19. fejezet

19.      Legyeskedés, csókolózás, kullancsirtás, csókolózás, szöcskevadászat… mi is jön?

Kyler

Az osztálytalálkozónak nagy bulinak kellett volna lennie, de csak bujkáltam, és vártam, hogy Hajpánt megérkezzen. El sem hittem, hogy évekig egy iskolába jártunk, de nem fedeztem fel, hogy jobb vele smárolni, mint a volt osztályom összes csajával együttvéve.

Öt percig hagytam, hogy a nősténycsorda közelebbről is megcsodáljon, aztán leráztam őket magamról, majd egy sötétebb sarokba vonultam figyelni az érkezőket. Senki nem zavart, mert magamra öltöttem a megközelíthetetlen arcomat, és hanyag, figyelmeztető pillantással megállítottam mindenkit, aki felém tartott. Még mindig én voltam a félisten közöttük, hiába van vége a giminek. Unalmas egy bagázs. Alig vártam már, hogy bevegyem az Oxfordot – Jodyval együtt.

Még csak el sem hessegettem a gondolatot, hiszen régóta tudom, hogy ő is oda fog járni, ráadásul ez már akkor vonzóbbá tette a továbbtanulást, pedig megfordult a fejemben, hogy kihagyok egy évet, amit bulizással töltenék. Persze ez még azelőtt volt, hogy rám jött a semmi sem érdekel hangulat.

Tehát Jodyt vártam, hogy beszéljek vele. Fogalmam sem volt, hogy mit mondok majd, de olyasmit akartam, amitől elfelejtődik minden, ami az előző napokban történt, mondjuk a teniszpályán smárolás után. Jobb lett volna, egyszerűbb, mint az, amit nem akartam megtenni, vagyis elismerni, hogy tévedtem.

Igaz, Jody fogadott a csókunkra, de hé, az, hogy fogadtam a Tina Alinával töltött éjszakára, nem jelenti, hogy nem vagyok oda a csajért. Való igaz, ha sikerülne ágyba csalni végre, első dolgom lenne eldicsekedni vele, és bezsebelni dicsőséget, viszont attól még nem lenne csak egy felejthető éjszaka. Ha ebből indulok ki – és Jody szavaiból, meg abból a pofonból –, akkor nagyon is lehetséges, hogy Hajpánt nemcsak a fogadás miatt csókolt meg, hanem azért is, mert akarta.

Nem békanyál folyik az ereiben (ahogy emlegette is), hanem valódi, buzgón áramló vér, ami csak miattam forrt fel azokban a percekben. Nem gondoltam, hogy a fogadás tétje, az ajkaim már-már fájóra szívása volt, azt csak is azért tette, mert… mit mondhatnék? A nők akarnak engem.

Csak még nem vallotta be, talán magának sem, ezért kell nekem belátóbbnak lennem, és rávezetni az igazságra, ami nem más, mint az, hogy belém van zúgva, és még sok smárcsatát akar megvívni velem. Ki kellett engesztelnem, aztán megadni neki, amit akart. Vagyis magamat.

Henry csak a homlokát ráncolta, amikor az arcomat jegelve – Jody nagyot tud ütni, amit még csak nem is dühítőnek, inkább szexinek találtam – kifejtettem az álláspontomat, de nem mondta, hogy tévednék. Oké, valamit motyogott bocsánatkérésről, de azt az opciót nem akartam figyelembe venni.

Tehát az osztálytalálkozón épp bekerültem pár legyeskedő csaj közé, akik abban érezték a lehetőséget, hogy összetartottak – egységben az erő elméletet alkalmazva támadtak nekem –, és úgy tettek, mintha nem vennék észre a figyelmeztető pillantásaimat, amikor Jody megérkezett. Az első pillanatban megkönnyebbültem, amiért eljött, hiszen nem voltam biztos benne, mennyire taszítottam rosszkedvbe, a másodikban elmosolyodtam az öltözékén. Ha nem lettek volna vele a barátnői, akkor is kitaláltam volna, hogy nem ő maga választotta a ruháit, mert azok jodytalanul egyszerűek voltak. Nem volt olyan hatásuk, mint annak a szűk ruhának, amit az esküvőn viselt, de azért elég normálisan néztek ki ahhoz, hogy egyáltalán nem illjenek hozzá.

Próbáltam felé indulni, hogy beszéljünk, de az előbb is említett legyeskedők elzárták az utamat. Az egyik osztálytársam volt, kettő csak évfolyamtársam, de mindhárommal volt egy kis izé a múltban. Semmi komoly, még csak szerelmi ígérgetések sem, csak egy kis… izé, na. Felejthető kalandok.

- Kyler, el sem hiszem, hogy egész nyáron sehol nem futottunk össze! – így az egyikük, mire a másik is csodálkozni kezdett, és mivel elém léptek elvesztettem a szemem elől Jodyt.

- Húzzatok a francba! – morogtam átfurakodva közöttük, de hiába, hogy újra ráláttam a teremre, nem volt időm megtalálni őt, mert újabb legyeskedők léptek elém.

Srácok akartak vállon veregetni, csajok puszilgattak volna, ha hagyom, így beletelt pár percembe, mire elértem Henryig, aki maga is egy szép tömeggel volt körülvéve.

- Itt van – jelentettem ki. – Nem láttad, hogy merre ment?

- Nem figyeltem – nézett körbe Henry is.

- Kit veszítettél el, Kyler? – vihogott rám egy csaj, akiről véletlenül tudtam, hogy Missynek hívják, de csak onnan, hogy mindig igyekeztem elkerülni, mint általában azokat a nőket, akik belém vannak zúgva, viszont nem akarok tőlük semmit. Missy a legrosszabb fajtába tartozott közülük. Levakarhatatlan. – Csak nem Jody Whitetakert? Azt pletykálják…

Nem vártam meg, hogy kiderüljön, mit pletykálnak, rákérdeztem.

- Tudod, merre van? – Válasz helyett olyan meglepett arcot produkált, hogy csak legyintettem, és faképnél hagytam.

Kezdtem arra gondolni, hogy Jody észrevett – esetleg látta, hogy más csajokkal beszélek, ettől pedig féltékeny lett –, és ezért ment el. Az is lehet, hogy már úton van hazafelé. Ettől egy cseppet sem lettem jobbkedvű, hiszen arra számítottam, hogy még ma tudunk beszélni. Korábban fel is akartam hívni, aztán úgy döntöttem, az túlzás lenne, gyorsan kikapcsoltam a mobilom, hogy ne legyen akkora a nyomás…

Már azon voltam, hogy egyszerűen utána megyek, amikor hirtelen ott volt velem szemben. Felsóhajtottam, majd megkíséreltem egy gyenge vigyort, mert nem voltam biztos benne, hogy fogja fogadni. Pechemre egy Jody mellett álló csaj félreértette a dolgot, és hangos Kyler! felkiáltással felém indult, Hajpánt elé lépve. Kezdett már nagyon idegesíteni a folytonos nyaggatás, ráadásul tudtam, ha a csaj miatt megint szem elől tévesztem az egyetlen lányt, akivel beszélni akarok, akkor leszedem a fejét.

- Figyelj, fogalmam sincs ki vagy, úgyhogy ne állj az utamba, rendben? – toltam félre határozottan, aztán már el is felejtettem, hogy ott van, mert Jody szerencsére még mindig ugyanott állt.

Komoran nézett rám, amiből leszűrtem, hogy nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam, de ha már ott voltam, nem adtam fel. Elé léptem, megfogtam a karját – talán, hogy ne menekülhessen el –, majd lejjebb hajoltam, kimondva azokat a szavakat, amit nem is akartam.

- Hajpánt, sajnálom, hogy…

- Emery hívott – vágott közbe kissé aggodalmas hangon. – Valami baja van, Kyler. Jobb lenne, ha hazamennél ránézni.

- Mi? – kérdeztem összezavarodva. Egy pillanatra nem értettem, hogy jön ide Emery, aztán leesett a mondandójának értelme. – Mi van Emeryvel?

- Rosszul érzi magát, nagyon gyengének tűnt a hangja, szerintem…

A többit nem hallottam, mert megfordultam, és a karját markolva húzni kezdtem magammal kifelé. Emery sosem volt az az egészségtől kicsattanó fajta, ráadásul egy csomó allergia nyaggatja, ha rosszul érzi magát, az bármi lehet. Egyszer megevett valami kagylót… borzalmas volt.

- Mit mondott, mik a tünetei? – kérdeztem Jodyt, amint végre kiértünk, és a kocsim felé indultam.

- Csak annyit mondott, hogy furcsán érzi magát, meg lehet, hogy lázas. Kért, hogy menjek oda, de én szólni akartam neked.

- Feldagadt valamije, nem lettek kiütései? – faggattam türelmetlenül, fél kézzel a kocsikulcsom után kutakodva.

- Nem tudom – felelte. – Azt mondta, pizzát rendelt, semmi más furcsaság nem jutott az eszébe.

- Szállj be! – téptem fel a Bentley utasülésének ajtaját, azon rágva magam, Emery miért nem nekem szólt. Aztán persze eszembe jutott, hogy kikapcsoltam azt a nyavalyás telefont. A szüleink meg házon kívül vannak, a személyzet hazaengedve…

- Nyugi – érintette meg a kezem Jody, amint beültem mellé, és becsaptam az ajtót. – Ne gondolj rögtön a legrosszabbra, inkább menjünk, és figyelj oda, hogy vezetsz.

Furcsállkodva ránéztem, aztán belém hasított, hogy most először ül mellettem, ahelyett, hogy hátul foglalna helyet, viszont nem ezen akadtam fenn. A keze az enyémen kicsit megnyugtatott. Ez volt nagyon új nekem.

K~y~l~e~r

Óvatosság ide vagy oda rekordsebességgel száguldottunk a kúriáig. Le sem állítottam a motort, csak berohantam a házba, egyenesen Emery szobájába, ahonnét pár pillanattal később fordultam is kifelé a halottsápadt húgommal a karjaim között.

Nem érdekelt a gyenge ellenkezése, olyan ijesztően fehér volt, hogy azonnal a kórház mellett döntöttem. Állítása szerint nem evett tengeri herkentyűket vagy csonthéjas gyümölcsöket, de még macskával sem érintkezett, viszont a homloka forró volt, nem tudott megállni a lábán, és a szédülés mellett émelygés is kínozta.

Befektettem a hátsó ülésre, megvártam míg Jody hátramászik hozzá, és ha lehet még gyorsabban indultam el a legközelebbi kórház felé.

- Nem vettél be semmilyen gyógyszert? – kérdeztem, bár ez nem volt valószínű. Mivel elég érzékeny mindenfélére az otthoni gyógyszeres szekrény csak olyasmivel van feltöltve, ami kipróbáltan nem okoz nála gondokat.

- Nem – motyogta gyengén. – Semmi szokatlant nem csináltam. Még Gerardnál is csak egy pohár vizet ittam.  

- Milyen vizet? – kaptam a szón. – A csapból? Lehet, hogy…

Már épp vázoltam volna, mi lehet a vízben, az olyan nem megbízható helyeken, mint annak a fickónak a háza, bárhol is lakik, de Emery közölte, palackos ásványvízről volt szó.

- Nem lehet, hogy beletett valamit? – fordultam be élesen az egyik kanyarban.

- Nem! – vágta rá Jody zordan.

- Nem, Kyler – sóhajtotta Emery is. – Miért tett volna olyasmit?

- Honnan tudhatnánk? – válaszoltam nem is gondolkodva. – Láthatta, hogy bele vagy zúgva, és gondolta, ad valamit, amitől ellazulsz, aztán…

Nem fejeztem be, mert végre megérkeztünk a kórházhoz. Megálltam az ajtó előtt, és kiugrottam a kocsiból, hogy gyorsan becipeljen a húgom az első orvos színe elé.

- Nem itt kellene parkolnod – jegyezte meg Jody.

- Ha élet-halál kérdése, mindegy hol parkolsz – vágtam rá

Öt perc, és két fenyegetés után (az egyik tőlem jött, a másik nekem érkezett az egyik mentőstől, hogy sürgősen álljak el a bejárat elől) végre kaptunk egy orvost. Mire normálisan leparkoltam a kocsit, és visszaértem, már ki is zártak a vizsgálóból.

- Nyugodj meg egy kicsit! – csitított Jody, mikor fojtottan káromkodni kezdtem. – Inkább hívd fel a szüleid, hogy tudják, mi a helyzet.

- De hát mi sem tudjuk mi a helyzet! – morogtam.

- Azért hívd fel őket. Mondd meg, hogy hol vagytok, nehogy aggódjanak.

Persze mindketten ki voltak kapcsolva, így üzenetet hagytam apám hangpostáján.

- Emery kórházban van, ha meghallgatod ezt, gyere ide! – Elhadartam még a kórház nevét, majd letettem, és feldúltan járkálni kezdtem.

- Kyler, ülj már le! – szólt rám Jody a harmadik köröm táján. – Legalább próbálj meg lenyugodni.

- Hogyan? – kérdeztem, leülve az egyik műanyag székre, ami megreccsent a súlyom alatt. – Hogyan nyugtatnád le magad, ha a legfontosabb személy az életedben beteg, és neked fogalmad sem lenne, hogy mit csinálj? – néztem rá. – Ha bármi történik vele…

Nem fejeztem be, inkább becsuktam a szemem, összeszorítottam a számat, és tovább káromkodtam, ezúttal csak magamnak. Ha nem vagyok olyan hülye, és bekapcsolva hagyom a mobilt, akkor már Emery első szavára eljöhettünk volna.

- Nem fog semmi történni vele, Kyler! Nincs értelme ennyire kiakadnod, hiszen láttad, hogy annyira nincs rosszul. Még az is lehet, hogy csak egy kis influenza.

Kinyitottam a szemem.

- És ha nem? Ha valami komoly baja van?

- Nincsen – mondta magabiztosan. – Oké?

- Oké – fújtam ki a levegőt. Végül is lehet, hogy csak túlreagálom. Mégis meddig tart egy ilyen nyavalyás vizsgálat?

- Szóval… Emerynek tetszik Gerard?

A tenyerembe temettem az arcom.

- Ezt neked nem szabad tudnod! – nyögtem fel. Hogy lehetek ekkora barom? A világ legrosszabb bátyja, pontosan az vagyok!

- Rendben, már el is felejtettem – ütögette meg a kezem. – Próbálj meg relaxálni egy kicsit. Mit szólsz? Megkönnyebbülnél tőle. Csináljuk együtt – fogta meg a tenyerem, elhúzva az arcom elől. – Gyerünk, csukd be a szemed, és ne gondolj semmire!

Hitetlenkedve követtem a példáját, de becsukva a szemem sem éreztem nyugalmat. Igyekeztem nem gondolni semmire, viszont képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a kezét, amelyik az enyémet fogta.

Újra kinyitottam a szemem.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – csúszott ki a számon. – Utálnod kellene azok miatt, amiket mondtam.

- Az, hogy haragszom, nem jelenti, hogy utállak – felelte kelletlenül kinyitva a szemét. – Most Emery a fontos. Na, csukd be!

Nem hallgattam rá, csak néztem, ahogyan lehunyt pillákkal elengedi az összes feszültséget, amire én képtelen voltam, majd mielőtt észrevehette volna, előrehajoltam, és a szájára tapasztottam a számat.

Összerezzent a meglepettségtől, és megkísérelt elhúzódni, de a kezemet nem engedte el.

- Kérlek! – mormoltam a szájára. – Szükségem van most erre… rád – suttogtam, majd pár mozdulatlan pillanat múlva újra csókolni kezdtem.

Ezúttal nem ellenkezett, így nem fogtam vissza magam. A szabad kezemmel játszani kezdtem a nyakában lógó lánccal, közben pedig hagytam, hogy az összes nyomasztó érzés belőlem eltűnjön az egymásra tapadt ajkainkon keresztül. A lehető legsikeresebb relaxációs gyakorlat volt, amit csak el lehetett képzelni.

Csak az orvos hangjára riadtam fel.

- Fiatalember, a húga látni szeretné. – Gyorsan kivontam magam Hajpánt bűvköréből, és felnéztem a dokira.

- Mi baja van Emerynek?

- Ragaszkodott hozzá, hogy ő mondja el – mondta az orvos.

Ez nem hangzott túl jól.

K~y~l~e~r

- Megfojtom – döntöttem el, amikor Emery bevallotta, hogy az a bogyó lehet a ludas, amit Chanel adott neki, és ami a sejtéseim szerint antidepresszáns lehetett.

Már egy ideje tisztában voltam vele, hogy Chanel rendszeresen szedi azokat az izéket, amit a pszichiátere írt fel neki, és amiket mindig úgy emleget, mintha szimpla vitaminok lennének, de azt soha nem gondoltam, hogy meg fogja mérgezni vele a húgomat.

Amint Emery mondta a bogyókat – amik Chanel szerint megnyugtatták volna a Gerarddal való találkozás előtt –, rögtön elmondtam a dokinak a feltételezéseimet, de ő csak annyit mondott, biztosra kellene tudni, mi is volt az, amit a húgom bevett.

Ezen a ponton szerencsére megérkeztek a szüleink, így szabadon távozhattam az újdonsült indulatommal együtt, ami ezúttal nem másra, mint arra az idegesítő kullancsra irányult.

Egyszerűen megkeresem, és kullancsirtást rendezek.

- Velem jössz, vagy szeretnéd, hogy hazavigyelek? – kérdeztem Jodyt a kocsiban, aki épp nagyon halkan volt. Eszembe jutott, hogy talán haragszik a csók miatt. Szerettem volna megbeszélni vele, de nem most. Kivéve, ha nagyon muszáj, és ha azt kéri, hogy vigyem haza.

- Attól függ, mi a terved a lánnyal – mondta kérdőn nézve rám. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne egyedül elengednem téged.

A dühöm és a frusztrációm ellenére elvigyorodtam a szavaira.

- Szerintem sem lenne jó ötlet.

Nem igazán értettem, miért van velem, miért nem ment egyenesen haza a kórházból, ahelyett, hogy engem követett, de egyáltalán nem bántam. Különben is, nyilvánvalónak tűnt, miért is van ott, az pedig még inkább nem volt ellenemre.

Meglehetősen fárasztó volt Chanel keresése, majdnem az egész várost be kellett járnunk, hogy megtaláljam. Tudtam, hogy valami klubba ment, de a szóba jöhető helyek közül csak három volt, ahol egy olyan csaj, mint Chanel megfordulhat.

- Honnan tudod? – kérdezte Jody, mikor ezt közöltem vele.

- Ismerem – vontam vállat. – Megpróbálod még egyszer hívni? – nyomtam a kezébe a mobilom az első hely felé tartva. Már próbáltam korábban, de ki volt kapcsolva.

Elhatároztam, hogy soha többé nem kapcsolom ki a telefonomat. Akármi lesz, ezentúl mindig elérhető leszek.

- Még mindig ki a hangposta. Hagysz üzenetet?

- Nem – morogtam. Már különben is hagytam egy nem túl kedveset.

Megérkeztünk az első klubba, ami a kórházhoz a legközelebb esett, és ahova be sem engedtek volna, ha nem nyomok egy kis pénzt az ajtónálló kezébe. Szorosan fogtam Jody kezét odabent, nehogy elkeveredjen, miközben tettem egy nagyobb kört.

- Nincs itt – jelentettem Hajpántnak, aki érdeklődve nézett körbe.

- Honnan tudod? – ismételte a korábbi kérdését.

- Mert látnánk, ha itt van. Elég feltűnő jelenség bulizás közben – magyaráztam.

Elhagytuk a klubot, és visszaültünk a Bentleybe.

- Egyszerűbb lenne hazamenni, és feltúrni a szobáját? – töprengtem hangosan, miközben indítottam.

- De lehet, hogy a táskájában van a gyógyszer – vetette fel. Igaz, arra nem is gondoltam. Elindultam a második klub felé. – Még mindig nem értem, miért gondolod, hogy csak azokon a helyeken lehet? 

- Az a három legelitebb – vonogattam a vállam. – Nem szereti az olyan helyeket, ahová akárki bemehet. Egyszerűen óriási sznob. Inkább amiatt aggódom, hátha az egyik barátnőjénél kötött ki vagy ilyesmi. Bár, ahhoz még túl korán van.

A másik klub eleve zárva volt valami felújítás miatt, így fordulhattam meg a harmadik felé. Jody a kérésemre megpróbálta még egyszer felhívni Chanelt, de továbbra sem járt eredménnyel. Egy biztos, semmi jóra nem számíthat, amikor végre megtalálom.

Abban a pillanatban, amikor megláttam a harmadik klubban, a táncparkett közepén, ahogy eszelősen rázza magát pár kimeredt szemű fickó gyűrűjében, miközben a húgom kórházban fekszik, tudtam, hogy neki annyi. Felé indultam, de Jody, mintha csak sejtette volna, milyen szavakkal készülök a hajánál fogva kirángatni onnan a kullancsot, megragadta a karomat.

- Kyler, ne csinálj jelenetet! A legfontosabb, hogy megtudjuk, mi a neve annak a gyógyszernek.

Én meg hallgattam rá. Valóban az volt a legfontosabb. Odamentem Chanelhez, és nyugodtan lehívtam a tánctér szélére, ahol nyugodtan megkérdeztem, mit adott pontosan Emerynek, aztán nyugodtan közöltem vele, hogy egy óriási, felelőtlen idióta, majd még nyugodtabban elmagyaráztam, hogy ha legkésőbb másnap délig nem tűnik el a házunkból, nem is számítson több nyugodtságra tőlem.

Hosszú idő óta először úgy éreztem, végre teljesen felfogta, amit mondtam neki

- Na, büszke vagy rám, Hajpánt? – kérdeztem, amikor pár perccel később egy fokkal nyugodtabban elindultunk vissza a kórházba.

Bár a gyógyszerek egy mini cukorkásdobozban voltak, és Chanel nem tudta pontosan megmondani, mi a nevük – viszont esküdözött, hogy veszélytelenek, hiszen ő már egy éve szedi őket–, a klub villódzó fényében valami írást fedeztem fel a tablettákon, amik alapján feltételeztem, hogy az orvos fel fogja ismerni őket.

Kérdőn néztem Jodyra.

- Annyira nehéz volt? – kérdezte.

- Egy tízes skálán… ezer – mondtam, majd önkéntelenül is elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy ugyanezt az összehasonlítást használtam az ő és az előtte levő életem legjobb csókja között. Egy pillanatig meg akartam mondani neki, aztán mégsem tettem.

- Örülök, hogy hallgattál rám. Nem sok értelme lett volna, ha felfordulást rendezel.

- Alternatív módja lett volna a feszültség levezetésének – mondtam. – Bár korántsem annyira élvezetes, mint amit ketten csináltunk.

Erre nem válaszolt, így azon kezdtem gondolkodni, megbánta-e. Nem látszott rajta, hogy haragszik, valami megbánásféle annál inkább.

A kórházba visszaérve a gyógyszer leadásán kívül semmit nem tehettem. Emery elaludt, anyám az ágy mellett maradt, így némi téblábolás után Jodyhoz fordultam.

- Hazaviszlek, jó? Biztos fáradt vagy már – tekintve, hogy bőven benne jártunk az éjszakában, és fáradtnak is tűnt.

Legalábbis ezzel magyaráztam a különös szótlanságát. Mondjuk egy ideig.

- Haragszol még rám? – törtem meg végül a csendet, amikor már majdnem elértünk hozzájuk. – Csak, mert ha akarod, akkor bocsánatot kérek. Nem szoktam, de tőled… még bocsánatot kérni is jobb tőled, mint másoktól, Jody.

- Pontosan miért kérnél bocsánatot? – kérdezte kíváncsian pillantva rám.

- Lehet, hogy azt szeretnéd, de a csókokért nem – szögeztem le makacsul. – Én az összeset élveztem, ha te nem, az csak azért lehet, mert hazudsz. El kell ismerned, hogy nem olyan volt, mintha ettünk volna egy almát.

Vártam a válaszára. Közben meg is érkeztünk hozzájuk, így megálltam a házuk előtt. Még égett odabent a fény, így feltételeztem, hogy valaki megvárta.

- Sosem mondtam, hogy nekem nem esett jól – felelte.

- Inkább gyümölcssaláta volt, nem? – néztem rá reménykedve.

- Mi? – Enyhe rosszallást véltem felfedezni a hangjában, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.

- Gyümölcssaláta, olyan… mindenféle íz keveredése, mert vannak édes és savanyú gyümölcsök, amik… hát, együtt olyan furcsán különlegesek… khm – inkább megköszörültem a torkom. Ez nem ment jól. Nem tudtam elmagyarázni a gyümölcssaláta és a csókunk hasonlatát. Igyekeztem elterelni a témát. – Hát… te hétfőn már el is utazol, igaz? Akkor egy ideig nem látjuk egymást.

- Azért nem hónapokra megyünk el.

- Tudom – siettem a tudomására hozni. – A dinnyekapálás sem tartott olyan sokáig – hümmögtem. – Hát, jó szórakozást. Majd hozz ajándékot.

Fejcsóválva kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Kis híján beindítottam a motort, de aztán meggondoltam magam, és én is kiszálltam.

- Várj! – Megtorpant, mire gyorsan megkerültem a kocsit, majd mellé léptem. – Akarok adni valamit, amiről majd eszedbe jutok – nyúltam a zsebembe, ahol csak a pénztárcám volt.

Álszent voltam, pontosan tudtam, hogy amit akarok adni, az nehezen lehetne a zsebemben, Jody ellenben nem gyanakodott.

- Mit? – kérdezte, lenézve a zsebeimben kutakodó kezeimre.

- Ezt – nyögtem ki, előhúzva az üres kezeimet, amikkel átfogtam a derekát.

Döbbenten nézett fel rám, de én nem hezitáltam, most először igazán magamhoz szorítva megcsókoltam minden technikai tudásomat beleadva abba, hogy komolyan felejthetetlenné tegyem a pillanatot.

Lassan kezdtem ráébredni, hogy mindegy hányszor csókolom meg, egyhamar nem fogom megunni, elfelejteni meg még úgysem. Biztos voltam benne, hogy ebből még problémáink lesznek, de akkor ez volt az utolsó, ami érdekelt.

K~y~l~e~r

Ahogy a napok teltek kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a csókolózás Jodyval az egyetlen program, amit el tudok képzelni magamnak a nyár hátralévő részére, sőt talán az őszre is, úgyis egy egyetemre megyünk. Ennek tudatában elkezdtem kialakítani a húsevőnövény- és méregkertünket.

Emerynek szerencsére kutyabaja sem lett, Chanel pedig végre eltakarodott a kúriából – bár azt hallottam a várost nem hagyta el –, így elég békés napok köszöntöttek rám. Először még nem is akartam a méregkertet, az volt a tervem, hogy szimplán életben tartom Hajpánt húsevő növényeit, amíg haza nem ér, csakhogy az nem bizonyult olyan egyszerűnek.

Kókadozásuk láttán növényszakértőt hívattam, akinek a tervei alapján menő terráriumok kerültek a télikert egy részébe, és mivel túl sok időt töltöttem odabent, figyelve a kancsóka állapotát, kezdtem megunni a koszt. Két kertészt is fogadtam, akik a szobalányok segítségével rendet teremtettek, így végül ott találtam magam egy tiszta, növényültetésre alkalmas helyen, Emery pedig megkérdezte, mit akarok kezdeni vele.

Elmondtam a méregkertet, mire kijelentette, hogy a világ legromantikusabb barátja vagyok, amiért ilyen meglepetéssel várnám a visszatérő Jodyt, ráadásul amúgy is remek ötletnek tartotta, hogy használjuk valamire a télikertet. Elhatározta, hogy segít megcsinálni, mire Jody hazajön. Innen már igazán nem vitatkozhattam vele. Megcsináltuk.

A kertépítés furcsamód jobban összehozott minket, mint akármi más, szinte az egész napot odabent töltöttük és kopott ruhákban szórakoztunk a növényekkel. Igazán csak akkor kezdtem élvezni a dolgot, amikor rájöttem, hogy a húsevő növényeket nem hülyeségből nevezik húsevőnek. Felfedeztük, hogy az egyik kimondhatatlan nevű gaz elejtett valami bogarat, legalábbis a leveleire ragasztotta, és ez annyira érdekesnek bizonyult, hogy Emery és én nekiálltunk figyelni.

Még több szakirodalmat tanulmányozva úgy döntöttem, a kancsóka és a Vénusz légycsapója a legszuperebb növények a világon. Hiába az a sok bogyós, mérgező izé, amelyek mellett az Emery által festett táblák hirdették a legfőbb tulajdonságokat, a terráriumok mellől nem tudtam szabadulni.

- Szétnézhetnénk a kertben néhány szöcske után – vetette fel Emery az egyik délután, amikor épp semmi érdekes dolgunk nem akadt.

- Minek? – kérdeztem rápillantva.

- Hát megetetni a kancsókát – mosolygott rám. – Fogadok, hogy belefér egy egész szöcske. Szerinted?

Mérlegeltem egy szöcske méretét a kancsókához képest.

- Nem tudom. Nem biztos, hogy megbirkózna akkor falattal.

Csak egy módon deríthettük ki, nekiálltunk szöcskét vadászni. Emery kerített egy üres üveget, amiben régen dzsem volt, aztán elindultunk a küldetésre. Épp egy nagyon fürge, de kellőképpen nagy példányt igyekeztem becserkészni, amikor félreismerhetetlen nevetést hallottam.

- Kyler, mit csinálsz te ott?

- Hajpánt? – kéredzkedett az arcomra a régi ismerősként üdvözölt levakarhatatlan vigyorom, majd felugrottam.

Ha választhattam volna, nem úgy döntök, hogy egy kiszolgált, szakadt farmerben és egy sárfoltos, nyúlott pólóban lásson viszont, a körmöm alatt sötétlő koszréteggel, mint valami csövest, de már mindegy volt.

Izgatottan végigvéve mit kell megmutogatnom neki a méregkertünkben – a saját, még bevetetlen földrészét, ahová azt ültethet, ami akar, az Emery által kitalált kisszekrényt, melynek az egyik polcán az én, a másikon az ő cuccainak van hely, a neki vásárolt legundokabb zöld színű nyéllel ellátott (ami biztos tetszeni fog neki) mini szerszámkészletet, vagy a terráriumokat, hogy csak a legjobbat emlegessen –, az üdvözlésére siettem.