15. fejezet

15.      Harmincöt indok egyetlen csókra, de mégis mi a fenéről álmodik ez a lány?!

Kyler

A nappaliban ültem egy tollal a kezemben, és a szememet forgatva próbáltam kitalálni, mi legyen a miért csókoltam meg Jodyt listám harmincötödik pontja, amikor hangos sikítás verte fel a kúria csendjét.

Mivel a szüleim nem voltak otthon, Emerytől, Chaneltől, esetleg az egyik szobalánytól kellett származnia, de a valószínűségeket figyelembe véve, biztos lehettem benne, hogy Chanel volt a ludas. Felsóhajtottam, majd leírtam a harmincötödiket.

A legkevésbé hasonlítasz Chanelre.

- Kyler McNeil-Stone! – komolyan belezengett a ház az újabb, ezúttal artikulált sikításba. Naná, hogy Chanel, ki más lenne.

Gyorsan összehajtottam a lapot – három napja írogattam, már szinte magától hajlott négyfelé –, és zsebre tettem a tollal együtt, miközben Chanel már le is robogott a lépcsőn. Aranyszínű bikiniben és átlátszó köntösben volt, Emery szerint azért, hogy akármikor látom, észrevegyem, mennyire nőies és szexi. Magasról tettem rá, ahogy az összes testrészére is, akár mutogatja őket, akár nem.

- Hogy tehetted ezt velem, Kyler?! – támadt rám vádlón. – Hogy alázhattál meg ennyire?! Miért teszed tönkre az életem?!

- Te most… rólam beszélsz? – kérdeztem elhűlve. Teljesen téveszmés, lehet, hogy szólni kellene valami intézetnek, hátha végre ráhúznak egy kényszerzubbonyt, és megszabadulok tőle. – Nem csináltam semmit.

- Ó, igen? – Vártam, hogy mondjon még valamit, mert tényleg nem tettem semmit, amivel tönkretehetném az életét. Napok óta még csak gondolni sem gondoltam rá, hiszen a napjaim egész jól kitöltötte minden más Chanel-mentes téma.

- Igen – mondtam végül. – Mármint nem, nem csináltam semmit.

Valamiért eszembe ötlött a csók, ami miatt tényleg kiakadhatott volna, de aztán eszembe jutott, hogy elvileg úgy tudja, sokkal több minden is történt már Jody és köztem. Igaz, én azokat nem tudtam elképzelni. Már az a csók – amit megjegyzem, még csak nem is viszonzott – több volt, mint amin túl tudom tenni magam. Komolyan, már azon kezdtem tűnődni, hogy orvosi segítségre lenne szükségem, hiszen olykor azon kaptam magam, hogy Hajpánt száján gondolkodom. Ez nálam semmiképpen nem számított normális viselkedésnek.

- Igen? – ismételte Chanel, majd megragadta a karom. – Akkor gyere a szobámba, meglátjuk!

Vonszolni kezdett magával. Reméltem, hogy a szobájában nem vár ott két nagydarab fickó, akiknek a segítségével az ágyához bilincsel majd, hogy szexuális rabszolgaságban tartson, amíg valakinek fel nem tűnik a hiányom.

Erről szerencsére szó sem volt, a szobájában egyszerűen a laptopja elé lökött. Ez meglepett, hiszen nem tudtam, hogy van neki, ráadásul valószínűtlennek tűnt, hogy be is tudja kapcsolni. Mire mindezeken kicsodálkoztam magam, Chanel már el is indított egy videót – komolyan több esze van, mint kinéztem belőle –, majd karba tett kézzel várta, hogy rájöjjek, mivel aláztam meg és tettem tönkre az életét.

Nem kellett túl sok idő, már az első taktusokat felismertem az esküvőn is elhangzott számból, és láttam Annát meg a herceget, ahogy táncolni kezdenek rá.

- Elmentél az esküvőre! – sziszegett Chanel, és beletekert a filmbe, amíg a kamera el nem kezdte venni a tömeget is. – Vele!

Ott voltunk mi is, valóban. Jody szélesen mosolygott, miközben ide-oda rángattam, ráadásul az én arcomon is valami ijesztő vigyor ült. Oldalról láttam magunkat, így önkéntelenül is eszembe jutott, hogy azok a mellek is valóban ott voltak. Két másodperc múlva már láttam magamat, amint bámulom őket, amíg Jody elnéz valamerre, aztán álszentül úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. És végigsimítok a hátán!

Elfordultam, mert nem akartam tovább nézni. Még csak nem is azért, mert szégyelltem, hanem mert letagadhatatlanul ott volt, amit nem írtam bele a harmincöt pont egyikébe sem. Ennek nem volt értelme, legalábbis nem olyan, ami ésszerű lett volna.

- Hogy tehetted, Kyler? Őt vitted el helyettem! Tudod, mennyire szerettem volna elmenni? Képzeld, milyen jó lett volna, ha együtt vonulunk be, és mindenki látja, mennyire jól összeillünk, ehelyett pedig leégeted magad egy ilyen…

Magam sem értettem mi ütött belém, amikor közelebb léptem hozzá, és megragadtam a vállait. Elhallgatott, lehunyta a szemét, és legnagyobb meglepetésemre csókra nyújtotta a száját, mintha komolyan azt hinné, megcsókolnám, miután… De, hé, el is felejtettem, hogy ez a csajok normális reakciója. Meghalnának a csókomért, még egy egészen kis figyelmességért is, csak mert az tőlem származik. Minden normális lány ez teszi.

A normális lányok nem mondanak olyasmit, hogy rájuk ugrom csak, mert ők vannak ott, ráadásul hatással van rájuk, ha hozzájuk érek. Ebből is látszik, hogy Jody nem normális. Egyáltalán hogy tudott olyan nyugodtan viselkedni, amikor nekem nehezemre esett még a gondolkodás is? Legszívesebben megráztam volna, ahogy Chanelt is akartam egy pillanattal ezelőtt, amiért úgy beszélt Hajpántról… A francba, nem tudtam eldönteni, melyikük idegesít jobban.

Végül Chanel kinyitottam a szemét, és közvetlen közelről nézett az arcomba.

- Ha egy rossz szót is szólsz róla, valóban elkezdhetsz aggódni amiatt, hogy tönkreteszem az életed! Szállj már le végre rólunk! – Elvettem a kezem vállairól, és elhagytam a szobáját, mielőtt végiggondolhattam volna miért is mondtam azt, hogy „rólunk”.

Úgy döntöttem, ideje lesz kiszellőztetni a fejem egy kis kocsikázás közben. Lehet, hogy beszélnem kellett volna Henrynek a csókról? Nem tettem, mert tudtam, mivel jönne elő, és komolyan gondoltam, amikor azt mondtam Jodynak, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, de csak azért, mert ő már eleve úgy tett.

Hogy volt képes így ellenállni? Meglehet, hogy komolyan nem nyűgöztem le? Még sosem történt velem ilyesmi, de egyáltalán nem tetszett. Szimpla halandónak éreztem magam miatta. Sőt, olyan volt, mintha Jody valami magasabb szinten helyezkedne el, ahová nem érhetek fel. Ezt még inkább utáltam.

Ideje volt egy újabb látogatást tennem a kedvenc helyemre, a dombomra, ahol mindig tudok gondolkodni, ha épp úgy hozza az élet, hogy komolyan el kell tűnődnöm valamin. Most például azon, hogy mi volt Hajpánt megcsókolásában annyira nagy szám.

Jó lett volna, ha meg tudom fejteni, hogy aztán jót röhöghessek rajta, mennyire egyszerű volt kitalálni a megoldást, utána pedig továbblépni.

Pechemre nem sikerült kivernem a fejemből, mert hirtelen megláttam a pipacsmező közepén. Messze volt, de rögtön tudtam, hogy ő az, mert a ruhája elütött mindentől, amitől csak lehetett. Az ég színétől, a fű és a pipacsok színétől, még a mellette sétáló barátnőjétől is. Olyan volt, mint egy véletlenül a tökéletes tájképre pöttyentett sárga-lila festékcsepp.

Vigyorogva húzódtam le az út szélére, de csak miután kiszálltam, vettem észre, mennyire izgatott is vagyok. Nem értettem magam. Mit érdekel engem, hogy véletlenül pont itt van?

Őt sem nagyon érdekelte, még csak hátra sem fordult. A barátnőjével beszélgetett, akit csak kicsit közelebbről sikerült beazonosítanom volt. A Clementine nevű pincérnő volt a teaházból. Elhatároztam, hogy csak odamegyek köszönni, vagy mondjuk odaadni a listát, aztán már ott sem vagyok. Amikor már majdnem ott voltam Clementine kétfelől megpuszilta Jodyt, és vetve rám egy lelkes mosolyt, elrohant az ellenkező irányba. Mi a fene? Csak nem kettesben akart hagyni Hajpánttal?  

- Pipacsszedőben? – kérdeztem a leglágyabb hangomon, amit akkor szoktam használni, amikor le akarok nyűgözni egy lányt. Nem jött be.

- Mint látod – felelte a legkevésbé lenyűgözötten, felém fordulva. – És te?

A francba, lehet, hogy azt hiszi, utána kémkedem? Vagy, hogy azért járok a nyakára, mert belé zúgtam?

Gyorsan morogtam valamit, hogy mielőbb szabadulhassak, és Jody kivette a kezemből a négyfelé hajtott papírt. Elég kínos volt, hogy nem is emlékeztem, mikor vettem ki a zsebemből, de az még inkább, hogy nem tudtam, mi volt az, amit mondtam.

Jody együtt érző arcot vágott, és a pipacsait babrálta. 

- Hm, nem akarsz vinni pár szálat a teknősödnek? Az állatok ugyanúgy megérdemlik, mint az emberek.

Hogy jön ide Donatello? Beszéltem volna róla? Igen, rémlett, hogy a sírhelyét emlegetem… Hirtelen nem is csodáltam, hogy nem dől be a sármomnak. Elvettem pár virágot, és azon tűnődtem, a kezében tartott listától fog-e változni ez a helyzet.

- Figyelj… csak, hogy tudd, sok időmbe került megírni, úgy olvasd – mormoltam.

- Úgy fogom – biztosított, így végre leléphettem.

Elindultam a dombra a diófához, aminek a tetejéről belátni az egész környéket, és aminek a tövébe Don maradványait ástam el anyám ékszeresdobozában. Időtlen idők óta nem jártam itt, túl nagy véletlennek tűnt, hogy amikor idejövök, Jody is épp itt van. Nyilván tényleg azt hiszi, hogy utána futok. Abból ugyan nem eszik. A csajok futnak énutánam, és ez eddig így volt jól!

Ahogy hátrapillantottam, már láttam is, ahogy szökellve siet utánam, mint valami törpe gazella, amire ráborult egy jó adag fura színű festék. Diadalmasan mosolyogva vártam be, hiszen lám, mégiscsak fut utánam, de rögtön le is fagyott az arcom, amikor meghallottam a kérdését.

- Miből gondoltad, hogy én is akarom? – Sikerült felidegesítenie.

- Miért ne akartad volna? Nem vagy még teljesen őrült, ugye? – értetlenül nézett rám. – Komolyan nem akartad? Miért nem?

- Nem mondtam, hogy nem akartam – mondta óvatosan, de úgy mintha csak azért mondaná, hogy kímélje az érzéseim, vagy mi a fene. Mintha egy hisztis csaj lennék!

- Tetszem neked, jóképű vagyok, remekül csókolok – soroltam. – Csak egy bolond nem akarná ezt! – vádaskodtam, de furamód én éreztem dilisnek magam miatta.

- Egyszerűen csak nem gondoltam rá, hogy mi olyan helyzetbe kerüljünk – mondta. – Még csak nem is tetszem neked, nem igaz? Miért kellett volna gondolnom rá?

- Hagyjuk – vontam vállat. Másodszorra hozza fel ezt a tetszik-e nekem témát. Mit mondhatnék rá? Hogy abban a pillanatban magasról tettem rá, hogy néz ki, mert csak a szája érdekelt? Vagy kezdjem vigasztalni, hogy annyira nem is ronda, mint amilyennek először láttam, amikor megöleltem?

- Nem, Kyler, ne hagyjuk! – erősködött. – Itt ez a lista, olyan pontokkal, hogy – megzörgette a papírt –, „ki akartam próbálni, milyen lehet egy baráttal” mellette pedig egy kérdőjel. Ezt magad sem gondoltad komolyan, igaz? Ez a dolog, a barátság, épp attól, ami, hogy nem keverünk bele testiséget és intimitást, te pedig áthágtad ezt az íratlan szabályt! Még csak leírni sem voltál képes egyetlen olyan indokot, ami egy kicsit is megmagyarázná, miért jutott az eszedbe…

- Végigolvastad a listát? – szűrtem a fogaim között, és megtorpantam.

- Még nem, de…

- Akkor nem is kell végigolvasnod – téptem ki a kezéből, és gyorsan apró cafatokra téptem, majd a fecniket visszatömtem a zsebembe.

- Ezt most miért csináltad? – mérgelődött. – El akartam olvasni.

- Ez nem igaz! – vágtam rá, és továbbindultam a diófához, Jody meg rohant utána.

Szándékosan gyorsan mentem, nem törődve azzal mekkorákat cuppan a cipőm a sárban.

- Miért ne lenne igaz?

- Mert te csak kritizálni akartál. Bemagyarázni nekem azokat a dolgokat, amikről azt hiszed, hogy igazak, de én már rájöttem!

Visszapillantottam rá, és láttam, hogy nem érti, miről beszélek.

- Mire jöttél rá?

- Arra, hogy nincs mindig igazad, Hajpánt. Lehet, hogy úgy tűnik, lehet, hogy az érvelésed zseniális és okosabb vagy, mint a legtöbb ember, de ez nem jelenti, hogy igazad is van. Ez a feladat – ütögettem meg a zsebem. – Idiótaság volt. Azért töltöttem három napot vele. Nem kérheted, hogy magyarázzak meg valamit, amit nem lehet megmagyarázni. Pont.

Végre odaértünk a fához, aminek most felnéztem a széles, kényelmes ágaira. Kölyökkoromban annyit másztam fel rá, hogy még mindig emlékeztem rá, melyik ágakról pontosan mit látni.

- Kyler, ne a feladatot szidd, azért mert képtelen vagy őszinte lenni magadhoz, és bevallani, miért csináltad! – csóválta a fejét.

- Tényleg nem érted, igaz? – néztem rá. – Gyere, másszunk fel a fára! – ezen mintha egy pillanatig meghökkent volna.

- Ruhában vagyok – húzkodta meg magán azt a rongyot.

- Megígérem, hogy nem lesek be a szoknyád alá – vigyorodtam el. – Na, gyerünk, mássz fel, segítek!

- Tudok fára mászni – mondta méltóságteljesen, és letéve a pipacscsokrát a fa tövébe valóban egész ügyesen mászni kezdett.

A szoknyája alá akkor sem nézhettem volna be, ha akarok, mert egyrészt igyekezett összefogni, másrészt óriási sárdarabok potyogtak a cipőjéről, ezért jobbnak láttam nem a fa alatt állni, amíg mászik. Amikor fent volt egy elég magas ágon, követtem, és kényelmesen elhelyezkedtem egy az övénél kissé alacsonyabban.

- Király a kilátás, ugye? – kérdeztem, mire egy ideig körbebámészkodtunk.

- Ellátni a házatokig – mondta végül.

- Igen – hagytam rá. Jó volt egy kicsit csöndben lenni, de viszonylag hamar meguntam. – Ommmm – ugrattam hirtelen.

- Nem biztonságos – rázta meg a fejét nevetve. – A végén még annyira ellazulnánk, hogy leesnénk a fáról. De ha annyira szeretnél…

- Csak egy lánnyal párnacsatáztam eddig rajtad kívül – bukott ki belőlem. – Azok pedig sosem sültek el furcsán, mert mindegyik Emeryvel volt, és úgy végződtek, hogy könyörögni kezdett, hogy hagyjam abba a verését a párnákkal.

Vártam, hogy mondjon valamit, ami akármi lehetett volna, de helyette olyasmit válaszolt, amire nem számítottam.

- Akkor még szerencsés is vagyok, hogy a miénk csókkal végződött?

- Folyton idegesítesz, Hajpánt! – néztem rá rosszallóan. – Valld be, hogy direkt csinálod!

- Rendben, ha te pedig megmondod, miért csókoltál meg. Vagy legalább azt, mik voltak még a listán.

- Egyik pont sem volt az igazság – szögeztem le. – De nem azért, mert idézlek, képtelen vagyok őszinte lenni magamhoz, hanem mert tényleg nincs rá magyarázat. Harmincöt hülye indok volt, de igazából egyik sem magyarázott meg az égvilágon semmit.

- Lehet, hogy nem kerested elég alaposan.

A fogamat csikorgattam, ő pedig nyilván észrevette, hogy dühít – vagy csak hallotta, ahogy őrlődik a fogzománcom –, mert rám somolygott, amitől elmúlt az érzés, visszavigyorogtam.

- Inkább mesélj valami érdekeset – kértem végül. – Történt valami említésre méltó mióta nem találkoztunk?

- Semmi – felelte. – Hacsak az nem, hogy összefutottam az exemmel.

- Büdöslábú Darrinnel vagy azzal, amelyik eltitkolta a gyerekét? – kérdeztem felkapva a fejem.

- A neve Max.

- És mi volt? – tudakoltam az arcát vizslatva. Nem látszott rajta, hogy felkavarja, hacsak nem rejti el ezt is, mint sok mást, amit már észrevettem nála.

- Semmi különös. Beszélgettünk egy kicsit, igazából csak azért volt ott az oviban, hogy érdeklődjön a…

- A lényeget – vágtam közbe. – Smároltatok? Esetleg bepróbálkozott? Remélem, nem lobbantál szerelemre iránta.

- Nem, nem és nem – kuncogott. – Csak Benji beiratkozásáról érdeklődött.

- Aha, hmm, ez érdekes – bólogattam, habár nem igazán tudott lekötni. – De mi volt ebben az említésre méltó? Mégis éreztél valamit? Felkavart vagy mittudomén?

- Nem, Kyler. Miért kellett volna felkavarnia?

- Létezik egyáltalán olyasmi, ami felkavar? – kérdeztem kissé élesen. – Néha úgy érzem, semmi sem képes lázba hozni téged, csak az a hülye lista.

- Az nem egy hülye lista – javított ki. – És igenis képes más is lázba hozni, de miért kellett volna Maxnak lázba hoznia? Rég volt, logikus, hogy továbbléptem már.

- Ja, logikus – morogtam.

Megint hallgattunk egy darabig, én azon töprengve, mi az, ami kellhet ennek a lánynak. Mire vágyhat? Miről álmodhat? Mi lenne az, ami úgy lázba hozná, mint a táncok az esküvőn, amikor olyan piros volt az arca és úgy csillogott a szeme? Még a párnacsatát is élvezte, de a csók közben már visszaváltott a lázbahozhatatlan önmagára. Praktikus, az nem kétséges, és ilyenkor képes mindent megmagyarázni a legutolsó szóig, de amikor megnyílik – mint amikor kiakadt Rómában az ékszerárusnál – nem képes kimondani, azt, ami igazából bántja.

- Min gondolkodsz? – kérdezte hirtelen.

- Rajtad – ismertem be. – Akarsz rá magyarázatot, miért csókoltalak meg?

- Hát mégiscsak van magyarázat – mondta na-ugye hangon.

Felvigyorogtam rám.

- Tetszettél abban a ruhában. Lányos voltál, és érdekelni kezdett, milyen lehet megcsókolni téged. Nem gondolkodtam rajta, csak megtettem, mert egész éjjel, és másnap reggel is csak arra vágytam.

Láttam, hogy kicsit megrökönyödik a szavaimon.

- Ez nem pontosan olyan magyarázat, amit elvártál, igaz? – Elkezdtem lemászni a fáról. – Csak, hogy tudd, most egyáltalán nincs rá indíttatásom, hogy megint megcsókoljalak. De ha akarod, hogy legyen, akkor ne próbálj meg mindenről magyarázatot követelni, mert nagyon lelombozó volt. – Leugrottam a földre, és onnan kacsintottam fel rá. – Tudod, hogy értem, igaz? Még annyit, hogy ha legközelebb neked lesz kedved csókolózni velem, én nem fogok akadékoskodni, emiatt ne is aggódj!

Belekezdett valami válaszba, de nem akartam hallani, ezért gyorsan elügettem a kocsim felé, útközben azon derülve, hogy most aztán gondolkodhat eleget azon, miért is csókoltam meg. Persze nekem is maradt egy egész nagy problémám. Meg akartam ismételni a csókot, de nem lehetett. El is döntöttem, hogy mi erre a megoldás. Kivárom, míg valóban ő jön hozzám és megadja a jeleket. Elvégre, tényleg elbűvölő vagyok, és megszerzem, amit akarok, még akkor is, ha ez egy dilis lány önként adott – lelkes, de még milyen lelkes lesz! – csókja.

K~y~l~e~r

Elmondtam Henrynek, hogy miben mesterkedem, de – ki hitte volna? – nem tetszett neki.

- Azt akarod, hogy beléd zúgjon, hogy aztán játszadozhass vele? – kérdezett vissza, holott egyáltalán nem ezt mondtam.

- Nem, azt akarom, hogy magától csókoljon meg, mert akarja – magyaráztam lassan. Nálunk voltunk, odakint a medencénél, és épp a lábunkat lógattuk a vízbe, miközben limonádét ittunk (még vezetni terveztem aznap, Henry pedig eleve kocsival jött). Fél szemmel Emeryt figyeltem, aki lehangoltan sóhajtozott pár méterre egy napozószékben.

- Egyre megy – legyintett Henry. – Nem csinálhatod ezt. Gondold el, hogy érezné magát, ha kiderülne.

- Mi derülne ki? – értetlenkedtem. – Hogy jó velem csókolózni.

- Nem, hanem, hogy csak azért akarod, hogy megcsókoljon, mert amikor te megcsókoltad, nem úgy reagált, ahogy elvártad.

Ezen elgondolkodtam.

- Ha mindketten akarni fogjuk, hogy lehetne az rossz?

Henry kiábrándult pillantást vetett rám. Néha elég lehangoló, mikor nem érti a nagy terveim lényegét. Most megint nem értette, ráadásul el akarta érni, hogy rosszul érezzem magam, amióta hosszú idő óta először végre buzog bennem az energia, és azt jó dologra akarom fordítani. 

- Meddig is szándékozod akarni? Egy csók erejéig? Vagy egy éjszakáig? Mégis mire gondoltál?

- Ne izélj már! – horkantam fel. – Honnan tudhatnám, mi lesz? Csak azt akarom, hogy megcsókoljon, legalábbis egyelőre. Miért kell ördögöt festened a falra?

- Mert a józan eszemnél vagyok – vágta rá. Túloldalt Emery olyan hangosat sóhajtott, hogy elhallatszott hozzánk is. Mi baja lehet? – Hallgass rám, és ne játssz Jodyval.

- Miért feltételezed, hogy játszom vele? Kedvelem őt, és ő is kedvel, nem fogom a csókolózás után a sarokba rugdosni, vagy ellökni magamtól azzal, hogy fúj!

Henry szkeptikusan megbámult.

- Azt mondod, járni fogsz vele, ha beléd szeret? Normális randikra viszed, tisztelni fogod és viszontszeretni?

Elröhögtem magam.

- Ez a te bajod, barátom – csapkodtam meg a vállát. – Neked minden fekete vagy fehér. Jody nem olyan lány, mint Melody. Tudni fogja, hogy mikor van állj. Mint mondtam egyelőre csak egy kis csókolózásról van szó, semmi többről. Nem fog belém zúgni, aztán meg felvágni az ereit, mert tudja, hogy nem hiszek olyan szarságokban, mint a szerelem. Mondtam neki, ahogy ő nekem azt, hogy nem akar pasit. Nem hazudott, ebben biztos vagyok – előztem meg Henry közbeszólását.

- Rendben – vont vállat. – Csináld, Kyler, de előre szólok, nem húzlak ki a trutyiból, amikor összetöröd a szívét, és nem érted majd, miért nem akar találkozni veled. Mert ugye tudod, hogy azzal játszol, amid az állításod szerint még sosem volt.

Hegyi beszéde után felállt, és el is indult Melodyhoz, hiszen már korábban közölte, hogy randijuk van. Igazából csak a mondandójának utolsó része maradt meg a fejemben.

Rendben, Hajpánt és én valóban barátok vagyunk, amit tényleg el lehet szúrni, ha valami rosszul sül el a tervemben, ugyanakkor pontosan egy hét telt már el a csók óta, és még mindig gondolok rá. Újra ki kellett próbálnom, hogy tudjam, mi volt annyira különleges benne, és ezt annyira akartam, hogy fene bánta a kockázatot. Nem kell mindent a legpesszimistábban nézni.

Nemsokára fel is hívom Jodyt, hogy elhívjam valahová. Mondjuk egy barátságos teniszmeccsre hozzánk, ami közben apró figyelmességekkel és bókokkal kápráztatom el. Persze ezeknek hozzá illőeknek kell lenniük, neki teljesen egyedi szöveget kell kigondolnom. Úgysem hinné el, ha azt mondanám, hogy neki van a legjobb alakja a világon, mert valljuk be, ez nem is igaz. Olyasmit kell mondanom, ami igaz, hogy ne találhasson benne logikai buktatót, amit annyira szeret.

Vigyorogva sétáltam a sóhajtozó húgom felé. Közelebbről még kedvetlenebbnek tűnt.

- Mi a gond, Emery? – kérdeztem lezuttyanva mellé.

- Semmi – felelte durcásan. Olyan arcot vágott, mint amikor gyerekek voltunk, és nem kapta meg azt a Barbie-t, amit szeretett volna. Csak az évekkel kicsit megkomolyodott ez az arckifejezése is.

- Hé, tudod, hogy nekem elmondhatod – borzoltam meg a haját.

- Pasiügy – mormolta. – Nem akarod hallani, Kyler.

- Dehogynem – vettem erőt magamon. – Érdekel minden, ami veled kapcsolatos. – Hitetlenkedve nézett rám. – Jó… majdnem minden. Mondd el, szét kell verni valaki képét?

- Nem – rántotta meg a vállát. – A srác még csak nem is biztos, hogy tudja, ki vagyok. Semmi esélyem nála.

- Lehetetlen – vágtam rá. – Egy McNeil-Stone akárkit megkaphat.

- Ne kezdd ezt a sznob szöveget! – ült fel, és bosszúsan ráncolta a szemöldökét. – Ő tényleg más, olyan, mint neked Jody, csak sokkal elérhetetlenebb. Még a medencés bulinkon tetszett meg, de nem mertem szóba állni vele, és… azóta nem is tudok másra gondolni. Azt hiszem, beleszerettem, Kyler!

- Egy srácba, akivel nem is beszéltél csak egyszer láttad? – kérdeztem kétkedve. – Ki az?

Reméltem, hogy nem a gesztenyés srác, mert azt nem hagytam volna annyiban.

- Nem lényeges, úgysem tudsz segíteni – sóhajtott újabbat.

- Honnan veszed? – kérdeztem. – Még be is mutathatlak neki, vagy valami. Persze súlyos teszteken kellene átmennie, hogy alkalmas-e barátodnak, de…

- Kyler! – szólt közbe, lelkes arccal megragadva a karom. – Ha elárulom, ki az, megígéred, hogy segítesz? Legalább megtudni, érdeklem-e, persze csak diszkréten. És ha…

- Ki az? – néztem rá.

- Előbb ígérd meg! – Tudtam, hogy baj lesz ebből az előre ígérgetésből, de egy McNeil-Stone makacs, Emery úgysem engedett volna.

- Megígérem, de csak ésszerű keretek között.

- Jó, az is jó – vett egy nagy levegőt. – Jody egyik barátja, te biztos, hogy ismered. A neve Gerard…