis szarvacskái nőttek volna. Engem nem zavart, de tudtam, hogy utálná, ha így látnák. Amíg ügyködtem, megállt, és magához ölelt. Még a nedves fűben mászkálásnál is jobb volt érzés volt az, ahogy magához szorított. Sokkal kevésbé volt intim helyzet, mint mondjuk egy csók, mégse akartam, hogy bárki is lássa vagy tudjon róla. Csak ölelt, ölelt, amíg a fülébe nem súgtam, hogy mehetünk.