3. fejezet

3.     Hajpánt, meglepetés!

Kyler

Eddigi életem tizennyolc évében abban a hitben voltam, hogy aki ronda, az legalább kedves, ellensúlyozandó a szemet nem kímélő külsőt, Hajpánt kisasszony ellenben valami különlegesen torz egyede lehetett az emberiségnek, ugyanis könnyedén lepattintott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Ráadásul valami olyasmit is mondott, hogy ne is álmodjak róla. Ez vicces lehetett volna, ha előtte nem hallom azt a bizonyos másik mondatát.  Becsületre lenne szükségem? Neki lett volna lelkiismeretre! Így benne hagyni a szarban! És még van képe valami hajpántot emlegetni. Hajpántot!

- Ki volt ez? – ismételte a kérdést Chanel hisztérikusabban. – Ez… ez mezítláb járkál az utcán?

Zavartan Hajpánt hátára pillantottam. Nemcsak mezítláb volt, úgy ugrándozott, mintha valami csak általa hallott zenére mozogna. Az első szó, amit eszembe jutott róla a vidám volt, aztán pedig a bolond. Én, Kyler McNeil-Stone meg a másik idióta vagyok. Hogy jutott eszembe pont ezt a csajt kifogni?

- Válaszolj! – követelte Chanel. – Ki volt ez a lotyó?!

- Hallhattad – feleltem higgadtan. – A barátnőm. Ha megkérhetlek, ne nevezd lotyónak, ő csak… más, mint mi, pont ezért szerettem bele.

- De hát ronda, mint a bűn! – tátotta el a száját Chanel.

- Gyönyörű… belülről – vágtam rá. – Sajnálom, Chan, de köztünk vége. Nem veszíthetem el öhm… Fügécskét. Nem élhetek nélküle! – próbáltam egy kis Henry féle szerelmes hevet is csempészni a hangomba.

- Fü-Fügécske? – lepődött meg még jobban.

Oké, ez egyre rosszabb. Miért mondtam fügét? Ja, biztos azért, mert az is ronda kívülről, mégis szeretem. Tökéletes becenév lenne egy csúnya barátnőnek. Szabadalmaztatnom kellene.

- Nem érdekes – legyintettem. Akkor jöjjön a B-terv. – Figyelj, te gyönyörű, okos lány vagy. – Jelentése: ez rám jellemző, de azért megpróbálom elhitetni veled. – Szerettelek, de az már régen volt, megváltoztam és megváltoztak az érzéseim. – Vagyis: tetszettél, de rád untam, különben meg kiakaszt a hangyányi agyacskád. – Most már… Fügécskével járok, sajnálom, hogy nem mondtam eddig. Tudod, mit? Váljunk el békében és legyünk barátok! – Azaz: nem harapod le a fejem, ha meglátsz egy másik csajjal, és mindig barátságos leszel hozzám, cserébe nem nézek keresztül rajtad.

Chanel úgy bámult rám, mintha mandarinul beszéltem volna, de aztán – talán csak ilyen lassan esett le neki a szavaim értelme – eltorzult az arca.

- Ezt. Nem. Fogadom. El! – hevesen mutogatott rám, mint valami szélmalom.

- A szerelemnek nem lehet parancsolni – idéztem ismét Henryt, és egész jól sikerült.

- De hát miért, Kyler, mit rontottam el? – kiáltotta. Mondjuk, össze-vissza ordítozol az utcán, és azzal töltötted az éjjelt, hogy szerelmesen bámultál, miközben aludtam.

Ehelyett felvettem a sajnálkozó arcomat, és halkan kiböktem azt a mondatot, ami Henry száját hagyta el, amikor megkérdeztem, miért pont Melodyt választotta annyi lány közül. Mármint Melody nem egy csúfság, de nem is bombanő. Amolyan még elmegy kategória.

- Ő különleges, sosem találkoztam még hasonló lánnyal. – Majdnem elröhögtem magam. Ja, Hajpánt különleges, ha sötétben találkoznánk, frászt kapnék. Vagy ha arra ébredtem volna, hogy az ő álla van a mellkasomon… Mégsem, még Hajpánttal is szívesebben ébredtem volna, mint Chanellel. Ez csaj mindekinél jobban kiakaszt engem!

Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, mi legyen a következő lépés. Igyekeztem türelmetlennek látszani, mint Henry amikor Melodyhoz sietett, én pedig feltartottam.

- Jól jegyezd meg! – mutogatott rám végül. – Most elmegyek, de nem fogom feladni! Nem fogsz lecserélni egy bányarémre, értetted?! – azzal választ sem várva hangos cipősarokcsattogással elkopogott.

Meglepetten néztem utána. Ez könnyebb volt, mint gondoltam! Nem is kellett a kegyetlen Hajpánt segítsége. Apropó Hajpánt…

A meztelen talpak hangjára megfordultam, és észrevettem, hogy egy buldózer sebességével rohan felém úgy lóbálva a divatot hírből sem ismerő táskáját, mintha agyon akarna verni vele, tetejébe olyan arckifejezést produkált, mint azok a nagypofájú, mániákus sztrájkolók, akik magasabb fizetést igyekeznek kicsikarni apámból.

Most meg mi a francot akar tőlem?!

Egyszerűen belém csapódott, és majdnem levert a lábamról. Próbáltam egyensúlyban maradni, de újra és újra nekem jött, mint egy mini torpedó, aki nem tud leállni, míg végül ott találtam magam egy árnyékos mellékutcában egyedül a bolond lánnyal. Egy kicsit bizonytalan voltam afelől, mit is kellene mondanom neki. Kösz, hogy nem segítettél?

Összefonta a karjait, és kistányérnyi szemekkel megbámult. Furamód úgy éreztem, nemcsak azt látja, ahogyan kinézek, hanem valami mást is. Kíváncsi lettem volna mi az, ugyanakkor nem akartam megkérdezni. Tőle nem érdekelt.

- Tényleg megkereshetnéd a hajpántomat – mondta végül.

Micsoda?! Még nekem kellene szívességet tennem, amiért otthagyott a pácban? Habár, ha Hajpánt nincs, sosem jut eszembe előrukkolni a Fügécske-fantáziával. De akkor is, mit képzel? Hogy ugráltathat? Bolondabb, mint hittem, viszont szerencsére a kevésbé kínosabb fajtából.

Mielőtt válaszolhattam volna, feltette a kérdését.

- Szereted a fesztiválokat?

Egyből leesett, miért is jött vissza. Nyilván megbánta, hogy nem segített, mert rádöbbent, mit veszíthet. Elvégre nem minden nap akadok az útjába egy ilyesfajta lánynak. Elővettem a korábban Chanelnél is használt sajnálkozó mosolyomat.

- Bocs, de nem randizom veled – nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de gyorsan megelőztem. – Figyelj, nem azért, mert… öhm, ellenemre lenne, csak megfogadtam, hogy nem csajozom mostanában, és igyekszem betartani. Tudod, hogy jobb ember legyek… – Miket beszélek? Miért mondom ezt el ennek a lánynak? És miért néz még mindig úgy rám, ahogy nők nem szoktak? – Szóval, bocs, de… Viszlát!

Barátságosan meglapogattam a vállánál azt a borzalmas pulóvert, amit viselt, majd gyorsan kikerültem, és futólépésben elhúztam a csíkot. Fogalmam sem volt, miért zavart meg Hajpánt nagyra nyílt, tudakozódó szeme, de nem voltam olyan állapotban, hogy ki akarjam deríteni. Hé, két csajt is lekoptattam magamról, és még nem volt fél tizenegy. Hihetetlenül népszerű vagyok!

K~y~l~e~r

Hogy kerültem délre abba a bizonyos teaházba? Mondhatnám azt is, hogy megkívántam egy csésze teát, de ez nem fedi a valóságot. Hazamentem, megfürödtem, átöltöztem és egész egyszerűen unatkozni kezdtem.

Az az igazság, hogy valami kiégett bennem, mert mostanában semmi sem tud lázba hozni. Ha meg lehet öregedni tizennyolc évesen, akkor nekem már be kellett volna rendelni a koporsót. Fáradt voltam, kedvetlen, egész egyszerűen fásult.

Foglalkoznom kellett valamivel, amivel megéri foglalkozni, de nem jutott eszembe semmi, kivéve Hajpánt kérése. Arra jutottam, hogy végül is segítségemre volt, és hogy nehogy rajtam ragadjon az a hiányos becsület dolog a legkevesebb, amit tehetek, hogy utánanézek a dolognak. Ezért léptem be abba a kissé csicsás dekorációjú, de alapjában véve kellemes hangulatú teaházba.

Egyenesen a pulthoz sétáltam, és rámosolyogtam egy Clementine nevű pincérlányra, akinek a mellkasán lévő tábláról olvastam le a nevét.

- Ki tudnál segíteni? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még fel akarná venni a rendelésem. – Én egy hajpántot keresek. Az egyik… öhm, barátom felejtette itt ma délelőtt vagy reggel. Van esetleg egy kis esély rá, hogy…

Mielőtt befejezhettem volna egy Talált tárgyak feliratú dobozra mutatott a pult melletti sarokban. Kiszúrtam a förtelmes lila színű pántot, és azonnal tudtam, hogy ez csak Hajpánthoz tartozhat.

- Köszi, édes! – kacsintottam a csajra, majd megindultam a doboz felé, hogy kiszedjem a förmedvényt.

A dobozban a legkülönfélébb holmik kaotikus halmazát pillantottam meg. Egy plüss papagáj nézett velem szembe szomorúan egy fél pár gyerekkesztyű mellől, sőt láttam egy piros napszemüveget is, aminek hiányzott a fél lencséje. A hajpánt közelebbről még rondább volt, apró szederminták díszítették. Ilyet komolyan visel valaki, aki elmúlott négy éves? Egy teafilter címkéje volt rákötözve, és azon apró betűkkel a Jody név volt olvasható egy pici kérdőjellel. Ez lenne Hajpánt neve?

- Hé, szerintem az Jody hajpántja, haver! – lépett mellém egy fickó, akinek orrfacsaró gyümölcs- és gyógynövényszaga volt. – Mit vesztettél el?

- Ezt. Jody kérte, hogy keressem meg. – Kivéve, ha Hajpánt nem is Jody. – Ő… mezítláb volt? – kérdeztem meg. A srác kissé megütközve nézett rám. – Sovány, barna hajú, és furcsa ruhákat visel? – soroltam tovább. – Az Jody, igaz?

- Pontosan. Te is az egyik projektje vagy?

- Mije? – kérdeztem értetlenül.

- Tudod, az egyik olyan fásult lélek, akiknek dumálni szokott arról, mennyire klassz az élet meg ilyenek. Gyakran jár ide másokkal beszélgetni.

- Jody Whitetaker? – esett le az állam, mire a srác bólintott.

A francba, ez nem semmi! Ismertem ezt a nevet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő… hiszen ez lila, szedres hajpántot rak a hajába! Emery pedig azt mondta róla, sokat segített. Igazából fogalmam sincs, miről is volt szó, csak annyit tudok, hogy Emery úgy beszélt Jody Whitetakerről, mintha bolondnak nézne, amiért azon aggódom, mik történhetnek azokon a bizonyos bulijain.

„Most mit izélsz velem, Kyler! Beszéltem Jody Whitetakerrel, tudom, hol vannak a határok!”

Erre én megkérdeztem, hogy ez a Whitetaker a pszichológusa-e, mire azt mondta, hogy annál sokkal jobb. Ő lenne Hajpánt? Ha ez igaz, akkor bizonyosan a saját szuperösztöneim vezettek ide. Mélyen, legbelül tudtam, hogy őt kell választanom, és pont ezért nem is hagyott nyugton a gondolat, hogy ide kell jönnöm.

Szerettem volna, ha ugyanolyan lesz az életem, mint eddig volt, szerettem volna újra kedvet kapni az élethez, és ha Hajpánt képes visszadumálni engem a régi önmagamhoz, akkor ezentúl mindig hallgatni fogok az ösztöneimre.

- Nem tudod véletlenül, hogy hol lakik? – kérdeztem a sráctól.

- Bocs, én a teafűkiszállító vagyok, csak olyan kérdésekre tudok válaszolni, hogy hoztam-e a fügés-narancsos teafűből vagy…

- Fügés? – ismételtem. Igen, ennek is egy jelnek kell lennie a csalhatatlan belső hangomtól. Mindig is tudtam, hogy eggyel vagy kettővel több érzékem van, mint a többi halandónak!

- Aha, elég király. Rendelj egyet, amíg még kapni, nem fogod megbánni! – veregetett vállon a teafűkiszállító.

Öt perc múlva már az egyik asztalnál ültem, és a húgomat hívtam.

- Kyler, ezt nem mondhattad komolyan! – szólt bele hevesen, amikor felvette.

- Nem is mondtam még semmit – csodálkoztam.

- Chanel elmesélte, hogy szakítottál vele és miket mondtál! Ki az, Kyler? – Ja, hogy arról van szó.

- Jody Whitetaker – mondtam ki Hajpánt nevét, mire furcsa csendet kaptam válaszul. – Ott vagy?

Emery hirtelen nevetésben tört ki.

- Ez jó volt, Kyler! Majdnem bevettem! – Elvigyorodtam, de nyomban az arcomra is fagyott a vigyor, amikor folytatta. – Jody sosem kezdene olyannal, mint te!

- Hogy érted, hogy olyannal, mint én?! – morogtam sértődötten. – Totál odavolt értem, még randira is akart hívni, csak nemet mondtam!

- Akkor nem hiszem, hogy ugyanarról a lányról beszélünk – vágta rá. – Chanel azt mondta, hogy te konkrétan jársz ezzel a valakivel.

Ha akarnék, járhatnék! – mondtam volna legszívesebben, de inkább hallgattam. Emery valamiért Chanel pártján áll, nem akartam elköpni neki, hogy igazából csak a természetfeletti ösztöneimnek köszönhető, hogy kifogtam Hajpántot, a végén még Chanel még jobban rám akaszkodna.

- Szükségem lenne Jody Whitetaker címére – mondtam végül. – Tudod, merre lakik?

- Nem. De minek neked a címe?

- Nálam van valami, amire szüksége van – forgattam az ujjaim között a hajpántot. – Ismersz valakit, aki tudja, hol lakik? Hívj vissza, ha megvan az információ!

- Hé, nem vagyok a szolgád, hogy…

Letettem a telefont, belekortyoltam a fügés narancsteámba, majd elrágcsáltam néhány teasüteményt. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és Emery vissza fog hívni a címmel. Akkor pedig odamegyek és megmondom Hajpántnak, hogy beszélgessen velem vagy mi. Fogalmam sem volt, mivel éri el azt, amiről Emery és a teafűkiszállító beszélt, de akartam magamnak. Hajpánt pedig segíteni fog, mert odavan értem, ráadásul nálam volt a pántja. Ilyen egyszerű.

- De meg kell ígérned, hogy majd őszintén elmondod, mi van közted meg Jody Whitetaker között! – kötötte ki a húgom öt perccel később, mielőtt elmondta volna a címet.  

- Megígérem – vontam vállat, így megmondta.

Messzebb volt, mint gondoltam, ezért a Bentleyvel kell mennem, de nem bántam, úgysem volt dolgom aznapra, és volt kedvem vezetni is. Megtoldva egy nagyobb borravalóval a végösszeget, kifizettem a számlát, és már-már vidáman elindultam a kocsiért.

Fel akartam hívni Henryt, hogy elújságoljam, milyen lehetőség pottyant az ölembe, és megkérdezzem, mit gondol róla, de ki volt kapcsolva. Biztos még tartott az izé Melody őseivel.

Amikor befordultam abba az utcába, amiben Hajpánt lakott, kicsit lelassítottam, hogy a házszámokat figyeljem. Kis híján frászt kaptam, amikor a szemem sarkából észrevettem egy látszólag kőnek tűnő, de mozgó élőlényt pontosan előttem. Beletapostam a fékbe, majd éles fékcsikorgás közepette balra fordítottam a kormányt. Épphogy sikerült kikerülnöm egy szemeteskukát, de azt sem bántam volna, ha nekimegyek.

Kiugrottam a kocsiból, és a teknősért rohantam, ami mit sem törődve azzal, hogy kis híján átmentem rajta, tovább sétált az út kellős közepén. Rossz emlékeket keltett bennem a szerencsétlen, hiszen tisztán emlékeztem rá, mit történt Donatellóval a tízedik születésnapomon. Don az én házikedvencem volt, és borzalmas véget ért egy hasonló balesetben.

- Hé, öregfiú! – guggoltam le az öngyilkos hajlamú teknős mellé. – Hát téged meg ki engedett szabadon garázdálkodni?

Rám sem bagózott, de mikor felemeltem a földről, megpróbált belém harapni. Don is szeretett az ujjamra akaszkodni, mint valami miniatűr dinoszaurusz.

- Na, keressük meg a gazdádat, oké? – Bírtam a teknősöket. Először kis csúnya izéknek tűnnek, de ha jobban megismered őket, rájössz, hogy okosak és viccesek. Elhatároztam, hogy alaposan megmondom a magamét a tulajdonosának. Jobban is vigyázhatna a kedvencére!

Körbenéztem, hogy melyik környékbeli házba kopogjak be, és leesett az állam. Velem szemben gizgazos udvarú ház állt, Whitetaker feliratú postaládával. Más szemmel kezdtem nézni a kezemben tartott fickóra. Egy újabb jel lenne, hogy itt a helyem? Most már kétség sem fér hozzá.

Gyorsan elsétáltam az ajtóig, majd határozottan bekopogtam. A teknős ficánkolt a kezemben, mintha biztos lenne benne, hogy vesztőhelyre viszem. Bentről kutyaugatást, majd léptek közeledtét hallottam, aztán kinyílt az ajtó és egy középkorú nővel találtam szembe magam.

- Jó napot…

- Rubicon! – kiáltott fel, ahogy végignézett rajtam, és észrevette a teknőst. – Megint elcsámborogtál?

- A maguké?

- Nem, de hagyd csak itt nyugodtan, a szomszéd kisfiúé, de ő most nincsen otthon. Kedves tőled, hogy visszahoztad.

- Anya, ki az? – bukkant fel mögötte egy csinos, barna hajú lány. Amikor meglátott, alaposan végigmért. Észrevettem, ahogy felcsillan a szeme, nyilván bejött neki, amit látott.

- Ez a kedves fiú visszahozta Rubicont – vette át tőlem az idősebb nő, miközben tájékoztatta a lányt. – Nagyon szépen köszönjük Nate nevében is.

- Jody itthon van? – csúszott ki a számon. A lány szeme felvillant, ahogy kiejtettem a nevet, láttam rajta, hogy azon kezd tűnődni, ki lehetek. Hajpánt biztosan nem forog ilyen srácok közelében, mint én. – Kyler McNeil-Stone vagyok – öltöttem fel egy bizalomgerjesztő mosolyt. – Jody egyik… barátja. – Vagy fogjuk rá, hogy az.

- Jody sajnos nincs itthon – rázta meg a fejét a nő, akit Hajpánt anyjának néztem. – De megvárhatod, ha fontos. Akármelyik percben hazaérhet.

Naná, hogy akartam.

K~y~l~e~r

  

Estee, Hajpánt nővére mindenképp tudni akarta, honnan ismerem a húgát, illetve, hogy az a bizonyos McNeil-Stone vagyok-e, akinek van mit a tejbe aprítani. Persze nem kérdezte ilyen nyíltan, de átláttam rajta, és észrevettem azt is, mennyire lenyűgözte a túloldalon parkoló Bentley. Fel nem foghattam, hogy egy ilyen csinos és láthatóan normálisan kifejlődött stílusérzékkel rendelkező csajnak, hogy lehet olyan húga, mint Hajpánt.

Amúgy mindketten kedvesek voltak velem, és nem mutatták, ha esetleg zavarja őket a társaságom, sőt Mrs. Whitetaker lelkesen magyarázta el, hogy miért tömik azokat a lila, jószagú növényeket a szakadt nylonharisnya darabokba. Molylepke riasztót csináltak a szekrényekbe, az első mintadarabot mindjárt meg is kaptam ajándékba.

Kicsit furák voltak, de úgy csináltam, mintha az én családom naponta készítene ilyesmit, és megígértem, hogy amint hazaérek, berakom a szekrénybe a kis csomagot, mielőtt a molyok lyukat rágnak a ruháimba.

- Nem muszáj megtartanod – suttogta Estee, amikor Mrs. Whitetaker felállt, hogy újabb doboz hideg üdítőt hozzon nekem. – Anyu kicsit zizis, nem szeret kidobni semmit, amit lehetne még használni valamire.

- Ez okés – vontam vállat, arra gondolva, mit szólna anyám, ha valaki azt mondaná neki, készítsen molyriasztót. – Pont szükségem volt egy ilyenre – azzal gyorsan zsebre dugtam az ajándékomat.

- Honnan is ismered Jodyt? – kérdezte Mrs. Whitetaker, ahogy letette elém az üdítőt. – Nem emlékszem, hogy mesélt volna rólad.

- Nem olyan régen találkoztunk – válaszoltam. Ez végül is igaz. – A húgom ismerőse, és…

Mielőtt ki kellett volna találnom valamit, kinyílt a bejárati ajtó, és Hajpánt lépett be rajta, egy fekete hajú kiskölyökkel az oldalán.

- Hé, nem tudjátok, kié az a szuper kocsi? – kérdezte a gyerek, aztán észrevett engem.

Elvigyorodtam, majd Jodyra néztem, akiről lerítt, hogy meglepte az ottlétem a házukban. Felálltam.

- Szia! – Nem volt rondább, mint délelőtt, egészen kezdtem hozzászokni ahhoz a borzalmas pulóverhez, amit viselt, és meglepetésemre ezúttal volt rajta cipő.

- Mit keresel te itt?!

Kedvesebben is kérdezhette volna, de nem törtem le.

- Meglepetés! – mondtam. – Visszahoztam a hajpántodat, és megmentettem a teknősöd életét. – Ez utóbbi a kissrácnak szólt. – Jobban is vigyázhatnál rá, hidd el, hogy borzalmasan éreznéd magad, ha valami baja esne. Át is hajthattam volna rajta!

Miközben beszéltem, észrevettem, hogy Hajpánt és a nővére beszédes pillantásokat váltanak egymással.

- Beszélnem kell veled – jelentettem még ki Jodyra nézve. Elég mogorvának nézett ki, elhatároztam, hogy nagyon kedves leszek vele, különben sosem veszem rá, hogy segítsen.

- Menjetek Jody szobájába – ajánlotta Estee. – Ott nyugodtan tudtok beszélgetni.

Hajpánt összeszorított szájjal nézett a nővérére, majd vissza rám.

- Öt percet kapsz! – szólt dühösnek tűnve, majd elindult valamerre, én meg gyorsan követtem. Egyenesen a szobájába.

Megállt a szoba közepén és szembe fordult velem. Még mindig idegesnek tűnt, de mintha enyhén zavarban is lett volna, nem tudtam pontosan eldönteni. Zavarba hozná a szexi külsőm, és hogy személyesen kerestem fel? Esetleg attól akadt ki, hogy a szobájában vagyok, ahol ágy is van? Idegesített, hogy nem tudok tisztán olvasni az arcáról. Úgy döntöttem, a legegyszerűbb, ha gyorsan kibököm, amit akarok.

- A segítségedre van szükségem, Hajpánt! – próbáltam olyan kétségbeesettnek látszani, mint amennyire szerettem volna, hogy valahogy visszavarázsoljon a régi énembe. – Csináld azt velem, mint Emeryvel meg amit másokkal szoktál! – Mintegy békeajándékként a zsebembe nyúltam a hajpántjáért. – Kérlek!

Most viszont határozottan meglepettnek látszott, amit nem csodáltam. Kyler McNeil-Stone nem szokott senkit kérlelni. Persze ha valakinek a fülébe jutna, úgyis letagadnám.

- Miért neveztél Hajpántnak? – kérdezte értetlenül. A francba, észre sem vettem, hogy kicsúszott.

Vállat vontam, és átnyújtottam a lila, szedres förmedvényt. Nem tudtam, mit mondhatnék még, így kiböktem az első hülyeséget, amit eszembe jutott, és ami nem könyörgés volt.

- A fesztiválok okésak, elviszlek akármelyikre, ha segítesz.