11. fejezet

11.      Már annyira se értem magamat, mint a legelején

Kyler

- De hol vagy? – kérdezte Henry ingerülten. Már a harmadik alkalommal tette fel ugyanazt a kérdést, kezdett unalmassá válni. Ezelőtti két válaszomhoz és a valósághoz hűen feleltem.

- Mondtam már, Olaszországban a Spanyol lépcsőnél!

Legjobb haverom közhelyesen bolondnak titulált - hisz mi másért mennék önként dalolva abba a városba, amit utálok -, és a továbbiakban meg sem próbált szót érteni velem. Mi tagadás, nem voltam az a könnyen kiismerhető ember, olykor még önmagamat is megleptem. Persze nem az volt a pláne, hogy ki akartam mozdulni tetves kisvárosunkból, az maga volt a tökéletes gondolat, de hogy még Róma sem rettent el attól, hogy Jodyval közösen csináljak valamit, azon még én magam is megdöbbentem.

Mint az utóbbi napokban minden fura gondolatot, ezt is elhessegettem, és igyekeztem Henryre koncentrálni. Melodyról magyarázott. Alig figyeltem rá, mert a megszokott Melody féle hókusz-pókuszon kívül másról se volt szó. Henryt ez varázsolhatta el annyira, hogy nem fogta fel a szavaim mögött rejlő értelmet. Ugyanez igaz volt Emeryre, aki annyira örült, hogy hallja a hangomat, hogy az se érdekelte, mit beszélek, csak hogy én vagyok az. Nekik fogalmuk se volt róla, hogy ezzel két legyet ütök egy csapással, egyszerre mondok igazak és hagyom őket bizonytalanságban.

Miközben figyelni próbáltam Henryre, végigpillantottam Róma egyik leghétköznapibb és legunalmasabb műremekén, a Spanyol lépcsőn. A középső korláthoz dőlve állt Hajpánt, a mobilján beszélgetett egyik ismerősével. Beszéd közben a korlátra tett kezét csavargatta, és olykor a levegőbe mutogatott. Alig bírtam megállni a nevetést.

Arra eszméltem, hogy Henry egyre hangosabban kiabál a mobilban.

- Ott vagy még, haver?

- Nem sokáig. Mennem kell, várnak – szóltam bele még mindig Hajpánt felé nézve. Éppen ekkor tette le a mobilt, és leült az egyik szélesebb lépcsőfokra. Korábban sosem történhetett volna meg olyan, hogy én köszönök el Henrytől, mindig ő mondta, hogy rohannia kell a kis barátnőjéhez. Most fordult a kocka, és én határozottan örültem neki, ráadásul még valami idióta csajt se kellett nyakamba vennem az ügy érdekében.

- Kerüld messziről a modelleket, jó? – Úgy sóhajtott fel, mintha egy szokványos, Chanel-szerű csajról lenne szó. Ezen nevetettem egy sort. – Hallod?

- Nyugalom, ma már nem csinálok semmi hülyeséget – ígértem neki, majd mikor folytatni akarta, letorkoltam. – Éjfél után sem! Rendben?

 Miután nagyjából kielégítőnek találta a helyzetet, letette. Zsebre tettem a mobilt, egyúttal kettesével szedve a lépcsőket futottam oda ahhoz a részhez, ahol Jody ült. A változatosság kedvéért most egy kölyök se lógott a nyakában. Este tizenegy után járt az idő, a gyerekek a tanárnőkkel együtt nyugovóra tértek, így kettesben jöttünk el megnézni a Spanyol lépcsőt.

- Hát nem csodálatos? – nézett le az előttünk elterülő tájra Jody, amikor mellé zuttyantam. Arra néztem, amerre ő, de semmi különöset nem láttam pár gyéren metszett ibolyafán és egy halom jellegtelenül alálógó rózsaloncon kívül.

- De – válaszoltam visszanézve rá. – Egész út alatt így hagyod a hajadat?

Rövidke haját féloldalasan feltűzte, de elég ügyetlenül ahhoz, hogy elöl és egyik oldalon kibomoljanak a tincsek. Nappali fényben miniatűr szénaboglyát mintázott hajviselete, de így este, az utcai lámpák fénye mellett bohókássá vált. Legújabb hobbimmá lépett elő külsejének minden egyes centiméterét felmérni és elraktározni, hogy amikor mások társaságában vagyok kénytelen időzni, felidézhessem, és ne zavarjon annyira, hogy a formát tökéletesen kiemelő ruhák mögött nincs annyi, amennyinek lennie kellene - és itt most nem a mellbőségre gondolok, ami ugyancsak szokatlan tőlem.

- Igen, mert zavar, hogy hosszú – vallotta be, és láttam, hogy zavarba jött a kérdésre. – Meg akartam növeszteni, de nem megy, idegesít a hosszú haj.

- Ez is a listád egyik pontja? – kérdeztem. Reméltem, ha elégszer kérdezem róla, egyszer kibukik belőle, mi van még a listáján, vagy ami még jobb lenne, megmutatja az egészet. De most nem jött be a dolog, láttam a tekintetén, hogy átlát rajtam.

- Beszélhetnénk másról, mint a listámról? Kezdesz megőrjíteni vele, Kyler.

- De miről beszéljünk? Engem már kibeszéltünk. Ne is tagadd, annyit beszéltem magamról, hogy az már fáj, ennyit még Emery se tud rólam, nemhogy a barátaim! Rólad meg alig tudok valamit, azt is félig. Pedig a barátság nehezen lehet egyoldalú – daráltam le ezt egy levegőre. Minden szavát komolyan gondoltam. Sok egyoldalú barátság részese voltam régen, ők a barátjuknak vallottak engem, én nem őket. Most, hogy a barátomnak tekintettem őt, azt akartam, hogy úgy viselkedjen velem, mint a barátjával. – Legyél velem olyan, mint mondjuk Melodyval!

- Azt nem akarhatod. – Arrébb húzódott, de észrevettem bazsalygását. Már csak egy kevés hiányzott ahhoz, hogy rávegyem arra, amit akartam, mint ma reggel a pármai sonka evésre. Ideát kevesebbet evett, mint otthon, szerintem fogyott, én meg nem akartam, hogy az út miatt visszaessen, ha már annyira el akarta adományozni a vérét.

- De igenis akarom! Csinálj úgy!

Felállt a lépcsőről.

- Inkább menjünk, kezd hűvösödni.

- Ezek nem egy barát szavai – emelkedtem fel sértődötten, és hogy kifejezzem rendkívüli csalódottságomat, neki hátat fordítva mentem le egészen a következő lépcsőfordulóig. Még a napszemüvegemet is elfelejtettem visszavenni, de azt azért, mert olyan izgatott voltam az esti séta miatt, hogy a gyerekekkel közös hotelszobában hagytam.

- De, egy olyan baráté, aki nem akarja, hogy a barátja megfázzon – próbálkozott Jody. – Ha nem akarsz visszamenni, elmehetnénk a helyi parkba. Közel van, és éjjel-nappal nyitva áll a látogatók előtt.

- Frankó hely lenne egy fejszés gyilkosnak – mormoltam magam elé, mégis csatlakoztam Jodyhoz, és elindultunk a park felé.

Mellette nehéz volt megbántottnak vagy sértődöttnek lenni, mikor mindig eszébe jutott valami őrültség, ami érdekelt. Vissza akartam neki adni valamit, ezért gondoltam, hogy a paradicsommal dobálós fesztivál (ami egyébként teljesen a stílusába vágott) mellett még egy apróságot megteszek érte. A Colosseumban jutott eszembe, egyből fel is írtam, mint listám harmadik pontját.

Jó volt odakint kódorogni a sötétben. Jody Olaszország faunájáról mesélt, ami kábé annyira érdekelt, mint Chanel májusi portfóliója, így kicsit fel akartam dobni a hangulatot. Mögé léptem, és kezeimet szemére akartam tenni, hogy megkérdezzem, ’Na, ki vagyok?’, de a nagy lelkesedésben nem vettem észre, hogy egyenesen belerohantam a hátába. Amikor észbe kaptam, már késő volt, levertem a lábáról, csak kinyújtott kezeim állították meg az elesésben. A következő tizedmásodpercben hátraesett, mire én is hátraestem, és mindketten a kopár földön landoltunk. A végén Hajpánt a hasamon ült, karjaim, amiket esés közben reflexből köré kaptam, még mindig körülölelték.

- Meg akarsz ölni? – hallottam karjaimon túl felcsendülő hangját.

- Bocs, viccelni akartam. – Elengedtem, és felültem, véletlenül úgy mozdulva, hogy Jody leforduljon rólam. – Ezt is rég csináltam, gyakorolni kéne.

- Csak ne rajtam, jó? – Felült a földön, és ültében leporolta felsőjét. Haja még inkább kijött a hajgumiból, már nem is lehetett feltűzöttnek nevezni. – Nagyon örülök, hogy kezdesz megnyílni, és csinálsz dolgokat, de lehetne kevésbé balesetveszélyesebben?

- Jól van, majd visszafogom magam. De azért tetszett, kiment a fejemből, hogy milyen jó érzés. – Az elmúlt években, ha csináltam is valami őrültséget, az csakis szexuális életemre korlátozódott, és nem az a humoros, kellemes őrültség volt, ami feldobja az embert, később mindig megbántam. Tudtam, ezt a fellökést, ha száz évig élek, akkor se fogom bánni.

- Mások fellökésére gondolsz?

- Nem, hanem az egészre. A sétára meg arra, hogy céltalanul itt bóklászunk. – Figyelmen kívül hagytam Hajpánt minimonológját arról, hogy ez egyáltalán nem céltalan séta, hanem az olasz vadon felfedezésén vagyunk. – Még a természet is hiányzott, nem szokásom parkokban mászkálni.

- A barátnőiddel mit csináltál a randikon? – faggatott Jody, hangjából kihallottam az őszinte érdeklődést. Míg a földön üldögéltem, ő felállt. – Remek program a séta, a hajókázás, a piknikezés, a szalonnasütés.

Ha anyám hallotta volna, miket mond, biztos nem csak a ruháján meg a modorán akart volna változtatni, hanem az egész gondolkodásán. Szerinte egy McNeil vagy egy Stone soha nem randevúzik nyilvános helyen, egy McNeil-Stone pedig pláne nem. Ahogy apám, ő is kötelességként fogta fel a nagyközönség előtt való megjelenést, akár a párjával megy el egy koktélpartira, akár nem.

- Például elvittem őket bulizni – mondtam ki az elsőt és az egyetlent, ami eszembe jutott a szexen kívül. Igazából olykor moziban, vacsorázni meg táncolni is voltunk, de a megszokott a buli volt.

Ahogy tudtam, leporoltam ingem hátulját, és felálltam a földről.

- Különben gyönyörű lányok a barátnőid – jelentette ki Jody, aki közben arrébb ment, és az egyik lámpa mellett ácsorgott. Beértem. – Szerencsések, amiért a szépség tekintetében megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. A szépeknek általában könnyebb. Nem mindig – tette hozzá gyorsan, miközben elindultunk az egyik kivilágított ösvényen. – Van, amikor zaklatják őket, vagy amikor negatívan állnak hozzájuk a szépségük miatt, például nem akarnak velük barátkozni. Alapjában véve a szépség az átlag népesség körében felfogható átokként, de a kivételezettek társaságában mindig is áldásként lesz jelen.

- Ezt valahonnan idézted? – Fegyelmeztem magam, nehogy kitörjek, hogy ez mekkora hülyeség már. Még hogy a szépség hátrány! Soha és semmikor, akinek jó a külseje, az sok dolgot elérhet kis erőfeszítéssel. Emlékszem, mikor etikából kitértünk erre. Dögunalom volt, az aktuálisan legszebb csajt rajzolgattam füzetembe, akiről most meg nem mondanám, szőke-e vagy barna, de ragadt rám valami a tanárról. – Szerintem, ha valaki szép vagy jóképű, és mosolyog, akkor rámondják, hogy kedves, sokak szerint értelmesebbnek látszik, mint egy átlagember, és többen keresik a társaságát.

- Látszik, hogy nem ugyanazokból a tankönyvekből tanultunk – nevetett fel Jody, majd ok nélkül elkomorodott. – Mondd csak, Kyler, soha nem volt még olyan, hogy téged valaki nem kedvelt a jóképűséged miatt?

Korábban is sejtettem, hogy tudatában van annak, milyen jól nézek ki, ebből már biztosra vehettem. Mielőtt belemélyedhettem volna abba, hogy Jody miket gondol rólam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy volt-e olyan, aki nem szeretett, mert szexis vagyok. Micsoda idióta kérdés. Megengedtem magamnak egy fintort, úgyis a park sötétebb részébe értünk.

- Lehet, hogy nem bírtak, de sose mutatták ki. Inkább irigyek voltak rám. Meg tudod, ott a pénzem meg a kapcsolataim, mások szerint ajánlatos velem jóban lenni. Szerinted nem?

Nem válaszolt. Pedig azt hittem, már vagyunk olyan őszinték egymással, hogy bevallja, igenis megéri velem barátkozni. Ehelyett minden előzetes átmenet nélkül magáról kezdett el beszélni.

- Tudod, miért nem érdekel, hogy különbözök a modern szépségideáltól? Mert annyira belülről kell jönnie a lényegnek. – Átlépett egy egzotikus bokorral körülnőtt kövön. - Kilenc évesen jöttem rá erre, mikor anyával egy régi Oscar gálát néztünk, és Audrey Hepburn is ott volt. Felment a színpadra, hogy átvegye az Oscart, majd lesütött szemmel kezdett el beszélni. Nem volt több egy csinos, szép arcú lánynál, akinek furán van vágva a haja. – Elmosolyodott. – Emlékszem, pont azt néztem, hogy nem áll neki túl jól. Aztán a közönség szemébe nézett, rájuk mosolygott, és mintha énekelni kezdett volna a világ, annyira gyönyörű volt. Meg kéne néznünk – fogta meg hirtelen a kezemet. – Akkor meglátnád, mi a különbség a szép külső és az igazi szépség között. Kérlek! Fent van a Youtube-on.

- Ha visszaérünk, az lesz az első dolgunk, rendben? Miután megnéztük, hogy a gyerekek alszanak vagy az ágyon állva bámulják a naplementés festményt – sandítottam rá.

- Nagyon vicces – mondta, de már vigyorgott. – Mi azzal a gond, hogy a művészet szeretetére tanítom őket? Igaz, hogy felállunk az ágyra, de zokniban, és azért, hogy közelről élvezhessük a mesteri… hm…

- Ecsetkezelést – segítettem ki vidáman.

Elsurrant mellett, hogy megkeresse a hidat, amin keresztül vissza tudtunk menni a park bejáratához. Én még több év távlatából is emlékeztem a keskeny, levélzöldre festett hídra, ami az egyik facsoport mögött húzódott, de mikor Jody a park belsejébe induló ösvényre tért le, boldogan követtem.

K~y~l~e~r

A legnagyobb zűrzavar közepette álltunk meg a Piazza Navonán. Sehol se láttam Jodyt és a sajátjait, ezért kénytelen voltam egyedül boldogulni a két fiúval meg a kislánnyal, akit magamban csak kis Emerynek hívtam. A fiúk ide-oda rángattak, attól függően, hogy hozta kedvük, egyszer kagylókat akartak venni a mamájuknak, másszor fel akartak mászni a nagy állatokat mintázó szökőkútra (itt még az se segített, hogy megígértem nekik, otthon a saját két kezemmel ültetem fel őket a vízhordó lány tálkájára), kis Emery pedig az altatóverset követelte, amit az egyik olasz szobalánytól hallottam, és azt mondtam el nekik alvás előtt.

- Én szél vagyok, te meg picinyke felleg…* - mondta újra és újra a betanult első sort, majd meghúzgálta ingujjamat. – Mondd el újra!

- Nem tudom, elfelejtettem. Rohanás van, gyerekek, ha ki akarunk érni ebből a jó nagy turistacsoportból! – szóltam rájuk. Idegenek gyűltek közénk még inkább eltakarva a kilátást.

Megrohamoztuk az egyik oszlopot, és annak mentén találtunk ki a sok kínai közül. Végre megláttam Jodyt és az egyik tanárnőt. Nekik könnyű volt, nyájba tömörülve követték őket a gyerekek. Rám csak három jutott, de azok folyton elkódorogtak. Éppen ekkor mentek be a másik tanárnő hívására egy olasz étterembe, aminek ajtajában óriási plüss rák rémisztgette az arra járókat.

Rafinált fordulatot véve jutottunk el az egyik divatszalonhoz, majd egy széles sétányhoz, ahol leragadtunk a porcelánárusnál, aztán továbbálltunk, hogy el tudjunk jutni az étteremhez. Betereltem a gyerekeket, és közben félrelöktem az óriási plüss rákot, ami mindenképpen meg akart minket ölelni. Az egyik kisfiú azonnal észrevette társait, és én is megláttam az ismerős arcokat. Terített asztalnál ültek, úgy tűnik, különösen gyors volt itt a kiszolgálás, alig öt perc alatt már hozták is a rendelést.

- Gyertek gyorsan, mert kihűl az étel! – sürgettem a gyerekeket, akik ezt hallva odafutottak a többiekhez. Jody és a többiek észlelték jelenlétünket.

- Kihűl? A tofu vagy a saláta? – nézett fel Hajpánt.

A két tanárnővel szemben ült az egyik asztalnál, a mellettük lévő két asztalt elfoglalta a velük lévő tizenkét gyerek. Helyet szorítottak az én hármasomnak, megkönnyebbülten ültem le Jody mellé.

- Jól telt a délelőtt, fiatalúr? – kérdezte az egyik tanárnő. Öblös hangja volt és vizenyős szeme, de különben kedvesnek tűnt, nagymamaszerű volt. Az is tetszett, ahogy fiatalúrnak szólított, nem azon a szigorú, idegtépő hangon, mint más, inkább nyájas volt. Azt hiszem, máris befogadtak a csordába.

- Mondhatni. Nagy nehezen elszakadtunk a narancsos standtól, és végignéztük Olaszország művészeti remekeit, még a- Azt meg ne edd! – kiáltottam rá az egyik gyerekre.

- Kyler! – tátogott rám Jody hökkenten. – Mi bajod van a grillezett gyümölccsel?

- Ja, hogy az grillezett gyümölcs? Egészen másnak néztem. – Mélyen hallgattam arról, hogy kukacnak hittem a vékony pálcára húzott gyümölcsszeletet. Napszúrást kaphattam. Vagy szimpla idegösszeroppanást a három gyerekkel eltöltött délelőtt után. Az elején még imponált, hogy Főmuftinak hívtak, és mindenhova követtek, de aztán saját útjukon akartak járni, és én már csak arra voltam kíváncsi, miért van a tíz éveseknek szabad akaratuk.

A tanárnők el akarták terelni a figyelmet baklövésemről.

- Mondjátok, ugye nem vagytok tengeri betegek? Kora délután körülhajózhatnánk a Tiberis szigetet. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeket elvihetnénk Miss Springerrel fagylaltozni, ti meg addig mehetnétek vásárolni a Campo de’ Fiorira, ha szeretnétek valami szuvenírt mondjuk a szüleiteknek. – Mikor meglátta arcomat, gyorsan folytatta. – Vagy a barátaitoknak. Három órakor találkoznánk a dokkoknál. Megfelelne?

Így történt, hogy háromnegyedórával később Jodyval már a vásárhelyen álltunk. Gazdagon díszített standok álltak mindenütt, arrébb hatalmas dézsákban frissen fogott halakat kínáltak megvételre.

- Igazán vehetnél valamit Emerynek, a testvérek ilyet is csinálnak – mondta Jody.

- Akkor te miért nem veszel valamit a nővérednek? – Ezzel megfogtam. Bólintással jelezte, hogy ha én veszek, ő is fog, és odaállt az egyik ékszeres stand mellé. A kínálat egytől-egyig bizsu volt. – Ugye nem akarsz neki ilyet venni?

- De igen, pontosan ilyet. Halat nem fogok, a könyvet nem olvasná el, a többi drága, így marad ez – magyarázta. Rámutatott az egyik narancssárga valamire, amiről még a legmenőbb párizsi ékszerész se tudta volna megmondani, micsoda. – Ez például jó lenne Emerynek.

- Inkább körberöhögné – hajoltam közelebb, hogy megnézzek pár gyűrűt. Volt köztük műanyag is, azon jót derültem. – Soha nem kapott még ilyet.

- Lehet, örülne neki. Vagy legalább a gesztusnak. Komolyan, Kyler, ha nem akarja viselni, egyszerűen beteszi abba az ékszerdobozba, ami a vázasarokban áll.

- Neked kellene ilyen? – mutattam fel neki egy nyakláncot, aminek alapja mintha rézzel lett volna bevonva, kristály helyett pedig üveg lógott rajta.

- Nem – halkította le a hangját, nehogy a stand mögött álló asszony meghallja, miket beszélünk. – De nem azért, mert bajom van a bizsukkal, csak én… nem vagyok oda az ékszerekért.

Megforgatott kezében egy szebbnek látszó nyakláncot, és összemérte az oldalt fekvő négy hasonlóval. Nem találkoztam még lánnyal, aki ne szeretett volna ékszert kapni, ezért miután visszatettem a gyűrűt, amit közelebbről megnéztem, felé fordultam.

- Mit nem szeretsz rajtuk?

- Hidegek és természetellenesek, nem valók rám.

- Ezt a ruháidról is elmondhatjuk – mondtam a kelleténél valamivel hangosabban, mert az asszony ránk nézett, és olaszul kérdezett valamit. Nem értettem, mit mondott, de biztos valami szépet, mert vigyorgott hozzá, mint a vadalma. – Igen, szépek, tetszenek. Várjon csak, veszek egyet… párat!

- Kyler, ne jótékonykodj! – sziszegte Jody úgy, hogy fel se nézett az asszonyra.

- Te mondtad, hogy lepjem meg Emeryt! Hallgatok a tanácsodra.

Rosszalló pillantásával mit sem törődve leguggoltam a stand mellé, és jól megnéztem az egész gyűrűs állványt. Kivettem két tucat gyűrűt, megnézegettem őket, hogy egy se legyen, ami kicsit is hasonlít a másikra, már a nyilvánvaló gyűrűségen túl, aztán hatot kiválasztottam, és átnyújtottam az asszonynak, hogy csomagolja be valamibe. Ha jól láttam, egy szalámis papírba csavarta be őket, de üsse kő, fizettem, és kézbe vettem az Emerynek szánt ajándékot. Aztán lendületesen visszafordultam Jodyhoz.

- Támadt egy jó ötletem – újságoltam. Gyanakodva pillantott rám. – Arra gondoltam, hogy a tanárnők és a gyerekek is nagyon örülnének, ha vennék nekik valami kis…

- Nem! – csattant fel, mielőtt végigmondhattam volna. Elvörösödött az arca. – Ha örömet akarsz nekik szerezni, azt ne pénzzel tedd, hanem csinálj nekik valamit kézzel, mondjuk írj nekik egy szép mesét vagy rajzolj nekik egy képet. Azért mondtam, hogy vegyél Emerynek valamit, mert tudom, hogy ő már nem értékeli az olyan apró kedvességeket, mint a rajzolás meg az ilyesmik.

- Igazságtalan vagy – léptem közelebb hozzá. Hátrált egy lépést. – Nem tudok rajzolni meg mesét írni, valami kis dolgot akartam nekik venni, hogy az visszaemlékeztesse őket erre az útra.

- Ott vannak nekik az élmények – mondta azonnal, amikor befejeztem a mondatot. Tovább vörösödött, fogalmam sem volt, mitől. – Azoknak elégnek kell lenniük.

- Azt hiszed, elrontanám őket a pénzzel? Ugyan már, ez semmi nem lenne, mondhatnánk azt is, hogy a pályázattal jár egy kis meglepetés! Miért akarod elrontani az örömömet?

- Nem akarom elrontani az örömödet. – Erőlködnie kellett, hogy higgadtan folytassa. – De az örömet nem tárgyakban mérik, hanem gesztusokban, értsd már meg!

- Ajándékot adni egy szép gesztus – mondtam hangosabban, mert kezdtem felidegesíteni magam. Még hogy nem adhatok nekik ajándékot, mert ő azt mondja!

- Egyáltalán nem értesz meg. Sőt meg se próbálsz! – kötözködött.

- Te nem próbálsz engem, csak mondod, hogy mi helyes és mi nem, aztán persze mindenki egyből fogadja is el, mi? Se ellenvetés, se kérdés. Nem tudom, mi bajod van, az, hogy tőlem nem akarsz ajándékot? Ha csak ez a baj, megnyugtatlak, neked nem akartam venni, csak nekik. Eredetileg is csak a gyerekeknek, aztán jutott eszembe, hogy a tanárnők is milyen kedvesek voltak, szép lenne nekik is adni.

- Ezt most miért mondtad? – kérdezte mérgesen. Egyből tudtam, mire gondol.

- Azért, hogy ismerd el, jogom van venni nekik valami ajándékot, ha úgy akarom.

Összekulcsolt kezekkel fordult el félig, hogy a nővérének kinézett nyakláncért nyúljon.

- Jogod, az van, eszed kevésbé. Nem veheted meg az embereket pénzért. Sajnálom, Kyler, de ez az igazság. Nem teheted, mert nincs értelme. Már így is szerettek téged, nincs semmi értelme extra ajándékoknak, mert nem erről szól a kirándulás. Legalábbis ez nem.

- Szóval nem hiszed el, hogy azért szerettem volna venni nekik valamit, mert örültem volna, ha örülnek neki, mikor meglátják. Szerettem volna adni nekik egy apróságot, ennyi.

- A gyerekeknél ez nem igazán így működik – mondta halkabban. – A tanárnőknél igen, de náluk… bármilyen kicsi, amit adsz nekik, elkezdenek hozzád kötődni, adni akarnak neked valamit cserébe, és miután adnak, te megörülsz neki, újra adsz, és teljesen belebonyolódsz valamibe, amibe lehet, hogy nem kellene, aztán csodálkozol, hogy miért… - Elcsuklott a hangja. Értetlenkedve bámultam rá.

Kifizette a nyakláncot, amit az asszony egy rágósdobozba helyezett be. Arrébb mentünk, miután magához vette a dobozt, mert mások is álltak a standnál. Egy levendulabokor mellett álltunk meg.

- Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem, mit beszélsz – mondtam ki egyszerűen. – Mert nem értem, de úgyse magyaráznád el, szóval mindegy. Gondolom, azt sem akarod, hogy valami édességet vegyek nekik, amúgy is most fagyiztak, de mit szólnál hozzá, ha mi ennénk fagyit? Az olasz fagyi párját ritkítja.

- Rendben – bólintott, és mintha megkönnyebbült volna, hogy nem beszélünk tovább erről az adok-kapok dologról. Azért megjegyeztem a fontosabb részeket, sose lehet tudni, mi jöhet jól később.

A fagyi után a dokkhoz mentünk, ahol felszálltunk egy sétahajóra, és körbehajóztuk a szigetet. A gyerekek nagyon élvezték, visongatva szaladgáltak fel s alá a fedélzeten, és én egyik szememmel őket, a másikkal a napozó Jodyt figyeltem. Mint mindent, a napozást is furán csinálta, de most nem is az volt a legérdekesebb, hanem az, hogy nem lelt nyugtot. Hiába vette elő Braille-könyvét, hiába beszélgetett a tanárnőkkel, valami bántotta.

Ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, a kicsikkel kezdtem el játszani a „Kivel feküdnél le, kihez mennél hozzá, kit ölnél meg?” gyerekverzióját, vagyis a „Kit puszilnál meg, kivel mennél kézen fogva a játszótérig, kinek lépnél a lábára?” játékot. Már vagy a nyolcadik körnél tartottunk, amikor Jody odajött hozzánk, hozott magával egy nagy labdát, ami úgy az ötödik ütésnél belezuhant a vízbe. Egész jól elszórakoztunk, míg végignéztük, hogyan száll le az egyik matróz a sétahajó aljára, és kapja el a közvetlenül hajó mellett sodródó labdát.

- Miért hagytad nekik, hogy a fedélzeten labdázzanak? – kérdeztem meg később Jodyt.

- Mert mindent meg kell tapasztalni - vonta meg a vállát, és elmosolyodott. Tényleg nem értettem, mi baja volt a piacon, de nem akartam feszegetni a témát, visszamosolyogtam.

Újabb békekorszak köszöntött ránk. Ideje volt hazatérni.

*Umberto Saba: Esti mese kislányomnak