17. fejezet

17.      Szerelem? A francokat!

Kyler

- Remélem nem volt marcipános – mondta, miután elhúzódott Kyler McNeil-Stone egyik legvadabb csókcsatájából, amiben ő volt az egyik főszereplő. Úgy nézett rám, mintha vele minden nap történne ilyesmi, aztán megfordult, aztán lesétált a pályáról.

Az első gondolatom az volt, hogy utánamegyek, és csókolom még pár percig, de aztán csak vállat vonva elvigyorodtam. Nem megmondtam, hogy meg fog csókolni? Igaz, kicsit rá kellett segítenem, de nem kényszerítettem, és a szája előbb volt az enyémen, minthogy elveszthettem volna az önuralmam. Persze ezután már nem tudtam gondolkodni, de ez nem is fontos. Előtte észnél voltam!

Igyekeztem kifújni magam, mert az a pár másodperc jobban kifárasztott, mint a tenisz Jodyval. Legszívesebben leültem volna, sőt még az ütőt is nehéznek éreztem a kezemben. Ugyanakkor nem lehettem anyámasszony katonája, aki kipurcan egy szimpla smártól, még akkor sem, ha az olyan döglesztően meredek, mint Hajpánt csókja. Az igazat megvallva ezt nem néztem volna ki belőle. Úgy tapadt rám, mint egy kis pióca. Egy cuki, almazöld girnyó fajta.

Miközben utána sétáltam, próbáltam rájönni, miért is vigyorgok ennyire. Szabályosan kényszerítenem kellett magam a komolyságra, de a szám – szegény, érzékenyre szívott ajkaim – még mindig nem feddte el a fogaimat. Üsse kő, akkor vigyorgok.

Semmi sem komoríthatott volna el jobban, mint az, amit a húgomon láttam, amikor elég közel értem, hogy láthassam őt, Jodyt, meg azt a hitvány fickót, akibe Emery belezúgott. Arcát könnyek csíkozták, miközben kényszeredett mosollyal tűrte, hogy a pasas és Jody a karját simogassa.

- Semmi baj, kicsi! – mondta épp a mocsok. – Nem olyan nagy ügy, ezért nem érdemes sírni.

- Mit csináltál vele?! – rántottam ki a húgom a mancsai közül, külsérelmi nyomok után kutatva Emeryn. – Ha hozzá mertél nyúlni…

- Kyler! – zokogott fel Emery, átölelve a nyakam. – Az én hibám volt, olyan hülye vagyok!

Ha nem lettem volna elfoglalva, biztosan behúzok egyet a hapsinak, aki fejcsóválva, félmosollyal a képén nézte a pityergő hátát.

- Mi történt? – morogtam a fülébe, gyilkos pillantást vetve a fickóra.

- Én… én… eltörtem a kameráját. Épp vette fel, ahogy teniszetek Jodyval, és amikor közelebb kerültetek egymáshoz… véletlenül kiütöttem a kezéből – hüppögte, majd hátranézett. – Annyira nagyon sajnálom, Gerard!

- Mondom, hogy nem nagy ügy. Még az is lehet, hogy meg lehet javítani.

- Miért vettél fel minket? – kérdeztem a pasasra bámulva. – Meg is érdemelted, hogy eltört. Mond valamit az a szó, hogy magánszféra, kukkoló?

- Kyler! – szólt rám egyszerre Emery és Jody. A szemem sarkából láttam, ahogy Gerard szólásra nyitja a száját, Hajpánt pedig figyelmeztetően bokán rúgja.

Húgom beletörölte a könnymaszatos arcát az ingembe, majd elhúzódott.

- Bemegyek, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból – motyogta, és szipogva elsétált.

Jody és a haverja beszédes pillantásokat váltottak, amitől azt éreztem, hogy valamiből kimaradtam. A pillantásom a két darabra tört kamerára tévedt.

- Majd gondoskodom róla, hogy megkapd az ellenértékét vagy egy másikat – mondtam, és hirtelen elhatározásból magamhoz vettem a szerkentyűt. Mint később kiderült, ezt nem is tettem olyan rosszul.

K~y~l~e~r

- Szerinted mit jelent ez? – kérdeztem Henryt másnap, amikor átjött, majd észrevétlenül felosontunk a szobámba, hogy lássa a felvételt.

A kamera a földnek csapódás következtében csakugyan tropára ment, de a felvételt sikerült megmentenem, és megnéznem körülbelül félmilliószor. Emery még aznap este túltette magát, ahogy ő megfogalmazta, a „nagy leégésen”, de nekem azóta is a felvétel járt a fejemben. 

„Direkt nehezíted a dolgomat? Nehogy azt hidd, hogy ezzel a silány trükkel megtarthatod a kobraliliomodat!”

„Ki mondta, hogy azt is neked adom?”

„A komplett gyűjteményt mondtad, márpedig az az összes példányt magában foglalja! Egyébként sem értem, mi bajod van, soha nem tudtad gondját viselni, még azt a néhány jégkockát is sajnáltad tőle.”

Újra és újra lejátszottam a beszélgetést, míg végül kezdtem az őrületbe kergetni magamat vele. Ezért kellett nekem Henry.

- Igen? – kérdezte, amikor leállítottam a filmet.

- Mit jelent ez? – ismételtem.

- Hát, a kobraliliom nem bírja a hőséget, gondolom…

- Nem az, ember! – vágtam közbe feszülten. – Mit jelent az, hogy a fickó megnehezíti Jody dolgát? Miről beszélhettek?

- Kyler, honnan tudhatnám? – kérdezte Henry érdektelenül. – Miért olyan fontos?

- Azt nem tudom – ismertem el. – De hallod, ahogy Jody suttog? Olyan simliskedőnek tűnik, neked nem?

- Nem szívesen mondom ezt, de tökre bezizzentél, haver – együttérzőn megütögette a hátam. – Belezúgtál a csajba?

- Mi? Dehogyis! – horkantottam. – Miért zúgtam volna bele?

- Rajtad vannak a jelek. Kimeredt szemmel bámulod a képernyőt, beszélgetéseket elemzel, hetek óta mást sem hallani a szádból, mint az ő nevét, örökké együtt vagytok, nyaralni mentetek, megígérted neki, hogy Spanyolországba viszed…

- A francba, lehetne, hogy nem sorolod fel az egész nyári programomat? Nem zúgtam bele, mert nem őrültem meg!

- Aha – hagytam rám az arcomba, majd a kezemben szorongatott távirányítóra bámulva. – Ha te mondod, Kyler. Inkább mondd meg, hogy halad a terved? Magadba bolondítottad már?

Egy pillanatra minden vigyorok legelégedettebbje jelent meg a képemen, majd legyintettem.

- Az már megvan, lekapott a teniszpályán, de úgy… – füttyentettem, hogy érzékeltessem, milyen volt.

- Jody Whitetaker megcsókolt téged? – huppant le Henry a kanapémra, és hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét. – Komolyan?

- Ja – vontam vállat lazán, megint azzal a levakarhatatlan vigyorral küzdve.

- És milyen volt? Jobb, mint Carrie Jones csókja hetedikben?

- Hmm – tettettem gondolkodást. – A smárolás Carrie-vel tízpontos volt, a smárolás Jodyval a teniszpályán, kábé… ezer. Nem viccelek, fogalmam sincs hol tanulta, de úgy csókol, mint egy… egy… valami, ami olyan jól csókol, amilyet még nem láttál.

- Hmm – hümmögött Henry is. – És mi történt a csók után?

- Semmi. Elsétált, mintha semmit sem csináltunk volna. Mondom, hogy Hajpánthoz hasonló nem terem minden bokorban. Majdnem olyan, mint egy srác. – Henry fura pillantást vetett rám. – Tudod, hogy értem. Nem olyan nyavalygós, aki a nyakamba akaszkodik, meg rögtön mindenfélét beleképzel egy csókba. Megmondtam, vagy megmondtam, hogy ez lesz?

- Megmondtad, de azt hiszem… nem is tudom, mit hiszek. Melody mást mondott nekem Jodyról, annak alapján pedig… nem is tudom.

Mivel ezzel a nem-véleménnyel nem sokat tudtam kezdeni, visszatértem a videóra, és még egyszer lejátszottam a beszélgetést. Ezúttal Henry is alaposabban figyelt.

- Vajon mit ért silány trükk alatt? – töprengett.

- Fogalmam sincs. Mit érthetett a „dolga” alatt. Annyira simlisnek tűnik…

Akárhogy is töprengtünk, nem sokra jutottunk.

K~y~l~e~r

Két nappal a nagy teniszpályán smárolás után Emery végre teljesen túllépett a sokkon, és elhatározta, hogy előmerészkedik a szobájából.

- Talán mégsem rontottam el teljesen, igaz? – kérdezte tőlem.

- Hát persze, hogy nem – vágtam rá, megborzolva a haját.

Bár jobban örültem volna, ha lemond a Gerard fickóról, ezt nem hangoztattam, mert nem akartam, hogy megint elhidegüljünk egymástól. Úgy tettem, mintha százszázalékosan mellette állnék mindenben, elvégre így tudom majd a legjobban szemmel tartani.

- Segítesz nekem? – kérdezte reménykedve. – Annyira kedves volt, amíg nem vertem ki a kezéből a kamerát, sőt még utána is megnevettetett, mielőtt sírni kezdtem. Olyan édes! Már biztos, hogy szeretem!

- Hát ez… szuper – nyögtem ki rossz szájízzel. Szerelem? A francokat! Jobban a körmére kell nézni a fickónak. – Miben kell segítenem?

- Megvettem az új kameráját, találtam egy pontosan ugyanolyat neki, és szeretném elvinni a címére, tudod, hogy meglepetés legyen az érkezésem, mégis örömteli, mert egy új kamerát viszek.

- Remek ötlet – fojtottam el egy fintort.

- Ugye? – ragyogott rám. – Féltem, hogy betörök a személyes légterébe, de a legrosszabbon túl vagyok, hiszen már sírtam is előtte. Szerinted mennyire ciki sírni? Azért járnál egy olyan lánnyal, aki úgy bömbölt, mint én?

- Naná! – hazudtam, majd gyorsan megpusziltam a homlokát, mintegy bocsánatkérésként a hazugságért. – Hatalmas balfék, ha nem veszi észre, milyen klassz lány vagy.

- Akkor elkéred nekem a címét Jodytól? Ki kellene derítened, de ne mondd meg, mire kell, légyszi! Még nem mondtad neki, hogy szerelmes vagyok Gerardba, igaz? Nem akarom, hogy megtudja, az olyan gyerekes lenne!

- Hmm, hát persze – feleltem. – Kiderítem neked.

- Köszönöm, Kyler! – ugrott a nyakamba. – Te vagy a világ legjobb bátyja! Cserébe beszélek helyetted Chanellel, hogy ne legyen már ilyen, jó?

- Remek – vigyorodtam el.

Ennek örültem, ugyanis kezdett elegem lenni az ajtócsapkodásból. A kullancs azóta csinálja, amióta elküldtem melegebb éghajlatra. Amint meglát, szükségét érzi, hogy becsapja a legközelebbi ajtót, mintha legalábbis szerencsétlen nyílászáró tehetne róla, hogy nem fér a pillangónyi agyacskájába, a hátam közepére sem kívánom.

- Megpróbálhatnád rábeszélni arra is, hogy húzzon el.

- Á – legyintett Emery. – Az nem menne, szeret itt nálunk lenni, szemmel akar tartani titeket. Szerintem még mindig reménykedik benne, hogy dobod Jodyt a nyár végéig. De ugye nem fogod? Olyan édesek vagytok együtt! Amikor láttalak titeket csókolózni a pályán olyan boldog voltam. Látszott, mennyire szeretitek egymást!

Kezdtem arra gondolni, hogy szegény húgom túl sok romantikus sorozatot nézett a tévében. Méghogy szerelem? Csupán egy kis kavarás, amiben nincs semmi rossz, hiszen közös megegyezéssel történt. Még rá is beszélhetném, hogy tartsunk amolyan smárolós negyedórákat. Remek gyakorlat lenne az omihamik után szabadon.

Otthagytam Emeryt, amikor éreztem, hogy megint a számra kéredzkedik az az ostoba vigyor, amit még mindig nem tudtam megzabolázni, de nem tehettem róla. Elég volt arra gondolnom, ahogyan Jody a számra tapadt, és… tessék, az összes fogam kilátszik.

Mire odaértem Hajpánték házához, szerencsésen sikerült eltűntetnem, helyette viszont elkapott a hév, hogy mielőbb szóba hozzam Jody előtt a csókolózós negyedórát. Azonban elfeledkeztem az egészről, amikor Estee beengedett, és megláttam azt a rengeteg fura növénnyel teli cserepet a házban.

- Húsevő növények – tájékoztatott Estee, aki mint mindig most is különösen kedves volt velem. Kedveltem a csajt. – Jody nyerte őket Gerardtól valami fogadáson. Képzelem, mi volt a tétje! – nevetett. – Jody nem akarta elárulni.

Nem is tudom pontosan, hogy honnan, de hirtelen tudtam. Újabb hatalmas pofán vágás volt az élettől. Ha nem nézem meg annyiszor a felvételt, ha nem hallgatom meg Jody szavait milliószor, és nem gyártom azt a rengeteg összeesküvés-elméletet, nem jövök rá, de így, hogy hallottam a fogadásról, tudtam a kameráról és a fejembe csengett Jody hangja, ahogy a „dolgáról” beszél. Egyszerűen csak tudtam.  

Újra magam előtt láttam az álszent képét, ahogy közelebb hajol hozzám, ahogy nagy szemekkel mered rám, mintha könyörögne: csókolj meg, Kyler bébi, csókolj! Úgy éreztem magam, mint akiből hülyét csináltak, mint mikor rájöttem, hogy a Télapó, akitől azt kértem, hogy apa is maradjon otthon a karácsony összes napján (és egy életnagyságú robotot, amit megkaptam, de tök ijesztő volt, nem tudtam elaludni tőle) nem is létezik. A képzeletemben Jody pillantása most gonoszul összeszűkült, a könyörgő hangja pedig boszorkányos kacajjá változott. Csókolj meg, Kyler bébi, csókolj, hogy megnyerhessek pár hülye növényt a hülye barátomtól, aki a hülye kamerájával még fel is veszi a hülye fogadás bizonyítékát!

Dühös lettem rá. Még csak nem is a fogadás miatt, mert azt megértettem, én is kötöttem egy Tina Alinához kapcsolódót, de hogy másodszor is csak áltatás volt az egész, attól elkedvetlenedtem. Nem ér, hogy én kétszer is megcsókolom, és mindkétszer fantasztikusnak érzem, de ő először vissza sem csókol, aztán meg fogadásból teszi. Ez pont olyan játéknak hangzott, amiről Henry beszélt, aminek rosszul kellett volna esnie neki, ha én csinálom. Ehelyett pedig ő csinálta velem, és nekem… jó, nem mondom, hogy fájt, de mondjuk, erősen viszketett. Átverés szaga volt, amit nem vártam tőle.

- Kyler? – nézett rám kérdőn Estee. Amíg én gondolkodtam, ő beszélt hozzám, csak épp nem hallottam, miről. Kényszeredetten elvigyorodtam.

- Segítenél nekem? Vigyük a kocsimba ezeket a kis izéket. Támadt egy remek ötletem, ami nagyon tetszeni fog Jodynak. De ne szólj neki egyelőre, jó?

Na, ilyen, amikor én játszom! Estee még csak nem is kérdezősködött, meglepő volt, mennyire bízik bennem, izgatottá tette, hogy valami meglepetésre készülök az áruló húgának.

- Nagy meglepetés lesz – biztosítottam, amikor már az összes növény a kocsimban volt. – Most megyek is.

K~y~l~e~r

El akartam pusztítani azokat a kis mocskokat. Gyomirtót akartam rájuk locsolni, vagy széttörni a cserepeiket, és eltaposni az undok izéket, amik a legkevésbé sem voltak szépek, de nem tudtam megtenni. Nem lett volna igazi bosszúszaga a dolognak, ha csak értelmetlen növénymészárlást rendezek.

Olyasmit akartam tenni, amitől Hajpánt megbánja, hogy átvert. Végül csak elkezdett hívogatni, nyilván aggódott a nyavalyás növények miatt, de azért sem vettem fel, hadd eméssze magát. Nem éreztem rosszul magam emiatt, csak ültem a kocsimban az elhagyatott útszélen, és gondolkodtam, mi legyen.

Az eltüntethetetlen vigyornak már nyoma sem volt az arcomon, egyedül csak egy kis alkoholra vágytam. Na jó, sok alkoholra, így hát eldöntöttem, hogy hazamegyek a kúriába, ahol találok eleget. Amikor leparkoltam a Bentleyvel, jutott eszembe, hogy van egy remek, kulcsra zárható télikertünk, amit amúgy sem használunk semmire. Becipeltem a rusnya kis izéket, majd rájuk zártam az ajtót. Gondoltam, majd még meglátom, mi lesz velük, előbb jöjjön a pia.

Belépve a házba, Emery ugrott nekem.

- Kyler, mi történt? Jody hívott, és…

- Nem akarok róla beszélni – közöltem. – Innom kell valamit, most hagyj egy kicsit!

Nem törődve a megbántott arcával, megszereztem az italomat, és nemsokára a könyvtárszobában kotorásztam a hatalmas növényhatározónk után. Türelmetlenül lapozgatni kezdtem rusnya növények fotóit keresve. A szemem megakadt egy piros bogyós bokor képe melletti szón: mérgező. Röviden átfutottam a furcsa nevű növény leírását. Farkasboroszlán, mi? Elhatároztam, hogy első adandó alkalommal beszerzek egy bokornyit a húsevő növényeim mellé, aztán már csak azt vettem észre, hogy egy papírfecnire egyre több méregkertbe való növénynevet jegyzek fel.

Gondoltam, amint végzek, utánanézek, hol lehet farkasboroszlánt, kutyabengét vagy épp nadragulyát kapni, és alaposan bevásárolok. Sajnos nem jutottam idáig, mert egyszer csak maga az áruló törte rám az ajtót.

- Mit csináltál a húsevőnövény gyűjteményemmel?! – Dühös volt. Helyes, mert én is az voltam rá.

- Elkoboztam őket – mondtam neki nyugodtan.

- Hogy merted? – fújt mérgesen. Majdnem felnevettem, olyan furcsán állt a haja, nagyon rohanhatott idáig. Megérdemli!

- Úgy, hogy elvettem őket, és kész! Most már az enyémek!

- Mi jogon… hogyan…

- Úgy, hogy engem vertél át értük. Ezeket az ajkakat használtad, nem? – mutattam a számra. – Ez így fair!

Úgy nézett rám, mintha képes lenne tíz körömmel nekem ugrani a növényeiért. Lehúztam a poharam tartalmát, és kedvtelve néztem a dühét. Nevetséges, pár kis növény miatt kiakad, de fogadni azért képes volt az én káromra. Szerettem volna, ha tagadja, de nem tette.

- De én csókolóztam veled értük, szóval nekem járnak! – érvelt végül.

- Megkaphatod a felét a gyűjteménynek – vontam vállat. – A többi kell a méregkertembe – mondtam bosszúállóan, mert tudtam, hogy erre ráharap.

Sakk, te bestia!

- A midbe?

- A méregkertembe – nézegettem az üres poharamat, azon töprengve, igyak-e még. Nem akartam, hogy piálni lásson, még a végén azt hinné, miatta iszom. – Épp most készülök kutyabengét venni, meg ilyesmi. Majd adj egy listát, melyik rusnyaságokat kéred vissza.

- Nem fogom neked adni a gyűjtemény felét! – szögezte le.

- Dehogynem. Én is csókoltam érte, nem igaz? – néztem a szemébe egy pillanatra, majd inkább elfordultam. – Enyém a fele, megyek is megnézem, hogyan kell ápolni őket! – csaptam a hónom alá a növényhatározót.

- Kyler, komolyan…

- Komolyan beszélek! – szakítottam félbe, majd elindultam vissza a télikertbe.

Jody persze jött utánam.

- Szóval méregkertet csinálsz? – kérdezte nyugodtan, mintha nem is lett volna dühös.

- Igen.

- Akkor meg minek kellenek neked húsevőnövények? A méregkertbe nem kellenek…

- Az enyémbe kellenek! – vigyorogtam rá. Összeszorította a száját. Persze, hogy dühös volt, csak jól leplezte. Ah, édes a bosszú! Kezdtem nagyon is élvezni a helyzetet.  

A télikertnél komótosan elővettem a kulcsot, majd ahogy kinyitottam az ajtót, Jody már be is rohant. Beléptem utána, majd kárörvendően néztem, ahogy egyik cseréptől a másikig szaladgál.

- Kyler, ez nem jó hely nekik, tönkre fognak menni – jelentette ki, körbenézve a piszokban.

- Most még nem jó – javítottam ki. – Max két nap, és az hely lesz a húsevő izék és a mérgek paradicsoma. Most vidd, amelyik neked kell, és hagyj tervezgetni!

Néztem rá, ahogy próbál észérveket kigondolni, amivel meggyőzhet. Nyilván tudta, hogy hasztalanul. Már-már megsajnáltam, de aztán eszembe jutott, hogyan nevethetett rajtam a csók után. Hogy lehet, hogy ő nem élvezte? Persze kis undok növényekért tud lelkesedni, de értem… Hirtelen az egész szívatásnak nem volt értelme, ezért inkább más opció után néztem.

- Habár – mondtam lassan –, itt is hagyhatod mindet, úgysem tudtad volna hová tenni őket nálatok. Itt minden lehetőség megvan egy tökéletes méreg- és húsevőnövény-kert létrehozásához. Csináljuk meg nálunk, ezt a helyet úgysem használja senki. Már látom is magam előtt a táblát: Jody és Kyler méregkertje, alatta kisebb betűkkel: Belépés csak saját felelősségre! Mindegyik növény mellé tehetnénk egy olyan kis vigyázz, mérgező táblát is. Különben tudod te hány mérgező növény van? Egyetlen ember nem is képes egy olyan hatalmas gyűjteményt gondozni, amilyen nekünk lesz. Talán a legnagyobb az országban.

- Nem is tudom – mondta Jody elborult arccal. Ha lelkes is volt, nem mutatta, talán azt hitte, csak viccelek. Pedig nem vicceltem, a terv szerint csókos átveréséért cserébe megfosztom a fele méregkertjétől, és akkor kvittek leszünk. De a terv nem működött.  

- Adok egy napot eldönteni – mondtam nagylelkűen, elkedvetlenedve. – Addig utánanézek a melyik izé micsoda, hogy tudjam, hogyan kell gondozni a saját felemet, ha mégis nemet mondasz.

Azzal leültem, és tüntetően olvasni kezdtem a növényhatározót. Csak akkor néztem fel, amikor Jody már elment, hátrahagyva az összes növényét. Azt hittem, kicsit jobban fogom érezni magam ekkora diadaltól, ehelyett még mindig nyomasztott az egész. És kezdett bűntudatom lenni.

Már inni sem volt kedvem, csak üldögéltem, azon tűnődve, lehetséges-e, hogy Jody megutált, amiért zsarnokoskodtam vele. Nem akartam, hogy utáljon, ráadásul, ha szépen kérte volna, seperc alatt visszaadom a hülye növényeit. Még annak ellenére is, hogy csalódtam benne.

K~y~l~e~r

Másnap reggel úgy ébredtem, mintha Jody soha nem létezett volna, megint az az életuntság lett úrrá rajtam, amivel nem tudtam mit kezdeni. A méregkertnek már a gondolata is untatott, egyedül talán az érdekelt volna, ahogyan Hajpánt benne sétál vagy dolgozgat, örömködve nézegetve egy-egy növényét, de biztos voltam benne, hogy ez nem fogja csinálni. Tudtam, hogy mostanra meghozott valami nagyon ésszerű döntést, vagy kitalált valamit, ami nekem nem jutott eszembe. Ez nagyon is jellemző lenne rá.

Nem volt étvágyam, ezért a reggelinél csak kávét ittam, és egykedvűen nézegettem Emeryt, aki nem nézett vissza rám. Haragudott, amit nem csodáltam, hiszen szemét voltam vele. Rég nem látott ismerősként üdvözölhettem a feszélyezettséget, ami közöttünk ült.  

Chanel folyamatosan beszélt, de már nem is idegesített. Hallgattam a fecsegést egyik fülemen be, a másikon ki módon. Egyszerűen nem érdekelt. A délelőtt nagyobbik részét semmittevéssel töltöttem, ami olyan jól sikerült, hogy kihagyva az ebédet, beterveztem délutánra is.  

Henry felhívott, de nem sokat beszéltünk, mert szokásosan sietett Melodyhoz. Csak azt akarta tudni, történt-e valami említésre méltó Jodyval, mire azt feleltem, nem. Megkérdezte, mi bajom van, amire meg azt mondtam, semmi. Elvégre nem volt semmi, csak… nem érdekelt, van-e velem valami, vagy nincs. Úgy éreztem, sosem volt még ilyen mértékű az egykedvűségem, mintha többszörösen fizettem volna meg az utóbbi nagyon jó napokért. Amikor még azt hittem, hogy Jody majd segít a bajaimon, mielőtt még rájöttem volna, hogy tévedtem vele kapcsolatban.

Végül ő is megérkezett, és határozott léptekkel indult felém, a télikert ajtaja felé, ahol ácsorogtam. Látszott rajta, hogy tudja, mit fog mondani, de nem akartam hallani, mert biztos voltam benne, az úgysem olyasmi, amitől valami is változna.

- Elviheted az összes növényedet – mondtam gyorsan, mielőtt megszólalhatott volna. – Vagy majd visszaviszem hozzátok, csak… vicceltem tegnap, amikor azt mondtam, hogy enyém a fele. Hülyeség volt.  

- Nekem nem úgy tűnt, hogy vicceltél – felelte óvatos hangon.

- Nincs szükségem ilyen hülyeségekre, de ha lenne, megvenném magamnak. – megkönnyebbültebbnek éreztem magam, amikor kimondtam ezt. A nyomasztó érzések egy része eltűnt, ürességnek adva helyet. – Gondolkodtam azon is, amit csinálunk – folytattam még több ürességet felszabadítva. – Nem hiszem, hogy van értelme folytatni ezt a… valamit kettőnk között. Nekem nem használt, hülyeség volt az gondolni, hogy fog. Jobb lesz, ha nem is találkozunk többet, biztos van ezer másik projekted, nekem meg úgysem fog hiányozni ez a sok hülyeség.  

Könnyebb volt kimondani, mint gondoltam. Bár túl sokszor használtam a hülyeség szót, egyszerűbb volt, értelmesebb, mint órákig nézegetni egy pár másodperces beszélgetést, vagy olyan terveken agyalni, amik sehová nem vezetnek. Ahogy elnéztem Jodyt, rádöbbentem, hogy többé már nem akarom megcsókolni. Abban a pillanatban még csak látni sem akartam, ezért elfordultam tőle.