9. fejezet

9.      A tökéletes gyógyír: egy hatalmas szelet görögdinnye

Kyler

Azon a reggelen, amikor elfogyott a kaja, arra gondoltam, hogy végre utolér a végzetem. Mivel én ugyan nem hagyom el a lakásom, már csak a holttestemet fogják itt találni, kimeredt szemmel, egy üres üveggel a kezében. Az újságok címlapjai egykori gondtalan énem képével jelentetnék meg a hírt: Holtan találták az aranykezű üzletember, Herbert Stone fiát.

Anyám kényelmetlenül köhécselne, amikor megrohamozza az újságírók hada, és a fejét rázná: „Fogalmam sem volt, hogy valami baj van vele, azt hittem, hogy a barátaival szórakozik valahol”. Emery zokogva takarná el az arcát a nyilvánosság elől. „Ó, Kyler, az egyetlen bátyám! Megígérte, hogy nem issza magát halálra!”

Hogy jutottam idáig a gondolkodásban? Akkor kezdem az elején, azon a rohadt bulin, mikor az az ismeretlen pöcs megcsókolta Jodyt. Figyeltem őket, és legszívesebben megöltem volna azt a kis görcsöt, amiért bántotta őt. Valami bennem legalább annyira felháborodott, mint amikor észreveszek egy Emeryre vetett helytelen pillantást. Hamar kidobtam azt a mocskot a buliról, megfenyegetve azzal, hogy ha visszajön, leszedem a fejét, de ettől nem sikerült megnyugodnom.

Ezért megkerestem Jodyt, hogy megnézzem, hogy van. Furcsán reagált arra a csókra, pedig szinte vártam, hogy képen törölje a pofátlan amatőrt, hiszen már messziről is látszott, hogy csak úgy letámadta. Kiérdemelte volna azt a pofont, ehelyett Jody elmenekült. Nem ismertem régóta, de a menekülés nem vallott rá. Tehát utánamentem, táncoltunk, és akkor megint láttam azt rajta. Nem tudom, mi pontosan az „az”, de ott volt, és ismerős volt, mert nekem is szokott lenni.  

Mit szólnál ahhoz, ha mi ketten barátok lennénk? – ezek a szavak jöttek ki a számon, de igazából arra vártam választ, amit nem kérdeztem meg tőle. Gyávaság volt nem megkérdezni? Nem voltam biztos benne, viszont hagytam elmenni anélkül, hogy megtudtam volna, amit leginkább akartam.

Erre jött az a borzalmas vacsora, melynek előzményeként megkaptam a fejemre, hogy miattam kellett elüldözni otthonról Chanelt, hacsak annak az egy estének az erejéig is, aztán amikor Jody megérkezett… katasztrófa volt.

Még rémlett az ő anyja és nővére milyen kedvesek voltak velem, még ajándékot is adtak, ezzel szemben anyám meg apám a lehető legrosszabbul viselkedtek. Apám hozta a szokásos kissé gúnyos, de alapjában véve udvarias valóját, anyám pedig miután Jody felment Emeryvel, rögtön előjött a szegény lány kezdetű szöveggel. Pontosabban azzal, hogy szegény lány alig képes megkülönböztetni a fogásokhoz való villákat, de ha több időt tölt majd nálunk, természetesen önfeláldozóan kineveli belőle ezt a hiányosságot, ahogy előbb-utóbb a helyes öltözködésre is rávezetné. Valamiért azt hitte, hogy jót tenne ezzel Hajpántnak, pedig Jody kiforrottabb egyéniség volt mindkettejüknél.  

Eldöntöttem, hogy soha többet nem adok rá lehetőséget, hogy a szüleim közelébe kerüljön. Amikor megjelent az erkélyemen, meg akartam mondani neki, hogy nem kell többet idegeskednie a pletykák miatt, mert tisztázom – vagyis inkább rendbe hozom – a helyzetet egyszer és mindenkorra. Még ha ez azt is jelenti, hogy többet nem találkozom vele. Megint megvolt a lehetőségem, hogy feltegyem a kérdést, de nem tettem. Pedig már igazán kíváncsi voltam, mi baja. Az első találkozásainkkor még olyan jól elvoltunk, viszont a vacsora után már tisztán körvonalazódott, hogy valami bántja. Mégis egyszerűbbnek tűnt nem megkérdezni.

Amúgy sem voltam biztos benne, hogy akarja-e, hogy egyáltalán tartsuk még a kapcsolatot. Nem hívtam fel, ő sem keresett – ahogy senki más sem apám ügyvédjén kívül –, így nem maradt más, csak a piálás, önmagam emésztése és a piálás.

Néha, mikor iszom, valamiért nem kezdek el mindent jobb színben látni, mint általában. Van, amikor csak a rosszra tudok gondolni, mint az utóbbi napokban is. Arra, hogy ugyan kinek hiányoznék, ha eltűnnék a föld színéről. Henrynek ott van Melody, akivel elment nyaralni, Emerynek a barátnője, akiknek a nagy jachtjuk van, ő szintén elhagyott… más meg még csak eszembe sem jutott, aki hiányolhatna. Lassan egy hete egyikük sem képes arra, hogy legalább megcsörgesse azt a rohadt mobilt, amit unalmamban bámultam. Persze most már késő, lemerült, és lent hagytam a kocsiban a töltőjét. Ez már a vég kezdete.

Arra jutottam, hogy végrendelkeznem kellene, csakhogy nem volt miről. A Bentley-met megkapja Henry, de a többi cuccommal nem tud mit kezdeni, hiszen nem egy a méretünk. A márkás ruháimnak majd biztosan fognak örülni a rászorulók, ahogy a cipőimnek is. Nem marad utánam semmi érdemleges, talán csak a mentolos cukorgyűjteményem. Le kellene írnom, hogy őrizzék meg az utókornak, esetleg adományozzák egy édességmúzeumnak. Hé, elnevezhetnének rólam egy szekciót! A krumplicukrok után következik a Kyler-terem, ahol a világ minden tájáról összegyűjtött mentolos cukrok páratlan kollekcióját tekinthetik meg… Még egy tábla is lehetne, amin megemlékeznek rólam. Halhatatlanná válnék a mentolos cukraim által. Eszméletlenül király lenne! Ezért már megéri meghalni.

Lejegyeztem, aztán hagytam, hogy elragadjon a sötétség.

Sajnos, még nem a halál volt, csak egy újabb éjszaka. Események: egyszer felkeltem pisilni, egyszer pedig kimentem a konyhába, és magamba tömtem a pár napos kemény pizzavégeket. Másnap reggel kitéptem a falból a telefonzsinórt, hogy ne rendelhessek friss pizzát, se semmilyen ételt (de sajnos találtam egy fél csomag mogyorót reggelire, így még nem álltam a konkrét éhezés küszöbén).

Éhen halni sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, mert több kaja volt, mint számítottam rá, és időnként el-elcsábultam. Megettem vagy fél kiló narancsot, az összes olivabogyót, két csomag mikrózható makarónit, amiről nem is sejtettem, hogy találni az egyik szekrényben, és még azt az undok, aranyszínű kaviárt is, amit egyébként ki nem állhatok. Még szerencse, hogy a mentolos cukrok a kúriában maradtak.

Az önsajnálat feneketlen tengerének mélyén végül Jody zavart meg. Épp lebegtem a kijózanodás peremén – vagyis bealudtam az éjjel két vodka között – csak a dörömbölésre, meg az éles fényre eszméltem.

- Nyisd ki, Kyler, tudom, hogy bent vagy!

Újra becsuktam a szemem, de megint dörömbölt, így kinyitottam. Nagy nehezen felültem, majd megpróbálkoztam a felállással. Sikerült, bár elég sok energiámat felemésztette, alaposan meg is kordult a gyomrom. Most már tényleg nem maradt semmi kajám, annyira közel jártam! De Jody mindent elrontott.

- Nyisd már ki, megszakadok ettől az óriási dinnyétől! – Étel volt nála. A szervezetem önállósította magát, beengedtem. – Na, végre… uáá, mi ez a bűz?

- Add azt ide! – morogta az élni és táplálkozni akaró felem, miközben szinte magamon kívül kikaptam a hatalmas, gyönyörű dinnyét a hóna alól, és a zsákmánnyal a konyha felé indultam.

Megragadva a legnagyobb konyhakést, félbe, majd negyedbe vágtam a lédús gyümölcsöt, majd kihasítva a csábítóan piros közepéből egy tenyérnyi darabot, teletömtem a számat. A mézédes cukros lé végigfolyt a torkomon, de még a szám szélén is kicsurrant. Le akartam törölni a kézfejemmel, de valami szúrós izét tapasztaltam az államon. Több volt, mint borosta, valóságos szakáll volt a képemen. Mivel lenyeltem az első falat dinnyét, vágtam magamnak még egy óriásit, és a számba tömve a tükröződő mikró felé fordultam.

- Kyler? Mi a fene történt veled?

Több évet öregedtem alig pár nap alatt. Tudtam, hogy ez lesz! Tudtam, hogy majd én is idő előtt ráncosodni meg őszülni kezdek, mint apám! Inkább a halál.

- Nem kellett volna kaját hoznod! – néztem Hajpántra, aki velem ellentétben egészségtől kicsattanónak látszott. A ruháján meg sem ütköztem, de észrevettem, hogy mennyire lebarnult. – Nem azt mondtad, hogy egy hétre mész arra a dinnyeizére?

Értetlenül nézett rám, én pedig rádöbbentem, hogy egy szót sem ért abból, amit mondok, mert a hangom rekedt volt, és elfojtotta a számba zsúfolt gyümölcsmennyiség. A gyomrom vadul követelt még több kaját, de egy kicsit már vissza tudtam fogni magam. Mondjuk addig, hogy lenyeljem a falatot, és normálisan megkérdezzem.

- Nem azon a dinnyeszántáson kéne lenned? Mit keresel itt? – azzal már kaptam is be a következő darabot.

Jody borzadva nézett körül a konyhámban, ami inkább hasonlított disznóólra. A pizzásdobozok, az üreg üvegek és mindenféle ételcsomagolás szanaszét hevert, jelezve a helyeket, ahol épp ettem.

- Tegnap jöttünk haza – mondta végül. – Van fogalmad róla Emery és Henry mennyire aggódott érted? Nem tudtak elérni, így még nekem is hagytak üzenetet, hogy nézzek rád. Nem is tudtam, hogy van egy saját lakásod – nézett körbe még egyszer, majd vissza rám. – Elmondod, mi van veled?

Vállat vontam, és inkább ettem még egy kis dinnyét. A világ legjobb kajájának tűnt, de utáltam. Nem is kellett volna ennem belőle.

- Miért gondolja Emery, hogy szakítottunk, és azért lettél depressziós?

- Nem kell törődnöd velem, menj csak haza, Hajpánt! – fordultam el magamhoz véve a még érintetlen negyed dinnyét, majd a nappali felé vettem az irányt.

Üres üvegekből ott sem volt hiány, nem is értettem, hová halmoztam fel ennyi piát. Félresöpörtem egy üres zacskókból, kupakokból és mosatlan evőeszközökből álló szemétkupacot a bőrkanapéról, és levetve magam, nekiláttam a dinnye bepusztításának. Oké, lehet, hogy ma megint nem fogok éhen halni, de talán két nap múlva már elég gyenge leszek ahhoz, hogy ne tudjak felkelni, és szomjan haljak.

- Ne csináld már! – sétált utánam Jody. – Nem úgy volt, hogy barátok vagyunk? Mi bajod van?

Barátok? Mikor megemlítettem, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki akarja. Inkább mintha csak kelletlenségből mondott volna igent, ami végül is nekem is megfelelt. Nem is értettem, miért borult el az agyam abban a pillanatban, hogy megkérdezzem. Talán mert ő volt az első lány az életemben, akivel úgy táncoltam, hogy nem akartam tőle semmit.

- Eldöntöttem, hogy éhen halok – morogtam végül.

Úgy nézett a dinnyehúst számba tömő kezemre, mintha nem tudná sírjon-e vagy nevessen, de végül komolyan válaszolt.

- Hát, úgy látom, csak egy kósza ötlet volt.

- Nem volt az, csak elrontottad – vágtam rá. – Már közel jártam, el is fogyott minden kaja.

- Lehet, hogy eredményesebb lett volna, ha inkább megfojtod magad – mondta. – Még egy kicsit növeszted azt a szakállat, aztán betömöd az orrodba meg a szádba. Tuti módszer lett volna.

Hitetlenkedve néztem rá.

- Hajpánt, te most viccelsz, ugye?

- Meglehet – mosolyodott el. – Ugyan már, Kyler! Te is tudod, hogy nem haltál volna éhen. Inkább mondd meg, miért gondoltál rá, hogy meghalj.

- Te is meg akarnál halni, ha lenne egy olyanod – böktem arrafelé, amerre a vaskos paksamétát sejtettem.

Jody követte az irányt, és rálelt a papírokra.

- Én, Kyler McNeil-Stone legjobba barátomra, Henryre hagyom a Bentley-met – kezdte felolvasni félhangosan. Gyorsan közbevágtam.

- Nem arra gondoltam… - de már tovább is olvasta.

- Kyler-terem, mentolos cukorkollekció? – nevetett.

- Fordítsd meg a papírt! – legyintettem felé a késes kezemmel. – Azért szakítottunk… mármint elméletben.

K~y~l~e~r

Na, jó, nem volt elég alkohol a szervezetemben ahhoz, hogy komolyan elhiggyem, éhen fogok halni, ezért amíg Jody a papírokat olvasta, bevetettem magam a fürdőbe, letusoltam, megborotválkoztam, és tiszta gatyát vettem magamra. A tükörbe pillantva észleltem, hogy visszanyertem az elveszettnek gondolt éveket, megint a jóképű, tizennyolc éves önmagamnak tűntem – ősz hajszálak nélkül, leellenőriztem, és még egyenletesen szőke voltam – egyedül csak a szemem alatti foltok árulkodtak az állapotról, amiben leledzettem.

Mire a hajam törölgetve kijöttem a fürdőszobából Jody már átrágta magát a papírok nagyján. Olvasás közben elgondolkodva piszkálgatta az egyik rövid hajtincsét. Lekotortam a földre még egy adag szemetet, és leültem mellé.

- Ha valóban jártunk volna, tuti kidobsz emiatt – mondtam savanyúan.

- Ez egy elég pontosan megfogalmazott házassági szerződés – felelte kitérően. – Az apád mindenre gondolt. De miért gondolta, hogy…

- Mert ez történne a lánnyal, akibe esetleg beleszeretnék. Nem mintha ilyen megtörténhetne, de akkor is… amint apám rájött, hogy valami komoly van közöttünk, mármint tudod, elméletben, rögtön intézkedni kezdett. Fogadjunk, hogy már nála volt ebből egy másolat, amikor eljöttél vacsorázni. Már akkor tudta, hogy elvenné tőled Elinort és a kicsi Myront!

- Tessék? – ismételte Jody.

- A gyerekeinket… elméletben – rántottam ki a kezéből a szerződést. – Valahol itt van, hogy válás esetén enyémek a gyerekek. Mégis milyen épeszű nő jönne hozzám, ha soha nem válhat el? Vagy ha mégis el kell hagynia a gyerekeket és hol is van… a házasságban szerzett vagyonról is van valami, szinte semmit nem kapna – lapozgattam a telegépelt oldalakat, majd mérgemben földhöz vágtam az egészet. – Most mondd meg! – néztem Jodyra. – Hozzám jönnél, ha alá kéne írnod ezt? Elméletben.

Nem mondta, hogy hozzám jönne, de azt sem, hogy nem, helyette vállat vont.

- Komolyan ezen húztad fel magad? Tudtommal nem is készülsz nősülni.

- Soha nem nősülök meg – pontosítottam.

- Akkor? – kíváncsian nézett rám azokkal a fura beléd-látok szemekkel, így végül fáradtan hátradőltem, és a földre hajítottam a nedves törölközőt. Valóban, a házassági szerződés csak az utolsó csepp volt.

- Utálok Kyler McNeil-Stone lenni – ismertem el. – Gyűlölöm, hogy már gyerekként azt kellett hallgatnom, hogy egyszer az én felelősségem lesz több ezer ember jövedelme, akik közvetve vagy közvetlenül nekem fognak dolgozni! Hányok attól, hogy azt várják el tőlem, örüljek neki, hogy el van döntve a jövőm! Hogy ha meg akarnék nősülni, apám addig nyaggatna engem és a csajt, amíg alá nem ír valamit! Saját életet akarok, amiben magam döntöm el, hogy milyen szakon tanuljak tovább, vagy hogy meg akarom-e fosztani a feleségem a felügyeleti jogtól. Tudod, mi az igazán gáz? A szüleim minden évfordulójuk után előveszik a házassági szerződésüket és arról anekdotáznak, milyen volt az a fél év az esküvőjük előtt, amikor egyes pontokon huzakodtak! – fulladtam ki a hadarásba.

Jodyra pillantottam, aki kiismerhetetlen arccal nézett vissza rám.

- Hozok még egy szelet dinnyét – döntöttem el végül, és felkapva a nagykést a ragacsos dohányzóasztalról a konyhába indultam.

Nem akartam elmondani ezeket Jodynak, mert elvileg semmi köze hozzá, ráadásul azt sem tudtam, megértette-e milyen szar elsőszülött McNeil-Stone-nak lenni, mégis egy kicsit jól esett, hogy kiadtam magamból.

Volt még két tiszta tányérom, ami valóságos csodának számított, hát, még amikor egy kisebb kést is találtam melléjük. Levágtam ezúttal két normális szelet dinnyét, tányérra raktam, és visszamentem a nappaliba.

- Milyen az a jövő, amit te elképzelsz magadnak? – kérdezte Hajpánt, miközben átadtam neki az egyik tányért a kicsi késsel. – Mi akarsz lenni?

- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Jó lenne valami kalandorfélének lenni, mint Indiana Jones vagy lehetnék titkos ügynök, akkor nemcsak a nők, de a bűnözők is döglenének utánam – vigyorodtam el, de nem volt igazi a poén. A francba, még viccelni sem tudok rendesen!

Jody nevetett, de nem azért mert humorosnak találta, amit mondtam, hanem az ötleteim találta bolondságnak, mondván a való életben ez nem úgy működik, mint a filmekben. Teljesen elvette a kedvem attól, hogy James Bond legyek. Aztán megkérdezte, gondoltam-e valami hétköznapibbra.

- Nem – mormoltam halkan egy dinnyemagot próbálva felszúrni a késem hegyére. – Minden olyan unalmasnak tűnik. Jó neked, hogy te tudod, mit akarsz. Könnyű elképzelni téged Hajpánt tanár néninek.

Megint nevetett, nekem pedig eszembe jutott, amikor azt mondta, szeret mosolyogni. Jobban bírtam, amikor mosolygós.

- Mesélj, milyen volt a dinnyeszántás! – váltottam végül témát.

- Semmi különös, beszéljünk inkább a problémádról…

- Azt mondtad, barátok vagyunk – emlékeztettem közbevágva. – Ez azt jelenti, hogy ugyanannyit beszélünk rólad, mint rólam. Milyen volt a dinnyézés?

- Fárasztó testileg és pihentető lelkileg. Mondhatni újjászülettem a kapálgatás és a gazhúzkodás közben. Volt időm sok mindent végiggondolni.

- Mókának hangzik – ironizáltam rákacsintva. – Dinnyekapálás, mint tökéletes relaxációs gyakorlat, mi?

- Ki kellene próbálnod.

- El kellett volna hívnod magaddal – vágtam rá. Hoppá, ennek nem szabadott volna kijönnie. – Mármint, nem mentem volna, de… elméletben. – Nem tudom, levágta-e, hogy hazudok. Ha megkérdezi, van-e kedvem menni, biztos, hogy igent mondok. Akár dinnyét is kapáltam volna, hogy ne kelljen otthon maradnom. – És – siettem gyorsan tovább terelni a témát –, nem találkoztál ott valami sráccal vagy ilyesmi?

- Apán és egy madárijesztőn kívül egyetlen férfiszerű alakkal sem – felelte.

- Jóképű madárijesztő volt? – pöcköltem meg a térdét. Majd a válaszát sem várva kibukott belőlem. – Milyen volt a csók?

- A madárijesztővel?

- Azzal a kis görccsel a bulimon! Távolabbról nem úgy látszott, hogy jelentett valamit. Jól tettem, hogy kidobtam a mocskot?

- Kidobtad? Miért? – nézett rám meglepetten.

- Viccelsz? Ha a húgomat támadja így le, még ki is ütöm néhány fogát. Még csak fel sem vezette a smárt, csak úgy lekapott! És ne mondd, hogy akartad, mert figyeltelek, és egyáltalán nem látszottál lelkesnek! – megint hatalmába kerített az az indulat, ami akkor szokott meglegyinteni, amikor valaki Emeryt nézi úgy, mint egy nőt.

- Gesztenye íze volt – mondta végül Jody, mintha ez bármit is jelentene. Látszhatott rajtam az értetlenkedés, mert hozzátette. – Utálom a gesztenyét.

Önkéntelenül is felnevettem.

- Helyes. Tudtam én, hogy intézkednem kell. Senki nem cseszekedhet a barátaimmal vagy a nőrokonaimmal, ezt jegyezd meg, Hajpánt!

Hallgattunk egy ideig. Épp arra gondoltam, hogy fel kellene hívnom egy takarítószolgálatot, hogy tűntessék el ezt a szemétdombot, amikor Jody hirtelen megszólalt.

- Egy ideig nem akarok kapcsolatot. Kettő is volt, ami nem működött, és az utóbbi tényleg… megviselt. Szeretnék inkább magamra koncentrálni. Meg a listára.

- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. A hangom pont annyira hangzott együtt érzőnek, mint kellett.

Egy fél percig azt hittem, hogy nem fog válaszolni, aztán sóhajtott. Nem volt az a sóhajtós lány, sőt nem is rémlett, hogy valaha is sóhajtott volna a jelenlétemben, de nem mondtam semmit, vártam, hogy ő kezdje.

- Nagy volt a korkülönbség. Jól kijöttünk, de… na jó, kiderült, hogy van egy fia. Azt hittem, hogy menni fog így is, aztán rájöttem, hogy mégsem. Nem voltam eléggé…

Nem derült ki, hogy mi nem volt eléggé, mert közbeszóltam.

- Nem mondta el, hogy van egy fia? Már ne is haragudj, de milyen ember az, aki eltitkolja a gyerekét? Nehogy már hibásnak állítsd be magad! Eltitkol egy feleséget, valami nemi betegséget, esetleg azt, hogy meleg, még megbocsátható. De a saját gyerekét? Ne már!

Azt hittem, hogy mérges lesz rám, amiért beleszólok, de csak hallgatott. Ott ültünk egy nagy rakás szemét közepén, mégis valahogy olyan nyugalmas volt. Már a rossz gondolataim is távolabb kerültek, lassan kezdtem magamra találni. Na, nem lettem újra a régi, mint amilyen pár hete voltam, inkább az újabb, kiábrándult önmagam tért vissza.

- Fel kellene hívnod Emeryt, nagyon aggódhat érted – mondta végül Jody.

- Mindkét telefon halott – vontam vállat, mire átadta a sajátját.

- Azért csak röviden – figyelmeztetett, miközben beütögettem Emery számát.

Két percen belül már Emery siránkozását hallgattam, és alig győztem bocsánatot kérni. A kislány tényleg aggódott értem, már azt is fontolgatta, hogy megszakítja a hajóutat.

- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet! – parancsolta, mire a csillagokat is leígértem neki az égről. – De hogyhogy Jody telefonjáról hívsz? Ez az ő száma, nem? Kibékültetek? – kihallatszott a hangjából, hogy örülne ennek a lehetőségnek. Majdnem rávágtam egy igenleges választ, aztán meggondoltam magam.

- Nem, megegyeztünk, hogy csak barátok maradunk. De figyelj, majd holnap visszahívlak, mert nem beszélhetek túl sokat, jó?

- De tényleg hívjál!

- Hívni foglak – ígértem még egyszer. – Jó szórakozást!

Mikor visszaadtam Jodynak a telefont úgy nézett rám, hogy tudtam, olyasmit fog mondani, aminek talán nem örülök majd. Nem tévedtem.

- Mi az? – kérdeztem rossz előérzettel.

- Kitaláltam, hogy milyen tevékenység lenne a legjobb neked a személyiségfejlődésed szempontjából.

Ez nem is hangzott olyan rosszul. Még ahhoz is hajlandóságot éreztem, hogy kimenjünk a szabadba nyomni pár omihamit, vagy ami még jobb lenne, kihívhatnám egy teniszmeccsre. Kíváncsi voltam, hogy játszik, és mi tagadás, én is szívesen bemutattam volna neki a technikáimat.

- Mi az? – kérdeztem napok óta először őszinte lelkesedéssel.

- Jót tenne neked, ha a saját kezeddel takarítanád fel a mocskot, amit csináltál – mutatott körbe.

A lelkesedésem azonnal elillant. Takarítsak? Én? A saját két kezemmel?

- Kizárt! – vágtam rá.

- Kyler…

- Nem is tudom, hogyan kell – szögeztem le diadalmasan. – Ráadásul biztos vagyok benne, hogy ebben a lakásban nincs is hozzá semmiféle eszköz, tehát ha akarnék, sem tudnék takarítani.

- Szemeteszsák csak van, nem igaz? – Ravasz! Olyasmire kérdez rá, amiről fogalmam sincs.

- Nincs! Legalábbis nem tudok róla.

- A legjobb lesz, ha utánanézünk – mosolygott. Meg mertem volna esküdni, hogy élvezi a szenvedésem. Már a gondolat is megalázó volt, ugyanakkor…

Elgondolkozva pillantottam Jodyra. Még csak nem is emlékeztem, volt-e máskor is olyan alkalom, amikor ilyen buzgón akart rávenni valamire, sőt a legtöbbször mintha egyenesen meg szeretett volna szabadulni tőlem.

- Előbb hadd kérdezzek valamit – emeltem fel a kezem. – Tudsz még rajtam segíteni? Mert eddig nem úgy tűnt, hogy történt valami, hacsak nem az, hogy annyira nehéz eset vagyok, hogy téged kell kezelni egy-egy találkozás után. – Halványan elvigyorodtam, bár nem mondtam viccből a dolgot. – Most akkor még mindig a projekted vagyok vagy sem?