14. fejezet

14.      „Nem akartad? Miért nem???”

Jody

Amint felébredtem, azt kívántam, hogy a fagyos hangulatú este után kellemes reggelre virradjunk, és minden olyan legyen, mint régen – vagyis mint pár napja Olaszországban. Ez nem volt túl nagy kérés, így megnyugodva keltem fel az ágyból, és mentem oda az egyik ablakfülkéhez. Kinyitottam az ablakot, és beengedtem a már nem is olyan korai friss levegőt. Úgy tíz felé járhatott az idő. Felmásztam a két szélről lefüggönyözött kanapészerűségre, és az egyik díszpárnát magam alá téve elhelyezkedtem japánülésbe. Megtaláltam a tegnap este kanapéra hajított tarisznyámat, amiben váltásruhán kívül semmit sem találtam, pedig azt hittem, hogy régebben becsempészett könyveim még mindig oldalzsebében lapulnak. Kár, mert most lett volna időm dolgozni a félkész bestiáriumon.

Kelletlenül álltam fel, hogy tennivaló után nézzek. Teljesen kiment a szememből az álom, tehát alvásról szó se lehetett. Kyler úgy aludt félig a vackán, félig a csupasz padlón, mintha egy kocsmai verekedés után lábadozna. Jobb híján körüljártam, mindenhonnan megnéztem, hol bökjem meg úgy, hogy felriadva ne üssön meg a nagy kapálózás közben. Kiruccanásunk alatt megtanultam, hogy a nyakához semmilyen körülmények között nem szabad hozzáérni, de máshol se nagyon akartam fogdosni, főleg azért, mert egy régi nadrágon kívül semmi se volt rajta.

Igazán felvehetett volna valamit, bosszankodtam, aztán ráesett pillantásom saját meztelen lábaimra, amiket félig se takart az éjszakára felvett póló. Végül arra jutottam, hogy szégyentelenségünk akár jó jel is lehet, mutatja, mennyire távol állnak tőlünk az egymással kapcsolatos érzéki gondolatok. Igen, akár a bátyám is lehetne, sasszéztam el mellette, de meg kellett állnom a nagy nevetéstől. Kezeimet számra tapasztottam, nehogy meghallja, és még nekem kelljen magyarázkodni, miért vihorászok eszméletlen teste fölött. A bátyám! Jó vicc, legjobb esetben is csak egy nem túl közeli fiúbarát.

Eszembe jutott, hogy hozzávághatnám a szobában töménytelen mennyiségben fellelhető párnák egyikét, arra biztos felébredne, és ha tisztes távolból dobom, nem lehet belőle bajom. Felvettem az egyik henger alakú párnát, majd óvatosan megröptettem. Apám szerint sose álltam jó dobó hírében, hát… igaza volt. A mellkasát céloztam meg, de arcán puffant a párna.

- Kyler, ideje már felkelned! – kiáltottam rá, igyekezve elfojtani a feltörő nevetést.

Felült a párnatengerben, és álmosan kereste, merre vagyok. Mikor meglátott, még jobban elkerekedett a szeme, vagy észrevette a függöny mögül bőszen betörő napsugarakat, vagy újra eszébe jutott, hogy velem aludt egy szobában.

- Nem merészeltél megdobni egy párnával, igaz? – kérdezte hüledezve olyan hangon, mintha legalábbis felségsértést követtem volna el. Nagy levegőt vettem, nehogy elnevessem magam, de egy mosolyt képtelen voltam megállni. Annyira jól esett a párnadobálás!

- Mi van, ha mégis?

Nem hittem volna, hogy erre azonnal visszaadja a kölcsönt, és elkezd dobálni, pedig sajnos meglehetősen gyorsan reagált, és ha tehette volna, szerintem a takarót is nekem hajítja. Nagy szerencse, hogy előrelátóan semmi törékeny nem volt a szobában. A tulajok szerintem inkább a vad szeretkezés okozta károkat akarták megelőzni, mint a párnacsatákat, de nekünk egy kutya volt, és jól jött.

Jó rég nem sikítoztam már, de most kijött belőlem, mikor menekülőre kellett fognom a dolgot. Az ágyon át akartam meglógni, hogy a folyosóra kiszaladva biztonságos zónába érjek, hiszen oda Kyler talán nem követett volna párnával a kezében, de nem jutottam el a folyosóig, sőt még az ajtóig sem, mert megragadott, és az ágyra nyomott.

Már azon járt az eszem, hogy kúszva közelítsem meg az ajtót, vagy guruljak oldalra, hátha úgy lehuppanok az ágyról, és nem ér el Kyler, mikor váratlanul elengedett. Ó, gondoltam magamban, ezt az amatőrt, és sietve megfordultam, hogy közöljem vele, nyertem. Már épp kezdtem volna mondani neki, mikor észrevettem, hogy nem húzódott arrébb, mint ahogy azt tennie kellett volna a párnacsata végeztével, hanem hozzám hajolt. Elhűlve néztem rá, aztán gyorsan behunytam a szememet, remélve, ha kinyitom, eltűnik felőlem, de ezen kilátásomtól a következő másodpercben búcsút vehettem, tudniillik Kyler megcsókolt.

Az első pillanatban még azt hittem, sima puszit nyom a számra, de a következőben már komoly hajlandóságot mutatott egy mélyrehatóbb ismerkedési formára, ami részemről nem volt okés. Különben is épp ziháltam a párnacsatától, mielőtt megcsókolt, így még azt a kis levegőt is elvette tőlem, ami volt. Nem voltak olyan illúzióim, hogy a levegőhiánytól érzem olyan képtelenül finomnak a csókját, hogy szinte nagyobb erőfeszítésembe kerül arrébb lökni, mint visszacsókolni, tudtam, hogy nagyon jó pasi, de azt is, hogy ő Kyler. Nem volt jó ötlet smárolással elrontani egy gyümölcsöző majdnem-baráti kapcsolatot.

Amikor lelöktem magamról, akkor vettem észre, hogy ő is nehezebben vette a levegőt, tehát záros időn belül neki is szüksége volt oxigénre, mégis úgy tapadt rám, mintha soha többé nem akarna leszállni a számról. Ez nem volt éppen újdonság olyan szempontból, hogy régen a középsuliban sokszor láttam, ahogy össze van tapadva egy lánnyal, de hogy ezt majd egyszer velem is megcsinálja, azt nem hittem volna.

Fejembe hasított a fájdalom, mikor felültem az ágyon.

- Ha van rá egy mód, most álljunk le a tapasztalós játékkal – mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Mi? – kérdezte a kelleténél bódultabban. Nem tudtam eldönteni, hogy színészkedik vagy túl keményen csapódott a fejének az egyik párna, de reméltem az utóbbit, és próbáltam nem gondolni egy harmadik lehetőségre.

- Gondoltam, hogy előbb-utóbb rá fogsz ugrani egy lányra, de lehetne, hogy ne én legyek az? – Hátrébb másztam. – Nem akarlak megsérteni, de nem emlékszem, hogy flörtöltem volna veled ma reggel, vagy, hogy egyéb úton jeleztem volna, hogy nyugodtan mássz rám.

- A párnacsata a hibás. – Úgy beszélt, mintha megsértődött volna a feltételezésre, hogy félreértette jelzéseimet. Lemászott az ágyról. – Hülye dolgok jutnak róla az ember eszébe.

- Tényleg ezért csókoltál meg? – kérdeztem. A fürdőszoba felé indult. – És szerinted hülye dolog a csókolózás? – tettem hozzá, mert gondoltam, ha már szóba került, akár haladhatok is Kyler személyiségfejlesztésével.

Nem volt egy nyerő ötlet, válasz nélkül ment be a fürdőszobába. Felkeltem az ágyról, és arrébbrugdaltam néhány párnát.

- Miért nem mesélted, hogy a barátnőiddel párnacsatázni is szoktál? – kiabáltam. Hallotta, mert nem zárta be a fürdő ajtaját.

- Ne szólj hozzám!

- Mi? Hogy én ne szóljak hozzád? De hát megcsókoltál! Tudod, mit csinálsz? Bort iszol és vizet prédikálsz, emlékezz csak a gesztenyés srácra! Vagy egy McNeil-Stone kaliberű fiúnak nem olyan a csók, mint más hala…

- Be ne fejezd! – jött ki az ajtóhoz, és megragadta a kilincset, készen arra, hogy bevágja. Beharaptam a számat, miközben azon gondolkoztam, mit mondjak.

- Csak meg akarom érteni, mit miért csinálsz – mondtam egyenesen a szemébe nézve.

- Van, amikor jobb nem bolygatnia dolgokat, rendben? Csináljunk úgy, mintha semmi sem történt volna.

Ez egy kicsit rosszul esett, de számítottam rá.

- Ezért teszed tönkre a lányokat – reagáltam karba tett kézzel, a két ablakfülke közötti résznek támaszkodva. – Mikor kedved van, csinálsz velük valamit, aztán azt mondod nekik, hogy „Nézd, bébi, ez meg sem történt, rendben?”

- Most nem róluk van szó, hanem rólunk. – Hangja a legkevésbé se volt a szokott kedves, nevetős, könnyed. Azt hiszem, határozottan idegesítettem.

- Oké, rólunk. – Két kézzel lejjebb húztam magamon a pólót, hogy jobban takarja lábaimat. – Tetszem neked?

Úgy tűnt, méltóságán alulinak tartja a válaszadást, mert megfordult, és bevágta az ajtót. Mikor tíz perc múlva előkerült, sokkal tartózkodóbb volt, és alig nézett rám. Odamentem hozzá megköszönni, hogy elhozott a királyi esküvőre, de épp a cuccait pakolta indulatos mozdulatokkal, így csak gyorsan ledaráltam mondókámat, és már mentem is átöltözni.

Legközelebb a kocsijában szólt hozzám, de akkor is csak a közúti biztonságra hívta fel figyelmemet.

- Kösd be a biztonsági övet.

Se Jody, se Hajpánt. Egyébként is le voltam hangolva, mert vissza kellett vennem a szoros fekete ruhát, de ettől még rosszabb lett a kedvem. Miért mindig a legjobb pillanatok után kell elromlania a dolgoknak? Nem akartam ennyiben hagyni ezt a szép esküvős ajándékot.

- Tudod, mit? – hajoltam előre Kylerhez, és próbáltam a lehető legkedvesebb lenni. – Nem is haragszom a csók miatt, főleg azért, mert van egy csomó olyan ember a világban, akinél szívesebben csókolózom veled. Lehet, hogy tényleg a párnacsata miatt volt az egész, és ezzel üzent az ég, hogy gondolkodjunk el azon, mit miért teszünk. – Ez így mentorgyanús volt, ezért gyorsan hozzátettem. – Szóval lennél szíves írni nekem egy ötszáz szavas fogalmazást arról, miért csókoltál meg?

- Nem! – nézett rám felháborodva Kyler. – Az az én dolgom!

- Igaz is, miért tartozna rám, hiszen csak olyan fél percig vetted igénybe a számat – szóltam vissza csípősen, de aztán normális hangnemben folytattam. – Tényleg érdekel, és jó lenne, ha magadnak is tisztáznád a dolgot. Mostanság nem fogok ráérni úgy négy-öt napig, segítenem kell a rokonságnak meg a projektjeimnek, de utána találkozhatnánk, és akkor ide is adhatnád a fogalmazást. Nehogy megszökj nekem! – böktem meg játékosan. Jól tettem, hogy hátra ültem, mert még attól se kellett tartanom, hogy lekap.

Erre már elnevetette magát.

- Ha azt hiszed, hogy papírra vetem a gondolataimat, bolondabb vagy, mint hittem!

- Ez van – mosolyodtam el, és napellenzőként szemem elé tartottam a kezemet. Ezért hihette azt, hogy nem látom, hogyan néz rám a visszapillantóban. A napszemüvegéért nyúlt, és feltette.

- Jody!

- Igen? – Kiértünk a fák mögül, így alig láttam a nagy napsütéstől, de azért próbáltam rá fókuszálni. Borzasztóan vigyorgott, mint akinek megduplázódott az önbizalma.

- Kipróbálnád még egyszer, mi?

Ha lett volna nálam párna, bizonyisten hozzávágtam volna!

J~o~d~y

A Maccoby suli egyik alsó osztálytermében voltunk, és azon ügyködtünk, hogy senki ne unja halálra magát a nyáron. Ezen a héten anya vállalta magára a napközis osztály vezetését, és mivel a legtöbb sürgető dolgot elvégeztem az utóbbi napokban, csatlakoztam hozzá. Míg ő telefonált, én a gyerekek körül segédkeztem.

- Persze, Mrs. M, soha nem jutna eszünkbe, hogy saját felelősségünkre napközis osztályt hozzunk létre a nyár alatt – szólt bele anyám a telefonba, miközben próbálta szétosztogatni a körülötte hemzsegő gyerekeknek az ecseteket.

Végre letette a telefont. Reméltem, hogy bír rám szánni egy kis időt, de a gyerekek mellett nehéz volt szabad percet találni. Odaadtam nekik pár tubus régi festéket, amit a pincében találtunk tegnap nővéremmel, aztán anyámhoz fordultam.

- Anya, beszélhetnénk? Kérdeznék tőled valamit.

- Mindenki ezt teszi, kicsim – felelte szórakozottan, de egy másodpercig se nézett rám, helyette ide-oda forgott, keresve a rozoga festőállványokat, a gyerekek nehogy a falakat kezdjék el pingálni. Bár, ami azt illeti, azokra is ráfért volna egy kiadós festés. – Jody, megtennél nekem valamit? Átmennél az oviba, és kérnél pár rongyot a dajkától? Menj a Méhecske csoportba!

Így hát átmentem a Méhecske csoportba. A gyerekek éppen uzsonnáztak – méghozzá mi mást, mint dinnyebefőttet? -, ezért a dajkának nem volt ideje elkalauzolnia a raktárba. Mivel már többször jártam ott, nem is igényelt az útvonal különösebb segítséget, csak a rongyok tárolóhelyére voltam kíváncsi. Mikor aztán benyitottam a raktárba, majdnem nekimentem a plafonról lelógó papírmadár seregletnek, amely a repedezett mennyezetet volt hivatott takarni. Magamhoz vettem néhány se nem tiszta, se nem piszkos rongyot, és azokkal kezeimben kifurakodtam az ajtón, amit a huzat becsapott mögöttem. Ahogy elnéztem a folyosó kocka alakú kis ablakait, azokra is ráfért volna egy nagytakarítás, sőt praktikus lett volna az egészet úgy kiverni, ahogy vannak, és egészségesebb fényviszonyokat biztosító ablakokat venni az ovinak.

Miközben azon méláztam, milyen jó agresszió-levezető gyakorlat lenne az ablakkitörés, és hogy egy csapatnyi ismerősöm szívesen benne lenne a dologban, észrevettem egy ismerős kocsit az óvoda előtt. Nagyon nem akartam találkozni a kocsi tulajdonosával, ezért óvatosan lesettenkedtem a hátsó lépcsőn, és átlopóztam a két épületet összekötő kis kerten, hogy visszaérjek a biztonságot jelentő osztályterembe, ahol az egyik kisfiú éppen meg akarta magát csapatni árammal.

- Ilyet nem csinálunk! – szóltam rá hangosan, és már szaladtam is felé, hogy elvegyem a kezét a konnektortól, de valaki megelőzött, és elhúzta a kisfiút a fal mellől.

- Nézd csak, Elinor néni milyen érdekeset mutat! – állította menetirányba a kisfiút a férfi, majd amikor a gyerek elrohant, felém fordult. – Jó újra viszontlátni, Jody.

Én nem mondhattam el róla ugyanezt, álmomban sem hittem volna, hogy rongyokkal a kezemben és össze-visszaálló hajjal lát majd viszont. Egész napomat családommal és a gyerekekkel készültem tölteni, ami rendszerint együtt járt mindenféle piszokkal, ezért ma még annyira se törődtem a külsőmmel, mint korábban, reggel megmostam az arcomat, a hajamat, utóbbit kifésültem és hagytam magától megszáradni, felkaptam magamra valami kényelmes ruhát, és ezzel véget is ért toalettem összeállítása. Max jól nézett ki, nem volt az a ’mindenhova öltönyben járok’ típus, most is sportosan öltözött fel, arcán aranyos mosoly ült. De ha öt évvel idősebb lettem volna, akkor se kezdtem volna újra vele.

- Mit keresel itt? – kérdeztem kissé modortalanul, majd kijavítottam magamat. – Azt hittem, Benjiért jöttél.

- Láttam édesanyádék hirdetését az újságban, és hoztam be nekik pár cuccot, a portás beengedett, hogy letegyem őket. – A háta mögött felhalmozott újságtömbökre és játékokkal teli két nagy zsákra gondolhatott. – A folyosóra akartam pakolni az összeset, de egy kislány azt mondta, hogy hozzam be, mert szeretne játszani a társasjátékkal, aztán észrevettem, hogy édesanyád itt van. Szerettem volna vele beszélni a gyerek továbbtanulását illetően, de úgy látom, elfoglalt.

- Mindig az – tettem le a rongyokat az egyik gyerekméretű szekrényre, és felkaptam az oviba szánt újszülött nagyságú játékbabát, legyen valami a kezemben. Különben is összenyomódott a feje, valamit kezdeni kellett vele. Megfordítottam a babát, és megtaláltam a behorpadás okát.

- Sok a munka mostanában, nem igaz? Remélem, azért összejön az adomány.

- Nem úgy tűnik. Azért próbálkozunk. Ha akarsz, kérdezhetsz tőlem is – ajánlkoztam.

Nem mintha szívesen csevegtem volna a volt pasimmal arról, hogy a gyereke melyik sulit fogja választani két éven belül, de már azt is nagy szerencsének tudtam be, hogy mikor ránézek, semmit sem érzek iránta, talán csak egy árnyalatnyi nosztalgiát. Felnéztem rá, és láttam, hogy ő meg engem figyel.

- Rendben, akkor a beiratkozásról szeretnék többet megtudni, konkrétan, hogy elég az óvodai iskolaérettségi teszt, vagy szükség van egyéb iratokra is?

- Minderre a válasz megtalálható a prospektuson, de ha már úgyis itt vagy, elmondanám, hogy a legtöbb iskolával ellentétben…

Nem folytattam, mert csörögni kezdett a mobilom. Kíváncsian nézett rám.

- Bocsi, egy pillanat.

Felvettem, és karomon a babával elfordultam.

- Gerard, nem megmondtam, hogy délután nem érek rá? Elhiszem, hogy nem jó, de előbb-utóbb mindennek vége lesz. Gondolj arra, hogy mikor hazajössz, nekem akkor kell mennem egy teljes hétre, és nem vagyok benne biztos, hogy túl fogom élni Estee célozgatásait. Nyugi, nem árvultunk el nélküled, itthon minden rendben van. – Addig birizgáltam a baba fejét, míg az még jobban össze nem nyomódott. - Most le kell tennem, rendben? Nehogy add Olive-ot! Á, te vagy az? Miért is ne akarnék beszélni a legjobb barátnőmmel, ugyan már! Nem, nem Kyler miatt! – suttogtam dühösen a telefonba. – Nem az ő hívását várom, különben is rengeteg dolgom van, nektek nem? Rendben, várlak titeket haza!

Kinyomtam a hívást, és eltettem a mobilomat. A baba ott himbálózott a kezemben, még rosszabb állapotban volt, mint mikor felvettem.

- Bocs, a barátaim értenek az időzítéshez. Szóval a beiratkozásnál tartottunk. Érvényes másolatot kérünk a gyerekfelügyeletitől, legalábbis a te esetedben, plusz mostanában minden elsős felvételekor meg szoktuk nézni…

- Jody! – szakított félbe anya, valahonnan hátulról jött kiáltása. – Átugranál még egy kis szappanért? Nem hittem volna, hogy az előző karton ilyen gyorsan kifogyott, de ez is mutatja, mennyire adunk a higiéniára!

Mielőtt felelhettem volna, újra csörögni kezdett a telefonom.

- Igen? – szóltam bele, és reméltem, hogy ingerült hangom hallatán bárki is az, azonnal leteszi. Legnagyobb meglepetésemre Tamy volt az, és esze ágában se volt letenni.

- Szia, Jody! – szólt bele azon az éneklős hangján, amit úgy kedveltem. – Valamikor a héten nem iszunk meg együtt egy teát? Örülnék, ha összefuthatnánk.

- Most nem alkalmas – mondtam neki az igazságnak megfelelően. Különben is, több héten keresztül nem keresett, hogyhogy most jutok eszébe? Elhessentettem egy gyereket, és arrébb húztam a tudományos könyvekkel megpakolt szőnyeget, hogy addig se kelljen Max mellett állnom. – De később felhívlak, rendben? Úgy nyolc körül. Szia! – Letettem volna, ha nem szól még bele.

- Jody, várj, beszéljük már meg most, mert tudod, rengeteg más dolgom van, de persze veled is szeretnék találkozni, mesélhetnél, meg én is elmondaná, mi van velem mostanában!

- Rendben, majd később valamikor megbeszéljük, de most igazán…

- Annyira kíváncsi vagyok a nyári élményeidre – áradozott Tamy. – Imádom a nyári kalandokat, olyan izgalmasak, nem gondolod?

Ideje volt összeszednem magam, és rendet teremteni. Magam elé képzeltem Kyler anyját. Ha tőle nem rezeltem be, akkor meg kell tudnom védeni magamat a volt barátnőmtől.

- Nézd, Tamy, szívesen találkozok és beszélgetek veled később, de nem most. Leteszem, és nyolc körül visszahívlak, addig is kellemes pihenést! – Sietve eltettem a mobilt.

- Hol van már az a szappan? – bukkant fel egy duci tanárnő, aki mindenkinek csak parancsolgatni tud, de ő maga két szívószálat se tett soha keresztbe. Visszafogtam magam, és Maxhoz fordultam.

- Szóval a felvételnél nem csak a szokásos dolgokat nézzük, mint a rajzkészség…

Abbahagytam, mert közelebb lépett hozzám. Azt hiszem, a vállamra akarta tenni a kezét, de aztán meggondolta magát.

- Jól vagy, Jody? Feszültnek tűnsz.

- Úgy nézek én ki, mint akinek menten idegösszeroppanása lesz? – nevettem fel. Már hogyne lettem volna feszült, amikor mindenki engem zaklatott, és még ő is feltűnt? Már csak Kyler hiányzott. Ez utóbbit gyorsan visszaszívtam.

- Édesem, már a baba fejét csavargatod.

- Hoppá. – Letettem az egyik műanyagszékre a babát, aminek a feje a sok csavargatástól valahogy visszaállt eredeti méretére. Úgy döntöttem, elmondom Maxnak, mi bajom van. – Mostanában rengeteg felé kell figyelnem, az átlagosnál nehezebben győzöm.

- Merthogy...? – Reméltem, hogy érdeklődése nem több puszta udvariasságnál. Semmi kedvem nem volt újra belébonyolódni. Szerencsére nem is láttam erre sok esélyt.

- Mert sokkal többel kell boldogulnom, mint rendesen, és ez zavar – feleltem zárkózottan. Észrevette, hogyan reagálok, és még jobban fürkészett.

- Ez nem vall rád – közölte egyszerűen. – Mindig mindent pompásan a kezedben tartasz, hacsak nem érint meg valami intenzív érzelem, mert akkor összekutyulod a dolgokat.

- Milyen kedves – mosolyodtam el fancsalin, és már majdnem elkezdtem mondani, hogy „Teljesen tökéletesen jól vagyok.”, amikor eszembe jutott, mikre gondoltam Emery bulijának éjszakáján. Megerőltettem magamat, és rá néztem. – Oké, van valaki, akin nem tudok kiigazodni. Egy fiú.

- Rögtön gondoltam – mosolyodott el halványan Max. – És milyen? Illik hozzád?

- Nem úgy egy fiú, csak egy fiú, vagyis nem csak egy fiú, hanem egy olyan fiú, aki nem jöhet szóba, de fontos. Érted? – Én magam se nagyon értettem, de ő rábólintott. – Vele van bajom.

- Azért, mert nem jöhet szóba? – próbált rátapintani a lényegre.

- Nem, hanem mert nem értem, miért fontos. Az eszemmel tudom a miértéket, de mégse olyan kapcsolatban vagyok vele, amilyenben a logika szerint lennem kellene. Tegyük hozzá, ő se könnyíti meg a dolgomat, és Istenem, még veled is róla beszélek!

- És az olyan rossz? – kérdezte bizonytalanul Max. 

- Igen, mert… az. – Éreztem, hogy az értelemnek halvány nyoma sincs szavaimban, de nem érdekelt, más indoklást úgyse tudtam volna kitalálni. – Szerinted minden pasinál úgy van, hogyha nincs khm… lehetőségük találni csajt, akkor arra vetik rá magukat, akit elsőre meglátnak?

- Attól függ, mennyi időt kell külön tölteniük, nyilván nem teszik annyira magasra a mércét, és ráfanyalodnak arra is, aki korábban nem jött volna be nekik, de miért kérded ezt? Aligha hinném, hogy a te esetedben erről lenne szó. – Persze, hogy nem erről volt, engem nem az érdekelt, hogy kire és hogyan fanyalodnak rá a fiúk, hanem hogy hajtja-e őket valami, vagy ostobaságaikat nem lehet ráfogni a természetre. – Téged bárki elfogadna, Jody.

- Kedves, hogy ezt mondod – mosolyogtam rá. – És csak hogy tudd, nem vagyok szerelmes abba a srácba.

- Egy szóval se mondtam. Hogy hívják különben?

- Kyler McNeil-Stone a neve, nagyzolóan hangzik, nem gondolod? – Felvettem az egyik eldobott műanyag poharat, és már azon gondolkodtam, merre is van az ovi mosdója.

- Várjunk csak, Jody! Végig arról a kölyökről beszéltél? Ő az, aki összezavar, és aki fontos neked? – Éreztem, ahogy elvörösödök. Így kimondva kétértelműen hangzott a dolog. – Azzal a gyerekkel vigyázni kell, nagyon rossz a természete, hamar ráun mindenre.

- Ez azért túlzás – védtem meg Kylert, mert emlékeztem, milyen állhatatosan foglalkozott a gyerekekkel a kirándulás alatt. – És ne hívd kölyöknek, nem is az.

Max előrelendült, így egészen közel került hozzám.

- Ne számíts tőle semmi jóra. Komolyan mondom.

Ekkor jött meg anya, rosszallóan nézett ránk, mikor meglátta, milyen közel vagyunk egymáshoz, de jelmondatához híven nyugodt és kedves maradt, így még ő megmutogatta Maxnak a prospektust, elmehettem szappanért.

J~o~d~y

- Kitálaltál a mostani pasidról az ex pasidnak? – faggatózott Clementine. A magam részétől megadóan követtem, és nem szóltam bele eszmefuttatásába. Azt se tudtam, merre járunk, csak bóklásztunk pipacscsokorral a kezünkben, amiket a teaház külső részére szántunk. Eső után különösen szívderítő volt sárba süppedő lábbal keresni a keményebb részeket, de Clem szerint a pipacsért mindent. Én is imádtam ezt a virágot, ezért vele tartottam.

- Most mondd meg, nem vagyok egy futóbolond? – kérdeztem gúnyosan, mikor egy hosszú monológ végére ért. Egy bizonyos pontig szórakoztatott vadregényes gondolkodása. De mikor együttérző mosollyal azt mondta, hogy „Semmi baj, Jody, a szerelmesek már csak ilyenek.”, nem bírtam tovább. – Nem vagyok szerelmes!

- A helyedben én is ezt mondanám – bólogatott Clem, miközben egy zömök fa felé tartott. – Nem is gondolok rá olyan sokat, csak naponta húsz órát, kit érdekelnek azok a ragyogó kék szemek, és így tovább.

- Engem tényleg nem érdekelnek Kyler szemei. Tudod, mi érdekel? A lista. Nate és a teknőse. A suli sorsa. Méghozzá ebben a sorrendben. Szerinted ebbe hogy férne be egy pasi?

- Egyszerűen – felelte vidoran, és kis szökkenésekkel haladt előre. – Annyira irigyellek, hogy szerelmes vagy! Nálam az első bódulat már elmúlt, bár még mindig szeretem a páromat – majd azért mesélj róla, jó?

- A párodról? – Véletlenül nekikoccantam, amikor megtorpant. – Mi az?

- Ez valami isteni jel – suttogta, és alig bírt magával. Általában ilyen, ha a teaházon kívül van, de most még valamitől fel volt turbózva. – Tudtam, hogy pipacsot kell szednünk, de azt nem, hogy miért, és most nézd meg!

Odanéztem, amerre mutatott, és meghűlt ereimben a vér. Kyler kocsiját láttam meg felénk közeledni. Nem kellett volna menet közben bekapnom egy csokit, mert most majdnem a torkomon akadt, krákognom kellett, hogy lecsússzon. Számítottam Kylerre, hiszen letelt az előírt négy nap, de nem így és nem itt.

- Nézd, ott hagyja a kocsiját! Milyen romantikus! – rikoltozott barátnőm.

- Vagy csak van annyi esze, hogy nem hozza be a sárba?

Nem hallgatott rám, ugrándozni kezdett, amitől cipője egyre mélyebb merült a ragacsos sárban. Újabb hevület lett újjá rajta, megragadta kezeimet.

- Milyen tüneményes szerelmi jelenet lenne ebből, ha nem lennék itt! Várj, megyek is!

- Hogy micsoda? Itt akarsz hagyni?! – Nagyon úgy tűnt, hogy így áll a helyzet, már nézte is, merre menjen, hogy elkerüljön minket. – Megyek veled, már úgyis elég virágot szedtünk!

- Maradnod kell, hiszen hozzád jön!

- Erre semmi jel nem utal – néztem Kyler felé, aztán vissza izgága barátnőmre. – Na, jó, megvárom, és megkérdezem, mi járatban van, de ha már el akarsz menekülni, legalább a pipacsokat vidd.

- Nem, nem, azok maradjanak nálad, jól festenek a kezedben.

Tetőtől talpig végigmért, ujjongott egy sort, két oldalról megpuszilt, és már ott is hagyott. Még meg se fordultam, máris hallottam Kyler hangját a hátam mögül.

- Pipacsszedőben? – Baromi gyorsan odaért mellém, és úgy egyensúlyozott, hogy ne kelljen belelépnie a legsárosabb részekbe. Mint mindig, most is kifogástalanul nézett ki, de nekem jobban tetszett, mikor a régi nadrágjában volt. Nem mintha ez számított volna.

- Mint látod – fordultam felé. Észrevettem, hogy van valami az egyik kezében. – És te?

- A teknősömhöz jöttem ki. Nem szoktam egyébként – mondta gyorsan, mintha az akkora bűn lenne. – Utána hozzád is be akartam ugrani, de inkább most odaadom ezt. Leírtam, hogy miért csókoltalak meg. Nem lett ötszáz szó, de ha kevés, visszaveszem. – Gyorsan kivettem a kezéből, mert érdekelt, miket írhatott össze. Eszembe jutott a pipacs.

- Hm, nem akarsz vinni pár szálat a teknősödnek? Az állatok ugyanúgy megérdemlik, mint az emberek.

Elvett négy szálat, de még mindig a papírt bámulta.

- Figyelj… csak, hogy tudd, sok időmbe került megírni, úgy olvasd.

- Úgy fogom – mosolyogtam rá. Míg elsétált az egyik dombhoz a pipacsokkal, a maradék virágot a karomra fektetve hajtottam szét a papírt, gondoltam, amíg a teknősnél van, el is olvasom. Ahogy végigpillantottam a papíron, vagy három tucat mondatot láttam rajta.

Miért csókoltalak meg?

Gondoltam, hogy első osztályú tapasztalatban lenne részed.

Ha van a listádon olyan pont, hogy Fenomenális csók, ezzel az megvan.

A párnacsaták néha furán sülnek el, talán ez egy ilyen lehetett.

Azt hittem, hogy te is akarod. (Nem akartad? Miért nem???)

- Hogy mi van? – suttogtam, nem hittem a szememnek. Még egyszer elolvastam a negyedik pontot, aztán Kyler után néztem. Sürgősen beszélnem kellett vele.