16. fejezet

16.      Ilyen barátok mellett az unalom szele is elkerül

Jody

Ásítva hallgattam Gerard szövegelését, miközben eltettem a kést, amivel széthasítottam az ölemben tartott papírdobozt, majd utóbbiból kivettem egy halom cetlit. A fiú projektes esték mindig jobban felpezsdítettek, mint a csajosak, de egyben úgy lefárasztottak, hogy hajnali kettő után négy perccel alig bírtam nyitva tartani a szememet. Estee ma a saját lakásában aludt, anyáék pedig elmentek három napra a nagyihoz, hogy feltöltsék éléskamráját a nagy családi vakáció előtt, csakis ennek köszönhető, hogy csaphattam egy viszonylag szolid bulit a fiú projektjeimmel. Már rég észrevettem, hogy gyorsabban fejlődtek, hogyha közben együtt marháskodhattak, és mivel rajtam kívül egy lány se volt, velem meg soha nem mertek volna kezdeni egy sokat emlegetett incidens óta, pár otrombább tréfán kívül semmi baj nem történt.

- Apádnak mindenképp szólj, hogy őrködtem feletted – húzta meg Gerard a piásüveget.

A kanapén feküdt, és egészen addig ölembe hajtotta fejét, míg magamhoz nem vettem a méretes dobozt, aminek oldalára még kora délután firkantottam fel filctollal, hogy „Miért nem akarok öngyilkos lenni?”. Remek személyiségfejlesztő eszköz volt, mert bármennyire is elhülyülték a skacok a dolgot, már az is újszerű élmény volt sokuknak, hogy együtt vannak másokkal és jól szórakoznak. Ezért figyelmen kívül hagytam a komolytalan válaszokat, és igyekeztem kihalászni az igényesebbeket. Az abszolút elégedettség állapotában leledztem.

- Hoppá! – kiáltottam fel, mikor Gerard hátralendítette az üveget, és ezzel leborította a dobozt ölemből. Jelenleg a pokolba kívántam, nem értettem, miért pont most unt rá arra a lányra, akit kifogott magának az egyik házibuliban. Pont abban az állapotban volt, amikor már leplezetlenül kimondta véleményét, de amikor még nem volt elég részeg ahhoz, hogy nagy hülyeségeket beszéljen, így általában beletenyerelt az igazságba. – Ha most a skacok itt lennének, nem mutatnál nekik valami jó példát!

- Még jó, hogy elmentek, mi? – nézett fel rám, aztán a tulipános váza és a DVD hegy közti ropi után kezdett kotorászni. – Jól megvagyunk így kettesben. Nem nézzük meg a Jurassic Park 2-t? Az aránylag nézhető, benne van a pasas, akiért annyira odavoltál az eredeti filmben.

- Most? – Úgy tettem, mint aki meg se hallotta utolsó mondatát. Térdem mellé halmoztam néhány hosszabb választ tartalmazó papírt. – Nem ezt terveztem ma éjszakára.

- Kiveszett belőled a spontaneitás? – Nehézkesen felkönyökölt, és visszanézett rám. – Mi van veled meg a lovagoddal?

- Már mi lenne? – kérdeztem vissza. Közömbösnek szántam, de mivel közben kiejtettem kezemből vagy egy tucatnyi cetlit, észrevehette, hogy idegesít a téma. Vigyorogva nézett rám, mint aki kifogta a nagyhalat. Folytattam. – A csókról se kellett volna beszélnem neked, de ki másnak mondhattam volna el? Estee-nek, aki körberohanta volna a szomszédságot a nagy hírrel, a barátnőimnek, akik oda és vissza lennének az irigységtől, vagy apának, aki már a legelső találkozáskor le akarta puffantani Kylert?

- Vissza apukádhoz – nevetve veregette meg térdemet, aztán visszatette fejét a kanapéra, és bekapott egy ropit. – Még mindig fáj a fejed?

Délelőtt volt egy masszív fejfájásom, arra kérdezett rá. Nem is akartam rágondolni, és nem csak azért, mert már a felidézésébe is belesajdult a fejem, hanem mert olyan rosszul voltam, hogy józan állapotban nehezen felvállalható képzelgéssel voltam kénytelen elütni az időmet. Az egész úgy kezdődött, hogy ledőltem az ágyamra, hátha jobban leszek, de a helyzet egyre rosszabbra fordult, annyira lüktetett a fejem, hogy azt hittem, szét akar robbanni, még a távoli kutyaugatást is meteorit becsapódásnak véltem. A komolyabb migrénig azért nem jutottam el, mert egyik kezemet a fejemre szorítottam, és arra gondoltam, hogy valaki odajön hozzám, és megsimogat. Mindig ilyesmikre gondoltam, amikor nagyon fájt valamim, mások jelenléte valahogy csökkentette, jelentéktelenné tette a fájdalmat. Csupán annyi volt a különbség, hogy máskor alapból anyát képzeltem magam elé, hogy kedvesen odajön hozzám, megsimogatja a homlokomat, most meg… Kylert.

Ez is mutatta, mennyire elfajultak a dolgok.

- Már nem fáj, rendben vagyok, de semmi kedvem vérengző dínókat nézni, tudod, hogy mennyire félek a T-rextől. Inkább csak feküdj a csendben, és tégy úgy, mint aki alszik – mondtam Gerardnak. Megrázta a fejét.

- Abban nincs semmi pláne. Mit szólnál egy fogadáshoz? – nyújtotta felém kisujját.

- Lesheted – nevettem fel. Számos vele kötött fogadás után tudtam, mire számíthatok: nem sok jóra. Pillantásából különben is tudtam, hogy valami különösen meredek ötletet forgat a fejében.

- Még el se mondtam, mit találtam ki. Hallgass meg, és nevess egy jót vagy bizonyíts. – Lassan nekem is megjött a kedvem a dologhoz. Több hete nem nyertem ellene fogadást, ami kezdett cikis lenni. Kíváncsi voltam, ezúttal milyen képtelen dologra akar rávenni. – Abból indul ki, hogy McNeil-Stone el akar csábítani.

- Már megint kezded! – dőltem hátra a kanapén, egyik kezemet fejemhez kapva, míg ő felugrott fektéből. Elegem volt abból, hogy napi hatszor elmondja idétlen teóriáját arról, hogy Kyler már a legelején azért kérte a segítségemet, mert le akar fektetni. – Nem vagyok hajlandó végighallgatni az agymenésedet!

- Hé, hé, ne hajigálj! – kiáltott fel, mikor úgy tettem, mintha neki akarnám vágni a dobozt. Pedig eszem ágában sem volt. Maradt benne egy csomó cetli. – Biztos forrásokból tudom, hogy el akar téged csábítani, hogy miért, azt most hagyjuk ki a képletből. Én arra lennék kíváncsi, el tud-e.

-  Persze, hogy nem! Előbb csábítom el, mint hogy ő megtegye velem!

- Révbe is értünk – vigyorgott Gerard, és közelebb lopózott hozzám, majd újra kinyújtotta kisujját. – Áll a fogadás?

- Milyen fogadás? – néztem rá hüledezve. A szokásosnál is többet ihatott, ha azt hitte, hogy értem, mire akar kilyukadni. Türelmetlenül toppantott, mint egy kisgyerek, de továbbra is kinyújtva tartotta karját.

- Hát McNeil-Stone elcsábítása! Fogadok veled, hogy nem tudod elcsábítani, miben is, miben is… - Körülnézett, mintha a szoba berendezéséből akart volna ihletet meríteni.

- Eltudnám, ha el akarnám, de nem akarom, és nem fogom! Tudod te is az alapszabályt!

- Igen, igen, projektekkel nem kezdünk, de ennek már lőttek, mikor lesmárolt, és ezt te se tagadhatod. Nem projekt az a projekt, akinek a szája érintkezésbe került a száddal.

Erre felpattantam a kanapéról, és megálltam vele szemben. Jó tíz centivel magasabb volt nálam, de felléptem a dohányzóasztalkára, onnan néztem le rá.

- Nem csábítok el egy fiút parancsra!

- Még akkor se, ha cserébe neked adom a…

- Nehogy kimondd! – Egyenesen ráugrottam, és tenyeremmel betapasztottam a száját. Nem, nem, nem, harsogtam gondolatban, nem és nem és nem tehetem ezt Kylerrel! Így is meg van már zavarodva, nem kell az, hogy még pluszba kísérletezzek vele.

- A mele tyűteménemet! – hallottam tompa hangját. Elvettem szájáról tenyeremet.

- A felét? – ziháltam fel elragadtatással vegyes döbbenettel, és arrébb ugrottam.

- Oké, akkor a teljeset! – húzott vissza Gerard, félreértve kérdésemet. – Jody, a komplett gyűjteményem a tiéd, ha sikerül elcsábítanod McNeil-Stone-t!

Le kellett ülnöm a kanapéra. Gerardot kinyírta volna az anyja, ha megtudta volna, hogy nekem akarja adni az egzotikus húsevőnövényeit, amiket világszerte utazgató nagybátyjától kapott, de nekem eszemben sem volt beárulni, ugyanis a húsevőnövények remekül passzoltak volna a méregkertem szomszédságába. Ugyan még nem volt méregkertem, de tudtam, hogy egyszer lesz, és a mellette lévő – szintén reménybeli – aranyeső lugas árnyékában ideális hely lesz a húsevőnövényeknek. Persze csak, miután kitiltottam Rubicont a kertünkből.

- Jó! – kiáltottam el magamat. Kylernek már úgyis mindegy volt, végül is ő jött kétszer is azzal, hogy nem is volt rossz velem csókolóznia, szóval egy kis csábítás miatt nem haragudna meg. Tutira vettem, hogy még soha nem csábította el senki, mindig ő vette le a lányokat a lábukról, így ez még élettapasztalatnak is elment. Sose gondolná, hogy el tudom csábítani.

- Egy pillanat – törte le lelkesedésemet Gerard. – Nehogy már azt hidd, beérem bizonyíték nélkül! Látni akarom a csókotokat.

- Milyen csókunkat? – meredtem rá. Kihullott a fejemből az összes gondolat.

- Mit gondoltál, miből áll a csábítás? Dehogy érem be kevesebbel, azt akarom, hogy csókoljon meg téged. És ne te támadd le őt! – Kezdtem magamhoz térni. Egyetlen egy csók választott el attól, hogy egzotikus palánták formájában boldogság szálljon rám. Ez a részlet legalább a helyén volt, ugyanis én semmi szín alatt nem akartam megcsókolni Kylert, azt meg főleg nem akartam megkockáztatni, hogy utána rám fogja, beléestem. – Plusz kellenek tanúk.

- Nem érzed úgy, hogy kezded elvetni a sulykot?

- Már persze rajtam kívül. – Még csak meg se hallotta kérdésemet, pedig a tőlem telhető legfenyegetőbb hangon tettem fel. Már azon gondolkozott, kit akar áldozati báránynak. – Hagyjuk ki a közös ismerősöket, úgyis csak a fülünket rágnák utána, hogy miért csinálunk ilyeneket, helyette szervezzünk be egy olyan embert, aki amúgy is arra téblábol. Mit szólsz ahhoz a kis szöszkéhez, aki múltkor bulit tartott?

- Emeryhez? – Összehúzott szemekkel néztem vissza rá. Nem akartam egyedül hagyni őt Emeryvel, amíg Kylerrel foglalkozom, soha nem lehet tudni, milyen ostobaságot talál ki, még ráijesztene szegény kislányra. Másrészről viszont Kyler húga volt számomra a legjobb, akit felhozhatott ebben az őrült fogadásban. Lehet, hogy még örülne is annak, hogy a bátyjával csókolózok, és más nőnemű egyedhez viszonyítva kisebb az esély arra, hogy mérgében kitépi a hajamat.

- Oké, jöhetsz, kitalálok majd valamit, úgyis annyit kérdez rólatok Kyler, hogy nem lesz meglepő, ha magammal viszlek. – Tényleg pont kapóra jött a faggatózása.

- Nem vagyok a pincsikutyád! – ellenkezett Gerard. Felé léptem, mire elhallgatott.

- De ha lehet, ne szólj Emeryhez, és különben is inkább minket figyelj, ha nem akarod lekésni a csókot. Még a te kedvedért sem fogom megismételni.

- Pedig ismétlés a tudás anyja – robogott be Estee kezében két pizzás dobozzal. – Még fent vagytok? Úristen, mi ez a kupi?

- Bulit tartottunk – emelte fel Gerard a poharát, aztán mikor észrevette, hogy nem maradt benne semmi fogyasztanivaló, visszatette a kávézóasztalkára, és inkább a nővérem kezében lévő pizzás dobozokat nézte meg. – Jody volt az egyetlen lány, képzelheted, milyen volt.

- Mit keresel itt? – kérdeztem nővéremtől.

Sokkal érdekesebbnek tartottam ittlétét, mint azt, hogy mi volt a lakással. Reggelig úgyis össze akartam takarítani, a másnapra Kylerrel tervezett teniszezés miatt egyébként se nagyon tudtam volna aludni. Újabban nyugtalanítani kezdett jelenléte, mintha egyszerre láttam volna benne kiaknázatlan lehetőséget és időzített bombát. Ez utóbbiban hasonlított a nővéremre.

- Amikor elküldted anyáékat, azt hittem, hogy pasit akarsz házhoz hozni, de nem hittem volna, hogy az egész bagázs itt fogja szétinni az agyát. – Nem talált a vádaskodás, alkoholt az egész buliban egyedül Gerard ivott (meg egy kicsit Sáfrány, de az véletlen volt).

- Miért, annak jobban örültél volna, ha hazaérve azt látod, hogy McNeil-Stone tépkedi le a ruhát a húgodról? – kérdezte huncut mosollyal barátom. Estee elgondolkozott.

- Milyen derűs nyitókép lett volna. – Megcsipkedte Gerard arcát, szelíden megpofozgatta az enyémet, aztán az állépcső mellé lépett, hogy a szemetes kosáron át szobájába jusson. Bár bement, tovább beszélt hozzánk. – El tudjátok hinni, hogy már… ááááá!

Veszett sikítására a szobájába rohantunk. Azt hittem, hogy egy egérről van szó, de a falra mutogatott makacsul. Mielőtt megkérdezhettük volna, mi baja, kipenderítette Gerardot az ajtón, bevágta utána, engem meg odarángatott közös naptárunkhoz.

- Miért nem jelölted be? – bökdöste a naptárat. – Már három napja ezt várom!

Döbbenten bámultam rá, aztán leesett, mire gondolt. Tizenhárom és tizennégy éves korom között közös szobában aludtunk, és akkor szoktatott rá, hogy jelöljem közös naptárunkba, mikor kell megjönnie a havimnak, ezzel tanított rendszerességre. Most, hogy már olykor nem aludt itthon, és különben is kéthavonta fordultam meg a szobájában, nehéz volt figyelnem még erre is, teljesen kiment a fejemből a naptáron jelölgetés.

- Bocs – mondtam, fogtam egy filctollat, és gyorsan bekereteztem két napot. – Így már jobb? Megnyugodtál, hogy nem vagyok terhes?

- Ühüm. – Szépen beikszelte a jelölt mezőket, és besatírozott még párat. – Kettőnk közül nekem kell lennem az elsőnek, aki gyereket szül.

- Ugyan már. – Leültem az ágyára, onnan néztem, hogyan rajzol pár pillangót a naptárra. Mikor meglett velük, odajött hozzám, megsimogatta a hajamat, aztán előszedett magának egy pizsamát.

- Nyolc évvel idősebb vagyok nálad, ez jelent valamit, nem?

- Igen, azt, hogy anyáéknak hét évbe tartott kiheverni téged – nevettem el magam, de aztán egyből odamentem hozzá, és megöleltem. Akármilyen fura volt, én azért szerettem.

J~o~d~y

Mediterrán délután volt, a McNeil-Stone kúria fehérre meszelt falait mindenhol tulipános vázák szegélyezték, mintha valamilyen nagyszabású eseményre, mondjuk esküvőre készültek volna. Erről eszembe jutott a házassági szerződés, de gyorsan kivertem a fejemből, és a kapu előtt integető Emeryre koncentráltam. Még szebb volt, mint általában, hosszú szőke hajából egy maréknyit összesodort hajpántnak, hogy hátrahulló fürtjei még véletlenül se szökjenek előre. Igazán stílusosan festett Hófehérkés ruhájában, amit rögtön meg is mondtam neki, mikor odaértem hozzá.

- Köszi! – Örömmel láttam, hogy kellően izgatott volt. Így kevesebb volt az esélye, hogy félidőben megunja a játékot, és inkább a pezsgőfürdőt választja. – Te is jól nézel ki!

- A körülményekhez képest, igaz? – nevettem fel. A Kyler elcsábítási tervemhez egyszerű zöld ruhát vettem fel, amin egy kevés nyak menti csipkén kívül semmi érdekes nem volt.

- Na és a barátod merre van? – nézett ki mögülem, hogy ellásson a mellékútig, ahol Gerard autója állt.

- Még pakol. Kitalálta, hogy muszáj magával hurcolnia egy kamerát – forgattam meg a szememet. Gerard az idevezető úton jelentette ki, hogy kamerára akarja venni a délután történéseit. Még mindig haragudtam rá, Emery viszont valósággal bezsongott a kamera gondolatától.

- Imádom a kamerákat, én is hozom a sajátomat!

Már indult volna befelé, mikor utánanyúltam, és elkaptam a kezét. Még csak az kellett volna, hogy egyszerre ketten vegyék fel a produkciómat.

- Inkább ne, úgy se lesz semmi emlékezetes! Amúgy se szeretnék egyedül maradni, ha valaki hazajönne, érdekesen nézne ki, hogy a kertben álldogálok. Sehol a másik házigazda…

- Őt nehezen lehetne házigazdának nevezni. Azt se akarta, hogy itt legyek. – Egy kis ideig azt hittem, mindjárt puffogni kezd, de helyette megszorította kezemet. – Jody, te jártál ezzel a haveroddal?

- Hogy vele? – intettem szabad kezemmel az autó csomagtartójában keresgélő Gerard felé. – Dehogy, vele nem szabad. Aranyszabály. Talán negyvenéves korára benő a feje lágya, de addig nem sok jót lehet remélni tőle. Gyere, keressük meg Kylert, nehogy inába szálljon a bátorsága, és kiszökjön a hátsó ablakon, amíg itt csevegünk.

Alig sétáltunk el egy szépen karban tartott sziklakert mellett, mikor egy kezeivel vészesen hadonászó hárpia került utunkba. Emeryt maga mögé rángatta, majd vasvillaszemekkel nézett rám.

- Ha azt hiszed, hogy a helyembe léphetsz, nagyon tévedsz! – kiáltott rám. – Ez a srác az én pasim és ez a lány az én barátnőm, addig nem nyugszom, amíg el nem tűnsz a képből!

- Bocs, nem tudtam, hogy lestoppoltad őket – mosolyogtam rá. – Igazán szólhattál volna Kylernek, hogy mindörökké hozzád tartozik.

- Igenis így van! – rikácsolta a lány egyre jobban beleélve magát egy hisztériás rohamba. – Különben meg mit akarna tőled? Méghogy Fügécske, az eszem megáll!

- Fügécske? – pislogtam rá döbbenten, de nem tudott válaszolni, mert ekkor megjelent Kyler, és kipaterolta. Azt hiszem, a lány korábban is bevásárolni indult, csak leállt ordibálni velem, így nem sajnáltam, hogy útjára bocsátották, de azt igen, hogy Kyler ritka csúnya dolgokat mondott neki. Mikor visszatért, és feljött hozzánk a lépcsőn, rá is kérdeztem, mi volt ez. – Így beszélsz a volt barátnőddel?

- Egyáltalán nem beszélek vele – vett szájába egy kezében tartott szívószálat, majd széles mosolyt vetett rám. – Hol hagytad a haverodat? Nem tudott eljönni?

- Itt vagyok – szólalt meg mögüle Gerard hangja.

Kyler fintorából tudtam, hogy nem látja szívesen házában, csak azt nem tudtam eldönteni, azért, mert hímnemű, vagy mert bepofátlankodott hozzájuk. Annyiban hagytam, és inkább belekaroltam Emerybe. Lelkesen mutatta nekem az utat. Nem a medence felől közelítettük meg a teniszpályát, így Gerardnak volt ideje lekamerázni a teljes sziklakertrendszert és a hátsó kertet sejtető kerítést.

- Nincs háziállatotok? – kérdezte. Tudtam, hogy barátkozást próbál imitálni, de nem volt túl meggyőző. Ő legalább vette a fáradtságot, nem úgy, mint Kyler.

- Nincs. A házat nem akarod megmutatni a vendégeknek, hugi? – kérdezte szarkasztikusan Emeryt, aki ujjongásban tört ki.

- De jó ötlet! Menjünk a hátsó ajtón, akkor megnézhetitek a téli kertet is!

Kylert ezt már nem bírta ki, átvette Emery helyét és a navigálást, így a továbbiakban mellette jöttem, és kihagytuk a télikertet meg a házat. Legalább közelebbről is megnézhettem magamnak. Egy frissen húrozott teniszütőt lengetett a kezében, de nem fogta túl biztosan, reméltem, hogy felé bírok kerekedni majd teniszben. Nem öltözött ki annyira, mint a húga, fehér inget és nadrágot vett, sokkalta inkább sportolónak nézett ki, mint Gerard, aki szeretett mindig és mindenhol farmert viselni – amiért egyszer ki is tiltották a középdöntőből.

- Szökőkút sincs? – provokálta a népet Gerard, pedig a bulin is láthatta, hogy van. Elegem lett belőle, kiléptem az ösvény melletti bokrokba, és megvártam, amíg Emery zavartan csatlakozik bátyjához, hogy Gerard mellé léphessek.

- Direkt nehezíted a dolgomat? – kérdeztem halkan, nehogy meghallják. – Nehogy azt hidd, hogy ezzel a silány trükkel megtarthatod a kobraliliomodat!

- Ki mondta, hogy azt is neked adom? – kapta felém a fejét.

- A komplett gyűjteményt mondtad, márpedig az az összes példányt magában foglalja! Egyébként sem értem, mi bajod van, soha nem tudtad gondját viselni, még azt a néhány jégkockát is sajnáltad tőle.

- Innátok valamit? – perdült meg Emery a jégkocka szó hallatán.

Megérkeztünk egy füves részhez, ahol két nagy napernyős asztal állt három napozószék mellett. Utóbbiak közül az egyikre már valaki lecuccolt, és több karton ásványvizet tettek a napozószék lábához.

- Köszi, nem vagyok szomjas – mondtam, de azonnal megbántam, hogy ezt mondtam. Ha valami olyat kértem volna tőle, ami nincs a közelben, vissza kellett volna mennie a házhoz, és addig se látta volna, hogyan flörtölök az egyébként most épp rám se bagózó bátyjával. – Gerard, te nem vagy az?

- Nem kimondottan – nyújtózkodott a kérdezett.

- Na, jó, akkor igyon, aki akar – vontam meg a vállamat. Majdnem elnevettem magamat, nem hittem volna, hogy Gerard ennyire lefoglalja majd őket, már el is felejtettem, mennyire különös tud lenni elsőre. – Ki kezdi a játékot?

Úgy nézett végig rajtunk Kyler, mint aki legszívesebben bedobná Gerardot a teniszpályára, és ököllel rontana neki. Egyre furább volt a helyzet, ideje volt kézbe venni az irányítást. Főleg, mert Emery lehuppant a napozószékre, Gerard pedig a példáján felbuzdulva letette az asztal árnyékos részére a kameráját.

- Akkor menjünk mi – mondtam Kylernek.

Vidáman vettem magamhoz ütőmet, és boldog ugrándozással mentem el a pálya felé. A pálya álmaim teniszpályája volt - fűvel borított, tökéletesen méretarányos - és láttam, hogy az egyéni mellett egy páros pálya fekszik. Már az se érdeklelt, milyen terveim vannak, az se, hogy mi baja Kylernek, tudtam, hogy pár másodpercen belül teniszezni fogok, és ez teljesen felvillanyozott.

Ellenben Kyler a teniszpályáig háromszor nézett vissza rájuk.

- Ennyire nem bírod? – kérdeztem tőle kereken. Meglepetten nézett rám, mintha kiment volna a fejéből, hogy én is ott vagyok. Kissé sértő volt, de kíváncsiságom teljesen felülírta megbántottságomat.

- Te se bírod Henryt – állította teljesen alaptalanul. A pálya szélén álló tárolóból elvett egy teniszlabdát, és egyetlen ütéssel kiküldte a pálya szélére, alig bírtam visszaütni.

- Nem is igaz! – tettem bele minden erőmet egy fonákos ütésbe, de aztán annyiban hagytam a témát, mert komolyabban kezdtünk játszani.

Addig se nézelődött, amíg a labdát hajkurászta, én meg nagyon jól éreztem magam, mert rég nem teniszeztem olyannal, aki nem kezdett el sipítozni, hogy felszaladt egy szem a harisnyáján, vagy aki ne szaladt volna el a labda elől azzal, hogy hirtelen szomjas lett.

- Nagyon jók a szerváid! – dicsértem meg, mikor a szett véget ért. – De ugye tudod, hogy ennél több kell a győzelemhez?

- Meglehet – felelt foghegyről, miközben újra Emeryék felé pillantott. Kifújtam hajamat a szememből, és hónom alá csaptam ütőmet.

- Ne hagyjalak titeket hármasban?

- Mi? Ne! – Végre felém fordult, és a kezét sorompóként emelte fel mellettem. Egy ideig rettenthetetlenül nézett, majd hirtelen vidámság költözött szemébe, elvigyorodott. Ha tudtam volna, mire fel, nem könnyebbültem volna meg annyira. – Te féltékeny vagy!

- Félreérted a helyzetet – próbáltam menteni a menthetőt, pedig még saját magam előtt is világos volt, hogy irigy vagyok Gerardra. Talán azért, mert eddig általában Kyler küzdött az én figyelmemért, nem én az övéért. Ez a fordított helyzet nem volt ínyemre. – Egyszerűen untatsz.

- Ez az én Hajpántom. – Vigyora még szélesebb lett, és rámutatott a háló egyik részére. – Onnan próbáld ütni a labdát, mibe, hogy elvéted!

- Ugye tudod, hogy társaságban ez milyen hülyén hangzott volna? – nevettem el magam, aztán arrébb léptem, és mutattam neki, olyan messziről is átütöm a labdát, ahol állunk.

Amíg ezzel bolondoztunk, kiment a fejemből a fogadás és az ezzel járó csábítás. Igazából visszanézve idétlenül szaladgáltam az ütővel rohangáló, szintén dinka Kyler elől, aki annyira élvezte az üldözős játékot, hogy majdnem nekiment a hálónak. Játszottunk még egy szettet, ami nagyon jól sikerült, egy lábhibán kívül nem vétettem nagyobbat, és az egyik tenyeresem olyan jóra sikerült, hogy még Kyler is elismert, mint valamirevaló teniszezőt. Ezalatt Gerard feltehetően a napon döglött, nem voltam benne biztos, mert pár helyen egy magas sövény választott el minket egymástól.

- Ez jó volt. Bírnál még egyet? – futott oda hozzám Kyler. Bólintottam. – Nem akarod kipróbálni magad versenyen?

- Á, nem, jól megvagyok vele, mint hobbival, komolyabban nincs hozzá kedvem. Az az igazság, hogy kicsit kiábrándultam belőle, amikor egy újságíró többet írt a ruhákról, mint a játékról. – Kapkodva vettem a levegőt, belekapaszkodtam a hálóba, de nagyon vigyáztam, nehogy leszakítsam.

- Úgyse a ruhádat néznék, hanem téged, ahogy össze-vissza futkározol, és hangos csatakiáltásokkal rohansz a labdáért – vélekedett. Igaza lehetett.

Felegyenesedtem, de még mindig markoltam a hálót. A bal keze véletlenül hozzáért öklömhöz. Mikor észrevette, egyből alibit akart gyártani magának.

- Jó kis ütő – mondta kiszolgált teniszütőmre, és meg akarta nézni, de elfelejtette elkérni, én meg úgy nem adom, ezért pár másodperces huzavona után még mindig az én kezemben volt az ütő, de már alig választott el pár centi Kylertől.

Mikor mit sem sejtve, óvatlanul felnéztem rá, homlokom súrolta nyakát. Kyler erre nagyon értelmesen reagált, azt mondta, hogy:

- Hmmmmm.

Ami még véletlenül se Ommmmm.

Nem volt időm ellépni mellőle, mikor hangos csattanást hallottunk meg Emeryék felől. Kyler odanézett, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy jobban láthassam, mit csinálnak azok ketten, így amikor Kyler visszapillantott rám, helye közel egy magasságban voltunk. Alig mertem lélegezni, vártam, mikor mozdul már el a háló mellől, egyre görcsösebben fogtam ütőmet, miközben tágra nyílt szemekkel néztem szemébe. Ő többet nézett le a számra, mint a szemembe, ezért gondoltam, ha már ilyen nyíltan bámészkodik, én is megnézem, milyen közelről a szája. Elég rossz ötlet volt, de nem azért, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljam, hanem azért, mert hirtelen megszédültem, és két kézzel kellett a hálóba kapaszkodnom, hogy meg ne inogjak, amit Kyler is észrevett, és önelégült pillantásából következtetve vonzereje számlájára írt.

Ami azt illeti, ahogy álltunk egymás előtt szótlanul, bizseregni kezdett a szám, és azon merengtem, mi lenne, ha ráesnék, és véletlenül pont a száján landolnék. Úgy éreztem magam, mint hat évesen, amikor apa eldugta előlem a mézes bödönt, mielőtt kiettem volna belőle az összes mézet, és én az ajtónál állva kiabáltam neki, hogy „Csak egy kicsit!”. Itt is csak ennyit akartam, egy induri-pindurit, akkorkát, hogy lehetőleg Kyler észre se vegye.

A következő pillanatban lassan megindultam számmal a szája felé, figyelmen kívül hagyva józan eszem intő szavát, de az, hogy Kyler nem veszi észre, min ügyködök, ostoba feltevés volt, mert igenis észrevette, sőt lejjebb hajolt, épp eléggé ahhoz, hogy meg tudjam csókolni. Úgy egy centi volt ajkaink között, amikor a háttérben nevetést hallottunk. Összerezzentem, szám Kyler szájának simult, és ha már úgyis ott voltam, gondoltam, egy picit még maradok. Olyan vad csókolózásra nem számítottam, ami következett. Teljesen elborulhatott az agyam, hogy még jobban lábujjhegyre állva nem csak, hogy hagytam, hogy Kyler csókoljon, hanem lényegesen nagyobb hévvel vissza is csókoltam.

Mikor eljutott agyamig, mit – és főleg milyen vérmérsékleten – művelünk, hátrébb húztam fejemet. Kyler jött volna utánam, de mikor észrevette, hogy már mennyivel hátrébb vagyok, ott maradt, ahol volt, és kifejezéstelen arccal meredt rám.

- Remélem, nem volt marcipános – mondtam csak úgy, hogy mondjak valamit, majd a hálót elengedve kitrappoltam a pályáról megkeresni arrébb lebzselő haveromat. Nem akartam otthagyni Kylert, de vele se akartam maradni, ezért egyetlen igazi fiúbarátomra kentem a dolgot. – Gerard! Hol a pokolban vagy?