12. fejezet

12.      A meglepetés ereje

Jody

- Azt akarod mondani, hogy ennyi ideig együtt voltál azzal az észvesztő, gazdag sráccal és egyáltalán nem mozdultál rá? – hitetlenkedett Estee, aki egyedül csak azokat a részeket fogta fel a lelkes élménybeszámolómból, amelyekben Kyler neve is felmerült. Ráadásul ahelyett, hogy az ajándékának örült volna, engem szekírozott.

Még csak tegnap jöttünk haza, de valahogy még nem sikerült magam mögött hagyni az olaszországi hangulatot, azt kívántam, bár tovább maradhattam volna ott ahelyett, hogy a nővérem dilijein idegeskedjek.

- Bármilyen meglepő legyen is, nem – válaszoltam higgadtan. – Megtennéd, hogy legalább ma nem nyaggatsz ezzel?

Pihenős napot terveztem, talán pár baráttal, de semmiképp nem a projektjeimmel, azokra ráérek a következő napokban is. Gerard, Olive vagy Clem társaságára vágytam, meg egy jó teára a kedvenc helyemen, mindezekhez pedig az utolsó, amit hozzátettem volna az Kyler. Őszintén nem hiányoltam a jelenlétét, sőt kész felüdülés lesz egy napig nem gondolni rá.

Szerencsére Estee-nek vissza kellett mennie a konyhába anyához, aki épp befőttet készített a félretett dinnyehéjakból. Azt hiszem, több mint naivság volt, hogy azt hitte, a befőttjei majd megszabadítják az iskolát a válságtól, de nem volt szívem letörni a kedvét. Ő és Estee már második napja főzik és porciózzák, ami a dinnyékből megmaradt, egyre hosszabb sorokba halmozva a már megtelt üvegeket. Vajon anyának van fogalma arról, mennyi üveggel kellene eladnia, hogy valóban az iskola javára váljon? Nem kérdeztem meg, a legeslegrosszabb esetben legalább egész télen lesz mit csemegéznünk.

Amikor kisétáltam a házból, rögtön kiszúrtam Nate-et, aki már vissza is csöppent a szokásos hétköznapi tevékenységei közepébe. A slag segítségével épp mocsarat gyártott az udvaruk egy részéből.

- Jody, nézd meg ezt! – kiáltott rám, ahogy meglátott. – Szerinted Kyler ilyenre gondolt? – mutatott a kartondobozhegyre, aminek nem értettem a funkcióját, amíg valóban közelebb nem sétáltam.

Bár vonzott a gondolat, milyen érzés lenne a meztelen talpammal beletapicskolni a Nate által gyártott sárba, ezúttal eltekintettem az élvezettől, és kikerültem az árvíz sújtotta területet.

Nate büszkén nézett rám, majd a művére, ami egy különböző méretű kartondobozokból építetett, félkör alakú kerítés volt, ami elzárta Rubicont a bokrosabb részektől, ahol rendszerint nyoma szokott veszni.

- Van annyi doboz, hogy teljesen körbekerítsem, ha valahová el kell mennem – jelentette büszkén. – De most még elég elé ez az akadály, úgyis itt vagyok vele.

- Remek – tartottam fel a hüvelykujjam, bár Kyler nem említett kartondobozokat, amikor a hazafelé vezető úton kiselőadást tartott a felelős teknőstartásról. A gyerekek, akár volt teknősük, akár nem, árgus szemmel figyelték, majd egytől egyig megrettent képet vágtak, amikor megemlítette, mi történt a saját házikedvencével. Komoly trauma lehetett, ez látszott is rajta…

Már megint rajta gondolkodtam. Hihetetlen, hogy lekötötte az összes figyelmem, sokkal jobban, mint az összes többi projektem együttvéve. Ez nem volt jól.

Úton a teaházba, már azon járt az eszem, milyen szép volt a Spanyol lépcsőnél éjszaka, és hogy milyen szavakkal lehetne kifejezni azt az érzést, ami megszállt azokban a percekben. Az ilyen élményekért volt érdemes élni. Ha becsuktam volna a szemem, és felidézem az egyik pillanatot, az éjszakai levegő finom illatát, pontosan vissza tudtam volna képzelni magam oda. Tökéletesen pihentető lett volna, ha nem ugrik be, ahogy Kyler kis híján összetört minket a bárgyú vicckísérlete közben. Bár nem volt annyira hangulatromboló vele, mint képzeltem, sokkal jobb lett volna, ha átérzi a varázsát mindannak a csodának, amit felfedeztünk. Ahelyett, hogy a hajammal vagy a listával törődik példának okáért.

Uh, igazán ki kellett volna tisztítani az agyam. Be is terveztem a teaház utánra egy jó kis meditációs kylertelenítést.

Amikor beléptem, rögtön kiszúrtam Gerard és Olive alakját. Öt perc múlva már ott ültem mellettük, és vidáman áradoztam Olaszországról, az éghajlatról, a látványosságokról és az isteni fagyiról, amikor észrevettem, hogy meglehetősen osztott figyelmet kapok. Gerard és Olive bár nem szóltak közbe, beszédes pillantásokat váltottak egymással. Hirtelen feltűnt a legjobb barátnőm enyhén rosszalló szájtartása is. Már épp meg akartam kérdezni, mi a probléma, amikor megszólalt a mobilom.

Nem szívesen foglalkoztam mással, amikor végre a barátaim társaságát élvezhettem, de Emery neve villogott a kijelzőmön, így végül mégis felvettem.

- Jody, ezt nem hiszem el! Mit csináltál Kylerrel? – Az első pillanatban arra gondoltam, talán Kyler megint csinált valami kétségbeesett bolondságot, mint az ivászat és a szakállnövesztés is volt, de aztán rájöttem, hogy Emery hangja nem aggódó, inkább szokatlanul lelkes.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Mi van Kylerrel?

- Most ment el itthonról, miután beszélt apával. Beszélgetett vele, érted? És egyikük sem rohant el feldúltan! Ilyen nem volt már… nem is emlékszem, hogy volt-e ilyesmi valaha is! Aztán meg hallottam Kylert énekelni valami kis verset, de nem volt részeg, csak úgy énekelt. Boldogságból!

Igyekeztem kiűzni a fejemből az éneklő Kyler képét.

- És ez miért baj? Jót tett neki a kikapcsolódás. Figyelj, most… - Nem akarok a projektekkel foglalkozni fejeztem volna be finoman, de már közbe is vágott.

- Nem a kikapcsolódás! Te voltál, Jody! Ez… én azt hiszem, hogy Kyler igazán szerelmes beléd, pedig annyiszor mondta, hogy csak barátok vagytok. Meg akartam kérdezni, hogy…

- Csak barátok vagyunk – szögeztem le. – Semmi közöm a hangulatingadozásaihoz. – Legalábbis úgy semmiképp, ahogy Emery gondolja. – Figyelj, most leteszem, el vagyok foglalva, majd beszélünk valamikor.

Eltettem a mobilom, közben pedig azon tűnődtem, Kyler a Saba verset dúdolgatta-e. A gondolat mosolyt csalt az arcomra, de aztán emlékeztettem magam arra, hogy másokra kell fókuszálnom. Például a barátaimra.

- Mi volt az a nézés az előbb? – kérdeztem őket.

- Semmi – vágta rá Olive. – Ki hívott?

- Csak Emery – mondtam, azon tűnődve, miért tartja Olive még mindig úgy a száját, mintha nem tetszene neki valami. Kérdő pillantásomra Gerard a szemét forgatta.

- Csak Emery? – ismételte Olive. – Úgy, mint Kyler McNeil-Stone húga „csak” Emery? Annak a Kylernek a húga, akivel hetek óta mindenhová együtt mész, és akivel három teljes napig kettesben voltatok Rómában, mégis azt állítod, hogy nincs közöttetek semmi?

- Igen, róla van szó – mondtam enyhén felkapva a vizet. – Mi az, hogy kettesben? Tizenöt gyerek és a tanárok neked kettesben? Ráadásul nem is megyünk mindenhová együtt. – Habár tényleg többet találkozom vele, mint szeretném. – Nem értem, miért nem vagy képes hinni nekem, amikor azt mondom, hogy semmi közünk egymáshoz?

- Mert Kylerről van szó, azért! Lehet, hogy te mással voltál elfoglalva, de én láttam, hogy milyenfajta srác ő. Nem tudom elhinni, hogy egyszerűen csak… fogalmam sincs, mit csináltok együtt.

- Hagyd már békén! – legyintette le Gerard, majd rám nézett. – A drága Olive egyszerűen csak féltékeny, ne vedd magadra.

- Nem vagyok féltékeny! – sziszegte Olive az ikerbátyjának. – Én csak…

- Féltékeny vagy, mert te egész gimi alatt McNeil-Stone társaságában akartál lenni – folytatta nyugisan Gerard. – Nem gondolod, hogy már gyerekes ez a népszerűségi izé? Mi olyan érdekes neked McNeil-Stone-ban? Hiszen csak egy szerencsétlen gazdag srác, akinek problémái vannak, épp ezért járkál Jodyval, nem igaz? – nézett vissza rám.  

Akartam válaszolni, de Olive és Gerard testvériesen hajba kaptak mellettem, így amíg vitázgattak, egy kicsit elgondolkodtam a kérdésen. Kyler kicsit több mint egy egyszerű projekt. Ő a barátok szót használná, mégis nem nevezném barátoknak magunkat. A barátság még mindig valami más, nem pedig az, ami köztünk van. Alig hittem el, hogy már megint Kyler a téma, de az még hihetetlenebb volt, hogy még mindig rá gondolok.

J~o~d~y

Gerardnak sikerült alaposan kifárasztani néhány kellőképpen kemény teniszmeccsel, így kissé lassabban haladtam a szokásos tempómnál. Már nem sütött annyira a Nap, mint koradélután, kellemesen melengette az arcomat, amit teljesen felé fordítottam. Hogy nem néztem a lábam elé, kissé megnehezítette a sétát, de ismertem már az utca majdnem minden macskakövét, így elég magabiztosan haladtam. Mennyei volt élvezni a természet egyszerűségét.

- Jody! – Az ismerős hang felé fordultam, és kinyitottam a szemem. Melody volt.

- Mel, szia! – mosolyodtam el. Derültebbnek tűnt, mint valaha. Az a fajta lány volt, aki képes maximálisan kivirulni a szerelemtől, és ahogy elnéztem, bőven volt is neki mitől. – Mi járatban vagy errefelé?

- Gondoltam, megiszom egy teát, és nem tagadom, reméltem, hogy veled is összefutok. Kylerről szerettem volna beszélni veled.

Már megint. El sem hittem, hogy Gerardon kívül mindenki csak Kylerről akar hallani. Lehet, mégiscsak jobban jártam volna, ha egyből visszazökkenek a normális kerékvágásba, és a változatosság kedvéért olyan emberek közé megyek, akik nem ismerik Kyler nevét.

- Nem járunk – szögeztem le ki tudja hányadszorra.

- Tudom – mosolygott Melody. – Kyler is ezt mondta. Hittem neki, és persze neked is hiszek.

- Mi győzött meg? – kérdeztem meglepve. Közben lassan elindultunk a teaház felé, gondoltam, később is ráérek elmenni a térre, úgysem létfontosságú, hogy ránézzek jobbról a harmadik padra.

- Kyler maga. Átjött Henryhez, most először fordult elő, hogy nem fintorgott, amikor meglátott. Igazából nagyon édes volt, azt mondta, jó barátok lettetek és mesélte, hogy tényleg elment veled Rómába. Henry nem is akart hinni a fülének, amikor hallotta azt a sok történetet, meg a tényt, hogy Kyler gyerekekre vigyázott. Össze is vitatkoztak egy kicsit – nevetett –, mert Henry szerint Kyler utálja a gyerekeket, ő meg tagadta. Szerintem Henry még mindig hitetlenkedik, tudod, magukra hagytam őket, hadd legyenek egy kicsit együtt. Kyler nagyon ragaszkodik Henryhez.

Némán bólogattam, de nem mondtam semmit, így Melody folytatta a szóáradatot.

- Mutatta a napszemüveget, amit tőled kapott, abban jött át. Azt mondta…      

Végighallgattam a római utazás kylerösített változatát, amiben minden olyasmi benne volt, amit én nem jegyeztem volna meg, de nyomát sem hallottam a Trevi-kútnak vagy a Forumnak.

- De mondd, miért hív téged Kyler Hajpántnak? – kérdezte végül Melody.

Kezdtem feladni a reményt, hogy aznap még másról is beszélgetünk, mint Kylerről, de azt nem hittem volna, hogy maga Kyler kezd zaklatni, alig pár perc múlva. Összevont szemöldökkel olvastam le a nevét a kijelzőmről, majd felvettem, mert sejtettem, hogy addig zaklatna, amíg nem beszélek vele.

- Hajpánt, kösd fel a bugyidat, mert ki fogsz esni belőle, ha megtudod, hová megyünk ma este! – kiabálta izgatottan, mire kissé eltartottam a fülemtől a mobilt.

- Kyler, nem…

- Meghívóm van egy igazi királyi esküvőre, szóval mondj le mindent, Jody! – folytatta egy fokkal halkabban, de még mindig ugyanolyan lelkesen. – Ráadásul máris késésben vagyunk, menj haza, kapj fel valamit, és érted megyek mondjuk… tíz perc múlva. Erről tuti nem akarsz lemaradni, rajta van a listán, nem?

- De… de én nem tudok semmilyen királyi esküvőről – mondtam kicsit gyanakodva, hiszen direkt figyelem az ilyesmit.

- Az, hogy nem tudsz róla, nem jelenti, hogy nem is lesz – vágta rá önelégülten. – Nyomás haza, mielőtt nélküled megyek el! – azzal le is tette.

Röviden vázoltam Melodynak, miről volt szó, de neki sem volt fogalma semmilyen esküvőről mostanában, így kezdtem azt hinni, hogy Kyler csupán valami királyi esküvő-utánzatra óhajt elcipelni. Ugyanakkor meglehet, hogy valami tényleg elkerülte a figyelmemet. Ha pedig így van, a világért sem maradnék le róla, hiszen mikor lenne esélyem egy másikon részt venni? Biztosan nem a közeljövőben.

Amikor hazaértem, a Bentley már a házunk előtt állt, Kyler pedig elegáns öltönyében Nate mellett guggolt, és mutogatva magyarázott neki valamiről. Közelebb érve már hallottam is a szavait…

-… úgy nem kellene attól tartanod, hogy megint elmászkál, mégis egész sok tere lenne a felfedezéshez. Ha akarod, segítek megcsinálni.

- Jody! – tépte fel a bejárati ajtónkat Estee. – Siess, kiválasztottam neked egy ruhát az esküvőre!

Kyler és Nate felnézett rám, előbbi azonnal elindult felém széles vigyorral a képén. Úgy festett, mint aki a fél napot készülődéssel töltötte, még a haját is elegánsra zselézte, ami valószínűtlenné tette, hogy ő is akkor tudta meg az esküvőt, amikor nekem telefonált. Arra gondoltam, igazából másvalakivel volt hivatalos rá, és csak utolsó megoldásként hívott engem.

- Ez a szerencsenapod! – közölte velem vidáman, és a belső zsebéből előhúzott egy pazar aranyszínű borítékot. – Jobb lesz, ha tényleg sietsz, a házasságkötésről már lekéstünk, de a fogadásra bőven odaérünk. Úgy készülj, hogy ott is maradunk éjjelre a kastélyban, ahol tartják. Rajta van a meghívón! – nyújtotta át.

Estee közben már oda is ért mellém, és elkapva a karom, vonszolni kezdett befelé. Csak a meglepetés erejének köszönhető, hogy hagytam magam, nagyon kíváncsi voltam a meghívóra. A szöveg meglepően egyszerű volt, bár a legelegánsabb betűtípussal nyomtatták a szerintem legjobb minőségű papírra. Valami Omar herceg és Anna esküvőjére szólt, de egyikük vezetékneve sem volt rajta, feltételeztem, mindketten elég biztosak voltak benne, hogy bárki is kapja meg a meghívót, tudni fogja, kikről van szó. Igaz, nem sok Omar herceg (ezt persze odabiggyesztették) szaladgál az ember ismerősei között.

Nem szívesen, de felvettem azt a ruhát, amit Estee választott nekem, hiszen Kyler nyomatékosította, hogy sietni kell. A ruha különben nem volt olyan borzalmas, bár hiányoltam a színeket az egyszerű fekete anyagról, ami leért majdnem a bokámig, és csípőn felül kissé túlzottan rám simult. Estee még cipőt is elém tolt, egy hegyes orrú, de szerencsére nem olyan magas borzalmat, ami a ruhával együtt a lehető legkevésbé volt az én stílusom.

- A hajaddal is kellene kezdeni valamit – kezdett bele Estee, de Kyler türelmetlen ciccegése behallatszódott, így ezt kihasználva félretoltam a nővéremet.

- Már ez is több mint amiben jól érzem magam. – Felkapva az egyik praktikus tarisznyámat nekiálltam, váltásruhát pakolni magamnak, meg valamit, amiben majd aludhatok.

Estee még izgatottan a kezembe nyomott egy marék csillogó strasszokkal díszített hullámcsatot, meg egy lehetetlenül kicsi lakkozott táskát, aztán már rohantunk is Kylerrel. Szerencsére annyira siettünk, hogy amikor meglátott a ruhában, nem tett semmiféle humorosnak vélt megjegyzést.

Cserébe én sem kommentáltam, amikor a megengedett sebesség felett vezette a Bentleyét, inkább csak meghívót nézegettem.

- Ki ez az Omar herceg? – kérdeztem kíváncsian.

- Fogalmam sincs – válaszolta, mintha még ő csodálkozna azon, hogy azt feltételeztem ismeri a vőlegényt.

- Azt legalább tudod, melyik ország hercege?

- Nem vagyok biztos benne – mondta tétován. – De az biztos, hogy igazi herceg, Anna kijelentette, hogy csakis igazi királyi sarjhoz megy feleségül.

- Anna kicsoda? – tettem fel egy újabb kérdést.

- Anna Webb-Heller – jelentette ki, mintha ez mindent elárulna.

- És ő ki? – Hitetlenkedve nézett rám a visszapillantóból.

- Anna Webb-Heller, a modell, természetesen. Ne mondd, hogy még soha nem hallottál róla! Ezerszer híresebb, mint Tina Alina.

Üres tekintetem láttán a fejét csóválta.

- Ezt sosem fogom megszokni – mormolta magának. – Minden idegennek integet, de az igazi hírességekről fogalma sincs. – Önkéntelenül is elmosolyodtam.

J~o~d~y

Az esküvő pazarabbra sikerült, mint képzeltem, ráadásul a különböző kultúrák egy furcsa mixe volt, amilyet még életemben nem láttam. Először is, a vőlegény egy szaúd-arábiai herceg volt, a menyasszony pedig félig angol, félig dán lány, így a vendégsereg a legkülönbözőbb emberekből állt. Sötét bőrű nők viselték a lehető legszínesebb ruhaösszeállításokat, több férfi teljesen fehér tunikaszerűségben és turbánban volt, mások kissé ötvözték az európai öltözködést a közel keletivel, és megint mások, mint Kyler is, a megszokottan néztek ki, estélyi ruhákban, öltönyben vagy épp frakkban jelentek meg.

Én meglehetősen hétköznapian néztem ki a forgatagban, azt hiszem, egy szemernyit sem tűntem ki a tömegből. Még időben odaértünk a díszvacsorára, és helyet is foglaltunk féltucatnyi dán, üzletember kinézetű férfi között, akikkel csak némi mutogatás árán sikerült megértetni magunkat.

Hatalmas volt a felhajtás, pincérek tucatjai szervírozták a csodásan megkomponált fogásokat és az íncsiklandozó desszerteket. Akárhányszor kiürült a poharam, valamelyik mindig ott termett, hogy újratöltse, azzal, amivel én parancsoltam. Elgondolkoztam rajta, én képes lennék-e ennyit hajlongani és mit-parancsolozni egyetlen este alatt. Kylernek persze mindez nem volt újdonság, egyre csak döntötte magába a pezsgőt, és kézzel-lábbal mutogatva társalgott a dánokkal, akik szintén nyakló nélkül vedeltek. Nem bántam, hogy elfoglalja magát, addig is tudtam nézelődni.

A hatalmas kastély báltermében voltunk, ahol minden egyes szabad centimétert csicsás szalagokkal díszített virágcsokrok borítottak. A fehér rózsák és liliomok önmagukban sem illetek össze, de azokkal a szalagokkal a jóízlés ellen elkövetett bűnnek számítottak. Pedig én nem szoktam bánni, ha valami kicsit furcsa. Az asztaldíszek ugyanezeknek a csokroknak a mini változatai voltak, és ahogy a vacsora vége felé észrevettem, szintén ezeket formálták meg marcipánból az emeletes esküvői torta ékjének.

- Utálom a marcipánt! – közölte velem Kyler a sokadik pohár pezsgőjével a kezében. – A marcipán nekem olyan, mint neked a gesztenye, Hajpánt! Remélem, soha senki nem fog megcsókolni marcipános szájjal! – azzal letéve a pezsgőspoharat megragadta a desszertestányérját, ami egy szelet tortát, és egy marcipánt tartalmazott, majd a villájával átkotorta az én tányéromra a mini csokorutánzatot.

- Ne szólíts már Hajpántnak, légyszi! – kértem túlzottan sokadszorra. Nem hittem, hogy valaha is abba fogja hagyni. A szavaimra elmosolyodott, és biccentett.

- Rendben, Jody. Úgysem nézel ki Hajpántnak ebben a ruhában – felelte, majd nevetett.

Jobbnak láttam nem megkérdezni, akkor mégis kinek nézek ki, mert nem voltam biztos benne, hogy akarom-e tudni.

Lassan mindenki totálisan jóllakott, az ifjú pár is felemelkedett a főasztalnál, így végre többet láthattam a menyasszonyi ruhából. Újabb csicsára számítottam, ehelyett meglepett az egyszerűsége. Nem volt túlzottan kivágott, még csipke sem volt rajta, egyszerű sellőszabású, szemet vakító fehérségű ruha volt, egészen az ara derekáig lelógó fátyollal, aminek a finom szövésén keresztül felsejlett a lány szintén derékig érő, halványszőke hajzuhataga. Szépnek szép volt, de nem voltam elájulva tőle, ugyanis hiányzott az arcáról a szerelmes ragyogás. Nem sugárzott belőle az öröm, pedig elvileg ez élete nagy napja, mégis inkább láttam rajta kevélységet, amikor szétnézett, mintha azt mondaná, nézzétek, milyen szép vagyok és mennyi pénzem van.

Az egyetlen, ami nagyon tetszett rajta, az a ruha hasítékából kilátszó lábán lévő hennatetoválások voltak. Ezeket szívesen megnéztem volna közelebbről, de esélytelennek tűnt, hiszen az ifjú pár első tánca után már egy egész tömeg választott el tőlük, akik szintén mind táncba indultak. Felhangzottak a kissé keleties zene első gyorsabb taktusai is, amire Kyler felkapta a fejét.

- Nem akarsz táncolni velem, Hajp… mármint Jody kisasszony? – kérdezte, aztán már fel is pattant, és invitálóan nyújtotta a karját.

- Erre a számra? – kérdeztem kétkedve.

- Miért, ne? Mindent meg kell tapasztalni, nem igaz? – kacsintott rám.

Elmosolyodtam. Azért hízelgő, hogy ennyire figyel rám, és tőlem idéz. Elfogadtam a felajánlott karját, mire udvariasan még a széket is kihúzta alólam, és elvezetett a többi táncos közé. Amennyire különbözőek voltak az emberek, olyan különbözőképpen ropták is. Ránevettem egy idősebb bajszos bácsira, aki derekára téve a kezét mutatott be valamiféle kissé ügyetlen kopogóst.

- Ha nem haragszol, ilyesmivel nem próbálkozunk – nevetett Kyler is, és hirtelen mozdulattal, vadul kipörgetett.

Egy pillanatig azt hittem, hogy a hátsómon végzem egy rakás idegen ember furcsállkodó tekintetének kereszttüzében, de Kyler erősen fogta a kezem, és visszahúzott a kritikus pont előtt, amitől kis híján a mellkasának csapódtam. Hangosan nevettem, egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy újra stabilan állok, másrészt, mert élveztem a gyors mozdulatával járó érzést. Visszagondolva, nem tudnám megmondani, pontosan hány számot táncoltunk végig, de Kyler egyszer sem engedte, hogy hülyét csinálva magamból a padlón kössek ki.

11. fejezet

11.      Már annyira se értem magamat, mint a legelején

Kyler

- De hol vagy? – kérdezte Henry ingerülten. Már a harmadik alkalommal tette fel ugyanazt a kérdést, kezdett unalmassá válni. Ezelőtti két válaszomhoz és a valósághoz hűen feleltem.

- Mondtam már, Olaszországban a Spanyol lépcsőnél!

Legjobb haverom közhelyesen bolondnak titulált - hisz mi másért mennék önként dalolva abba a városba, amit utálok -, és a továbbiakban meg sem próbált szót érteni velem. Mi tagadás, nem voltam az a könnyen kiismerhető ember, olykor még önmagamat is megleptem. Persze nem az volt a pláne, hogy ki akartam mozdulni tetves kisvárosunkból, az maga volt a tökéletes gondolat, de hogy még Róma sem rettent el attól, hogy Jodyval közösen csináljak valamit, azon még én magam is megdöbbentem.

Mint az utóbbi napokban minden fura gondolatot, ezt is elhessegettem, és igyekeztem Henryre koncentrálni. Melodyról magyarázott. Alig figyeltem rá, mert a megszokott Melody féle hókusz-pókuszon kívül másról se volt szó. Henryt ez varázsolhatta el annyira, hogy nem fogta fel a szavaim mögött rejlő értelmet. Ugyanez igaz volt Emeryre, aki annyira örült, hogy hallja a hangomat, hogy az se érdekelte, mit beszélek, csak hogy én vagyok az. Nekik fogalmuk se volt róla, hogy ezzel két legyet ütök egy csapással, egyszerre mondok igazak és hagyom őket bizonytalanságban.

Miközben figyelni próbáltam Henryre, végigpillantottam Róma egyik leghétköznapibb és legunalmasabb műremekén, a Spanyol lépcsőn. A középső korláthoz dőlve állt Hajpánt, a mobilján beszélgetett egyik ismerősével. Beszéd közben a korlátra tett kezét csavargatta, és olykor a levegőbe mutogatott. Alig bírtam megállni a nevetést.

Arra eszméltem, hogy Henry egyre hangosabban kiabál a mobilban.

- Ott vagy még, haver?

- Nem sokáig. Mennem kell, várnak – szóltam bele még mindig Hajpánt felé nézve. Éppen ekkor tette le a mobilt, és leült az egyik szélesebb lépcsőfokra. Korábban sosem történhetett volna meg olyan, hogy én köszönök el Henrytől, mindig ő mondta, hogy rohannia kell a kis barátnőjéhez. Most fordult a kocka, és én határozottan örültem neki, ráadásul még valami idióta csajt se kellett nyakamba vennem az ügy érdekében.

- Kerüld messziről a modelleket, jó? – Úgy sóhajtott fel, mintha egy szokványos, Chanel-szerű csajról lenne szó. Ezen nevetettem egy sort. – Hallod?

- Nyugalom, ma már nem csinálok semmi hülyeséget – ígértem neki, majd mikor folytatni akarta, letorkoltam. – Éjfél után sem! Rendben?

 Miután nagyjából kielégítőnek találta a helyzetet, letette. Zsebre tettem a mobilt, egyúttal kettesével szedve a lépcsőket futottam oda ahhoz a részhez, ahol Jody ült. A változatosság kedvéért most egy kölyök se lógott a nyakában. Este tizenegy után járt az idő, a gyerekek a tanárnőkkel együtt nyugovóra tértek, így kettesben jöttünk el megnézni a Spanyol lépcsőt.

- Hát nem csodálatos? – nézett le az előttünk elterülő tájra Jody, amikor mellé zuttyantam. Arra néztem, amerre ő, de semmi különöset nem láttam pár gyéren metszett ibolyafán és egy halom jellegtelenül alálógó rózsaloncon kívül.

- De – válaszoltam visszanézve rá. – Egész út alatt így hagyod a hajadat?

Rövidke haját féloldalasan feltűzte, de elég ügyetlenül ahhoz, hogy elöl és egyik oldalon kibomoljanak a tincsek. Nappali fényben miniatűr szénaboglyát mintázott hajviselete, de így este, az utcai lámpák fénye mellett bohókássá vált. Legújabb hobbimmá lépett elő külsejének minden egyes centiméterét felmérni és elraktározni, hogy amikor mások társaságában vagyok kénytelen időzni, felidézhessem, és ne zavarjon annyira, hogy a formát tökéletesen kiemelő ruhák mögött nincs annyi, amennyinek lennie kellene - és itt most nem a mellbőségre gondolok, ami ugyancsak szokatlan tőlem.

- Igen, mert zavar, hogy hosszú – vallotta be, és láttam, hogy zavarba jött a kérdésre. – Meg akartam növeszteni, de nem megy, idegesít a hosszú haj.

- Ez is a listád egyik pontja? – kérdeztem. Reméltem, ha elégszer kérdezem róla, egyszer kibukik belőle, mi van még a listáján, vagy ami még jobb lenne, megmutatja az egészet. De most nem jött be a dolog, láttam a tekintetén, hogy átlát rajtam.

- Beszélhetnénk másról, mint a listámról? Kezdesz megőrjíteni vele, Kyler.

- De miről beszéljünk? Engem már kibeszéltünk. Ne is tagadd, annyit beszéltem magamról, hogy az már fáj, ennyit még Emery se tud rólam, nemhogy a barátaim! Rólad meg alig tudok valamit, azt is félig. Pedig a barátság nehezen lehet egyoldalú – daráltam le ezt egy levegőre. Minden szavát komolyan gondoltam. Sok egyoldalú barátság részese voltam régen, ők a barátjuknak vallottak engem, én nem őket. Most, hogy a barátomnak tekintettem őt, azt akartam, hogy úgy viselkedjen velem, mint a barátjával. – Legyél velem olyan, mint mondjuk Melodyval!

- Azt nem akarhatod. – Arrébb húzódott, de észrevettem bazsalygását. Már csak egy kevés hiányzott ahhoz, hogy rávegyem arra, amit akartam, mint ma reggel a pármai sonka evésre. Ideát kevesebbet evett, mint otthon, szerintem fogyott, én meg nem akartam, hogy az út miatt visszaessen, ha már annyira el akarta adományozni a vérét.

- De igenis akarom! Csinálj úgy!

Felállt a lépcsőről.

- Inkább menjünk, kezd hűvösödni.

- Ezek nem egy barát szavai – emelkedtem fel sértődötten, és hogy kifejezzem rendkívüli csalódottságomat, neki hátat fordítva mentem le egészen a következő lépcsőfordulóig. Még a napszemüvegemet is elfelejtettem visszavenni, de azt azért, mert olyan izgatott voltam az esti séta miatt, hogy a gyerekekkel közös hotelszobában hagytam.

- De, egy olyan baráté, aki nem akarja, hogy a barátja megfázzon – próbálkozott Jody. – Ha nem akarsz visszamenni, elmehetnénk a helyi parkba. Közel van, és éjjel-nappal nyitva áll a látogatók előtt.

- Frankó hely lenne egy fejszés gyilkosnak – mormoltam magam elé, mégis csatlakoztam Jodyhoz, és elindultunk a park felé.

Mellette nehéz volt megbántottnak vagy sértődöttnek lenni, mikor mindig eszébe jutott valami őrültség, ami érdekelt. Vissza akartam neki adni valamit, ezért gondoltam, hogy a paradicsommal dobálós fesztivál (ami egyébként teljesen a stílusába vágott) mellett még egy apróságot megteszek érte. A Colosseumban jutott eszembe, egyből fel is írtam, mint listám harmadik pontját.

Jó volt odakint kódorogni a sötétben. Jody Olaszország faunájáról mesélt, ami kábé annyira érdekelt, mint Chanel májusi portfóliója, így kicsit fel akartam dobni a hangulatot. Mögé léptem, és kezeimet szemére akartam tenni, hogy megkérdezzem, ’Na, ki vagyok?’, de a nagy lelkesedésben nem vettem észre, hogy egyenesen belerohantam a hátába. Amikor észbe kaptam, már késő volt, levertem a lábáról, csak kinyújtott kezeim állították meg az elesésben. A következő tizedmásodpercben hátraesett, mire én is hátraestem, és mindketten a kopár földön landoltunk. A végén Hajpánt a hasamon ült, karjaim, amiket esés közben reflexből köré kaptam, még mindig körülölelték.

- Meg akarsz ölni? – hallottam karjaimon túl felcsendülő hangját.

- Bocs, viccelni akartam. – Elengedtem, és felültem, véletlenül úgy mozdulva, hogy Jody leforduljon rólam. – Ezt is rég csináltam, gyakorolni kéne.

- Csak ne rajtam, jó? – Felült a földön, és ültében leporolta felsőjét. Haja még inkább kijött a hajgumiból, már nem is lehetett feltűzöttnek nevezni. – Nagyon örülök, hogy kezdesz megnyílni, és csinálsz dolgokat, de lehetne kevésbé balesetveszélyesebben?

- Jól van, majd visszafogom magam. De azért tetszett, kiment a fejemből, hogy milyen jó érzés. – Az elmúlt években, ha csináltam is valami őrültséget, az csakis szexuális életemre korlátozódott, és nem az a humoros, kellemes őrültség volt, ami feldobja az embert, később mindig megbántam. Tudtam, ezt a fellökést, ha száz évig élek, akkor se fogom bánni.

- Mások fellökésére gondolsz?

- Nem, hanem az egészre. A sétára meg arra, hogy céltalanul itt bóklászunk. – Figyelmen kívül hagytam Hajpánt minimonológját arról, hogy ez egyáltalán nem céltalan séta, hanem az olasz vadon felfedezésén vagyunk. – Még a természet is hiányzott, nem szokásom parkokban mászkálni.

- A barátnőiddel mit csináltál a randikon? – faggatott Jody, hangjából kihallottam az őszinte érdeklődést. Míg a földön üldögéltem, ő felállt. – Remek program a séta, a hajókázás, a piknikezés, a szalonnasütés.

Ha anyám hallotta volna, miket mond, biztos nem csak a ruháján meg a modorán akart volna változtatni, hanem az egész gondolkodásán. Szerinte egy McNeil vagy egy Stone soha nem randevúzik nyilvános helyen, egy McNeil-Stone pedig pláne nem. Ahogy apám, ő is kötelességként fogta fel a nagyközönség előtt való megjelenést, akár a párjával megy el egy koktélpartira, akár nem.

- Például elvittem őket bulizni – mondtam ki az elsőt és az egyetlent, ami eszembe jutott a szexen kívül. Igazából olykor moziban, vacsorázni meg táncolni is voltunk, de a megszokott a buli volt.

Ahogy tudtam, leporoltam ingem hátulját, és felálltam a földről.

- Különben gyönyörű lányok a barátnőid – jelentette ki Jody, aki közben arrébb ment, és az egyik lámpa mellett ácsorgott. Beértem. – Szerencsések, amiért a szépség tekintetében megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. A szépeknek általában könnyebb. Nem mindig – tette hozzá gyorsan, miközben elindultunk az egyik kivilágított ösvényen. – Van, amikor zaklatják őket, vagy amikor negatívan állnak hozzájuk a szépségük miatt, például nem akarnak velük barátkozni. Alapjában véve a szépség az átlag népesség körében felfogható átokként, de a kivételezettek társaságában mindig is áldásként lesz jelen.

- Ezt valahonnan idézted? – Fegyelmeztem magam, nehogy kitörjek, hogy ez mekkora hülyeség már. Még hogy a szépség hátrány! Soha és semmikor, akinek jó a külseje, az sok dolgot elérhet kis erőfeszítéssel. Emlékszem, mikor etikából kitértünk erre. Dögunalom volt, az aktuálisan legszebb csajt rajzolgattam füzetembe, akiről most meg nem mondanám, szőke-e vagy barna, de ragadt rám valami a tanárról. – Szerintem, ha valaki szép vagy jóképű, és mosolyog, akkor rámondják, hogy kedves, sokak szerint értelmesebbnek látszik, mint egy átlagember, és többen keresik a társaságát.

- Látszik, hogy nem ugyanazokból a tankönyvekből tanultunk – nevetett fel Jody, majd ok nélkül elkomorodott. – Mondd csak, Kyler, soha nem volt még olyan, hogy téged valaki nem kedvelt a jóképűséged miatt?

Korábban is sejtettem, hogy tudatában van annak, milyen jól nézek ki, ebből már biztosra vehettem. Mielőtt belemélyedhettem volna abba, hogy Jody miket gondol rólam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy volt-e olyan, aki nem szeretett, mert szexis vagyok. Micsoda idióta kérdés. Megengedtem magamnak egy fintort, úgyis a park sötétebb részébe értünk.

- Lehet, hogy nem bírtak, de sose mutatták ki. Inkább irigyek voltak rám. Meg tudod, ott a pénzem meg a kapcsolataim, mások szerint ajánlatos velem jóban lenni. Szerinted nem?

Nem válaszolt. Pedig azt hittem, már vagyunk olyan őszinték egymással, hogy bevallja, igenis megéri velem barátkozni. Ehelyett minden előzetes átmenet nélkül magáról kezdett el beszélni.

- Tudod, miért nem érdekel, hogy különbözök a modern szépségideáltól? Mert annyira belülről kell jönnie a lényegnek. – Átlépett egy egzotikus bokorral körülnőtt kövön. - Kilenc évesen jöttem rá erre, mikor anyával egy régi Oscar gálát néztünk, és Audrey Hepburn is ott volt. Felment a színpadra, hogy átvegye az Oscart, majd lesütött szemmel kezdett el beszélni. Nem volt több egy csinos, szép arcú lánynál, akinek furán van vágva a haja. – Elmosolyodott. – Emlékszem, pont azt néztem, hogy nem áll neki túl jól. Aztán a közönség szemébe nézett, rájuk mosolygott, és mintha énekelni kezdett volna a világ, annyira gyönyörű volt. Meg kéne néznünk – fogta meg hirtelen a kezemet. – Akkor meglátnád, mi a különbség a szép külső és az igazi szépség között. Kérlek! Fent van a Youtube-on.

- Ha visszaérünk, az lesz az első dolgunk, rendben? Miután megnéztük, hogy a gyerekek alszanak vagy az ágyon állva bámulják a naplementés festményt – sandítottam rá.

- Nagyon vicces – mondta, de már vigyorgott. – Mi azzal a gond, hogy a művészet szeretetére tanítom őket? Igaz, hogy felállunk az ágyra, de zokniban, és azért, hogy közelről élvezhessük a mesteri… hm…

- Ecsetkezelést – segítettem ki vidáman.

Elsurrant mellett, hogy megkeresse a hidat, amin keresztül vissza tudtunk menni a park bejáratához. Én még több év távlatából is emlékeztem a keskeny, levélzöldre festett hídra, ami az egyik facsoport mögött húzódott, de mikor Jody a park belsejébe induló ösvényre tért le, boldogan követtem.

K~y~l~e~r

A legnagyobb zűrzavar közepette álltunk meg a Piazza Navonán. Sehol se láttam Jodyt és a sajátjait, ezért kénytelen voltam egyedül boldogulni a két fiúval meg a kislánnyal, akit magamban csak kis Emerynek hívtam. A fiúk ide-oda rángattak, attól függően, hogy hozta kedvük, egyszer kagylókat akartak venni a mamájuknak, másszor fel akartak mászni a nagy állatokat mintázó szökőkútra (itt még az se segített, hogy megígértem nekik, otthon a saját két kezemmel ültetem fel őket a vízhordó lány tálkájára), kis Emery pedig az altatóverset követelte, amit az egyik olasz szobalánytól hallottam, és azt mondtam el nekik alvás előtt.

- Én szél vagyok, te meg picinyke felleg…* - mondta újra és újra a betanult első sort, majd meghúzgálta ingujjamat. – Mondd el újra!

- Nem tudom, elfelejtettem. Rohanás van, gyerekek, ha ki akarunk érni ebből a jó nagy turistacsoportból! – szóltam rájuk. Idegenek gyűltek közénk még inkább eltakarva a kilátást.

Megrohamoztuk az egyik oszlopot, és annak mentén találtunk ki a sok kínai közül. Végre megláttam Jodyt és az egyik tanárnőt. Nekik könnyű volt, nyájba tömörülve követték őket a gyerekek. Rám csak három jutott, de azok folyton elkódorogtak. Éppen ekkor mentek be a másik tanárnő hívására egy olasz étterembe, aminek ajtajában óriási plüss rák rémisztgette az arra járókat.

Rafinált fordulatot véve jutottunk el az egyik divatszalonhoz, majd egy széles sétányhoz, ahol leragadtunk a porcelánárusnál, aztán továbbálltunk, hogy el tudjunk jutni az étteremhez. Betereltem a gyerekeket, és közben félrelöktem az óriási plüss rákot, ami mindenképpen meg akart minket ölelni. Az egyik kisfiú azonnal észrevette társait, és én is megláttam az ismerős arcokat. Terített asztalnál ültek, úgy tűnik, különösen gyors volt itt a kiszolgálás, alig öt perc alatt már hozták is a rendelést.

- Gyertek gyorsan, mert kihűl az étel! – sürgettem a gyerekeket, akik ezt hallva odafutottak a többiekhez. Jody és a többiek észlelték jelenlétünket.

- Kihűl? A tofu vagy a saláta? – nézett fel Hajpánt.

A két tanárnővel szemben ült az egyik asztalnál, a mellettük lévő két asztalt elfoglalta a velük lévő tizenkét gyerek. Helyet szorítottak az én hármasomnak, megkönnyebbülten ültem le Jody mellé.

- Jól telt a délelőtt, fiatalúr? – kérdezte az egyik tanárnő. Öblös hangja volt és vizenyős szeme, de különben kedvesnek tűnt, nagymamaszerű volt. Az is tetszett, ahogy fiatalúrnak szólított, nem azon a szigorú, idegtépő hangon, mint más, inkább nyájas volt. Azt hiszem, máris befogadtak a csordába.

- Mondhatni. Nagy nehezen elszakadtunk a narancsos standtól, és végignéztük Olaszország művészeti remekeit, még a- Azt meg ne edd! – kiáltottam rá az egyik gyerekre.

- Kyler! – tátogott rám Jody hökkenten. – Mi bajod van a grillezett gyümölccsel?

- Ja, hogy az grillezett gyümölcs? Egészen másnak néztem. – Mélyen hallgattam arról, hogy kukacnak hittem a vékony pálcára húzott gyümölcsszeletet. Napszúrást kaphattam. Vagy szimpla idegösszeroppanást a három gyerekkel eltöltött délelőtt után. Az elején még imponált, hogy Főmuftinak hívtak, és mindenhova követtek, de aztán saját útjukon akartak járni, és én már csak arra voltam kíváncsi, miért van a tíz éveseknek szabad akaratuk.

A tanárnők el akarták terelni a figyelmet baklövésemről.

- Mondjátok, ugye nem vagytok tengeri betegek? Kora délután körülhajózhatnánk a Tiberis szigetet. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeket elvihetnénk Miss Springerrel fagylaltozni, ti meg addig mehetnétek vásárolni a Campo de’ Fiorira, ha szeretnétek valami szuvenírt mondjuk a szüleiteknek. – Mikor meglátta arcomat, gyorsan folytatta. – Vagy a barátaitoknak. Három órakor találkoznánk a dokkoknál. Megfelelne?

Így történt, hogy háromnegyedórával később Jodyval már a vásárhelyen álltunk. Gazdagon díszített standok álltak mindenütt, arrébb hatalmas dézsákban frissen fogott halakat kínáltak megvételre.

- Igazán vehetnél valamit Emerynek, a testvérek ilyet is csinálnak – mondta Jody.

- Akkor te miért nem veszel valamit a nővérednek? – Ezzel megfogtam. Bólintással jelezte, hogy ha én veszek, ő is fog, és odaállt az egyik ékszeres stand mellé. A kínálat egytől-egyig bizsu volt. – Ugye nem akarsz neki ilyet venni?

- De igen, pontosan ilyet. Halat nem fogok, a könyvet nem olvasná el, a többi drága, így marad ez – magyarázta. Rámutatott az egyik narancssárga valamire, amiről még a legmenőbb párizsi ékszerész se tudta volna megmondani, micsoda. – Ez például jó lenne Emerynek.

- Inkább körberöhögné – hajoltam közelebb, hogy megnézzek pár gyűrűt. Volt köztük műanyag is, azon jót derültem. – Soha nem kapott még ilyet.

- Lehet, örülne neki. Vagy legalább a gesztusnak. Komolyan, Kyler, ha nem akarja viselni, egyszerűen beteszi abba az ékszerdobozba, ami a vázasarokban áll.

- Neked kellene ilyen? – mutattam fel neki egy nyakláncot, aminek alapja mintha rézzel lett volna bevonva, kristály helyett pedig üveg lógott rajta.

- Nem – halkította le a hangját, nehogy a stand mögött álló asszony meghallja, miket beszélünk. – De nem azért, mert bajom van a bizsukkal, csak én… nem vagyok oda az ékszerekért.

Megforgatott kezében egy szebbnek látszó nyakláncot, és összemérte az oldalt fekvő négy hasonlóval. Nem találkoztam még lánnyal, aki ne szeretett volna ékszert kapni, ezért miután visszatettem a gyűrűt, amit közelebbről megnéztem, felé fordultam.

- Mit nem szeretsz rajtuk?

- Hidegek és természetellenesek, nem valók rám.

- Ezt a ruháidról is elmondhatjuk – mondtam a kelleténél valamivel hangosabban, mert az asszony ránk nézett, és olaszul kérdezett valamit. Nem értettem, mit mondott, de biztos valami szépet, mert vigyorgott hozzá, mint a vadalma. – Igen, szépek, tetszenek. Várjon csak, veszek egyet… párat!

- Kyler, ne jótékonykodj! – sziszegte Jody úgy, hogy fel se nézett az asszonyra.

- Te mondtad, hogy lepjem meg Emeryt! Hallgatok a tanácsodra.

Rosszalló pillantásával mit sem törődve leguggoltam a stand mellé, és jól megnéztem az egész gyűrűs állványt. Kivettem két tucat gyűrűt, megnézegettem őket, hogy egy se legyen, ami kicsit is hasonlít a másikra, már a nyilvánvaló gyűrűségen túl, aztán hatot kiválasztottam, és átnyújtottam az asszonynak, hogy csomagolja be valamibe. Ha jól láttam, egy szalámis papírba csavarta be őket, de üsse kő, fizettem, és kézbe vettem az Emerynek szánt ajándékot. Aztán lendületesen visszafordultam Jodyhoz.

- Támadt egy jó ötletem – újságoltam. Gyanakodva pillantott rám. – Arra gondoltam, hogy a tanárnők és a gyerekek is nagyon örülnének, ha vennék nekik valami kis…

- Nem! – csattant fel, mielőtt végigmondhattam volna. Elvörösödött az arca. – Ha örömet akarsz nekik szerezni, azt ne pénzzel tedd, hanem csinálj nekik valamit kézzel, mondjuk írj nekik egy szép mesét vagy rajzolj nekik egy képet. Azért mondtam, hogy vegyél Emerynek valamit, mert tudom, hogy ő már nem értékeli az olyan apró kedvességeket, mint a rajzolás meg az ilyesmik.

- Igazságtalan vagy – léptem közelebb hozzá. Hátrált egy lépést. – Nem tudok rajzolni meg mesét írni, valami kis dolgot akartam nekik venni, hogy az visszaemlékeztesse őket erre az útra.

- Ott vannak nekik az élmények – mondta azonnal, amikor befejeztem a mondatot. Tovább vörösödött, fogalmam sem volt, mitől. – Azoknak elégnek kell lenniük.

- Azt hiszed, elrontanám őket a pénzzel? Ugyan már, ez semmi nem lenne, mondhatnánk azt is, hogy a pályázattal jár egy kis meglepetés! Miért akarod elrontani az örömömet?

- Nem akarom elrontani az örömödet. – Erőlködnie kellett, hogy higgadtan folytassa. – De az örömet nem tárgyakban mérik, hanem gesztusokban, értsd már meg!

- Ajándékot adni egy szép gesztus – mondtam hangosabban, mert kezdtem felidegesíteni magam. Még hogy nem adhatok nekik ajándékot, mert ő azt mondja!

- Egyáltalán nem értesz meg. Sőt meg se próbálsz! – kötözködött.

- Te nem próbálsz engem, csak mondod, hogy mi helyes és mi nem, aztán persze mindenki egyből fogadja is el, mi? Se ellenvetés, se kérdés. Nem tudom, mi bajod van, az, hogy tőlem nem akarsz ajándékot? Ha csak ez a baj, megnyugtatlak, neked nem akartam venni, csak nekik. Eredetileg is csak a gyerekeknek, aztán jutott eszembe, hogy a tanárnők is milyen kedvesek voltak, szép lenne nekik is adni.

- Ezt most miért mondtad? – kérdezte mérgesen. Egyből tudtam, mire gondol.

- Azért, hogy ismerd el, jogom van venni nekik valami ajándékot, ha úgy akarom.

Összekulcsolt kezekkel fordult el félig, hogy a nővérének kinézett nyakláncért nyúljon.

- Jogod, az van, eszed kevésbé. Nem veheted meg az embereket pénzért. Sajnálom, Kyler, de ez az igazság. Nem teheted, mert nincs értelme. Már így is szerettek téged, nincs semmi értelme extra ajándékoknak, mert nem erről szól a kirándulás. Legalábbis ez nem.

- Szóval nem hiszed el, hogy azért szerettem volna venni nekik valamit, mert örültem volna, ha örülnek neki, mikor meglátják. Szerettem volna adni nekik egy apróságot, ennyi.

- A gyerekeknél ez nem igazán így működik – mondta halkabban. – A tanárnőknél igen, de náluk… bármilyen kicsi, amit adsz nekik, elkezdenek hozzád kötődni, adni akarnak neked valamit cserébe, és miután adnak, te megörülsz neki, újra adsz, és teljesen belebonyolódsz valamibe, amibe lehet, hogy nem kellene, aztán csodálkozol, hogy miért… - Elcsuklott a hangja. Értetlenkedve bámultam rá.

Kifizette a nyakláncot, amit az asszony egy rágósdobozba helyezett be. Arrébb mentünk, miután magához vette a dobozt, mert mások is álltak a standnál. Egy levendulabokor mellett álltunk meg.

- Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem, mit beszélsz – mondtam ki egyszerűen. – Mert nem értem, de úgyse magyaráznád el, szóval mindegy. Gondolom, azt sem akarod, hogy valami édességet vegyek nekik, amúgy is most fagyiztak, de mit szólnál hozzá, ha mi ennénk fagyit? Az olasz fagyi párját ritkítja.

- Rendben – bólintott, és mintha megkönnyebbült volna, hogy nem beszélünk tovább erről az adok-kapok dologról. Azért megjegyeztem a fontosabb részeket, sose lehet tudni, mi jöhet jól később.

A fagyi után a dokkhoz mentünk, ahol felszálltunk egy sétahajóra, és körbehajóztuk a szigetet. A gyerekek nagyon élvezték, visongatva szaladgáltak fel s alá a fedélzeten, és én egyik szememmel őket, a másikkal a napozó Jodyt figyeltem. Mint mindent, a napozást is furán csinálta, de most nem is az volt a legérdekesebb, hanem az, hogy nem lelt nyugtot. Hiába vette elő Braille-könyvét, hiába beszélgetett a tanárnőkkel, valami bántotta.

Ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, a kicsikkel kezdtem el játszani a „Kivel feküdnél le, kihez mennél hozzá, kit ölnél meg?” gyerekverzióját, vagyis a „Kit puszilnál meg, kivel mennél kézen fogva a játszótérig, kinek lépnél a lábára?” játékot. Már vagy a nyolcadik körnél tartottunk, amikor Jody odajött hozzánk, hozott magával egy nagy labdát, ami úgy az ötödik ütésnél belezuhant a vízbe. Egész jól elszórakoztunk, míg végignéztük, hogyan száll le az egyik matróz a sétahajó aljára, és kapja el a közvetlenül hajó mellett sodródó labdát.

- Miért hagytad nekik, hogy a fedélzeten labdázzanak? – kérdeztem meg később Jodyt.

- Mert mindent meg kell tapasztalni - vonta meg a vállát, és elmosolyodott. Tényleg nem értettem, mi baja volt a piacon, de nem akartam feszegetni a témát, visszamosolyogtam.

Újabb békekorszak köszöntött ránk. Ideje volt hazatérni.

*Umberto Saba: Esti mese kislányomnak

10. fejezet

10.      Ha Rómában jársz…

Jody

Kyler kérdése nyomán torkomra forrott a szó. Mikor a százvalahányadik dinnyecsemetét locsoltam a tűző napon, megfogadtam, hogy ha kéri, akkor se folytatom a mentorkodást. Nagy szerencse, hogy a listám harminckettedik pontja egy fogadalom megszegése, mert most határozottan erre készültem. Természetesen nem a vélt szerencsétlen sorsáról való áradozással győzött meg. Lehettek volna rosszabbak is a szülei, nem csak házasságszerződéssel dobálózó emberek, becsültem bennük kemény munkájukat, amellyel a gyerekeiknek kényelmes életet igyekeztek biztosítani. Az ő baja semmi nem volt apai nagyanyáméhoz képest, akire édesapja egy árva kukoricamező mellett óriási adósságot hagyott.

Kylernek négy elszólása volt, amiből arra következtettem, hogy valamit mégis tehetnék érte. Az első az volt, hogy kidobta a gesztenye csókú srácot a buliról, a második az Elinor és „kicsi Myron” gondolatfüzér, a harmadik a Kyler-terem - nem McNeil-Stone terem, hanem Kyler-terem, – a negyedik pedig a dinnyeföld. Elég kevesen múlott, hogy a vacsora estéjén meginvitáljam dinnyeföldünkre, méghozzá úgy, hogy tudtam, szüleim nem lennének oda az ötletért. Azért nem hívtam végül, mert nevetségesnek tűnt. Korábban mutogatták végig, hogy luxuscuccok garmadával van felszerelve a ház, meg se fordult volna a fejemben, hogy itt hagyná a földi paradicsomot egy dinnyeföld közepén lévő házikóért. De ha tudtam volna, hogy képes szakállat növeszteni és két hétig egyfolytában merev részegre inni magát, már nem lettem volna olyan bizonytalan a meghívást illetően.

- Te vagy az én pszeudoprojektem – feleltem végül. Bíztam benne, hogy fogalma sincs, mit jelent a pszeudo szó, és – ami jelleméből adódóan nagyon is lehetséges volt - valami fennkölt dolognak hiszi, például annak, hogy ő a főprojektem vagy a legkirályabb projekt, akit valaha utamba sodort az élet.

- Akkor jó – mosolygott rám. Lehet, meg se hallotta az előtte lévő szót, csak az érdekelte, a projektem-e vagy sem. Elégedetten nézett rám, majd elkezdte keresni a szemeteszsákokat. – Mesélj még a dinnyeföldről! – kérte közben.

- Borzasztóan meleg volt, és egy hét méteres átmérőjű, udvart árnyékoló ponyván kívül két fa volt az egész dinnyeföldön, ami árnyékot adott, szegény Sáfrány folyton lihegett, és rohangált a vízelvezető csatornákhoz, amikben sajnos alig volt víz. Az volt a legjobb délután, amikor végre az egész földet be lehetett locsolni normálisan. Sáfránnyal belemászkáltunk a sárba, más se kellett a boldogsághoz.

Arról nem meséltem, hogy nagyjából a hét derekán anyának eszébe jutott, hogy el kéne adnunk a dinnyeföldet, hogy abból is tudjuk támogatni a Maccoby sulit. Ezt apa túlzásnak vélte, és olyan ordítozást csaptak, hogy Bob, a madárijesztő azon túl maximum a kellék szerepében díszeleghetett, ugyanis madár nem volt, ami nem kelt volna szárnyra a kiabálás hallatán. A nagy ráébredéstől számított második napon kikutyagoltam Sáfránnyal meg a régi szalmakalapommal a vízgyűjtőhöz, és egész álló nap a vizet szűrtem. Lehet, hogy még most is ott lettem volna, ha nincs Nate, aki miatt így is, úgy is haza kellett jönnöm.

- Szeretsz mindenféle dologba belemászni, nem igaz? – vigyorodott el. – Most a sár, nyár végén meg a paradicsom… valld be, hogy ösztönlény vagy! – Cukkolás közben átlépett egy közepes méretű, chipses zacskókból álló szemétbuckát.

Én közben átmentem a luxuskonyha egyik szekrényéhez, majd egy óvatlan mozdulattal kiszakítottam felső polcát. Töméntelen mennyiségű fakanál hullott ki belőle. Gondoltam, nem kéne még nagyobb rendetlenséget csinálni, mint ami van, ezért még jobban vigyázva mentem oda a mosogatóhoz. Valahol a közelben kellett lennie egy szemetesnek.

- Igaz is, melyik a rosszabb, belelépni mezítláb a sárba, vagy szétdobálni a ketchupos üvegeket, hogy a bennük maradt ketchup összefröcskölje a csempét, majd annak rendje és módja szerint megkövüljön rajta? Megvan! – rántottam ki egy rakás fekete szemeteszsákot. Több méret is volt belőlük, egyelőre a legnagyobbat választottam.

- Sáfrány egyébként micsoda? Egy kutya? Ha igen, miért ez a neve? – kérdezett egyből hármat. Kitekertem az egyik szemétzsákot.

- Aha, kutya. Azért ez a neve, mert drága és nehéz rálelni. Na, tippelj, mi a takarítás első lépése!

- Nekem mindegy, mi az, csak ne a konyhával kezdjük!

- Az első lépés kinyitni az ablakokat. Nyisd ki az ottaniakat is! – Már léptem is az íves ablakok elé, amelyeknek párkányán virágok ácsingóztak vízért. Már láttam, hogy tengernyi teendőnk akad. Jó ötlet volt lemondani a mai napi programokat.

- Ablakok kinyitva! – Esküszöm, ezt a részét még élvezte is, olyan hangszínnel felelt, mint ahogy egy anyjának örömmel segítő nyolcéves tette volna. – Most mi van?

- Ragadj egy nagy szemeteszsákot, és tegyél bele mindent, amit találsz! – utasítottam, és én magam is összeszedegettem a cuccokat. A nagyobbakat fürgén belegyömöszöltem a zsákba, és az asztalon álló üvegek felé indultam, mikor Kyler kidugta a fejét a nappaliból. – Tudom, hogy sok, de hát te ettél ennyit!

- Nem is ettem olyan sokat! – Ez igaz volt, több üveget találtam, mint kajás zacskót. – Ide azzal a zsákkal! – szólalt meg pár másodperccel később egy mártír hangján. Szinte hallottam, ahogy magában hozzáteszi: De ez egyszeri, és megismételhetetlen alkalom lesz!

A lakás állapotához képest viszonylag gyorsan haladtunk, megállapodtunk, hogy Kyler az egész szeméthegyet összegyűjti, és beledobálja a zsákokba, én meg a padlóra ragadt izét próbáltam felseperni. Nehéz volt, a ketchup-szósz-fura bogyó-narancshéj koalíció a végsőkig kitartott. A házba beáradó friss levegő és a napsütés viszont felvidított.

- Tudod, utálnék nálad takarítani – vallottam be még egy rakás narancshéjat felseperve a szemétlapátra. – Ez a hihetetlen sok hulladék… láttam ám, hogy korábban a mosogató alá halmoztad a szemetet ahelyett, hogy kidobtad volna.

Ahogy felnézett rám, arcát megvilágította a napfény, tincsein is napsugarak táncoltak. Az égvilágon semmiben sem hasonlított arra az elgyötört arcú Kylerre, akire rátörtem az ajtót.

- Kérek egy titkot az enyémért cserébe – kacsintott rám, majd undorodó arccal nyúlt egy rongy felé, hogy felsikálja a csempét foltokban borító trutyit. Felpillantott rám. – Tereld már el a figyelmemet, hogy ne kelljen a mocsokra gondolnom. Kérlek.

- Oké. Amikor úgy annyi éves voltam, mint most Emery, halálosan bele voltam zúgva a nővérem pasijába. Gyerekes dolgokat csináltam miatta, például nem adtam át Estee-nek az üzenetet, amit hagyott, helyette kibicikliztem hozzájuk, egész délután filmet néztünk és megtanított dartsozni, szaltózni meg pasis palacsintát sütni. – Kyler közbe akart szólni, de gyorsan továbbmondtam. – Aztán persze kiderült, hogy úgy gondol rám, mint a húgára, és nekem ez rosszul esett, mert félreértettem minden szavát, beleképzeltem bizonyos dolgokat minden egyes mozdulatába. Veled volt már ilyen?

- Most, hogy mondod, korábban azt hittem, hogy tetszem neked – mondta, majd felkiáltott, mert belenyúlt valami ragacsos, narancssárga izébe. Le akarta rázni a kezéről azt a valamit, de csak azt érte el, hogy felborította a vizes vödröt, és a konyhával együtt az én cipőmet is eláztatta. Furamód a vízben tapicskolás nagyjából annyira tetszett neki, mint nekem a sárban mászkálás, elkezdte az egész csöpögős izét felmosni. Közben megjegyzése elsikkadt, ezért szerencsére nem kellett reagálnom rá.

Úgy másfél órával később sikerült lakhatóvá tenni a házat, Kyler a szőnyeget porszívózta, én pedig a konyhai pultot törölgettem le fertőtlenítővel. Azon járt az eszem, vajon becses személyemet nélkülözve megint magába omlana-e. Kikapcsolta a porszívót, és feltekerte a zsinórt, aztán a konyha egyik felét elfoglaló szemeteszsákokra nézett.

- Amíg értük nem jönnek, elhelyezem őket a jacuzziban.

- Ne, Kyler, majd levisszük őket a kukába! – nevettem fel. – Vészhelyzetben a jakuzziban tartod a szemetet?

- Bulik után igen – vonta meg a vállát. – Praktikus.

- Tudod, öt perce találtam itt jobbra egy szemétprést, inkább oda kellene őket tenned – intettem az egyik beépített szekrény felé.

- Szemétprés? – Döbbenetéből kiviláglott, hogy nem tudott róla.

- Nem ismered a saját házadat? – Készen lettem a fertőtlenítéssel, megmostam a kezemet. – Itt minden van, amit csak el lehet képzelni, az előbb találtam egy aprítógépet is a veled szemközti mosogatógép mellett.

- Annyira nem töltök itt sok időt, utálok magamban lenni – ült le az asztal mellé.

- Olyan vagy, mint a nővérem. Van saját lakása, de majdnem minden idejét nálunk tölti. Hiába, a család sokat számít. – Leültem a mellette lévő székre. Utolsó megjegyzésemre nem felelt semmit, csak megcsóválta a fejét, és az asztalra tett vezetékes telefont nézegette, amit a székre dobva találtam. Következő monológomba felvezetés nélkül kezdtem bele, reméltem, hogy így gyorsabban vége lesz. – Figyelj, hétfőn megint elutazok. A suli, ahol anya dolgozik, nyert egy nyári pályázatot, így a legjobb képességű gyerekek három kísérővel elmehetnek egy tanulmányi kirándulásra. Tizenöt gyerek, köztük a szomszéd kisfiú, Nate lett kiválasztva, és a két tanárnő azt mondta, örülnének, ha csatlakoznék hozzájuk. Így elmehetek velük Rómába. Eredetileg arra gondoltam, hogy vigyázhatnál addig Nate teknősére, de ha szeretnél velünk tartani…

- Most meghívsz egy tanulmányi kirándulásra? – kérdezte. Láttam, hogyan küzd egy széles mosollyal. Rábólintottam.

- Persze állnod kellene a repülőjegyet, a belépőket meg az étkezést, de a szállást nem, jöhetnél hozzánk – folytattam hadarva. – És nem kellene tudnia róla másnak, mármint én elmondom a szüleimnek, de senki másnak, és talán még egy kis ideig téged se fognak annyira hiányolni.

Mikor észbe kaptam, hogy ez az utolsó mondat gorombának hathatott, ijedten rezzentem össze, de ő felderült az ötletre.

- Úgy érted, hogy elmehetek veled meg egy rakás ismeretlennel egy olyan városba, ahol alig van ismerősöm, és ezt még el is titkoljuk mások előtt?

- Hát Emery meg Henryék úgyis nyaralnak, nem tudnák meg. Izé, nem tudom, van-e rá kereted, miket terveztél még a nyárra, szóval, ha nem…

- Ezer örömmel! – vágta rá azonnal. – Naná, hogy veled tartok, Hajpánt!

Addig viszont még ránk várt a viráglocsolás, az ablakpucolás, a felmosás, a mosogató melletti pultra felhalmozott piszkos edények, tányérok és evőeszközök elmosása (Kyler javára lehetett írni, hogy poharakkal nem kellett bajlódnunk, mert üvegből ivott), a portörlés és a szemétlehordás. Bekapcsolta a rádiót, így hamarosan a legújabb énekesek őrült slágereire takaríthattunk, és… más se kellett a boldogsághoz.

J~o~d~y

- Maradjatok ülve! – szóltam rá a gyerekekre, majd amikor nem hallgattam rá, egyesével kezdtem instruálni őket. – Maradj ülve! Te is, te is, te is, te is!

A negyedik „te is”-t véletlenül Kylernek mondtam, de ő a legkevésbé se zavartatta magát, ölében egy kicsi lánnyal, Alizzal a busz ablaka mellett elsuhanó különböző magasságú japánfenyőket nézegette. Mellette egy utasításomra rá se bagózó kisfiú hol szájába tömte a chipset, hol bőséges adagot zúdított Aliz ölébe. Miután az ülésre parancsoltam egy vörös hajú kissrácot, odamentem a kisfiúhoz, és megkocogtattam a vállát.

- Tessék leülni a helyedre!

A chipset két pofára zabáló kisfiú rám nézett, és eltátotta száját, mire kiesett szájából a falat. Úristen, gondoltam magamban, még szerencse, hogy ez csak egy turistabusz, nem az, amivel ki kellett bírnunk a repülőig. A nagy szájtátás után Kylerhez fordult, aki az utóbbi órákban védőszentté lépett elő a szemében.

- Bánt! – mutatott rám.

- Dehogy bánt, kölyök. Csak azt akarja, hogy ülj le, mert ha a busz hirtelen lassít, és te lehuppansz a padlóra, eltörheted a farcsontodat. – Mikorra befejezte, egyedi módszerének hála a fiú már a helyén volt eggyel mögötte. Meg akartam köszönni a segítséget, de nagyképű vigyora mosolyra késztetett. – Jody, ez a három gyerek rám lett bízva, elbírok velük a segítséged nélkül is.

- Igazán? Akkor hol a harmadik?

Találomra benézett a szomszédos ülésekre. Gyorsan megtalálta azt a csenevész gyereket, akit mellé osztottak be. Miután az a kisfiú a helyén ült, mentem tovább, hogy a többieket is elrendezzem. Öt lépéssel és egy gyerekkel később meghallottam mögöttem Kyler hangját, kifejezetten vidáman és kiegyensúlyozottan csengett.

- Igazad volt, Róma egész érdekes hely – vigyorgott rám. Egy pár turista ment el közben mellettünk, a lányoknak a szokásosnál több időbe került kiérniük Kyler bűvköréből, és még utána is néztek. Ő viszont rájuk se hederített. – És ezek a kölykök! Eddig mind azt hittem, hogy égetni valóan rosszak, de bírom őket. Vagyis a sajátjaimat. A tieid még mindig kis gazfickóknak tűnnek.

- Róma tényleg jó hely! – kiáltott fel mellettünk egy copfos kislány, aki lemaradhatott az utóbbi pár kijelentésről. – Itt nyaralt Lizzie McGuire is!

- Meg Anne hercegnő – helyeseltem. Bólogatni kezdett, de nem mondott semmit, ezért visszafordultam Kylerhez, hogy megbeszéljem vele a délutáni programot. Ő viszont ahelyett, hogy elővette volna a jegyzetfüzetet, amit korábban adtam neki, értetlenül nézett rám.

- Anne hercegnő? – visszhangozta szavaimat.

- Aha, tudod, Római vakáció. Audrey Hepburn – tettem hozzá, mikor még mindig nem esett le neki a dolog. – Egy film, amiben egy hercegnő megszökött udvartartása elől, hogy Rómában tölthessen egy napot szabadon, megkötések nélkül.

- Hú – pislogott Kyler. – Ez az Anne hercegnő olyan, mint én.

- Hogy micsoda? – buggyant ki belőlem a nevetés. A közelben lévő gyerekek felpattantak ülésükről, és odajöttek hozzánk, hogy megnézzék, mi olyan vicces. Nem szóltam rájuk, de megfogtam az egyik kezét, és mondtam nekik, hogy ők meg fogják meg egymásét. Kyler közben folytatta.

- Azt mondtad, hogy megszökött, nem? Olyan, mint én, megszöktünk a sok badarság meg üzleti ügyek elől, és ide jöttünk mókázni!

- A film végén Anne hercegnő visszamegy az udvarba, mert tudja, milyen fontosak azok a badarságok – figyelmeztettem. Kyler megvonta a vállát, felkapta az egyik szőke kislányt, és megpörgetve párszor visszament a helyére.

Egy hangos névsorolvasást követően megérkeztünk Róma egyik főterére, így leszálltunk a buszról. Annyira néztem a házak mellett kontyvirágokkal beültetett ágyásokat, hogy kishíján lebucskáztam a lépcsőn. Talajt érve csak a harmadik lépésre nyertem vissza egyensúlyomat, de nagyon megérte a csodálatos látvány. Megfogadtam, ha valaha is kigyomlálom kertünket, ilyen egzotikus növényekkel fogom teleültetni.

A nap borzasztóan vágott, amitől ismét megszédültem, ezúttal Kyler kapott el karomnál fogva. Mikor elengedett, zsebembe nyúltam napszemüvegért, és feltettem. Mielőtt bármit is mondhatott volna saját szabályaim megszegéséről, rámosolyogtam.

- Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak! Nézd, hoztam neked is egyet – vettem elő egy nem túl márkás, de megbízható napszemüveget. – A főtéren persze levesszük, de addig…

Nem mondtam végig a mondatot, észrevettem az ibolyafák tövében a rengeteg sétányrózsát és golgotavirágot. Lekaptam a napszemüvegemet. Az olasz kontyvirágokkal együtt annyira tobzódott színekben a táj, hogy még a nagy napsütés ellenére se volt kedvem újra felvenni napszemüvegemet. Úgy éreztem magam, mintha egy élő festményben lennék.

Míg bámészkodtam, Kylernek problémája akadt.

- Te fogod az egyik kezemet, te a másikat, te pedig… öhm…

- Hagyd már őket, nem ötévesek – szóltam rá halkan.

- De majdnem! – tört ki, és csak azért is kézen fogta a nyolcéves Alizt, aki más felnőtt kezei közül valószínűleg azonnal kitépte volna magát, de a „nagyfiút” kiskutyaként követte. Csak úgy, mint a két kissrác.

A tanárnők is összeszedték a gyerekeket, együtt indultunk meg a főtér felé. Rám négy fiú jutott, akik jól viselték magukat, csak kétszer kellett rájuk szólni, hogy ne ugráljanak ki a sétányt övező bokrok közül, frászt hozva a fényképezgető turistákra. Végre valahára egyedül maradtam a tanárnőkkel.

- Nem is tudom, talán tévedtem, mikor azt mondtam, hogy rábízhatnánk három gyereket. Nyilvánvaló, hogy a legkevésbé sem ért a gyerekneveléshez – fordultam hozzájuk.

- De szeretik őt, Jody, és ez nagyon fontos. Régen, mikor fogalmad sem volt, hogyan kell erélyesnek lenni velük, nálad is elég volt az, hogy imádtak. Hagyd meg neki a gyerekekkel foglalkozás örömét, a gondjai pedig hagy terheljenek minket – kért Miss Springer. Megértő és bölcs volt, mint tízórai után mindig.

- A másik, amiről beszélni akartam, az iskola. Most, hogy ezt a pályázatot megnyertük, van rá valami esély, hogy visszanyerjük a múlt félévi…

- Jody! – harsant fel ekkor Kyler hangja. Összerezzentem. Azt hittem, az egyik gyereke napszúrást kapott vagy hasonló, de boldog mosollyal nézett vissza, és integetett. – Gyere, nézd meg, mit találtunk!

- Menj csak – fojtott el egy mosolyt Miss Springer, amikor látta, hogy legszívesebben kettészakadnék, így a négy kisfiúval hamarosan csatlakoztunk Kylerékhez.

- Itt a Breki-kút! – szaladt elénk Aliz.

- Nem is Breki! – szólt rá Nate. Ő maga is bizonytalan volt a dologban, így rám nézett.

- Ez a Trevi-kút, gyerekek, Európa egyik legszebb szökőkútja, minden jobb filmben benne van – válaszolt helyettem Kyler. Fehér ing volt rajta, ami élesen elütött enyhén lesült bőrétől. Mivel a délelőtt felét egy nyitott autóbuszon töltöttük, ez nem volt meglepetés. – Vagyis benne kéne lennie minden jobb filmben, mert ez egy kívánságkút. – Elengedte az egyik kisfiú kezét, és villámgyorsan előhúzta pénztárcáját. Szerintem életében először guggolhatott le, és tarthatta oda valakinek. - Ragadjatok aprópénzt, rohamozzátok meg a kutat, és a legenda szerint egy kívánságotok teljesül!

Nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, amikor nem csak a mi gyerekeinknek adott dobálni való pénzt, hanem a többi nyolcnak is. Jobb kezemet napellenzőként használva néztem, hogy dobálják bele a vízbe a gyerekek az aprópénzt.

- Aranyos vagy, hogy nem az igazat mondtad el nekik – fordultam hozzá, mikor a kicsik már a vízzel pocskolták egymást -, az nem érintette volna meg őket annyira.

- Igen, tudom, hogy aranyos vagyok, de mi van? – vette le a napszemüvegjét Kyler, és egy pillanatra rám nézett. Felvontam az egyik szemöldökömet.

- Aki pénzt dob a Trevi-kútba, annak nem bármilyen kívánsága teljesül, hanem csak egy: az, hogy visszatérjen Rómába.

- Ó. – Bólintott, mintha hirtelen sok mindent megértett volna. A turistákból álló tömeg sodorni kezdett minket a kút felé, de nem bántuk, úgyis össze kellett szednünk a gyerekeket. – Mikor kisebb voltam, eljöttünk a családdal Rómába, de az idegenvezető annyira unalmasan beszélt, hogy csak annyit fogtam fel belőle, hogy valami kívánságot emleget. Emeryvel este kiszöktünk a hotelből, és elhoztuk apa pénztárcáját, de kizárólag hitelkártya volt benne, ezért azt dobtuk be a vízbe. Volt is belőle gond. – Pár ujjával megdörzsölte a homlokát. – De akkor legalább most megtudtam, miért nem teljesültek a kívánságaink. Olyan buták voltunk, Jody, Emery például azt kívánta, hogy anya és apa vigyenek el minket egy olyan érdekes olasz bisztrószerűségbe, amit láttunk.

Némán lépkedtem mellette. Biztosra vettem, hogy máig nem volt olyan bisztróban. Mikor odaértünk a kúthoz, ahelyett, hogy a gyerekek felé lépett volna, kezembe nyomott egy érmét.

- Na, vissza akarunk ide térni?

- Csak-csak – mosolyogtam rá.

Bedobtuk a Trevi-kútba az érméket, de nem volt időnk arra, hogy a vízhez közel hajolva megnézzük a kút alján felhalmozódó aprópénzt, ugyanis a vörös hajú kisfiú beleesni készült a mély vízbe.

J~o~d~y

A hotel, ahol megszálltunk, közkedvelt turistaközpont volt, mindenhol gyerekek futkostak, alig tudtam megkülönböztetni saját csoportomat a többitől, így kénytelen voltam minden elvágódni készülő gyereket elkapni. Ez kissé megnehezítette a reggelizést, de élveztem. A hotel teraszán senkinek se tűnt fel, hogy mezítláb vagyok, de ha észre is vették volna, akkor se zavarta volna őket, a gyerekek magától értetődően rohangáltak mezítlábasan.

- Kiheverted már a Forumot? – hallottam meg egy felém szálló hangot. Letettem a Braille-írással szedett könyvemet, felnéztem Kylerre. Öltözködése semmit se változott a szokásostól. Láttán eszembe jutott, ha annak idején meghívtam volna a dinnyeföldre, előreláthatólag ott is precízen vasalt ingeket hordott volna, mint most. Az eddig látott legnagyobb hanyagság tőle a nyakkendő elhagyása volt, ezért sem tudtam elképzelni abban a nadrágban, amit Emery bulija alatt magamra vettem.

- Én? Inkább te. – Arrébbtoltam a könyvet, és töltöttem magamnak egy adag kávét. Elég gyenge volt, világosbarnán kavargott a csészében. – Te voltál az, akit a gyerekek nyaggattak, hogy miért nincsenek boltok a Forumon.

- De te voltál az, akire rátámadtak, mikor viccből azt mondtam nekik, hogy Jody néni bezáratta őket. Hogy bevették már! – Leült velem szemben, és kivett a kenyérkosárból egy termetes ciabattát. – Nem rossz a kínálat. Mit adhatok, kedves Hajpánt, egy kis bazsalikomos öntetet vagy Capri salátát, májas pirítóst? Valahol láttam pármai sonkát, várj csak!

- Kösz, megfelel a májas pirítós. Kérlek, ne szólíts Hajpántnak a gyerekek előtt.

- Ahogy akarod, Jody néni – tett elém pár szelet pirítóst. Észrevette félrelökött könyvemet. – Hát ez meg? Még itt is ezzel foglalkozol? – Pár héttel korábban lekezelően mondta volna, most viszont inkább jót mulathatott rajta. – Amíg nem jönnek le a gyerekek, megmutathatnád a listát, annyira szeretném látni!

- Mire fel ez a nagy érdeklődés? – csúsztattam arrébb a könyvet, nehogy valaki leöntse kakaóval vagy öntettel. Mindenhova magammal vittem, amiben annak is nagy szerepe lehetett, hogy mobilomat viszont a hotelszobában kellett hagynom. A Kylerrel kötött kompromisszum része volt, hogy napközben mindketten eltesszük mobilunkat, és a nap végén nézzük meg, kik kerestek minket.

- Inspirálnák a saját listámat. Már három tétele van – újságolta.

Nagyon kíváncsivá tett, szerettem volna tudni, mi az a harmadik pont, amit kiötlött, de a gyerekek megjelenése miatt félbe kellett szakítanunk ezt a beszélgetést. Sőt, mi az, hogy megjelentek, közénk süvítettek, és kapkodva szedtek az ételből, míg Nate egy bazilikáról mesélt nekik különösen rafinált horrortörténetet.

- Te be mernél menni arra a helyre? – vizsgáztatta a mit sem sejtő Kylert, akin már rajta volt napszemüvege, amit a világ minden kincséért se vette volna le, bőszen ki akarta használni a kirándulás minden egyes percét. Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy megmondom neki, tőlem hazaérve is bármikor hordhatja. Mosolyogva hallgattam válaszát.

- Hát persze, tudod, ott az a sok szent izé, megvédenének. Hé, Cooper, ne nyalogasd a citromot, ha már muszáj savanyút enned, harapd! Kér valaki pármai sonkát? – Mindenki kért. – Jody néni, hoznál nekünk?

Felálltam, hogy elmenjek a sonkáért, és miután nyomatékosan megkértem Kylert, hogy ne hívjon Jody néninek, elsétáltam a szomszédos asztalhoz, ahol a tanárnők mellett egy belga házaspár reggelizett. Mikor visszaértem sajátomhoz, előrehajolva, összekapaszkodva találtam a gyerekeket, nagyban sugdolóztak, egyedül Nate maradt ki, akit Kyler győzködött. Cinkos pillantást vetett rá, míg meg nem látott sonkával és főtt tojással közeledni.

- Mi nem csináltunk semmit – hadarta az egyik göndör hajú kissrác.

- Mert ki csinált valamit? – Megkoppintottam a fejét, aztán visszatelepedtem a helyemre. Kyler is visszaült, a gyerekek pediglen az újonnan hozott kajákkal voltak elfoglalva. – Nate, ülj rendesen azon a széken, mielőtt leesel róla!

Ahogy végignéztem rajtuk, tisztára úgy néztek ki, mint egy nagy család tagjai. Kyler ontotta magából a képzelt bölcsességet, csipkedte az egy szem lány, Aliz arcocskáját, a fiúk azt lesték, mikor lehet rendbontást csinálni, miközben Nate mindenáron hibát akart találni Kylerben, ami szerintem nem volt nehéz, de neki alig akart menni. Ez a reggeli a lehető legtávolabb állt attól a vacsorától, amire a McNeil-Stone kúriába voltam hivatalos, mert ennél az asztalnál mindenki megállás nélkül süketre ordibálta a másikat, és mindannyian majd megvesztek az örömtől, hogy itt lehetnek. Valahogy abban a pillanatban nehezen tudtam volna elképzelni az olasz kirándulást Kyler nélkül.