10. fejezet

10.      Ha Rómában jársz…

Jody

Kyler kérdése nyomán torkomra forrott a szó. Mikor a százvalahányadik dinnyecsemetét locsoltam a tűző napon, megfogadtam, hogy ha kéri, akkor se folytatom a mentorkodást. Nagy szerencse, hogy a listám harminckettedik pontja egy fogadalom megszegése, mert most határozottan erre készültem. Természetesen nem a vélt szerencsétlen sorsáról való áradozással győzött meg. Lehettek volna rosszabbak is a szülei, nem csak házasságszerződéssel dobálózó emberek, becsültem bennük kemény munkájukat, amellyel a gyerekeiknek kényelmes életet igyekeztek biztosítani. Az ő baja semmi nem volt apai nagyanyáméhoz képest, akire édesapja egy árva kukoricamező mellett óriási adósságot hagyott.

Kylernek négy elszólása volt, amiből arra következtettem, hogy valamit mégis tehetnék érte. Az első az volt, hogy kidobta a gesztenye csókú srácot a buliról, a második az Elinor és „kicsi Myron” gondolatfüzér, a harmadik a Kyler-terem - nem McNeil-Stone terem, hanem Kyler-terem, – a negyedik pedig a dinnyeföld. Elég kevesen múlott, hogy a vacsora estéjén meginvitáljam dinnyeföldünkre, méghozzá úgy, hogy tudtam, szüleim nem lennének oda az ötletért. Azért nem hívtam végül, mert nevetségesnek tűnt. Korábban mutogatták végig, hogy luxuscuccok garmadával van felszerelve a ház, meg se fordult volna a fejemben, hogy itt hagyná a földi paradicsomot egy dinnyeföld közepén lévő házikóért. De ha tudtam volna, hogy képes szakállat növeszteni és két hétig egyfolytában merev részegre inni magát, már nem lettem volna olyan bizonytalan a meghívást illetően.

- Te vagy az én pszeudoprojektem – feleltem végül. Bíztam benne, hogy fogalma sincs, mit jelent a pszeudo szó, és – ami jelleméből adódóan nagyon is lehetséges volt - valami fennkölt dolognak hiszi, például annak, hogy ő a főprojektem vagy a legkirályabb projekt, akit valaha utamba sodort az élet.

- Akkor jó – mosolygott rám. Lehet, meg se hallotta az előtte lévő szót, csak az érdekelte, a projektem-e vagy sem. Elégedetten nézett rám, majd elkezdte keresni a szemeteszsákokat. – Mesélj még a dinnyeföldről! – kérte közben.

- Borzasztóan meleg volt, és egy hét méteres átmérőjű, udvart árnyékoló ponyván kívül két fa volt az egész dinnyeföldön, ami árnyékot adott, szegény Sáfrány folyton lihegett, és rohangált a vízelvezető csatornákhoz, amikben sajnos alig volt víz. Az volt a legjobb délután, amikor végre az egész földet be lehetett locsolni normálisan. Sáfránnyal belemászkáltunk a sárba, más se kellett a boldogsághoz.

Arról nem meséltem, hogy nagyjából a hét derekán anyának eszébe jutott, hogy el kéne adnunk a dinnyeföldet, hogy abból is tudjuk támogatni a Maccoby sulit. Ezt apa túlzásnak vélte, és olyan ordítozást csaptak, hogy Bob, a madárijesztő azon túl maximum a kellék szerepében díszeleghetett, ugyanis madár nem volt, ami nem kelt volna szárnyra a kiabálás hallatán. A nagy ráébredéstől számított második napon kikutyagoltam Sáfránnyal meg a régi szalmakalapommal a vízgyűjtőhöz, és egész álló nap a vizet szűrtem. Lehet, hogy még most is ott lettem volna, ha nincs Nate, aki miatt így is, úgy is haza kellett jönnöm.

- Szeretsz mindenféle dologba belemászni, nem igaz? – vigyorodott el. – Most a sár, nyár végén meg a paradicsom… valld be, hogy ösztönlény vagy! – Cukkolás közben átlépett egy közepes méretű, chipses zacskókból álló szemétbuckát.

Én közben átmentem a luxuskonyha egyik szekrényéhez, majd egy óvatlan mozdulattal kiszakítottam felső polcát. Töméntelen mennyiségű fakanál hullott ki belőle. Gondoltam, nem kéne még nagyobb rendetlenséget csinálni, mint ami van, ezért még jobban vigyázva mentem oda a mosogatóhoz. Valahol a közelben kellett lennie egy szemetesnek.

- Igaz is, melyik a rosszabb, belelépni mezítláb a sárba, vagy szétdobálni a ketchupos üvegeket, hogy a bennük maradt ketchup összefröcskölje a csempét, majd annak rendje és módja szerint megkövüljön rajta? Megvan! – rántottam ki egy rakás fekete szemeteszsákot. Több méret is volt belőlük, egyelőre a legnagyobbat választottam.

- Sáfrány egyébként micsoda? Egy kutya? Ha igen, miért ez a neve? – kérdezett egyből hármat. Kitekertem az egyik szemétzsákot.

- Aha, kutya. Azért ez a neve, mert drága és nehéz rálelni. Na, tippelj, mi a takarítás első lépése!

- Nekem mindegy, mi az, csak ne a konyhával kezdjük!

- Az első lépés kinyitni az ablakokat. Nyisd ki az ottaniakat is! – Már léptem is az íves ablakok elé, amelyeknek párkányán virágok ácsingóztak vízért. Már láttam, hogy tengernyi teendőnk akad. Jó ötlet volt lemondani a mai napi programokat.

- Ablakok kinyitva! – Esküszöm, ezt a részét még élvezte is, olyan hangszínnel felelt, mint ahogy egy anyjának örömmel segítő nyolcéves tette volna. – Most mi van?

- Ragadj egy nagy szemeteszsákot, és tegyél bele mindent, amit találsz! – utasítottam, és én magam is összeszedegettem a cuccokat. A nagyobbakat fürgén belegyömöszöltem a zsákba, és az asztalon álló üvegek felé indultam, mikor Kyler kidugta a fejét a nappaliból. – Tudom, hogy sok, de hát te ettél ennyit!

- Nem is ettem olyan sokat! – Ez igaz volt, több üveget találtam, mint kajás zacskót. – Ide azzal a zsákkal! – szólalt meg pár másodperccel később egy mártír hangján. Szinte hallottam, ahogy magában hozzáteszi: De ez egyszeri, és megismételhetetlen alkalom lesz!

A lakás állapotához képest viszonylag gyorsan haladtunk, megállapodtunk, hogy Kyler az egész szeméthegyet összegyűjti, és beledobálja a zsákokba, én meg a padlóra ragadt izét próbáltam felseperni. Nehéz volt, a ketchup-szósz-fura bogyó-narancshéj koalíció a végsőkig kitartott. A házba beáradó friss levegő és a napsütés viszont felvidított.

- Tudod, utálnék nálad takarítani – vallottam be még egy rakás narancshéjat felseperve a szemétlapátra. – Ez a hihetetlen sok hulladék… láttam ám, hogy korábban a mosogató alá halmoztad a szemetet ahelyett, hogy kidobtad volna.

Ahogy felnézett rám, arcát megvilágította a napfény, tincsein is napsugarak táncoltak. Az égvilágon semmiben sem hasonlított arra az elgyötört arcú Kylerre, akire rátörtem az ajtót.

- Kérek egy titkot az enyémért cserébe – kacsintott rám, majd undorodó arccal nyúlt egy rongy felé, hogy felsikálja a csempét foltokban borító trutyit. Felpillantott rám. – Tereld már el a figyelmemet, hogy ne kelljen a mocsokra gondolnom. Kérlek.

- Oké. Amikor úgy annyi éves voltam, mint most Emery, halálosan bele voltam zúgva a nővérem pasijába. Gyerekes dolgokat csináltam miatta, például nem adtam át Estee-nek az üzenetet, amit hagyott, helyette kibicikliztem hozzájuk, egész délután filmet néztünk és megtanított dartsozni, szaltózni meg pasis palacsintát sütni. – Kyler közbe akart szólni, de gyorsan továbbmondtam. – Aztán persze kiderült, hogy úgy gondol rám, mint a húgára, és nekem ez rosszul esett, mert félreértettem minden szavát, beleképzeltem bizonyos dolgokat minden egyes mozdulatába. Veled volt már ilyen?

- Most, hogy mondod, korábban azt hittem, hogy tetszem neked – mondta, majd felkiáltott, mert belenyúlt valami ragacsos, narancssárga izébe. Le akarta rázni a kezéről azt a valamit, de csak azt érte el, hogy felborította a vizes vödröt, és a konyhával együtt az én cipőmet is eláztatta. Furamód a vízben tapicskolás nagyjából annyira tetszett neki, mint nekem a sárban mászkálás, elkezdte az egész csöpögős izét felmosni. Közben megjegyzése elsikkadt, ezért szerencsére nem kellett reagálnom rá.

Úgy másfél órával később sikerült lakhatóvá tenni a házat, Kyler a szőnyeget porszívózta, én pedig a konyhai pultot törölgettem le fertőtlenítővel. Azon járt az eszem, vajon becses személyemet nélkülözve megint magába omlana-e. Kikapcsolta a porszívót, és feltekerte a zsinórt, aztán a konyha egyik felét elfoglaló szemeteszsákokra nézett.

- Amíg értük nem jönnek, elhelyezem őket a jacuzziban.

- Ne, Kyler, majd levisszük őket a kukába! – nevettem fel. – Vészhelyzetben a jakuzziban tartod a szemetet?

- Bulik után igen – vonta meg a vállát. – Praktikus.

- Tudod, öt perce találtam itt jobbra egy szemétprést, inkább oda kellene őket tenned – intettem az egyik beépített szekrény felé.

- Szemétprés? – Döbbenetéből kiviláglott, hogy nem tudott róla.

- Nem ismered a saját házadat? – Készen lettem a fertőtlenítéssel, megmostam a kezemet. – Itt minden van, amit csak el lehet képzelni, az előbb találtam egy aprítógépet is a veled szemközti mosogatógép mellett.

- Annyira nem töltök itt sok időt, utálok magamban lenni – ült le az asztal mellé.

- Olyan vagy, mint a nővérem. Van saját lakása, de majdnem minden idejét nálunk tölti. Hiába, a család sokat számít. – Leültem a mellette lévő székre. Utolsó megjegyzésemre nem felelt semmit, csak megcsóválta a fejét, és az asztalra tett vezetékes telefont nézegette, amit a székre dobva találtam. Következő monológomba felvezetés nélkül kezdtem bele, reméltem, hogy így gyorsabban vége lesz. – Figyelj, hétfőn megint elutazok. A suli, ahol anya dolgozik, nyert egy nyári pályázatot, így a legjobb képességű gyerekek három kísérővel elmehetnek egy tanulmányi kirándulásra. Tizenöt gyerek, köztük a szomszéd kisfiú, Nate lett kiválasztva, és a két tanárnő azt mondta, örülnének, ha csatlakoznék hozzájuk. Így elmehetek velük Rómába. Eredetileg arra gondoltam, hogy vigyázhatnál addig Nate teknősére, de ha szeretnél velünk tartani…

- Most meghívsz egy tanulmányi kirándulásra? – kérdezte. Láttam, hogyan küzd egy széles mosollyal. Rábólintottam.

- Persze állnod kellene a repülőjegyet, a belépőket meg az étkezést, de a szállást nem, jöhetnél hozzánk – folytattam hadarva. – És nem kellene tudnia róla másnak, mármint én elmondom a szüleimnek, de senki másnak, és talán még egy kis ideig téged se fognak annyira hiányolni.

Mikor észbe kaptam, hogy ez az utolsó mondat gorombának hathatott, ijedten rezzentem össze, de ő felderült az ötletre.

- Úgy érted, hogy elmehetek veled meg egy rakás ismeretlennel egy olyan városba, ahol alig van ismerősöm, és ezt még el is titkoljuk mások előtt?

- Hát Emery meg Henryék úgyis nyaralnak, nem tudnák meg. Izé, nem tudom, van-e rá kereted, miket terveztél még a nyárra, szóval, ha nem…

- Ezer örömmel! – vágta rá azonnal. – Naná, hogy veled tartok, Hajpánt!

Addig viszont még ránk várt a viráglocsolás, az ablakpucolás, a felmosás, a mosogató melletti pultra felhalmozott piszkos edények, tányérok és evőeszközök elmosása (Kyler javára lehetett írni, hogy poharakkal nem kellett bajlódnunk, mert üvegből ivott), a portörlés és a szemétlehordás. Bekapcsolta a rádiót, így hamarosan a legújabb énekesek őrült slágereire takaríthattunk, és… más se kellett a boldogsághoz.

J~o~d~y

- Maradjatok ülve! – szóltam rá a gyerekekre, majd amikor nem hallgattam rá, egyesével kezdtem instruálni őket. – Maradj ülve! Te is, te is, te is, te is!

A negyedik „te is”-t véletlenül Kylernek mondtam, de ő a legkevésbé se zavartatta magát, ölében egy kicsi lánnyal, Alizzal a busz ablaka mellett elsuhanó különböző magasságú japánfenyőket nézegette. Mellette egy utasításomra rá se bagózó kisfiú hol szájába tömte a chipset, hol bőséges adagot zúdított Aliz ölébe. Miután az ülésre parancsoltam egy vörös hajú kissrácot, odamentem a kisfiúhoz, és megkocogtattam a vállát.

- Tessék leülni a helyedre!

A chipset két pofára zabáló kisfiú rám nézett, és eltátotta száját, mire kiesett szájából a falat. Úristen, gondoltam magamban, még szerencse, hogy ez csak egy turistabusz, nem az, amivel ki kellett bírnunk a repülőig. A nagy szájtátás után Kylerhez fordult, aki az utóbbi órákban védőszentté lépett elő a szemében.

- Bánt! – mutatott rám.

- Dehogy bánt, kölyök. Csak azt akarja, hogy ülj le, mert ha a busz hirtelen lassít, és te lehuppansz a padlóra, eltörheted a farcsontodat. – Mikorra befejezte, egyedi módszerének hála a fiú már a helyén volt eggyel mögötte. Meg akartam köszönni a segítséget, de nagyképű vigyora mosolyra késztetett. – Jody, ez a három gyerek rám lett bízva, elbírok velük a segítséged nélkül is.

- Igazán? Akkor hol a harmadik?

Találomra benézett a szomszédos ülésekre. Gyorsan megtalálta azt a csenevész gyereket, akit mellé osztottak be. Miután az a kisfiú a helyén ült, mentem tovább, hogy a többieket is elrendezzem. Öt lépéssel és egy gyerekkel később meghallottam mögöttem Kyler hangját, kifejezetten vidáman és kiegyensúlyozottan csengett.

- Igazad volt, Róma egész érdekes hely – vigyorgott rám. Egy pár turista ment el közben mellettünk, a lányoknak a szokásosnál több időbe került kiérniük Kyler bűvköréből, és még utána is néztek. Ő viszont rájuk se hederített. – És ezek a kölykök! Eddig mind azt hittem, hogy égetni valóan rosszak, de bírom őket. Vagyis a sajátjaimat. A tieid még mindig kis gazfickóknak tűnnek.

- Róma tényleg jó hely! – kiáltott fel mellettünk egy copfos kislány, aki lemaradhatott az utóbbi pár kijelentésről. – Itt nyaralt Lizzie McGuire is!

- Meg Anne hercegnő – helyeseltem. Bólogatni kezdett, de nem mondott semmit, ezért visszafordultam Kylerhez, hogy megbeszéljem vele a délutáni programot. Ő viszont ahelyett, hogy elővette volna a jegyzetfüzetet, amit korábban adtam neki, értetlenül nézett rám.

- Anne hercegnő? – visszhangozta szavaimat.

- Aha, tudod, Római vakáció. Audrey Hepburn – tettem hozzá, mikor még mindig nem esett le neki a dolog. – Egy film, amiben egy hercegnő megszökött udvartartása elől, hogy Rómában tölthessen egy napot szabadon, megkötések nélkül.

- Hú – pislogott Kyler. – Ez az Anne hercegnő olyan, mint én.

- Hogy micsoda? – buggyant ki belőlem a nevetés. A közelben lévő gyerekek felpattantak ülésükről, és odajöttek hozzánk, hogy megnézzék, mi olyan vicces. Nem szóltam rájuk, de megfogtam az egyik kezét, és mondtam nekik, hogy ők meg fogják meg egymásét. Kyler közben folytatta.

- Azt mondtad, hogy megszökött, nem? Olyan, mint én, megszöktünk a sok badarság meg üzleti ügyek elől, és ide jöttünk mókázni!

- A film végén Anne hercegnő visszamegy az udvarba, mert tudja, milyen fontosak azok a badarságok – figyelmeztettem. Kyler megvonta a vállát, felkapta az egyik szőke kislányt, és megpörgetve párszor visszament a helyére.

Egy hangos névsorolvasást követően megérkeztünk Róma egyik főterére, így leszálltunk a buszról. Annyira néztem a házak mellett kontyvirágokkal beültetett ágyásokat, hogy kishíján lebucskáztam a lépcsőn. Talajt érve csak a harmadik lépésre nyertem vissza egyensúlyomat, de nagyon megérte a csodálatos látvány. Megfogadtam, ha valaha is kigyomlálom kertünket, ilyen egzotikus növényekkel fogom teleültetni.

A nap borzasztóan vágott, amitől ismét megszédültem, ezúttal Kyler kapott el karomnál fogva. Mikor elengedett, zsebembe nyúltam napszemüvegért, és feltettem. Mielőtt bármit is mondhatott volna saját szabályaim megszegéséről, rámosolyogtam.

- Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak! Nézd, hoztam neked is egyet – vettem elő egy nem túl márkás, de megbízható napszemüveget. – A főtéren persze levesszük, de addig…

Nem mondtam végig a mondatot, észrevettem az ibolyafák tövében a rengeteg sétányrózsát és golgotavirágot. Lekaptam a napszemüvegemet. Az olasz kontyvirágokkal együtt annyira tobzódott színekben a táj, hogy még a nagy napsütés ellenére se volt kedvem újra felvenni napszemüvegemet. Úgy éreztem magam, mintha egy élő festményben lennék.

Míg bámészkodtam, Kylernek problémája akadt.

- Te fogod az egyik kezemet, te a másikat, te pedig… öhm…

- Hagyd már őket, nem ötévesek – szóltam rá halkan.

- De majdnem! – tört ki, és csak azért is kézen fogta a nyolcéves Alizt, aki más felnőtt kezei közül valószínűleg azonnal kitépte volna magát, de a „nagyfiút” kiskutyaként követte. Csak úgy, mint a két kissrác.

A tanárnők is összeszedték a gyerekeket, együtt indultunk meg a főtér felé. Rám négy fiú jutott, akik jól viselték magukat, csak kétszer kellett rájuk szólni, hogy ne ugráljanak ki a sétányt övező bokrok közül, frászt hozva a fényképezgető turistákra. Végre valahára egyedül maradtam a tanárnőkkel.

- Nem is tudom, talán tévedtem, mikor azt mondtam, hogy rábízhatnánk három gyereket. Nyilvánvaló, hogy a legkevésbé sem ért a gyerekneveléshez – fordultam hozzájuk.

- De szeretik őt, Jody, és ez nagyon fontos. Régen, mikor fogalmad sem volt, hogyan kell erélyesnek lenni velük, nálad is elég volt az, hogy imádtak. Hagyd meg neki a gyerekekkel foglalkozás örömét, a gondjai pedig hagy terheljenek minket – kért Miss Springer. Megértő és bölcs volt, mint tízórai után mindig.

- A másik, amiről beszélni akartam, az iskola. Most, hogy ezt a pályázatot megnyertük, van rá valami esély, hogy visszanyerjük a múlt félévi…

- Jody! – harsant fel ekkor Kyler hangja. Összerezzentem. Azt hittem, az egyik gyereke napszúrást kapott vagy hasonló, de boldog mosollyal nézett vissza, és integetett. – Gyere, nézd meg, mit találtunk!

- Menj csak – fojtott el egy mosolyt Miss Springer, amikor látta, hogy legszívesebben kettészakadnék, így a négy kisfiúval hamarosan csatlakoztunk Kylerékhez.

- Itt a Breki-kút! – szaladt elénk Aliz.

- Nem is Breki! – szólt rá Nate. Ő maga is bizonytalan volt a dologban, így rám nézett.

- Ez a Trevi-kút, gyerekek, Európa egyik legszebb szökőkútja, minden jobb filmben benne van – válaszolt helyettem Kyler. Fehér ing volt rajta, ami élesen elütött enyhén lesült bőrétől. Mivel a délelőtt felét egy nyitott autóbuszon töltöttük, ez nem volt meglepetés. – Vagyis benne kéne lennie minden jobb filmben, mert ez egy kívánságkút. – Elengedte az egyik kisfiú kezét, és villámgyorsan előhúzta pénztárcáját. Szerintem életében először guggolhatott le, és tarthatta oda valakinek. - Ragadjatok aprópénzt, rohamozzátok meg a kutat, és a legenda szerint egy kívánságotok teljesül!

Nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, amikor nem csak a mi gyerekeinknek adott dobálni való pénzt, hanem a többi nyolcnak is. Jobb kezemet napellenzőként használva néztem, hogy dobálják bele a vízbe a gyerekek az aprópénzt.

- Aranyos vagy, hogy nem az igazat mondtad el nekik – fordultam hozzá, mikor a kicsik már a vízzel pocskolták egymást -, az nem érintette volna meg őket annyira.

- Igen, tudom, hogy aranyos vagyok, de mi van? – vette le a napszemüvegjét Kyler, és egy pillanatra rám nézett. Felvontam az egyik szemöldökömet.

- Aki pénzt dob a Trevi-kútba, annak nem bármilyen kívánsága teljesül, hanem csak egy: az, hogy visszatérjen Rómába.

- Ó. – Bólintott, mintha hirtelen sok mindent megértett volna. A turistákból álló tömeg sodorni kezdett minket a kút felé, de nem bántuk, úgyis össze kellett szednünk a gyerekeket. – Mikor kisebb voltam, eljöttünk a családdal Rómába, de az idegenvezető annyira unalmasan beszélt, hogy csak annyit fogtam fel belőle, hogy valami kívánságot emleget. Emeryvel este kiszöktünk a hotelből, és elhoztuk apa pénztárcáját, de kizárólag hitelkártya volt benne, ezért azt dobtuk be a vízbe. Volt is belőle gond. – Pár ujjával megdörzsölte a homlokát. – De akkor legalább most megtudtam, miért nem teljesültek a kívánságaink. Olyan buták voltunk, Jody, Emery például azt kívánta, hogy anya és apa vigyenek el minket egy olyan érdekes olasz bisztrószerűségbe, amit láttunk.

Némán lépkedtem mellette. Biztosra vettem, hogy máig nem volt olyan bisztróban. Mikor odaértünk a kúthoz, ahelyett, hogy a gyerekek felé lépett volna, kezembe nyomott egy érmét.

- Na, vissza akarunk ide térni?

- Csak-csak – mosolyogtam rá.

Bedobtuk a Trevi-kútba az érméket, de nem volt időnk arra, hogy a vízhez közel hajolva megnézzük a kút alján felhalmozódó aprópénzt, ugyanis a vörös hajú kisfiú beleesni készült a mély vízbe.

J~o~d~y

A hotel, ahol megszálltunk, közkedvelt turistaközpont volt, mindenhol gyerekek futkostak, alig tudtam megkülönböztetni saját csoportomat a többitől, így kénytelen voltam minden elvágódni készülő gyereket elkapni. Ez kissé megnehezítette a reggelizést, de élveztem. A hotel teraszán senkinek se tűnt fel, hogy mezítláb vagyok, de ha észre is vették volna, akkor se zavarta volna őket, a gyerekek magától értetődően rohangáltak mezítlábasan.

- Kiheverted már a Forumot? – hallottam meg egy felém szálló hangot. Letettem a Braille-írással szedett könyvemet, felnéztem Kylerre. Öltözködése semmit se változott a szokásostól. Láttán eszembe jutott, ha annak idején meghívtam volna a dinnyeföldre, előreláthatólag ott is precízen vasalt ingeket hordott volna, mint most. Az eddig látott legnagyobb hanyagság tőle a nyakkendő elhagyása volt, ezért sem tudtam elképzelni abban a nadrágban, amit Emery bulija alatt magamra vettem.

- Én? Inkább te. – Arrébbtoltam a könyvet, és töltöttem magamnak egy adag kávét. Elég gyenge volt, világosbarnán kavargott a csészében. – Te voltál az, akit a gyerekek nyaggattak, hogy miért nincsenek boltok a Forumon.

- De te voltál az, akire rátámadtak, mikor viccből azt mondtam nekik, hogy Jody néni bezáratta őket. Hogy bevették már! – Leült velem szemben, és kivett a kenyérkosárból egy termetes ciabattát. – Nem rossz a kínálat. Mit adhatok, kedves Hajpánt, egy kis bazsalikomos öntetet vagy Capri salátát, májas pirítóst? Valahol láttam pármai sonkát, várj csak!

- Kösz, megfelel a májas pirítós. Kérlek, ne szólíts Hajpántnak a gyerekek előtt.

- Ahogy akarod, Jody néni – tett elém pár szelet pirítóst. Észrevette félrelökött könyvemet. – Hát ez meg? Még itt is ezzel foglalkozol? – Pár héttel korábban lekezelően mondta volna, most viszont inkább jót mulathatott rajta. – Amíg nem jönnek le a gyerekek, megmutathatnád a listát, annyira szeretném látni!

- Mire fel ez a nagy érdeklődés? – csúsztattam arrébb a könyvet, nehogy valaki leöntse kakaóval vagy öntettel. Mindenhova magammal vittem, amiben annak is nagy szerepe lehetett, hogy mobilomat viszont a hotelszobában kellett hagynom. A Kylerrel kötött kompromisszum része volt, hogy napközben mindketten eltesszük mobilunkat, és a nap végén nézzük meg, kik kerestek minket.

- Inspirálnák a saját listámat. Már három tétele van – újságolta.

Nagyon kíváncsivá tett, szerettem volna tudni, mi az a harmadik pont, amit kiötlött, de a gyerekek megjelenése miatt félbe kellett szakítanunk ezt a beszélgetést. Sőt, mi az, hogy megjelentek, közénk süvítettek, és kapkodva szedtek az ételből, míg Nate egy bazilikáról mesélt nekik különösen rafinált horrortörténetet.

- Te be mernél menni arra a helyre? – vizsgáztatta a mit sem sejtő Kylert, akin már rajta volt napszemüvege, amit a világ minden kincséért se vette volna le, bőszen ki akarta használni a kirándulás minden egyes percét. Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy megmondom neki, tőlem hazaérve is bármikor hordhatja. Mosolyogva hallgattam válaszát.

- Hát persze, tudod, ott az a sok szent izé, megvédenének. Hé, Cooper, ne nyalogasd a citromot, ha már muszáj savanyút enned, harapd! Kér valaki pármai sonkát? – Mindenki kért. – Jody néni, hoznál nekünk?

Felálltam, hogy elmenjek a sonkáért, és miután nyomatékosan megkértem Kylert, hogy ne hívjon Jody néninek, elsétáltam a szomszédos asztalhoz, ahol a tanárnők mellett egy belga házaspár reggelizett. Mikor visszaértem sajátomhoz, előrehajolva, összekapaszkodva találtam a gyerekeket, nagyban sugdolóztak, egyedül Nate maradt ki, akit Kyler győzködött. Cinkos pillantást vetett rá, míg meg nem látott sonkával és főtt tojással közeledni.

- Mi nem csináltunk semmit – hadarta az egyik göndör hajú kissrác.

- Mert ki csinált valamit? – Megkoppintottam a fejét, aztán visszatelepedtem a helyemre. Kyler is visszaült, a gyerekek pediglen az újonnan hozott kajákkal voltak elfoglalva. – Nate, ülj rendesen azon a széken, mielőtt leesel róla!

Ahogy végignéztem rajtuk, tisztára úgy néztek ki, mint egy nagy család tagjai. Kyler ontotta magából a képzelt bölcsességet, csipkedte az egy szem lány, Aliz arcocskáját, a fiúk azt lesték, mikor lehet rendbontást csinálni, miközben Nate mindenáron hibát akart találni Kylerben, ami szerintem nem volt nehéz, de neki alig akart menni. Ez a reggeli a lehető legtávolabb állt attól a vacsorától, amire a McNeil-Stone kúriába voltam hivatalos, mert ennél az asztalnál mindenki megállás nélkül süketre ordibálta a másikat, és mindannyian majd megvesztek az örömtől, hogy itt lehetnek. Valahogy abban a pillanatban nehezen tudtam volna elképzelni az olasz kirándulást Kyler nélkül.