8. fejezet

8.      Szakadna le alattam az erkély!

Jody

-… és akkor azt mondta az apámnak, hogy le akarja cserélni a Bentley-jét, mert kezdi unni – meséltem Clementine-nek.

A hatalmas medence mellett ültünk egy félig vízbe nyúló szökőkút csempézett padján. Már nem tűzött a Nap, kellemes, szellős időnk volt. Olive-nak már elmondtam, mi történt az állófogadáson, jót nevetett Kyler apámmal való találkozásán, de semmi mással nem tudta magyarázni a srác hülyeségeit, minthogy annyira zavarban volt apám miatt, hogy azt se tudta, mit mondjon. Clementine ellenben csettintett ujjaival, és közelebb hajolt hozzám.

- Tutira fel akart vágni apád előtt – bólogatott. Olyan komolysággal mondta, hogy nem volt szívem felnevetni. – Megfogtad, kislány, a tiéd.

Én ugyan teljesen másra következtettem Kyler nagyzolási kényszeréből, de nem szálltam vitába barátnőmmel, örültem, hogy kedd estére átadta a munkát egyik kolléganőjének, és eljött velem a medencés buliba. El kellett a segítő kéz, ugyanis fogalmam sem volt róla, mit tervez Kyler. Az egyik haverjával álldogált az egyik fa mellett, és ügyet sem vetett a vendégekre. Nem tudom, mit figyelt, de az biztos, hogy nem engem. Ez üdítő változatosság volt az elmúlt napok után.

Mikor észrevette, kit bámulok, Clem megütögette a térdemet.

- Tegyük féltékennyé!

- Mi? Nem! Hogyan juthatott ilyen eszedbe? – Rossz kérdés, Clementine barátnőmnek mindig képtelen gondolatok cikáztak fejében, részben ezért voltunk olyan jóban.

- Próba szerencse. Látod azt a srácot? – A tőlünk két méterre minket bámuló fiúra mutatott. – Tetszel neki.

- Vagy csak furcsállja, miért nem vagyok fürdőruhában, mint mindenki más – simítottam meg lila, féloldalas, némileg áttetsző ponchómat. – Meg, hogy miért hordok kötött cuccot nyáron.

- Á, nem, azt mindenki furcsállja, de ez a srác teljesen rád állt. Dobd be magad, Jody, csak ma estére! A saját érdekedben mondom. – Karba font kézzel néztem rá, aztán vállat vontam, és úgy vetettem át egyik lábamat a másikon, hogy közben az ismeretlen felé forduljak. Nem volt valami nagy fogás, de gondoltam, fél óráig elleszek vele, addig sem kell egy csapat csipetnyi bikinis lány között ácsorgó vadmacskával szemeznem.

Így hát felvettem a kezdőpózt, kivertem a fejemből Kyler furcsa viselkedését, és a srácra mosolyogtam. Majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, főleg, amikor látta, hogyan csúszik lejjebb a ponchóm. Középszerű fiú volt, nem olyan nagymenő marha, akire rá se néznék, és örültem neki, hogy ilyen gyorsan leesett neki, mit akarok. Magabiztosnak szánt léptekkel jött oda hozzánk. Clem félrefordult, a medencében lévőknek közszemlére téve narancssárga anyagba bujtatott kebleit, mellém pedig letelepedett a fiú.

- Helló.

Megmondta a nevét, de egy hangos csobbanás miatt nem hallottam, mi az. Mikor a medence felé néztem, láttam, hogy Emery ugrott bele hasmánt a vízbe.

- Szia, Jody vagyok.

- Jody? – mosolygott rám. – Tudtad, hogy ez férfinév is? És mit csinálsz itt egy ilyen szép napon? – kérdezte.

Még idejében leállítottam magam. A fiú lehet, hogy nem volt észkombájn, de csak azért éreztem dögunalmasnak, mert azok a hímneműek, akikkel rendszerint egy társaságban vagyok, általában szikrázóan humorosak vagy égbekiáltóan kivételesek, esetleg kettő az egyben. Emiatt nem szabad elfordulnom az átlagos srácoktól.

- Magam sem tudom – mosolyogtam rá térdeimet felhúzva, sarkaimat a pad hátsó részének támasztva, majd előrehajoltam. – És te?

- Én se. Az egyik itteni barátom hívott el. Rajta kívül senki mást nem ismerek a városban, gondoltam, ez a buli jó alkalom lesz új barátokat szerezni.

Aha, így már érthető volt, miért nem kérdez meg Kylerhez fűződő kapcsolatomról, mint bárki más tette volna. Alig tudtam figyelni rá, annyira untatott. Ismét megszidtam magam miatta. Nem kellene annyit az adrenalintól pörgős haverjaimmal lógni, vissza kellene térnem szegény, elhanyagolt projektjeimhez. Az egy szerencsém az volt, hogy Emery nem hogy visszaesett volna, hanem jó tempóban haladt előre a tervezett úton. Biztos voltam bennem, hogy hamarosan sikerként könyvelhetem el.

A srác várakozóan figyelte, mit fogok mondani. Előredőlve félig elnyomtam egy ásítást, teljesen kiürült elmém. Annyira untatott, hogy semmi elfogadható nem jutott eszembe. Már épp felelni akartam valami szabványosat, mikor hozzám hajolt, és szájon csókolt.

Kishíján számba szökött az epe, undorodva téptem el számat a szájától, és csodálkozva néztem rá. Ő ugyanolyan meglepetten pillantott rám, majd számra, fogalma se volt, mégis mi bajom van. Pár másodpercbe beletelt, amíg leesett, hogy elfojtott ásításomból következetett arra, hogy meg akarom csókolni.

Fizikailag rosszul voltam a csóktól, felugrottam, hogy elrohanjak a ház felé. Clem kiabált valamit utánam, de mások nem nagyon vették észre, mit művelt velem az a fiú, mert mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legmegalázóbb módon dobja a másikat a medencébe. Félúton járhattam a ház felé, amikor Melody került elém. Ő bezzeg látta, mi volt.

- Jody, egy csomót késtél, alig érkeztél meg, és már vadul smárolsz is valakivel? – Inkább boldogan mondta, mint megrovóan, valamiért mégis éreztem benne egy kis csalódottságot.

- Ha a csókot láttad, azt miért nem, hogy ellöktem magamtól? – kérdeztem megrázva a fejemet. - Gesztenye ízű csókja van.

- Ó, Jody! – Szomorkás mosolyt vetett rám. – Utálod a gesztenyét. Hagyd akkor a srácot, van itt még ki tudja, hány másik! Henrynek vannak normálisabb haverjai, ha akarod…

- Köszi, talán később – léptem tovább a ház felé. – Kicsit bemegyek, a hajam így is elég vizet kapott. Ha látod Kylert, mondd meg neki, hogy a teniszpályát csodálom! Ami nem igaz, de kinézi belőlem.

Az üvegajtón át sietősen beslisszoltam a házba. Kellemes hűvös fogadott, így már nem is bántam a kötött ponchót. Egyébként is csak idő kérdése volt, mikor jövök be. Nem bírtam az ilyen bulikat, mert nem oszthattam be a saját időmet, sőt egy csapat részeg határozta meg, mit mikor lehet csinálni. Kylerék bulija sem volt túl jól szervezett, silány programokat kínált a vendégeknek, a lehetőségek tára kimerült táncolásban, ivásban, fürdésben, egymás heves lökdösésében és később szexben. Pedig ahogy a házhoz menet elnéztem a medencében lévő embereket, egyikre-másikra ráfért volna egy sor készségjavító gyakorlat.

Mivel a medence felől jöttem be a második ajtón, a konyhában találtam magam. Kamerán már láttam ezt a helyiséget, de élőben még nagyobb és ragyogóbb volt. Halkan zúgott az óriási hűtőszekrény és a mellette lévő két mélyhűtő. Odaléptem a hűtőhöz, hogy kivegyek magamnak egy kis innivalót. Amikor szélesre tártam ajtaját, lépésekre lettem figyelmes. Már nem bújhattam el hova, bár a hűtőajtó félig takart, azt mégse hihettem, hogy a felém tartó nem veszi észre kikandikáló lábaimat.

- Emery, kislányom, itt vagy? Mindjárt kezdődik a konferencia, csak beugrottam, hogy…

Ekkor látott meg engem. Középkorú férfi volt ősz hajjal és ragyogóan kék szempárral. Ha nem mondta volna, hogy Emery apja, akkor is rájöttem volna, amikor szemébe néztem. Rám vetett kifejezéstelen pillantásából leszűrtem, hogy nem örül ottlétemnek. Mielőtt meg tudtam volna szólalni, kintről harsány kacaj hallatszódott be, aztán újabb csobbanás. Kyler és Emery apja még egy fokkal elítélőbben fordult a faltól-falig ablakokon át látható látvány felé.

- Ha megkérdezhetem, miért nem a magamutogató, szégyentelen barátaival mulatja idejét, kisasszony? – szegezte nekem a kérdést.

- Kyler elfelejtett kitenni alkoholmentes üdítőt, azért jöttem, uram – feleltem udvariasan. Reméltem, nem sározom be apja előtt, de úgy tűnt, az öreget nem lepi meg, mit mondok.

Bólintott, és megszemlélte a magas páratartalomtól pár helyen göndörödő hajamat. Hogy elkerüljem tekintetét, kivettem egy dobozt a hűtőből, és bezártam ajtaját. Poharat nem vettem hozzá, tudtam, hogy azt kint is bőven találok.

- Nem iszik alkoholt? – kérdezte Mr. Stone, miközben diplomatatáskája pántját csatolta be. Hümmögni kezdtem.

- Jobban szeretem a teát, de persze nem várható Kyleréktől, hogy teát főzzenek egy buli előtt, sokkal praktikusabb felvásárolni egy áruház alkoholkészletét. – Azt hiszem, miután ezt kimondtam, akkor nézett rám először úgy, mintha nem csak a gyerekei egyik rosszmodorú barátja lennék. – De hát tudja, hogy van ez, fő az időtakarékosság! Minden másodpercet ki kell használni.

Kezdtem ráébredni, miért dumált Kyler össze-vissza apának. Én se voltam jobb az ő apja előtt, valósággal hadováltam. Végül két kezembe fogtam a széles dobozt, intettem felé, és mentem volna ki. Olive ezt nyilván nem tudta, mert odakintről kiáltozva hívott.

- Jody, hol vagy? –Behallatszott minden egyes szava.

- Itt! – kiáltottam vissza. – További kellemes estét és sikeres konferenciát, Mr. Stone.

Alig léptem párat, utánam szólt.

- Miss Whitetaker.

- Igen, uram? – néztem rá féloldalasan. Nem akaródzott visszamenni mellé.

- Szombaton rendezünk egy díszvacsorát, szívesen vennénk, ha velünk tartana.

- Köszönöm a meghívást, mindenképpen ott leszek. Vagyis… itt. – Bólintottam, majd az üdítős dobozzal kezemben távoztam.

Kint kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy már értem, miért annyira zaklatott Emery és Kyler élete. Ha az édesapjuk minden, a konyhába betérő idegent meghív hozzájuk vacsizni, jó nagy zsúfoltság lehet esténként a családi fészekben. Nálunk ilyen nem fordulhat elő, erről apa tökéletesen gondoskodik.

Összességében egy árnyalattal vidámabban indultam el a poharak felé, Stone apuka elterelte figyelmemet a gesztenyés csókról. Alig nyitottam fel a doboz tetejét, és töltöttem magamnak innivalót, Olive máris ott nyüzsgött körülöttem. Azt akarta, hogy vegyem le a ponchót. Nem támogattam elképzelését. Öt perc nyavalygás után elment táncolni valami ismeretlennel. Ezúttal senki se nézett engem, ezért nyugisan üldögéltem, és néztem, mi folyik a vízben. Egyfajta kidobóst játszhattak, és hatalmas labdákkal próbálták kiütni egymást. Azt hittem, Kyler is köztük lesz, de nem volt, Emery egyedül védnökködöt.

Összerezzentem, mikor valaki megérintette fedetlen vállamat. Kyler volt az, valahonnan hátulról settenkedett hozzám.

- Tartozol egy tánccal.

A medence és a ház közötti részre néztem. A nép átcsoportosult a medencéhez, így egy árva lélek se volt a tánctéren, a zene magányosan szólt. Visszanéztem Kylerre. Eddig került, nem értettem, most miért akarja felhívni ránk a figyelmet. Látta, hogy habozok, ezért éppúgy rántott fel, mint ahogy Emery buliján tette.

- Ugyan már, aki imád ugrálni, az ne szeretne táncolni? – heccelt, aztán csuklómnál fogva elrángatott a táncparketthez.

- Teljesen megvesztél? – kérdeztem tőle, mikor már a táncparketten álltunk. A miniatűr lámpák alig tíz perce aktiválhatták magukat, meghitt fénnyel borítva el a közeli bokrokat és a bárt. Felelet helyett táncolni kezdett. – Nem táncolok!

- Jobban kedveled a klasszikus táncokat? – kérdezte, és habozás nélkül magához húzott. Ez máskor nem lett volna problémás, a legkevésbé se feszengtem volna tőle, de most, hogy meztelen bőre ott volt tőlem pár centire, ráadásul a ponchóm kötött szemein át ő is láthatott belőlem valamennyit, nem álltam meg fészkelődés nélkül. Táncolni kezdtünk. Magamban azért imádkoztam, nehogy azt higgye, hogy beleestem. Belé kapaszkodó kezeimből és abból, hogy nem néztem rá, erre következtetett, pedig ilyesmiről szó se volt. Csak arról, hogy erős emlékeket idézett fel bennem egy tágas tánctéren egyedül forgó pár egyik tagjának lenni. A szám közepén már nem is fogtam kezét, hanem markoltam.

Furamód ő úgy fogta fel zavaromat, hogy az egy másik srácnak szól.

- Van valaki, aki tetszik?

- Itt? Nincs – mondtam gyorsan. Mélyeket lélegeztem, és lassan felengedett bennem a görcs. Utasítottam magamat, hogy igazítsam hozzá lépteimet, így egy idő múlva összhangban táncoltunk. Különös volt, a régi emlékek miatt nem különösebben élvezetes, de rossz sem.

- Képzeld azt, hogy a szobámban vagyunk – forgatott meg.

- Apád meghívott vacsorára – böktem ki. Utólag jutott eszembe, hogy lehet, nem kellett volna csak így mondanom. Kyler megdermedt, és mintha láthatatlan kéz szakított volna el tőle, úgy eresztette el kezemet és derekamat. – Találkoztam vele a konyhában, és egyszer csak meghívott. Persze, ha nem szeretnéd, nem megyek el.

- Nem gond – mondta, miután hosszan elbámult a fejem mellett. Rám nézett. – Mit szólnál ahhoz, ha mi ketten barátok lennénk?

Barátok? Elgondolkozva néztem rá, fogalmam se volt, hogy jutott eszébe. Mi ketten, mint barátok. A barátság az értelmező kéziszótár szerint egy olyan kapcsolat, amelyre az egymást többé-kevésbé egyenlőnek tekintő emberek közötti vonzódás, kölcsönösség és elköteleződés jellemző. A vonzalom csírája megvan, talán a kölcsönösség is, de az elköteleződés? Azért bólintottam, arra gondolva, annyit fejlődött pár hét alatt, hogy ennyi talán még belefér.

Ezután még táncoltunk egy kicsit, aztán amikor a többiek kijöttek a medencéből, és táncba kezdtek, odavitt egy rakás sráchoz, és bemutatott nekik. Puszilkodósak voltak, mindenkit végig akartak puszilni, szerencsére távolabb álltam, ezért engem nem üdvözöltek ennyire bensőségesen. Olive hamar megunta a táncot, mert nem jött el az, akit várt, Clementine-nek pedig másnap reggel hatra a teázóban kellett lennie, ezért miután csobbantak egy utolsót, Gerardot egy barna lánnyal hátrahagyva megköszöntük Emerynek a jó bulit, aztán már ott se voltunk.

J~o~d~y

Ennél kényelmesebb széken még életemben nem ültem, mégis kényelmetlenül éreztem magam. Kyler anyja ült velem szemben, kíváncsian vizslatta arcomat. Ha sejtettem volna, hogy csak öten leszünk az asztal körül, el se jövök. Annak ugyan örültem, hogy a vadmacska nem volt jelen, de hogy más vendég nem lesz, megdöbbentett. Vendéglátási szokásokban jobban hasonlítottak ránk, mint gondoltam.

Nem tudtam eldönteni, ki van nagyobb zavarban, Kyler, Emery vagy én. Összességben magamra szavaztam, bár a mellettem ülő Kyler is síkidegnek látszott, főleg úgy, hogy némán ülte végig az előételt, valami uborkát tejszínes mártással. A köztünk lévő interakció kimerült annyiban, hogy megkínált sajtszósszal. Húga meg félig aggódva, félig vihogva nézte, hogyan birkózom az uborkával. Igaz, szerettem sokat enni, de hogy nyers zöldséget egyek mártással, hozzá se kenyér, se semmi, nagyon új volt nekem. Ráadásul hangosan korgott a gyomrom a bevitt étel ellenére. Az egész rémálom volt. Még rosszabb, mint otthon az ebéd, pedig az se volt kutya, folyton a konnektorokról folyt a szó. Itt mindenki hallgatott.

Azzal kezdődött, hogy Olive kölcsönadott egy lila ruhát, ami tökéletes volt az alkalomra. A baj ott tetőzött, hogy az én testem nem volt tökéletes a ruhához. Azt végképp nem akartam, hogy kicsúfoljanak, mint szép ruhás ronda lányt. Inkább hű maradtam magamhoz, és mások definíciója szerint ronda ruhát választottam. Mire készen lettem, Estee azzal viccelt, hogy úgy nézek ki, mint egy aranyesőbokor. Ha tudta volna, hova készülök, nem mondott volna ilyet, de szándékosan eltitkoltam előle úti célomat. Nagy nehezen sikerült ideérnem (ugyanis elutasítottam, hogy Kyler értem jöjjön, mert Estee abból világosan tudta volna, hogy már megint vele vagyok), és első dolgom az volt, hogy odamentem a kapu mögött csinos ruhában álldogáló lányhoz azzal, hogy „Te is a vacsorára jöttél?”. Később világosítottak fel, hogy az a konyhalány volt. Utána jött a bemutatkozás, az asztalhoz ülés, mindez halotti hangulatban zajlott le. Egy kis politikai csevej után végleg elhallgattak vendéglátóim.

Az idegőrlő csöndnek akkor lett vége, mikor Mrs. McNeil-Stone az uborkához kapott kis villát és kis kést kecsesen tányérjára tette, és megtörölte a száját a hófehér asztali kendővel.

- Mondja, Jody, milyen tervei vannak a jövőre nézve? – kérdezte lágyan.

Lenyeltem az uborkából, amennyit tudtam, majd gyorsan válaszoltam.

- Oxfordban fogok tanulni, remélem, jól fogom érezni magam, és időt szánhatok egyéb tevékenységekre is. – Nem kellett volna említenem, mert Mrs. McNeil-Stone rákérdezett. – Különböző közösségépítő szociális munkákra gondoltam, asszonyom.

- Milyen szakra készül? – tette fel a kérdést az asztalfőn helyet foglaló Mr. Stone.

- A szüleim példáját követve pedagógiaira. Bár apa nem kedveli annyira az oktatásügyet, és mostanában meglehetősen labilisnak tűnik, azzal akarok foglalkozni, amit szeretek, és amihez értek. Szívesen lennék idővel osztályfőnök, mint anya.

- És hány gyereket szeretnél? – kérdezte kíváncsian Emery, közelebb hajolva, amitől haja kishíján belelógott a tányérjára szedett sajtszószba. Kyler pillantásán éreztem, hogy magában azt kívánja, bárcsak tetőtől talpig szószos lenne húga, szüleik viszont inkább érdeklődve várták a választ. Közben leszedték az előétel terítékét, és hozták a levest.

- Egy osztály mellett nem sokat, úgy kettőt-hármat, az biztos, hogy egy lány nagyon jó lenne – kezdtem bele. Nem is tudom, mi mondatott velem ilyet, általában nem tálaltam ki legbensőbb gondolataimat. – A nővérem mindenképpen fiúgyerekeket akar, de én szeretném, ha a családi hagyományt követve lehetne egy lányom is, akinek anya nevét adnám, ami egyben dédnagymamám, az ő nagymamájának neve, és így tovább.

- Milyen érdekes – élénkült fel Mrs. McNeil-Stone. - Hogy hívják édesanyádat?

- Elinor Whitetakernek. Annyi változtatás van a nevében, hogy régen Eleanorok voltak a lányok, aztán leegyszerűsítették Elinorra.

- Valóban? – Mr. Stone nevetett. – Mi is szeretnénk Elinor nevű unokát, igaz, kedvesem?

- Milyen elbűvölő lenne – nevetett vele együtt a felesége. Felvont szemöldökkel néztem rájuk, de nem vették észre, Kylerre figyeltek. – Ideje lenne kézbe venni a dolgot!

Azt hiszem, Emeryvel együtt jól mulattak, mi már kevésbé. Kylerre néztem, meg akartam tőle kérdezni, miről beszélnek, de helyettem krémlevesére meredt. Gyökeres ellentéte volt a nagyképű, de kedves, érdekes fiúnak, akit megismertem benne. Szégyenlős lehetett a szülei előtt? Mi a fenéért hívtak meg egyáltalán, ha ez ilyen kellemetlenül érintette Kylert?

A vacsora kínos lassúsággal telt. Elsütöttem néhány poént Mr. Stone kárára, aztán befogtam a számat, és reméltem, Emery fecsegése elveri a csendet. Zárásként valami krémes szörnyűséget tettek elém, amiből pár falatot tudtam csak lekényszeríteni torkomon, már így is azt hittem, hogy megfulladok a tömény szénhidráttól. Megköszöntem a khm, finom vacsorát, mire Mr. Stone ragaszkodott hozzá, hogy körbekísérjenek a házban. Már mindent láttam kamerán át, de ők erről mit se tudtak, így engedelmesen követtem őket szobáról szobára. Az est végén Emery berángatott mézszínűre festett, tipikus lányszobájába, és rávett, hogy nézzem meg vele A kéz, amely a bölcsőt ringatja című filmet. Azt hiszem, ő is beállt azok sorába, akik el akartak rettenteni a McNeil-Stone kúriából.

A filmtől frászt kapva mentem át elköszönni Kylertől. Már tizenegy óra volt, és az erkélyen tartózkodott. Mikor meglátott, mogorva lett, és rögtön a korlát felé fordult. Éreztem, ahogy a „legyünk barátok” dolog kútba esik. Azért valamennyire meg tudtam érteni, én se tudtam, mit tettem volna, ha apa meghívta volna hozzánk Kylert. Lehet, hogy a kert végébe bujdosnék.

- Bocs a pocsék estéért – mondta anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Annyira nem volt pocsék. – Akkorát hazudtam, hogy akár az erkély is leszakadhatott volna alattunk. – Nagyon finom volt az a sült, még sose ettem olyan valamit, ami volt mellé.

- Aha. Valamikor találkozunk? – Éreztem, hogy kínlódva mondja ki a szavakat.

- Nem muszáj, ha nem akarsz – mondtam gyorsan. – A héten sok dolgom lesz, pénteken pedig megyünk ki a dinnyeföldre.

- Dinnyeföldre? – Egy pillanatra megint visszatért a régi Kyler, érdeklődve nézett rám. – Az olyan, mint egy dinnyeültetvény?

- Mint egy dinnyetenger – bólintottam. – Egy álló hétig ott leszünk, kapáljuk és locsoljuk a dinnyéket. Estee marad, mert nem bírja nélkülözni az összkomfortos házat, mert tudod, ott nincs túl sok minden. Csak dinnye. Majd hozok neked ajándékba egyet.

Kedves akartam lenni hozzá, na. Tudom, hogy nem szólt hozzám egész este, de a buliban magához képest normális volt, és nem kavart semmi balhét. Ma este megint olyannak láttam, amilyennek akkor, amikor a húga körül lebzselő srácokat figyelte egy pohár martinivel a kezében. Olyan levert volt, cseppet sem az a mosolygós, flörtölős menősrác, aki Bentley-jében őrült sebességgel suhan el a többi kocsi mellett.

Valamit mintha mondani akart volna, aztán becsukta a száját. Felemeltem a kezem, hogy búcsút intsek neki.

- Hát akkor nekem…

- Jody – fordult meg, mielőtt befejezhettem volna az előre kitalált búcsúszöveget. – Voltam már rosszabb vacsorán is.

- Ühüm. Figyelj csak, szerintem neked nincs… - Nem fejeztem be a mondatot. Mégsem mondhattam neki, hogy nincs rám többé szüksége, pont akkor, amikor bizonytalanságban dagonyázva állt előttem. Pedig az volt a tervem, hogy idejövök, és megmondom neki, nincs mit tanulnia tőlem, mert az ő problémáiban nem vagyok kompetens – nehéz is lenne, hiszen nem értem őket. A családja se volt olyan borzalmas, mégis feldúlt vadkanként rohant fel szobájába a desszert után. -… problémád Emeryvel. Úgy látom, jól kijöttök.

- Igen, most egy fokkal jobban megvagyunk. Azért még lehet min fejleszteni.

- Mindig lehet.

- Miért nem jöttél fürödni kedden? Jó volt a víz.

- Te sem mentél bele – tettem karba kezem. Csak találgattam, de úgy tűnt, ügyes voltam.

Hallgattunk egy sort, és mivel nem volt más mondanivalóm számára, azért még egyszer elmondtam, hogy majd kap egy dinnyét, intettem neki, és haza akartam menni, de azt mondta, elvisz. Azt hiszem, csak el akart szabadulni otthonról, mert egész út alatt egy árva szót sem szólt hozzám.

J~o~d~y

A napok gyorsan teltek, már péntek volt. Hétvégén Nate-tel voltam, hétfőn és kedden az elmaradt védenceimre figyeltem, a csütörtököt meg Olive-val töltöttem, együtt megbeszéltük a legújabb pletykákat, és annyi pattogatott kukoricát ettünk, amennyi belénk fért. Mióta meghívtam Kyler bulijába, már nem haragudott rám annyira, bár még mindig azt mondta, hogy kamuzzuk ezt a ’csak barátok’ dolgot, miközben igazából őrülten szerelmesek vagyunk egymásba.

Pénteken kicsit idegesen búcsúztam el a háztól. Egyfelől az frusztrált, hogy Kyler nagyjából egész héten nem keresett (bár miért keresett volna, mikor én se kerestem), másfelől féltem, hogy Estee gázömlést csinál addig, amíg a dinnyeföldön vagyunk. Biztosított róla, hogy nem tesz ilyesmit, és minden telefonhívást gondosan naplóz.

- Hiszem, ha látom – duruzsoltam neki, mire megcsapott egy TV újsággal. Míg készültünk menni, a konyha és a szobája közötti bézs kanapén ejtőzött.

- A tieidre még gondosabban fogok figyelni – provokált. – Ki tudja, ki hív.

- Ha Ross Geller keres, el ne felejtsd leírni, mit akart! – Felvettem dögnehéz hátizsákomat, amiben benne volt minden cuccom, ami csak kellett.

Estee persze egyből kérdezgetni kezdett, ki az a Ross, és honnan ismerem. Így jár az, aki nem akar velem Jóbarátokat nézni. Vigyorogva néztem rá.

Egek, maradni akartam, és mégsem. Olyan ellentétes érzéseket éltem át, hogy azoktól legszívesebben a falhoz faroltam volna, és ott álltam volna reggelig. Sajnos a dolgok nem mentek ennyire egyszerűen. Így nem tehettem mást, minthogy tüntetőleg a húsvéti nyuszis felsőmet vettem fel, hozzá a kedvenc régi, lecsúszós farmeromat és azt a fehér cipőt, amit az állófogadásra is vettem. Egy fokkal máris jobban éreztem magam.

- Siessünk – rohant felénk masztiffunkkal nyomában apa. – Anyátok már készen van. Gyere, Jody, ne idegeljük tovább.

Bólintottam, adtam egy puszit nővéremnek, és apa után mentem. Az egész dinnyeföld-dolog anya miatt volt, akit teljesen kiborított, hogy még az állófogadással se sikerült annyi pénzt szerezni, amiből fent lehetett volna tartani a sulit. Sőt annyiból, amennyi volt, a tornacsarnok új felszerelésére se telt. Apa mentőötlete volt az, hogy az augusztusi nyaralás előtt menjünk el a dinnyeföldre, ahol anya egész nap áshat meg gazt szaggathat, és a jó levegőtől meg a sok kerti munkától végre alhat egy jót. Ráfért.

- Nem mehetnék én is? – ugrándozott kocsinkhoz Nate, kezében teknősével. – Olyan jól ellennénk! Van ott víz, nem?

- Van, de nagyon takarékosan kell vele bánni, mert Rubicon kiszáradna, és… - Majdnem kicsúszott számon, hogy megdöglene. Módosítottam. – És még inkább el akarna szökni. Inkább maradj, vigyázz Estee-re, és játsszatok sokat a gyerekekkel.

- Nem vagyunk gyerekek! – tudatta mérgesen, nyelvet öltött rám, és teknősével kezében visszarohant a házhoz.

Betettem cuccomat, és beültem mellé a kocsiba. Gerard nem beszélt velem egy ideje, mert valami lánnyal volt elfoglalva, Clementine-nek most már hét napból haton dolgoznia kellett, Nate megharagudott rám – egy csomó rossz dolog történt velem, mióta Kylert megismertem. Bevillant, hogy nagyjából ez volt A kéz, amely a bölcsőt ringatjának elején, de aztán csak nevettem, miken nem jár az eszem.

Igaz, hogy magabiztosabb voltam magamban, amíg Kyler meg nem jelent, és ki nem szúrta önbizalmam dagadó lufiját, de az egész az én hibám volt. Én voltam az, aki meg akartam ismerni, de véletlenül rajta keresztül a saját mélységeimet fedeztem fel. Az is én voltam, aki kudarcot vallottam vele, mint projekttel, mert nem találtam rajta fogást. És persze az megint én voltam, aki már az első pillanattól előítélettel szemléltem, mert jól néz ki és gazdag.

Azt hiszem, valahol valamit elrontottam. De mit, kérdezgettem magamtól. És hol? Nagyon reméltem, hogy valahol a dinnyeföldön megkapom a válaszaimat, és pár nap elteltével a régi Jody tér majd vissza. Hiányzott aggálymentes élete.

- Mindig csak előre – viccelődött apa, miközben beindította a kocsit.

- Az előre az én esetemben a hátra – jelentettem ki hangosan.

- Hogyan, szívem? – Anya rám nézett, miközben bekapcsolta biztonsági övét.

- Semmi, semmi. Menjünk.

Csak én, anyáék, Sáfrány meg a természet. Vicces lesz.