19. fejezet

19.      Legyeskedés, csókolózás, kullancsirtás, csókolózás, szöcskevadászat… mi is jön?

Kyler

Az osztálytalálkozónak nagy bulinak kellett volna lennie, de csak bujkáltam, és vártam, hogy Hajpánt megérkezzen. El sem hittem, hogy évekig egy iskolába jártunk, de nem fedeztem fel, hogy jobb vele smárolni, mint a volt osztályom összes csajával együttvéve.

Öt percig hagytam, hogy a nősténycsorda közelebbről is megcsodáljon, aztán leráztam őket magamról, majd egy sötétebb sarokba vonultam figyelni az érkezőket. Senki nem zavart, mert magamra öltöttem a megközelíthetetlen arcomat, és hanyag, figyelmeztető pillantással megállítottam mindenkit, aki felém tartott. Még mindig én voltam a félisten közöttük, hiába van vége a giminek. Unalmas egy bagázs. Alig vártam már, hogy bevegyem az Oxfordot – Jodyval együtt.

Még csak el sem hessegettem a gondolatot, hiszen régóta tudom, hogy ő is oda fog járni, ráadásul ez már akkor vonzóbbá tette a továbbtanulást, pedig megfordult a fejemben, hogy kihagyok egy évet, amit bulizással töltenék. Persze ez még azelőtt volt, hogy rám jött a semmi sem érdekel hangulat.

Tehát Jodyt vártam, hogy beszéljek vele. Fogalmam sem volt, hogy mit mondok majd, de olyasmit akartam, amitől elfelejtődik minden, ami az előző napokban történt, mondjuk a teniszpályán smárolás után. Jobb lett volna, egyszerűbb, mint az, amit nem akartam megtenni, vagyis elismerni, hogy tévedtem.

Igaz, Jody fogadott a csókunkra, de hé, az, hogy fogadtam a Tina Alinával töltött éjszakára, nem jelenti, hogy nem vagyok oda a csajért. Való igaz, ha sikerülne ágyba csalni végre, első dolgom lenne eldicsekedni vele, és bezsebelni dicsőséget, viszont attól még nem lenne csak egy felejthető éjszaka. Ha ebből indulok ki – és Jody szavaiból, meg abból a pofonból –, akkor nagyon is lehetséges, hogy Hajpánt nemcsak a fogadás miatt csókolt meg, hanem azért is, mert akarta.

Nem békanyál folyik az ereiben (ahogy emlegette is), hanem valódi, buzgón áramló vér, ami csak miattam forrt fel azokban a percekben. Nem gondoltam, hogy a fogadás tétje, az ajkaim már-már fájóra szívása volt, azt csak is azért tette, mert… mit mondhatnék? A nők akarnak engem.

Csak még nem vallotta be, talán magának sem, ezért kell nekem belátóbbnak lennem, és rávezetni az igazságra, ami nem más, mint az, hogy belém van zúgva, és még sok smárcsatát akar megvívni velem. Ki kellett engesztelnem, aztán megadni neki, amit akart. Vagyis magamat.

Henry csak a homlokát ráncolta, amikor az arcomat jegelve – Jody nagyot tud ütni, amit még csak nem is dühítőnek, inkább szexinek találtam – kifejtettem az álláspontomat, de nem mondta, hogy tévednék. Oké, valamit motyogott bocsánatkérésről, de azt az opciót nem akartam figyelembe venni.

Tehát az osztálytalálkozón épp bekerültem pár legyeskedő csaj közé, akik abban érezték a lehetőséget, hogy összetartottak – egységben az erő elméletet alkalmazva támadtak nekem –, és úgy tettek, mintha nem vennék észre a figyelmeztető pillantásaimat, amikor Jody megérkezett. Az első pillanatban megkönnyebbültem, amiért eljött, hiszen nem voltam biztos benne, mennyire taszítottam rosszkedvbe, a másodikban elmosolyodtam az öltözékén. Ha nem lettek volna vele a barátnői, akkor is kitaláltam volna, hogy nem ő maga választotta a ruháit, mert azok jodytalanul egyszerűek voltak. Nem volt olyan hatásuk, mint annak a szűk ruhának, amit az esküvőn viselt, de azért elég normálisan néztek ki ahhoz, hogy egyáltalán nem illjenek hozzá.

Próbáltam felé indulni, hogy beszéljünk, de az előbb is említett legyeskedők elzárták az utamat. Az egyik osztálytársam volt, kettő csak évfolyamtársam, de mindhárommal volt egy kis izé a múltban. Semmi komoly, még csak szerelmi ígérgetések sem, csak egy kis… izé, na. Felejthető kalandok.

- Kyler, el sem hiszem, hogy egész nyáron sehol nem futottunk össze! – így az egyikük, mire a másik is csodálkozni kezdett, és mivel elém léptek elvesztettem a szemem elől Jodyt.

- Húzzatok a francba! – morogtam átfurakodva közöttük, de hiába, hogy újra ráláttam a teremre, nem volt időm megtalálni őt, mert újabb legyeskedők léptek elém.

Srácok akartak vállon veregetni, csajok puszilgattak volna, ha hagyom, így beletelt pár percembe, mire elértem Henryig, aki maga is egy szép tömeggel volt körülvéve.

- Itt van – jelentettem ki. – Nem láttad, hogy merre ment?

- Nem figyeltem – nézett körbe Henry is.

- Kit veszítettél el, Kyler? – vihogott rám egy csaj, akiről véletlenül tudtam, hogy Missynek hívják, de csak onnan, hogy mindig igyekeztem elkerülni, mint általában azokat a nőket, akik belém vannak zúgva, viszont nem akarok tőlük semmit. Missy a legrosszabb fajtába tartozott közülük. Levakarhatatlan. – Csak nem Jody Whitetakert? Azt pletykálják…

Nem vártam meg, hogy kiderüljön, mit pletykálnak, rákérdeztem.

- Tudod, merre van? – Válasz helyett olyan meglepett arcot produkált, hogy csak legyintettem, és faképnél hagytam.

Kezdtem arra gondolni, hogy Jody észrevett – esetleg látta, hogy más csajokkal beszélek, ettől pedig féltékeny lett –, és ezért ment el. Az is lehet, hogy már úton van hazafelé. Ettől egy cseppet sem lettem jobbkedvű, hiszen arra számítottam, hogy még ma tudunk beszélni. Korábban fel is akartam hívni, aztán úgy döntöttem, az túlzás lenne, gyorsan kikapcsoltam a mobilom, hogy ne legyen akkora a nyomás…

Már azon voltam, hogy egyszerűen utána megyek, amikor hirtelen ott volt velem szemben. Felsóhajtottam, majd megkíséreltem egy gyenge vigyort, mert nem voltam biztos benne, hogy fogja fogadni. Pechemre egy Jody mellett álló csaj félreértette a dolgot, és hangos Kyler! felkiáltással felém indult, Hajpánt elé lépve. Kezdett már nagyon idegesíteni a folytonos nyaggatás, ráadásul tudtam, ha a csaj miatt megint szem elől tévesztem az egyetlen lányt, akivel beszélni akarok, akkor leszedem a fejét.

- Figyelj, fogalmam sincs ki vagy, úgyhogy ne állj az utamba, rendben? – toltam félre határozottan, aztán már el is felejtettem, hogy ott van, mert Jody szerencsére még mindig ugyanott állt.

Komoran nézett rám, amiből leszűrtem, hogy nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam, de ha már ott voltam, nem adtam fel. Elé léptem, megfogtam a karját – talán, hogy ne menekülhessen el –, majd lejjebb hajoltam, kimondva azokat a szavakat, amit nem is akartam.

- Hajpánt, sajnálom, hogy…

- Emery hívott – vágott közbe kissé aggodalmas hangon. – Valami baja van, Kyler. Jobb lenne, ha hazamennél ránézni.

- Mi? – kérdeztem összezavarodva. Egy pillanatra nem értettem, hogy jön ide Emery, aztán leesett a mondandójának értelme. – Mi van Emeryvel?

- Rosszul érzi magát, nagyon gyengének tűnt a hangja, szerintem…

A többit nem hallottam, mert megfordultam, és a karját markolva húzni kezdtem magammal kifelé. Emery sosem volt az az egészségtől kicsattanó fajta, ráadásul egy csomó allergia nyaggatja, ha rosszul érzi magát, az bármi lehet. Egyszer megevett valami kagylót… borzalmas volt.

- Mit mondott, mik a tünetei? – kérdeztem Jodyt, amint végre kiértünk, és a kocsim felé indultam.

- Csak annyit mondott, hogy furcsán érzi magát, meg lehet, hogy lázas. Kért, hogy menjek oda, de én szólni akartam neked.

- Feldagadt valamije, nem lettek kiütései? – faggattam türelmetlenül, fél kézzel a kocsikulcsom után kutakodva.

- Nem tudom – felelte. – Azt mondta, pizzát rendelt, semmi más furcsaság nem jutott az eszébe.

- Szállj be! – téptem fel a Bentley utasülésének ajtaját, azon rágva magam, Emery miért nem nekem szólt. Aztán persze eszembe jutott, hogy kikapcsoltam azt a nyavalyás telefont. A szüleink meg házon kívül vannak, a személyzet hazaengedve…

- Nyugi – érintette meg a kezem Jody, amint beültem mellé, és becsaptam az ajtót. – Ne gondolj rögtön a legrosszabbra, inkább menjünk, és figyelj oda, hogy vezetsz.

Furcsállkodva ránéztem, aztán belém hasított, hogy most először ül mellettem, ahelyett, hogy hátul foglalna helyet, viszont nem ezen akadtam fenn. A keze az enyémen kicsit megnyugtatott. Ez volt nagyon új nekem.

K~y~l~e~r

Óvatosság ide vagy oda rekordsebességgel száguldottunk a kúriáig. Le sem állítottam a motort, csak berohantam a házba, egyenesen Emery szobájába, ahonnét pár pillanattal később fordultam is kifelé a halottsápadt húgommal a karjaim között.

Nem érdekelt a gyenge ellenkezése, olyan ijesztően fehér volt, hogy azonnal a kórház mellett döntöttem. Állítása szerint nem evett tengeri herkentyűket vagy csonthéjas gyümölcsöket, de még macskával sem érintkezett, viszont a homloka forró volt, nem tudott megállni a lábán, és a szédülés mellett émelygés is kínozta.

Befektettem a hátsó ülésre, megvártam míg Jody hátramászik hozzá, és ha lehet még gyorsabban indultam el a legközelebbi kórház felé.

- Nem vettél be semmilyen gyógyszert? – kérdeztem, bár ez nem volt valószínű. Mivel elég érzékeny mindenfélére az otthoni gyógyszeres szekrény csak olyasmivel van feltöltve, ami kipróbáltan nem okoz nála gondokat.

- Nem – motyogta gyengén. – Semmi szokatlant nem csináltam. Még Gerardnál is csak egy pohár vizet ittam.  

- Milyen vizet? – kaptam a szón. – A csapból? Lehet, hogy…

Már épp vázoltam volna, mi lehet a vízben, az olyan nem megbízható helyeken, mint annak a fickónak a háza, bárhol is lakik, de Emery közölte, palackos ásványvízről volt szó.

- Nem lehet, hogy beletett valamit? – fordultam be élesen az egyik kanyarban.

- Nem! – vágta rá Jody zordan.

- Nem, Kyler – sóhajtotta Emery is. – Miért tett volna olyasmit?

- Honnan tudhatnánk? – válaszoltam nem is gondolkodva. – Láthatta, hogy bele vagy zúgva, és gondolta, ad valamit, amitől ellazulsz, aztán…

Nem fejeztem be, mert végre megérkeztünk a kórházhoz. Megálltam az ajtó előtt, és kiugrottam a kocsiból, hogy gyorsan becipeljen a húgom az első orvos színe elé.

- Nem itt kellene parkolnod – jegyezte meg Jody.

- Ha élet-halál kérdése, mindegy hol parkolsz – vágtam rá

Öt perc, és két fenyegetés után (az egyik tőlem jött, a másik nekem érkezett az egyik mentőstől, hogy sürgősen álljak el a bejárat elől) végre kaptunk egy orvost. Mire normálisan leparkoltam a kocsit, és visszaértem, már ki is zártak a vizsgálóból.

- Nyugodj meg egy kicsit! – csitított Jody, mikor fojtottan káromkodni kezdtem. – Inkább hívd fel a szüleid, hogy tudják, mi a helyzet.

- De hát mi sem tudjuk mi a helyzet! – morogtam.

- Azért hívd fel őket. Mondd meg, hogy hol vagytok, nehogy aggódjanak.

Persze mindketten ki voltak kapcsolva, így üzenetet hagytam apám hangpostáján.

- Emery kórházban van, ha meghallgatod ezt, gyere ide! – Elhadartam még a kórház nevét, majd letettem, és feldúltan járkálni kezdtem.

- Kyler, ülj már le! – szólt rám Jody a harmadik köröm táján. – Legalább próbálj meg lenyugodni.

- Hogyan? – kérdeztem, leülve az egyik műanyag székre, ami megreccsent a súlyom alatt. – Hogyan nyugtatnád le magad, ha a legfontosabb személy az életedben beteg, és neked fogalmad sem lenne, hogy mit csinálj? – néztem rá. – Ha bármi történik vele…

Nem fejeztem be, inkább becsuktam a szemem, összeszorítottam a számat, és tovább káromkodtam, ezúttal csak magamnak. Ha nem vagyok olyan hülye, és bekapcsolva hagyom a mobilt, akkor már Emery első szavára eljöhettünk volna.

- Nem fog semmi történni vele, Kyler! Nincs értelme ennyire kiakadnod, hiszen láttad, hogy annyira nincs rosszul. Még az is lehet, hogy csak egy kis influenza.

Kinyitottam a szemem.

- És ha nem? Ha valami komoly baja van?

- Nincsen – mondta magabiztosan. – Oké?

- Oké – fújtam ki a levegőt. Végül is lehet, hogy csak túlreagálom. Mégis meddig tart egy ilyen nyavalyás vizsgálat?

- Szóval… Emerynek tetszik Gerard?

A tenyerembe temettem az arcom.

- Ezt neked nem szabad tudnod! – nyögtem fel. Hogy lehetek ekkora barom? A világ legrosszabb bátyja, pontosan az vagyok!

- Rendben, már el is felejtettem – ütögette meg a kezem. – Próbálj meg relaxálni egy kicsit. Mit szólsz? Megkönnyebbülnél tőle. Csináljuk együtt – fogta meg a tenyerem, elhúzva az arcom elől. – Gyerünk, csukd be a szemed, és ne gondolj semmire!

Hitetlenkedve követtem a példáját, de becsukva a szemem sem éreztem nyugalmat. Igyekeztem nem gondolni semmire, viszont képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a kezét, amelyik az enyémet fogta.

Újra kinyitottam a szemem.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – csúszott ki a számon. – Utálnod kellene azok miatt, amiket mondtam.

- Az, hogy haragszom, nem jelenti, hogy utállak – felelte kelletlenül kinyitva a szemét. – Most Emery a fontos. Na, csukd be!

Nem hallgattam rá, csak néztem, ahogyan lehunyt pillákkal elengedi az összes feszültséget, amire én képtelen voltam, majd mielőtt észrevehette volna, előrehajoltam, és a szájára tapasztottam a számat.

Összerezzent a meglepettségtől, és megkísérelt elhúzódni, de a kezemet nem engedte el.

- Kérlek! – mormoltam a szájára. – Szükségem van most erre… rád – suttogtam, majd pár mozdulatlan pillanat múlva újra csókolni kezdtem.

Ezúttal nem ellenkezett, így nem fogtam vissza magam. A szabad kezemmel játszani kezdtem a nyakában lógó lánccal, közben pedig hagytam, hogy az összes nyomasztó érzés belőlem eltűnjön az egymásra tapadt ajkainkon keresztül. A lehető legsikeresebb relaxációs gyakorlat volt, amit csak el lehetett képzelni.

Csak az orvos hangjára riadtam fel.

- Fiatalember, a húga látni szeretné. – Gyorsan kivontam magam Hajpánt bűvköréből, és felnéztem a dokira.

- Mi baja van Emerynek?

- Ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja el – mondta az orvos.

Ez nem hangzott túl jól.

K~y~l~e~r

- Megfojtom – döntöttem el, amikor Emery bevallotta, hogy az a bogyó lehet a ludas, amit Chanel adott neki, és ami a sejtéseim szerint antidepresszáns lehetett.

Már egy ideje tisztában voltam vele, hogy Chanel rendszeresen szedi azokat az izéket, amit a pszichiátere írt fel neki, és amiket mindig úgy emleget, mintha szimpla vitaminok lennének, de azt soha nem gondoltam, hogy meg fogja mérgezni vele a húgomat.

Amint Emery mondta a bogyókat – amik Chanel szerint megnyugtatták volna a Gerarddal való találkozás előtt –, rögtön elmondtam a dokinak a feltételezéseimet, de ő csak annyit mondott, biztosra kellene tudni, mi is volt az, amit a húgom bevett.

Ezen a ponton szerencsére megérkeztek a szüleink, így szabadon távozhattam az újdonsült indulatommal együtt, ami ezúttal nem másra, mint arra az idegesítő kullancsra irányult.

Egyszerűen megkeresem, és kullancsirtást rendezek.

- Velem jössz, vagy szeretnéd, hogy hazavigyelek? – kérdeztem Jodyt a kocsiban, aki épp nagyon halkan volt. Eszembe jutott, hogy talán haragszik a csók miatt. Szerettem volna megbeszélni vele, de nem most. Kivéve, ha nagyon muszáj, és ha azt kéri, hogy vigyem haza.

- Attól függ, mi a terved a lánnyal – mondta kérdőn nézve rám. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne egyedül elengednem téged.

A dühöm és a frusztrációm ellenére elvigyorodtam a szavaira.

- Szerintem sem lenne jó ötlet.

Nem igazán értettem, miért van velem, miért nem ment egyenesen haza a kórházból, ahelyett, hogy engem követett, de egyáltalán nem bántam. Különben is, nyilvánvalónak tűnt, miért is van ott, az pedig még inkább nem volt ellenemre.

Meglehetősen fárasztó volt Chanel keresése, majdnem az egész várost be kellett járnunk, hogy megtaláljam. Tudtam, hogy valami klubba ment, de a szóba jöhető helyek közül csak három volt, ahol egy olyan csaj, mint Chanel megfordulhat.

- Honnan tudod? – kérdezte Jody, mikor ezt közöltem vele.

- Ismerem – vontam vállat. – Megpróbálod még egyszer hívni? – nyomtam a kezébe a mobilom az első hely felé tartva. Már próbáltam korábban, de ki volt kapcsolva.

Elhatároztam, hogy soha többé nem kapcsolom ki a telefonomat. Akármi lesz, ezentúl mindig elérhető leszek.

- Még mindig ki a hangposta. Hagysz üzenetet?

- Nem – morogtam. Már különben is hagytam egy nem túl kedveset.

Megérkeztünk az első klubba, ami a kórházhoz a legközelebb esett, és ahova be sem engedtek volna, ha nem nyomok egy kis pénzt az ajtónálló kezébe. Szorosan fogtam Jody kezét odabent, nehogy elkeveredjen, miközben tettem egy nagyobb kört.

- Nincs itt – jelentettem Hajpántnak, aki érdeklődve nézett körbe.

- Honnan tudod? – ismételte a korábbi kérdését.

- Mert látnánk, ha itt van. Elég feltűnő jelenség bulizás közben – magyaráztam.

Elhagytuk a klubot, és visszaültünk a Bentleybe.

- Egyszerűbb lenne hazamenni, és feltúrni a szobáját? – töprengtem hangosan, miközben indítottam.

- De lehet, hogy a táskájában van a gyógyszer – vetette fel. Igaz, arra nem is gondoltam. Elindultam a második klub felé. – Még mindig nem értem, miért gondolod, hogy csak azokon a helyeken lehet? 

- Az a három legelitebb – vonogattam a vállam. – Nem szereti az olyan helyeket, ahová akárki bemehet. Egyszerűen óriási sznob. Inkább amiatt aggódom, hátha az egyik barátnőjénél kötött ki vagy ilyesmi. Bár, ahhoz még túl korán van.

A másik klub eleve zárva volt valami felújítás miatt, így fordulhattam meg a harmadik felé. Jody a kérésemre megpróbálta még egyszer felhívni Chanelt, de továbbra sem járt eredménnyel. Egy biztos, semmi jóra nem számíthat, amikor végre megtalálom.

Abban a pillanatban, amikor megláttam a harmadik klubban, a táncparkett közepén, ahogy eszelősen rázza magát pár kimeredt szemű fickó gyűrűjében, miközben a húgom kórházban fekszik, tudtam, hogy neki annyi. Felé indultam, de Jody, mintha csak sejtette volna, milyen szavakkal készülök a hajánál fogva kirángatni onnan a kullancsot, megragadta a karomat.

- Kyler, ne csinálj jelenetet! A legfontosabb, hogy megtudjuk, mi a neve annak a gyógyszernek.

Én meg hallgattam rá. Valóban az volt a legfontosabb. Odamentem Chanelhez, és nyugodtan lehívtam a tánctér szélére, ahol nyugodtan megkérdeztem, mit adott pontosan Emerynek, aztán nyugodtan közöltem vele, hogy egy óriási, felelőtlen idióta, majd még nyugodtabban elmagyaráztam, hogy ha legkésőbb másnap délig nem tűnik el a házunkból, nem is számítson több nyugodtságra tőlem.

Hosszú idő óta először úgy éreztem, végre teljesen felfogta, amit mondtam neki

- Na, büszke vagy rám, Hajpánt? – kérdeztem, amikor pár perccel később egy fokkal nyugodtabban elindultunk vissza a kórházba.

Bár a gyógyszerek egy mini cukorkásdobozban voltak, és Chanel nem tudta pontosan megmondani, mi a nevük – viszont esküdözött, hogy veszélytelenek, hiszen ő már egy éve szedi őket–, a klub villódzó fényében valami írást fedeztem fel a tablettákon, amik alapján feltételeztem, hogy az orvos fel fogja ismerni őket.

Kérdőn néztem Jodyra.

- Annyira nehéz volt? – kérdezte.

- Egy tízes skálán… ezer – mondtam, majd önkéntelenül is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy ugyanezt az összehasonlítást használtam az ő és az előtte levő életem legjobb csókja között. Egy pillanatig meg akartam mondani neki, aztán mégsem tettem.

- Örülök, hogy hallgattál rám. Nem sok értelme lett volna, ha felfordulást rendezel.

- Alternatív módja lett volna a feszültség levezetésének – mondtam. – Bár korántsem annyira élvezetes, mint amit ketten csináltunk.

Erre nem válaszolt, így azon kezdtem gondolkodni, megbánta-e. Nem látszott rajta, hogy haragszik, valami megbánásféle annál inkább.

A kórházba visszaérve a gyógyszer leadásán kívül semmit nem tehettem. Emery elaludt, anyám az ágy mellett maradt, így némi téblábolás után Jodyhoz fordultam.

- Hazaviszlek, jó? Biztos fáradt vagy már – tekintve, hogy bőven benne jártunk az éjszakában, és fáradtnak is tűnt.

Legalábbis ezzel magyaráztam a különös szótlanságát. Mondjuk egy ideig.

- Haragszol még rám? – törtem meg végül a csendet, amikor már majdnem elértünk hozzájuk. – Csak, mert ha akarod, akkor bocsánatot kérek. Nem szoktam, de tőled… még bocsánatot kérni is jobb tőled, mint másoktól, Jody.

- Pontosan miért kérnél bocsánatot? – kérdezte kíváncsian pillantva rám.

- Lehet, hogy azt szeretnéd, de a csókokért nem – szögeztem le makacsul. – Én az összeset élveztem, ha te nem, az csak azért lehet, mert hazudsz. El kell ismerned, hogy nem olyan volt, mintha ettünk volna egy almát.

Vártam a válaszára. Közben meg is érkeztünk hozzájuk, így megálltam a házuk előtt. Még égett odabent a fény, így feltételeztem, hogy valaki megvárta.

- Sosem mondtam, hogy nekem nem esett jól – felelte.

- Inkább gyümölcssaláta volt, nem? – néztem rá reménykedve.

- Mi? – Enyhe rosszallást véltem felfedezni a hangjában, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.

- Gyümölcssaláta, olyan… mindenféle íz keveredése, mert vannak édes és savanyú gyümölcsök, amik… hát, együtt olyan furcsán különlegesek… khm – inkább megköszörültem a torkom. Ez nem ment jól. Nem tudtam elmagyarázni a gyümölcssaláta és a csókunk hasonlatát. Igyekeztem elterelni a témát. – Hát… te hétfőn már el is utazol, igaz? Akkor egy ideig nem látjuk egymást.

- Azért nem hónapokra megyünk el.

- Tudom – siettem a tudomására hozni. – A dinnyekapálás sem tartott olyan sokáig – hümmögtem. – Hát, jó szórakozást. Majd hozz ajándékot.

Fejcsóválva kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Kis híján beindítottam a motort, de aztán meggondoltam magam, és én is kiszálltam.

- Várj! – Megtorpant, mire gyorsan megkerültem a kocsit, majd mellé léptem. – Akarok adni valamit, amiről majd eszedbe jutok – nyúltam a zsebembe, ahol csak a pénztárcám volt.

Álszent voltam, pontosan tudtam, hogy amit akarok adni, az nehezen lehetne a zsebemben, Jody ellenben nem gyanakodott.

- Mit? – kérdezte, lenézve a zsebeimben kutakodó kezeimre.

- Ezt – nyögtem ki, előhúzva az üres kezeimet, amikkel átfogtam a derekát.

Döbbenten nézett fel rám, de én nem hezitáltam, most először igazán magamhoz szorítva megcsókoltam minden technikai tudásomat beleadva abba, hogy komolyan felejthetetlenné tegyem a pillanatot.

Lassan kezdtem ráébredni, hogy mindegy hányszor csókolom meg, egyhamar nem fogom megunni, elfelejteni meg még úgysem. Biztos voltam benne, hogy ebből még problémáink lesznek, de akkor ez volt az utolsó, ami érdekelt.

K~y~l~e~r

Ahogy a napok teltek kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a csókolózás Jodyval az egyetlen program, amit el tudok képzelni magamnak a nyár hátralévő részére, sőt talán az őszre is, úgyis egy egyetemre megyünk. Ennek tudatában elkezdtem kialakítani a húsevőnövény- és méregkertünket.

Emerynek szerencsére kutyabaja sem lett, Chanel pedig végre eltakarodott a kúriából – bár azt hallottam a várost nem hagyta el –, így elég békés napok köszöntöttek rám. Először még nem is akartam a méregkertet, az volt a tervem, hogy szimplán életben tartom Hajpánt húsevő növényeit, amíg haza nem ér, csakhogy az nem bizonyult olyan egyszerűnek.

Kókadozásuk láttán növényszakértőt hívattam, akinek a tervei alapján menő terráriumok kerültek a télikert egy részébe, és mivel túl sok időt töltöttem odabent, figyelve a kancsóka állapotát, kezdtem megunni a koszt. Két kertészt is fogadtam, akik a szobalányok segítségével rendet teremtettek, így végül ott találtam magam egy tiszta, növényültetésre alkalmas helyen, Emery pedig megkérdezte, mit akarok kezdeni vele.

Elmondtam a méregkertet, mire kijelentette, hogy a világ legromantikusabb barátja vagyok, amiért ilyen meglepetéssel várnám a visszatérő Jodyt, ráadásul amúgy is remek ötletnek tartotta, hogy használjuk valamire a télikertet. Elhatározta, hogy segít megcsinálni, mire Jody hazajön. Innen már igazán nem vitatkozhattam vele. Megcsináltuk.

A kertépítés furcsamód jobban összehozott minket, mint akármi más, szinte az egész napot odabent töltöttük és kopott ruhákban szórakoztunk a növényekkel. Igazán csak akkor kezdtem élvezni a dolgot, amikor rájöttem, hogy a húsevő növényeket nem hülyeségből nevezik húsevőnek. Felfedeztük, hogy az egyik kimondhatatlan nevű gaz elejtett valami bogarat, legalábbis a leveleire ragasztotta, és ez annyira érdekesnek bizonyult, hogy Emery és én nekiálltunk figyelni.

Még több szakirodalmat tanulmányozva úgy döntöttem, a kancsóka és a Vénusz légycsapója a legszuperebb növények a világon. Hiába az a sok bogyós, mérgező izé, amelyek mellett az Emery által festett táblák hirdették a legfőbb tulajdonságokat, a terráriumok mellől nem tudtam szabadulni.

- Szétnézhetnénk a kertben néhány szöcske után – vetette fel Emery az egyik délután, amikor épp semmi érdekes dolgunk nem akadt.

- Minek? – kérdeztem rápillantva.

- Hát megetetni a kancsókát – mosolygott rám. – Fogadok, hogy belefér egy egész szöcske. Szerinted?

Mérlegeltem egy szöcske méretét a kancsókához képest.

- Nem tudom. Nem biztos, hogy megbirkózna akkor falattal.

Csak egy módon deríthettük ki, nekiálltunk szöcskét vadászni. Emery kerített egy üres üveget, amiben régen dzsem volt, aztán elindultunk a küldetésre. Épp egy nagyon fürge, de kellőképpen nagy példányt igyekeztem becserkészni, amikor félreismerhetetlen nevetést hallottam.

- Kyler, mit csinálsz te ott?

- Hajpánt? – kéredzkedett az arcomra a régi ismerősként üdvözölt levakarhatatlan vigyorom, majd felugrottam.

Ha választhattam volna, nem úgy döntök, hogy egy kiszolgált, szakadt farmerben és egy sárfoltos, nyúlott pólóban lásson viszont, a körmöm alatt sötétlő koszréteggel, mint valami csövest, de már mindegy volt.

Izgatottan végigvéve mit kell megmutogatnom neki a méregkertünkben – a saját, még bevetetlen földrészét, ahová azt ültethet, ami akar, az Emery által kitalált kisszekrényt, melynek az egyik polcán az én, a másikon az ő cuccainak van hely, a neki vásárolt legundokabb zöld színű nyéllel ellátott (ami biztos tetszeni fog neki) mini szerszámkészletet, vagy a terráriumokat, hogy csak a legjobbat emlegessen –, az üdvözlésére siettem.  

18. fejezet

18.      Kyler képében egyre vadabbul pofozgat az élet

Jody

Megvártam, amíg befejezi az utolsó mondatot és elfordul, aztán az egyik kinti lámpást megkerülve elé léptem, és teljes erőből pofon vágtam.

Különös módon pár másodperccel később mégis az én arcom lett vörösebb kettőnké közül. Úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, hogy vele ilyesmi megtörténhet. Nem értem, miből gondolta, hogy szótlanul odébbállok, és úgy teszek, mintha semmi se történt volna az utóbbi hetekben, mintha elfelejthetném, milyen jó volt vele, mennyit tanultam tőle. Egyszerűen ki akart dobni, mint valami megunt játékszert.

- Mégis mit képzelsz, mi folyik az ereimben, békanyál? – kérdeztem higgadt hangon, próbálva elnyomni a bennem dagadó feszültséget. – Nem vagyok ufó, Kyler, ember vagyok, akinek vannak érzései, és aki néha tévedhet. Soha nem mondtam, hogy a megváltást várd az együtt töltött időtől. Ami neked hülyeség volt, az nekem páratlan élményekkel tarkított nyári szünet, és nagyon bánt, hogy te felesleges baromságnak tartod.

Újra elfordult, és nem szólt semmit, még a pofon miatt sem tört ki. Nagy levegőt vettem, figyelmen kívül hagytam, hogy úgy szólván le akar rázni, és valamivel emberibben szóltam hozzá.

- Ne haragudj, ha olyat tettem, ami fájt neked, nem szánt szándékkal tettem. Kivéve ezt a pofont, mert azt direkt kevertem le, és egyáltalán nem bántam meg. Olyan félvállról vetted a csókot, mintha egyáltalán nem esne latba, azt hittem, annyira érintett meg, mintha izé, ettél volna egy almát.

Mikor megint megkerültem egy fehér lámpást, hogy láthassam az arcát, észrevettem, hogy összeszorított szájjal bámul maga elé, és kezd vörösödni. Reméltem, hogy nem a dühtől. Bár szerettem volna neki elmondani, mennyire rosszul esett nekem pár mondata és arckifejezése, arra gondoltam, inkább nem teszek neki több szemrehányást a fogadás és a pofon után, így más, hasonlóképp fontos témára tereltem a szót.

- Kyler, nem akarom, hogy Emeryvel akár miattam, akár más miatt megint rossz legyen a kapcsolatod. Megérdemli, hogy törődj vele, és…

- Kit érdekel most Emery? – csúszott ki a száján. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, csak azért mondta, mert mérges volt rám, és nem tudta kontrollálni magát.

- Kérlek, ne söpörd félre az embereket. Figyelned kell rájuk, hiszen… - elharaptam a szót.

Láttam lesütött pillantásán, hogy nem kíváncsi rám. Tehetetlenül álltam egyik lábamról a másikra, miközben egyre mélyült a csend. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Végül jobbnak láttam menni.

- Na, jó, akkor megyek. Ha tényleg nem kellenek a növények, visszajövök értük később, nem akarom őket a nyakadba varrni. Felesleges kikísérned, kitalálok.

Egy szóval se marasztalt. Más helyzetben vicces lett volna némasági fogadalma, de most legkevésbé se volt az. Valami eddig ismeretlen feléledhetett bennem, mert megelégeltem hallgatását, és odaugorva hozzá két kézzel ragadtam meg balját.

- Ne légy már ilyen makacs, legalább áruld el, mitől változott meg a véleményed! Egyedül a fogadás miatt utáltál meg? – Lerázta kezéről a kezeimet, és úgy húzódott hátrébb, mintha leköptem volna. Döbbenten pislogtam rá.

- Nem mondtam, hogy utállak – mondta, de olyan utálatosan, mintha legszívesebben belém rúgna. A kézfogdosás közben kibomlott lófarokba fogott hajam, amit most indulatosan hátra löktem. Mivel nem válaszolt kérdésemre, nem volt más választásom, mint elhagyni a házat, ha már így bejelentettem. Tétován elindultam kifelé. Még egy pillanatra visszafordultam.

- Egyet mondj meg. Ilyen vagy igazából?

- Igen – felelt unott hangon, mint akinek teljesen érdektelen a téma, de én éreztem hangjában a lappangó dühöt. Azt hiszem, sikerült megutáltatnom magam vele. – Ezt akartad hallani, nem? Á, nem is, elfelejtettem, hogy Jody Whitetaker mindig az igazat akarja hallani!

Vagdalkozása rosszul esett, de megálltam, hogy nem mondjak rá semmit. Igaz, sikerült megragadnia jellemem egy szeletét, és ellenem fordítania akkor, amikor igazán érdekelt volna válasza, de ez tőle már meg sem lepett.

Eleget bántottuk már egymást az előző percekben, nem akartam folytatni a sort, további ottlétem úgyis meddő vitákat eredményezett volna, és tovább mérgezte volna Kyler és Emery mostanra egészen kikupálódott testvérkapcsolatát. Így hát fogtam a legkisebb, legcsúnyább húsevőnövényt, ami elfért a markomban, és további köszöngetés nélkül sétáltam el arra, amerre bejöttem. Pont ugyanolyan volt minden, mint a teniszezés délutánján – a ragyogóan fehér falak, a tulipánok -, azzal a különbséggel, hogy most nem hívogatott, hanem taszított a látvány. Keserű szájízzel hagytam el a kúriát.

J~o~d~y

Hazaérve rosszkedvűen néztem meg kertünkben a Nate alkotta mini lápot, ami körbeölelte a frissen ásott ágyásokat, ahova húsevőnövényeimet szándékoztam ültetni. Még egy szélfogót is összetákoltam nekik, ami nem vált éppen a kert díszévé, de jól szolgált volna, ha tényleg itt akarom nevelni szerzeményeimet. Mivel azonban csak egyet hoztam el Kylertől, azt nem akartam elültetni, végül is minek árválkodjon az egyik sor végén. Bementem a házba, egy kis pipettával vizet csöpögtettem a leveleire, amitől megszívták magukat, és készen álltak a zsákmányszerzésre. Komolyan irigykedni kezdtem egy húsevőnövényre, mert én bár ahány pohár vizet ittam, ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint korábban.

Leverten vonultam vissza szobámba, és elhatároztam, hogy valami értelmessel foglalom le magamat. A délutánt szabaddá tettem, mert azt hittem, hogy elkezdjük a méregkertépítést, még egy skiccet is felvázoltam arra az esetre, ha Kylernek nem lenne ötlete, melyik növényt hova ültessük. Tegnap még zavarba hozott a gondolat, hogy nála legyen a méregkert, hiszen alaptermészetét ismerve sose tudhattam, mivel áll elő legközelebb. Még szerencse, hogy nem kezdtünk bele, ma nagyon szépen bebizonyította, hogy hagyná meghalni a növényeket, ha épp úgy hozná úri kedve. Szerettem volna azonnal elhozni a palántákat, de nem akartam őket a buszra magammal vinni, az még egy sokat megélt buszsofőrnek is sok lett volna. Na meg nagy kedvem se volt az ültetéshez, ennyi erővel aztán ott is állhatnak cserépben, legalább nincsenek az útban, mint itthon.

Kinyitottam félkész bestiáriumomat, elkezdtem bele rajzolni, de mikor kitört a ceruza hegye, félretettem a ceruzával együtt. Levetődtem fotelembe, és elővettem az egyik Braille-könyvemet, amit éppen a legizgalmasabb résznél hagytam abba, de vagy húsz sor után nem bírtam tovább olvasni, és csak bámultam a lapokra, amíg a pontok össze nem mosódtak a szemem előtt. Becsaptam a könyvet, és a padlóra dobtam, aztán átgondoltam, mi más hasznosat tehetnék. Ehetnék is, de azt háborgó gyomrom instabil állapotából következtetve hamar viszontlátnám.

- Hát ez gáz – mormoltam magamnak. Szétnéztem, még mi van, amivel tehetnék bármit is, és pillantásom fésülködőasztalomra esett, amin a tükörrésznek támasztva ott állt az egyik hajpántom. Odamentem, és a kezembe vettem. Gondoltam, most már nyugodtan hordhatom, Kyler úgyse fog többé Hajpántnak szólítani, sőt nagy eséllyel semmi másnak sem, de aztán homlokráncolva tettem vissza a helyére, mert rájöttem, hogy ebből esetleg arra gondolna, hogy így akarom felhívni magamra a figyelmét. – Nincs igazság a Földön.

Elvonszoltam magam a konyha sarkában álló kanapéhoz, ahol Estee szokott terpeszkedni, és elhelyezkedtem, aztán csak néztem ki a fejemből. Próbáltam nem gondolni semmire, de ez kicsit nehéz volt, mivel állandóan hívogattak a mobilon. Bekapcsoltam a TV-t, de mivel nem kötött le a sóval történő mumifikálás története, ki is kapcsoltam. Anya ekkor jött haza, és a TV kapcsolgatásából tévesen arra következtetett, hogy Estee vagyok.

- Ki haldoklik itt? – kérdezte lágy hangon, és rám se nézve lenyúlt, hogy megcsikizzen.

- Anya! – háborogtam. Utáltam, mikor összetévesztett minket.

Meglephette, hogy én vagyok, mert majdnem kiejtette kezéből a magazint.

- Te vagy az, Jody? Mit keresel itthon ilyenkor? Azt hittem, hogy a barátodnál vagy.

- Kyler nem a barátom – mondtam neki gyorsan.

- Nem úgy értettem, hanem tudod, amúgy. – Történetesen tudtam, hogy mire utal, de csak megráztam a fejemet, és felkeltem a kanapéról. Különben is kényelmetlen volt.

- Amúgy sem.

- Jaj, drágám, mindenkivel megesik, hogy összevész valakivel, aki fontos számára, nem kell így letörni. – Rosszkedvemet abból szűrhette le, hogy felültem a konyhapultra, ami velem legfeljebb szökőévenként esik meg. Sáfrány már ott lihegett lábamnál, lelkesen nézett fel rám, mint aki ilyet még nem látott. Azt hiszem, kutyaesze nem bírta kódolni konyhapulton ülő valómat. – Mindketten különlegesek vagytok, különlegesen barátkoztok, így természetes, hogy különlegesen veszekedtek. Vagy akár különlegesen sokat. Erről majd még beszélhetünk a tengernél, jó?

- Más se hiányzik, minthogy még nyaraláskor is róla beszéljek! – vetettem ellen.

- Akárhogy is, el kell kezdenünk pakolni. Ez majd lefoglal. – A kezembe nyomott egy nagy, spirálozott füzetet. – Apád írt egy listát, kérlek, húzz ki mindent, ami az elektronikai eszközökkel kapcsolatos, csak a hajszárítót meg a mobilokat hagyd bent.

Így történt, hogy a délután hátralévő részében felváltva az anyától kapott lista elemeit húzogattam ki és a húsevőnövényemre csöpögettem vizet. Már két napja lelkesen vártam a nyaralást, mint ahogy anyáék is, de most Kyler elrontott mindent. Gyerekes lett volna ezen nyűglődve semmit se csinálni, ezért miközben nyavalyogtam, átnéztem anya csekk könyvét és foglalkoztam Sáfránnyal is, akit nem vihettünk magunkkal a nyaralásra.

A vacsora valóságos istencsapása volt ilyen körülmények között, főleg, mert Estee is hazajött a pasijától, és észrevette, hogy valami nem okés velem. Vacsora végére már mind a hárman engem kérdezgettek, kénytelen voltam kimenekülni előlük a kertbe. Kihallatszott veszekedésük.

- Az a fiú az oka, ugye? Túl sokat járkáltak el együtt, sőt mostanában kérdezés nélkül beállított. Ha engem kérdeztek, elszemtelenedett – mondta apa jó hangosan, hogy a hattal mellettünk élő félsüket szomszéd bácsi nehogy kimaradjon a dologból.

- Ugyan, Roger, ez mindegyik fiúra igaz, Gerardra is! A múltkor itt reggelizett, sőt még a délelőtt felét is itt töltötte – védte Kylert a maga módján anya.

- Arra a fiúra semmit nem mondhatsz, szerencsétlent most fosztotta ki Jody. Esetleg nem szervezhetnénk úgy a dolgot, hogy a szülei ránk küldjék a hatóságot, és vissza kelljen adni nekik azokat a fura növényeket?

- Apu, anyu, ne térjetek el a tárgyról, hát persze, hogy Kyler miatt ilyen Jody! – szólt közbe Estee. Kösz, nővérkém, gondoltam magamban, vissza az eredeti témához. – Szinte egész délután a konyhapulton ült, pedig általában ide-oda ugrál és nem hagy minket békén.

- Hát jó, ki megy ki hozzá? Menjek én, mint az apja, és biztosítsam, hogy az a kölyök nem illik hozzá? Különben szerintem tényleg találhatna jobbat.

- Apu, láttad már Kyler fenekét? Egyenesen észbontó – nevetett fel Estee. – Ne írjátok le csak azért, mert a hugicám megsértődött rá.

- A húgod véleménye fontosabb egy fiatalember hátsójánál – vélekedett anya, majd lassan felsóhajtott. – Majd kimegyek én, Roger, te úgyse tudnád megértetni magad vele.

- Már hogyne tudnám! – húzta fel magát apa. Kezdett vicces lenni a dolog. – Múltkor is én voltam az, aki elbeszélgetett vele, míg te azt se tudtad, mi baja.

- Az egy különösen komplikált apás ügy volt, de jelenleg nem vagy a helyzet…

Folytatták volna még a végtelenségig, ha Estee egy különösen mesteri húzással le nem torkolja őket.

- Tény, hogy az anyák semmit sem tudnak, de az apák még annyit se. Én megyek utána.

Be is tartotta a szavát, utánam jött. Én akkorra már elbújtam a Nate mesterséges lápjába benyúló, három bokorral takart földrészre, de hamar rájöttem, hogy nem volt szerencsés aznap rikítóan lila felsőbe öltözni, mert a bokrok nem sokat takartak belőle, nővérem gyorsan felfedezett. Bebújt mellém a bokor takarásába.

- Mi a helyzet, nagylány?

- Az történt, ami mondtál – mondtam ki kereken. Tudtam, a vacsorai duzzogásom után úgyse hagyná annyiban a dolgot. – Vagyis valami rossz.

- Gondolom, egy sráccal kapcsolatos. Csak nem átvert az a szépfiú? – Miközben kérdezte, feljebb húzta a térdeit, én meg közelebb bújtam hozzá, egyrészt, mert fáztam, másrészt, mert nem akartam, hogy a szüleim kihallgathassanak minket.

- Nem. Én vertem át őt, csak sajnos megtudta…

- Nem is te lennél, ha ez nem történt volna meg. – Hangjából izgatottság mellett vidámság bujkált. Előre tudta, hogy élvezni fogja a sztorit, amit mesélek. - És hogy történt?

- Fogadtam Gerarddal, hogy megcsókolom Kylert. Nem volt akkora szám, mert már korábban is megcsókolt, és még mondta is, hogy nem bánná a további csókokat. Szóval volt egy khm, kis csók, és most azért haragszik rám, mert rájött, hogy fogadásból csináltam.

- És nem mindegy, hogy haragszik-e? – lesett rám Estee, biztosra vettem, hogy direkt provokál. – Csak egy fiú, terem helyette másik. Vagy a projektsége miatt nem akarod őt elveszteni?

- Ez nála már nem igazán a projekt sikerességéről szól – vallottam be félve ugyan, de határozott hangon. – Van elég működő projektem ahhoz, hogy meglegyen a harminc ember, ilyen szempontból nem számítana, mi van vele. De azért mégiscsak számít, rossz volt látni, hogy haragszik rám.

Estee rátenyerelt egy ágra, miközben közelebb hajolt hozzám.

- Nem lehet, hogy azért volt dühös, mert érdekled? – Kihallottam hangjából, hogy nagyon örülne neki, ha ez a teória beigazolódna. Le kellett, hogy törjem.

- Ma már nem volt dühös, szóval annyira nem érdekelhetem. Inkább olyan volt, mint akit megcsapott az áram, és mozdulni sem bír.

- Hát akkor olyan volt, mint te vacsinál – vonta le a következtetést. Igaz, hogy tévesen, én például olykor válaszoltam a kérdéseikre, és csak kétszer fordultam el tőlük húsz perc alatt, ami azért jó arány. – Mint a sarokba szorított állat. Sarokba szorítottad őt? Mondtál neki valami olyat, amit nem kellett volna?

- Hogy én? – Felnevettem. Folyton úgy bántam vele, mint a porcelánnal, másokkal, még a legkedvesebb ismerőseimmel is keményebb vagyok, mint vele. Azért minden szavamat én sem válogathattam meg. – Semmi rosszat nem mondtam neki.

Nem akart hinni nekem, elgondolkozva nézett, mintha a szememből kiolvashatná, mire gondolok. Lesütöttem, mire átkarolt, és magához szorított.

- Tudtam, hogy ezt fogjátok csinálni egymással, szétmorzsoljátok a másikat ahelyett, hogy egymáshoz csiszolódnátok. De ne félj, míg engem látsz! – Felpattant, és felrántott a földről, amitől Kyler-utánérzésem lett, ő csinálta ezt velem többször is.

A nővérem behúzott maga után a házba, ott is az előszobába. Anyáék szerencsére ekkor már eltűntek a konyhából, a lámpa se égett. Elég kísérteties volt a sötét szobában, a Nap már lement, így viszonylag kevés fény volt, anyáék szobájából szűrődött ki csak egy kicsi. Estee kihozott a konyhából egy széket, a tükörrel szembe állította, majd ráültetett. Csodálkozva néztem rá, aztán tükörképemre. Az árnyékok fura tréfát űztek velem, felnőttesebbnek és okosabbnak tűntem tőlük a tükörben.

- Én is tudok ám jó trükköket – guggolt le Estee mellém, vigyázva, nehogy lássam őt a tükörben. – Nézz szembe magaddal, és mondd ki őszintén, mit gondolsz Kylerről.

- Nem akarom – vetettem ellent. Kicsit kényelmetlen volt, hogy a nővérem megkóstoltatja velem saját főztömet. Eddig soha nem gondoltam arra, milyen lehet projektnek lenni.

- Akkor mondj rá egy szinonimát. Olyan Kyler, mint egy…

- …morcos sündisznó – morogtam. Ez jutott eszembe először a télikerti incidensről.

Persze Estee nem fogadta el válaszomat, ütögetni kezdte bal térdemet, hogy koncentráljak a kérdésre, és lépjek túl a felületességen. Azt akarta, hogy ne hagyjam magam befolyásolni amiatt, ami a mai napon történt, hanem próbáljam általánosságban megragadni a lényét. Ökölbe szorítottam a kezemet, miközben farkasszemet néztem magammal. Felidéztem a Kylerrel való kellemesebb emlékeimet, mint a fára mászást, a táncot, a párnacsata elejét, a teniszt, a városnézést… azt, amikor folyton leejtette villájáról a pármai sonkát, csak, hogy rá figyeljek, meg mikor végighúzta a kezét a Braille-könyv egyik lapján, és úgy tett, mintha értené, mi van rá írva. Mosolyognom kellett.

- Olyan, mint a kemence széle – suttogtam.

- Meleg? – kérdezte Estee áhítatosan. Elnevettem magam.

- Pont akkor vicceled el, amikor már jó lenne! Tudod, hogy nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy… hogy olyan kellemesen melengető tud lenni, meg annyira ellenállhatatlan, hogy az már…

Mondat közben jártam, mikor vakító világosság öntötte el a szobát. Azt hittem, anya vagy apa jött ki, de nővérem volt az, aki hirtelen felkapcsolta a villanyt. Hunyorogva néztem bele a tükörbe. Meg akartam kérdezni, mi a fenét csinál, de nem volt rá időm, villámgyorsan oda hajolt hozzám.

- Most megvagy, elpirultál, mikor beszéltél róla.

- Nem igaz – mondtam gyorsan, de azért megnéztem magam a tükörben. Most, hogy már kezdtem megszokni a fényt, láttam, hogy egy kicsit tényleg ki vagyok pirulva, de az akár a sötétségtől való félelemnek is betudható. Azt leszámítva, hogy világéletemben sosem féltem a sötéttől.

- Nem nyitok vitát a nyilvánvalóról – egyenesedett ki Estee. - Szerintem az a legnagyobb gond, hogy nem értetek szót egymással, különben már rég rájöttetek volna, hogy nyakig egymásba vagytok esve!

- Mi, hogy ő belém és főleg én belé?

- Van rá bizonyítékom.

Már nyúlt is a zsebébe, és elővett egy cetlit. Széthajtotta, és elém tartotta. Egy csekk volt, amin felismertem Kyler aláírását. Nem értettem, mit akar vele, míg rá nem ébredtem, honnan szerezhette Estee. A sulinak rendezett fogadásról, ahol lehetett adakozni. Kitéptem kezéből a csekket, és jobban megnéztem. Ötszáz font volt kiállítva rajta, ami az iskola történetének egy magányszemélytől származó második legnagyobb adománya lehetett. Ledermedve néztem rá. Csak úgy hasra ütve adott a sulinak ötszáz fontot.

- Ez csak azt bizonyítja, hogy szórja a pénzt – adtam vissza a csekket, és próbáltam úgy ülni, hogy ne kelljen látnom egyre pirosodó arcomat a tükörben.

- Mennyi ideje is ismert akkor? Pár napja, két hete? Ötször annyit adott, mint átlagban a nagy támogatóink, Jody. Ez nem tudható be kizárólag annak, hogy gazdag.

- Hát… hát nem is tudom. – Tényleg nem tudtam, mire gondoljak, semmi másra nem vágytam, mint az ágyamra feküdni, és aludni másnap délig. Na jó, talán még egy forró fürdő jöhetett volna.

- Most úgysincs idő gondolkozni, öltözz! – parancsolt rám Estee. Ijedten ugrottam fel a tükör elől. Még képes, és elrángat Kylerhez!

- Mit akarsz csinálni?

- Sok mindent, de most nem rólam van szó, hanem rólad. Tudod, osztálytalálkozó! Egek, azt ne mondd, hogy Kyler kiverte a fejedből!

- Az holnap lesz, és nem is akarok elmenni – magyaráztam, miközben rángatott a szobám felé. Vigyorogva húzott el az ajtóig, majd miután bent voltam, bezárta mögöttünk.

- Az egyik csajszi szólt, hogy szombatról áttették péntekre, szóval készülj. Mit gondolsz, miért ettünk ilyen korán? Már az egyik barátodnak is szóltam, hogy jöjjön érted. Nyugi, nem Kylernek. Mindjárt nyolc, szuper esti találkozó lesz, bárcsak nekem is lett volna ilyen.

Míg ő a ruháim között turkált, sikerült összekapcsolnom az osztálytalálkozót és Kylert. Bár másik osztályba jártunk, volt rá egy kis esély, hogy az ő osztályának is akkor legyen nyári találkozója, amikor az enyémnek, és hogy ott legyen rajta. Az utolsó, amit akartam, hogy az osztálytársaink körében találkozzunk, ezért hevesen ellenálltam Estee-nek. Azzal viszont nem számoltam, hogy segítséget is hívott Olive és Tamy személyében.

- Hogy nézel ki, sírtál? – rontott be szobámba Olive, majd rögtön megnézte az arcomat, ami a sok hirtelen dologtól jól kivörösödött, és úgy maradt.

- Szerintem csak melege van – mondta szégyenlős mosollyal Tamy, és kinyitotta az egyik ablakot. – Odakint szép az idő!

- Nem megyek sehová. – Ahol Kyler is ott lehet, tettem hozzá magamban. Olive olyan széles mosollyal figyelt, mint aki meg se hallja, mit mondok. – Rosszul érzem magam.

- Nyugi, Jody, a keserűség éjszakája után szép új nap virrad ránk – vigasztalt Tamy teljesen feleslegesen. Bárcsak értettem volna, mit keres nálunk, de őszintén szólva fogalmam se volt. Mivel Estee közben megpróbálta rólam lerángatni a rajtam lévő ruhát, nem is volt rá sok esélyem, hogy megtudjam.

- Hát nem volt elég keserű az egész napom? Legyen olyan az éjszakám is? – jajdultam fel, aztán magamtól levettem a nadrágot, mert tudtam, hogy a három felcsigázott nőszemélyt már csak bajosan tudnám leállítani. Olive kiválasztott egy felsőt, aztán felénk dobta. Estee elkapta, és a kezembe nyomta. – Gyerekek, ne csináljátok ezt velem.

- Sietnünk kell, Gerard kint vár a kocsival – tájékoztatott Olive. – Vagy ha behívjuk, akkor gyorsabban öltözöl?

- Minek egyáltalán átöltözni? – kérdeztem, miközben magamra rángattam egy bézs színű szoknyát. – Ez nem csak afféle baráti összeröffenés lesz?

- Persze, de pasikkal. Például Darrin is ott lesz. Mondjuk, ő elég nagy visszalépés lenne Kyler McNeil-Stone után – mosolygott Olive.

- Nem vagy te szerelmes a srác vezetéknevébe? – vonta fel szemöldökét Estee. Kis álszent, mintha ő nem azért lett volna oda.

Olive közben kezdte átlépni a barátnőség határait azzal, hogy majdnem megfojtott egy sebtében előkapott és rám erőszakolt ezüst nyaklánccal. Fuldokolva láttam, hogy Estee felém közelít egy fésűvel. Közben Tamy vidáman mesélte, milyen hangulatos útjuk volt idefelé.

Öt perc alatt elkészültem, és még csak bele se haltam, ami meglehetősen jó jel volt az előeste eddigi történéseit figyelembe véve. Elmondtam magamban egy imát, majd beszálltam a kocsiba. Gerard hátradobott nekem egy táskába csomagolt valamit.

- Találd ki, mit kaptam a szöszke csajtól! Délután beállított, és hozott egy előzőhez hasonló kamerát, még olyan extrákat is adott hozzá, amikről azt se tudom, micsodák.

- Emeryről beszélsz? – kérdeztem vissza.

- Nem, a bátyjáról – ironizált Gerard. – Különben miért nem vele mész? Azt hittem már, puszipajtások vagytok. Érted, szó szerint… aú!

- Ne ütlegeld a tesómat vezetés közben! – szólt rám Olive. – Várd meg, amíg odaérünk. Amúgy tényleg, mi van a szőke herceggel?

- Semmi. Rám unt. – Igyekeztem minél hamarabb lezárni a témát.

Nem jött be, mindhárman rám néztek, még a vezetőülésben lévő Gerard is. Tamy megrázta a fejét, majd arrébb csúszott az ülésen, hogy Olive át tudjon mászni felette, és lehuppanhasson mellém.

- Rád? Ez hülyeség. – Egy szempillaspirált húzott elő a retiküljéből.

- Ne közelíts felém azzal, még megvakítasz – szóltam rá. Vállat vont, és hátradőlt.

- Csak közelebbről akartam hallani, mit mondasz.– Saját szempilláit kezdte festegetni, ami Gerard vezetési stílusát tekintve több mint balesetveszélyes volt. Egy nagyobb zökkenő után hátratettem az ablakba az ölemben tartott kamerát.

- Nem akarok vele találkozni! – közöltem velük, míg kinéztem az ablakon. Gerard erre már elnevette magát, és egy kézzel kezdte vezetni a kocsit. Megmarkoltam az ülést.

- Egy osztálytalálkozón ez kicsit nehéz lesz.

- Miért? Nem is egy osztályba jártunk!

- Igen, de a három osztálynak egy termet béreltek, mert amúgy is sokan ismerik egymást párhuzamos osztályokból, meg hát egy évfolyam vagyunk, könnyen összerázódunk – mesélte Tamy.

- Bennem jelenleg a kaja rázódik össze – nyögtem ki, aztán mélyet lélegezve összeszedtem magam. – Hát jó, jöjjön, aminek jönnie kell, ha leütne valamelyikünket, én előre szóltam.

- Annyira rossz a helyzet? – kérdezett rá Olive, de aztán meglátta a szórakozóhelyet, ahova jöttünk, és egy ideig más nem is foglakoztatta. – Milyen szuper hely, gyertek gyorsan!

J~o~d~y

Félig lehunyt szemmel közlekedtem, hogyha esetleg meglátnám Kylert, akkor se lássa, hogy megláttam, így viszont ki voltam szolgáltatva Tamy és Olive húzásának, akik amúgy többnyire kétfelé szándékoztak indulni különböző ismerősök után kutatva. Rossz dolog volt a barátnőlánc középső tagjának lenni, de még így is jobb volt, mint vakon mászkálni a Kyler veszély miatt.

A három osztályt tényleg egymásra szabadították. Többen is úgy néztek ki, mint akik bálra hivatalosak. Végül kiderült, hogy két termet béreltünk, az egyik volt a csendes, beszélgetős szoba, amit széles ívben kerültem, nehogy valakivel beszélgetnem kelljen a nyárról vagy Kylerről (ami az én esetemben gyakorlatilag egy téma volt), a másik pedig a zenétől harsogó buli hely, ami egy középszerű bárra hajazott. Mindenhonnan füzérek lógtak le, és fogalmam sem volt, min tapostam, de nem is akartam tudni.

Éreztem, ahogy valaki megfogja a hajamat, amiről eszembe jutott, hogy még a héten le kellett volna vágatnom, hogy ne tudják tapizni. Visszanéztem, de nem tudtam meg, ki volt az, mert Olive elkezdett vonszolni egy csapat ismerős lány felé, míg Tamy észrevette a kajás állványt, és salátát akart szerezni magunknak. Mivel meg akartam nézni a hajamat fogdosó pasit - vagy csajt? -, normálisan kinyitottam szememet, aztán elfelejtettem félig visszazárni, aminek következményeként megláttam Kyler haverját, Henryt. Összerezzentem, és gyorsan elfordultam Tamy felé, mielőtt Kyler is felbukkanhatott volna.

Miután ettünk egy kicsit, elegem lett a nyüzsgésből, ezért kimentem a friss és nagyon hideg levegőre. Néhány dohányoson kívül csak egy utcalány volt ott, aki arra várt, hogy az egyik részeg srácnak elég pénze legyen ahhoz, hogy szobára mehessenek. Csendben néztem a szórakozó környékét, és már nem is fáztam annyira. Éppen kezdtem tűrhetően érezni magam, mikor megcsörrent a mobilom. Emery volt az.

- Mi a helyzet? – kérdeztem próbálva nem vacogni. Mégis el kellett volna valami könnyű kabát így kilenc óra tájékában.

- Jody, nem érzem jól magam – suttogta bele a telefonba. Hát ezzel ugyanúgy voltunk. Mégis volt valami a hangjában, ami miatt figyelmen kívül hagytam a dohányosokat, és arrébb húzódtam, hogy egyedül rá koncentrálhassak.

- Hol vagy most?

- Itthon – felelte továbbra is suttogva. – Nem tudom, mi van velem. Most ébredtem, és furán érzem magam. Anyáék nincsenek itthon, azt hiszem, elmentek valami bankettre vagy mire.

- Az a lány nincs ott, aki veletek lakik? – kérdeztem.

- Nem, ő is elment, és szerintem még egy ideig nem jön haza. Kylert meg nem tudom elérni, fogalmam sincs, hol van.

- Semmi baj, mindjárt odamegyek, még annyit mondj meg, ettél vagy ittál valami furát?

- Nem, csak amit hozott a kifutófiú, mert pizzát rendeltem. Néha szoktam, de még soha nem volt ilyen. Lehet, hogy csak lázas vagyok, de idejönnél? – kérte halkan. Már értettem, miért suttog. Nem azért, mert fél, hogy valaki meghallja, hanem azért, mert ennyihez van ereje. Kezdtem komolyan aggódni.

- Igen, megyek. Amíg odaérek, maradj a vonalban, jó? Szólj, ha valami baj van.

- Jó – suttogta olyan álomittas hangon, hogy azt hittem, mindjárt visszaalszik. Miután párat belehallóztam a vonalba, reagált. – Itt vagyok, csak kihangosítottam.

- Rendben, addig is pihenj – mondtam neki, aztán befogtam a mobil alsó nyílását, hogy ne hallhassa sóhajomat. Busszal nem mehettem oda hozzá, túl hosszú út lett volna, nyilvánvaló volt, hogy meg kell keresnem Kylert, különben is az ő húga volt, jogában állt tudni, mi van vele, még akkor is, ha nem vette fel a mobilját.

Már nem érdekelt, mi van Kylerrel és velem, most Emeryről volt szó. Megfordultam, hogy megkeressem a bátyját.