7. fejezet

7.      Kis dolgok másokért – zseni vagyok vagy őrült? Egy őrült zseni!

Kyler

- Hogy mi van? – csattantam Emeryre, aki ijedten összerezzent a hangom élétől.

- Odalent van, és épp apának panaszkodik – állította, így figyelmen kívül hagyva az erős fejfájásomat lerohantam, hogy megállítsam Chanelt.

A kétszínű kígyó mivel anyámnál nem ért el semmit, bepróbálkozott apámnál, az öreg meg amilyen szűk látókörű még a végén megint előáll egy olyan szöveggel, amilyennel mindig traktálni szokott. Ezt meg kellett akadályoznom.

Épp akkor értem le, amikor Chanel könnyekkel a szemében halkan rebegte „valami ostoba kis proli, Kylernek teljesen elment az esze”, de amikor észrevett gyorsan becsukta azt a lepcses száját. Kedvem lett volna megragadni, és egyszerűen kidobni a házból.

Apám épp a nyakkendőjét igazgatta, és idegesen pillantott rám.

- Már anyádtól is hallottam az új barátnődről – mondta rosszallóan. Majdnem rávágtam, hogy Jody nem a barátnőm, mégsem tettem, mert Chanel még mindig ott kagylózott.

- Akartam említeni – hazudtam végül vállat vonva. Chanel látványosan elképedt, talán a lehetőségtől, hogy komolyan megtörténhet olyasmi, hogy bemutassak otthon egy Jody-féle lányt.

Lehetetlen, apám biztosan szétszedne akárkit, aki nem a „mi” körünkből való. Esküszöm, a legnagyobb félelme, hogy összejövök valakivel, aki nem hozzám való, teherbe ejtem, és feleségül veszem, ezzel véglegesen kizárva magam az elit körökből. Mintha engem érdekelne az elit! Eddig sem sok hasznom volt belőle, hacsak annyi nem, hogy nagyobb élvezet volt az álszent elit-csajokat ágyba vinni, mint azokat az apám által proletárnak titulált lányokat, akikkel az iskolában találkoztam, és akik nyíltan ki is mutatták, ha akartak engem.

Eddig csak irtóztam Chaneltől, de most, hogy előjött ezzel a proli dologgal, meg tudtam volna fojtani. Késő volt a gyilkossági kísérlethez, a bogarat elültette apám fülében.

- Miből élnek a lány szülei? – kérdezte, ahelyett, hogy mint minden normális ember, először a nevét tudakolná.  

- Nem tudom – vágtam rá, de Chanelnek volt pofája újra kinyitni a száját.

- Mindketten tanárok valami lepukkant iskolában.

Apámról lerítt, hogy siet, de szívesen kérdezgetne még Jodyról. Lefogadtam volna, hogy az első kérdése az lenne, Whitetakerék melyik párt mellett adták le a szavazatukat, és ha ez nem a konzervatív lenne, ő azon nyomban a plafonra ugrana. Szokása a politikai gondolkodásuk alapján megítélni egész dinasztiákat, annak idején még Henrytől is megkérdezte, hogy a szülei demokraták-e, ahelyett, hogy azt kérdezte volna, él-e még mindkettő. Elég kínos volt, amikor Henrynek el kellett mondania, hogy az apja már meghalt, de amíg élt, valóban demokrata volt.

- Hívd meg vacsorára – döntötte el végül apám. – Igazán szeretnék találkozni vele – azzal megfordult, hogy távozzon.

Soha nem mondta még egyik csajra sem, hogy hívjam el vacsorázni. Chanelre sandítottam, aki kárörvendő képet vágott, majd mikor meglátta, hogy figyelem, édesen rám mosolygott.

- Tudnia kellett, hogy kiért hagytál el, Kyler! – mondta jóságos hangon, mintha hatalmas szívességet tett volna nekem.

- Ha nem lenne Jody, akkor is elhagytalak volna, mert nem bírtalak elviselni – vigyorogtam vissza, majd nem törődve az elkámpicsorodó arcával visszaindultam a szobámba.

Pontosan ezért utáltam a kúriában lenni, de még jobban rühelltem, amikor a család próbálta uralni az életem.  

Apám és a nyavalyás előítéletei! Nyilván komolyan vette a pletykát, miszerint szerelmes vagyok Jodyban, és már biztosan megvannak a tervei, hogyan ijessze el azon a bizonyos vacsorán. Nem mintha fontolóra vettem volna, hogy elhívom Hajpántot vacsorára – maga a gondolat is elrettentő volt –, de azért elképzeltem a jelenetet. Anyám előtte talán kedves lenne, de a háta mögött megjegyzéseket tenne a ruhájára vagy a hajára, apám pedig gúnyosan nézne, ha szóba kerülne a szülei foglalkozása. Még az is lehet, hogy az éves keresetükről faggatná…

Bárcsak ne lettem volna annyira lusta, és visszamentem volna a lakásomba, amikor Jody elment! Akkor most nem kellene azt fontolgatnom, hogyan szabaduljak meg Hajpánttól.

Na jó, tőle nem, csak a pletykáktól, miszerint együtt vagyunk. Az éjjeli kis jelenetünk, amikor Emery látta az én nadrágomban mászkálni megtette a hatását, többen vélték, hogy együtt vagyunk, mint valaha.

Ugyanakkor ugyanilyen egyszerű lenne új pletykát gyártani, olyat, ami lehetetlenné teszi, hogy Jody megjelenjen egy vacsorán nálunk. Például, ha hírbe hoznám magam valakivel. Vagy ami még jobb, ha ő jönne össze egy sráccal, így nem kellene egy újabb egyéjszakással törődnöm, csak azzal, hogy kellőképpen megbántottnak tűnjek, és bólogassak, amikor apám kioktat. Láttam is magam előtt a mindent tudó arcát, ahogy azt dünnyögi: „Látod, fiam, ezért mondom mindig, hogy a jó származás…”

- Kyler! – ugrott ki elém Emery, félbeszakítva a gondolataimat. – Mi történt?

- Semmi – vágtam rá morogva.

Persze nem lehetett lerázni.

- Apa ki volt akadva Jody miatt, igaz? Chanel egy lotyó, hogy beárult! Végre van egy lány az életedben, erre…

- A francba is, Emery! – csattantam rá. – Szakadj már le rólam!

Amikor nem csapódott be utánam az ajtóm, tudtam, hogy a húgom továbbra is a nyomomban van. Felkaptam egy félig üres üveget az ágyam mellől, és nem törődve vele, mi is az pontosan, inni kezdtem. Nem akartam törődni apámmal, nem akartam törődni az irreális elvárásokkal, csak addig inni, amíg minden jó lesz megint. Vagy legalábbis, amíg jónak nem érzem. Máskor ilyen állapotban már egy csajhoz tartottam volna vagy pedig egy bulira indulok, de mivel ezek már nem okoztak örömet, csak a pia maradt, ami eltompította az agyam a súlyosabb gondolatokra. Kár, hogy nem lehet állandó részegre inni magunkat. Utáltam kijózanodni.  

- Mit akarsz még? – förmedtem rá Emeryre, elvesztve a türelmem.

- Pontosan ezért nem szoktunk beszélgetni! – vágta rá potyogó könnyekkel az arcán. – Ezért nem tudsz rólam semmit, ezért nem ismerjük egymást! Mindig ezt csinálod!

- Mit? – kérdeztem leeresztve az üveget. Utáltam, hogy sír, szar alaknak éreztem magam tőle.

- Ellöksz magadtól! Hülyére iszod magad, aztán meg elmész. Hetekig a lakásodban bujkálsz, én pedig semmit nem tudok rólad, csak azt, amit pletykálnak. Néha úgy érzem, nem is tudom, ki vagy! – most már megállíthatatlanul zokogott. – Ne csináld már!

Gondolkodás nélkül letettem az üveget, hogy megöleljem a húgom. Még soha nem választottam ezt. Soha nem tettem félre a piát, hogy mással törődjek, ne pedig azzal, hogy időben részeg legyek. Emery úgy ölelt át, mintha szüksége lenne rám, és ez most fontosabb volt. Ha szüksége van rám, akkor törődnöm kell vele. Minden más ráér későbbre.

K~y~l~e~r

A tervem félig-meddig sikerrel járt. Látni akartam Jody női oldalát, egy részletét láttam is, az mégis olyan furcsa volt, hogy nemhogy nem elégítette ki az érdeklődésemet, még inkább kíváncsivá tett. Ki akartam ismerni, hogy aztán letudhassam, ez is megvolt, mégis elhatároztam, hogy nem piszkálom tovább ezt az ismeretlen részét. Mi van, ha mindent tudni fogok, és nem fog tetszeni? Egyelőre nem akartam, hogy Jody is olyan unalmas senkivé váljon, mint mindenki más.

Az Emeryvel lefolytatott komolyabb beszélgetésemnek már több mint huszonnégy órája, mégis mintha még mindig ott álltam volna vele szemben. Beszélnem kellett volna Henryvel a dologról, de a Tina Alina koncert – még arra sem volt kedvem elmenni – sokáig elhúzódott, ma pedig újra volt valami izéje Melody szüleivel.

Reméltem, hogy az a fogadás, ahová Jodyval megyek, majd eltereli a gondolataimat a komoly dolgokról, hogy önmagam lehessek. Vele lenni amúgy is sokkal jobb volt, mint bármi más, amit mostanában csináltam, mert képes volt lekötni a figyelmemet. Ez nagy szó volt annak fényében, hogy nem volt alkoholos ital, vagy valami, amit a szexhez köthettem (merthogy általában ezek kötnek le).

Vegyük például a fogadásizére felvett összeállítását. Először fogalmam sem volt, hogy mit keres abban a nővérkeszerelésben a kórházi háttér nélkül, de aztán rájöttem, hogy nem jelmezes partiba készült, hanem abban a cuccban akar normálisan kinézni a megszokott szivárványgöncei helyett. Fel nem foghattam, hogy lehet valakinek ilyen borzalmas ízlése, de vicces volt. Alig bírtam magamba fojtani a vigyorgást. Anyámra gondoltam, hogy mit szólna, ha ebben a szerkóban vinném az egyik ötfogásos vacsorájára.

Túlöltözöttnek éreztem magam mellette a zakómban, így amikor kiszálltunk a kocsiból, levettem a zakót, kihúztam a törtfehér Calvin Klein ingemet a nadrág derekából, feltűrtem az ujját, és megszabadultam a nyakkendőtől is.

- Melegem van – magyarázkodtam Jody kérdő pillantására.

Odabent minden halálosan unalmas volt. Hajpánt szinte mindenkit ismert, és mivel végig a nyomában voltam, sorban mutogatta be az embereket, akikhez igyekeztem jó képet vágni. Mivel ez fontos izé volt a családjának, nem akartam elrontani semmivel.

Az mondtam, unalmas volt odabent? Semmi volt ahhoz képest, amikor elkezdődtek a beszédek, és nekem egy helyben kellett állnom, hogy hallgassam őket. Jody teljes figyelmét az éppen beszélő fickóra fordította, de aztán észrevette, hogy figyelem, és rám nézett.

- Mi az?

- Tegnap volt egy nagy beszélgetésem Emeryvel – szűrtem a fogaim között viszonylag mozdulatlan szájjal. Visszanézett a beszélőre, de tudtam, hogy figyel, így kissé közelebb hajolva a füléhez folytattam. – Volt valami nézeteltérésfélém apámmal, amitől dühös lettem, és gorombáskodtam Emeryvel, mire sírni kezdett, majd a fejemhez vágott dolgokat. Megígértem neki, hogy mostantól többet törődök vele, még rendezünk egy közös bulit is.

Igyekeztem úgy beszélni, mintha nem lenne nagy ügy, amit mondok. Ezt a részét nem is volt szükséges elmondanom, mégis el akartam.

- Eljössz, ugye? Kedden lesz, meghívok egy csomó srácot a suliból. Henry és Melody is biztos eljön, te is hozhatod, akit csak akarsz.

Várnom kellett a válaszára, mert a beszélő végre befejezte a blablát, és mindenki tapsviharban tört ki ennek tiszteletére. A francba, nem is ezért! Egy másik, kilencvenévesnek tűnő hapsi vette át a szót. Olyan lassan ejtette ki a szavakat, hogy biztos voltam benne, még órákig ott fogunk ácsorogni.

- Miért pont kedden? – kérdezte Jody.

- Programod van, Hajpánt? – vigyorodtam el. – Valami pasiügy? – azzal megkönnyítette volna a dolgom.

- Nem, csak érdekel, miért pont kedden – felelte. Jellemző! Ilyen kérdést is csak ő tud feltenni. Miért pont kedden?

- Emery mondta a keddet, majd kérdezd meg tőle. Eljössz, igaz? Kész felüdülés lesz egy buli, ahol leskelődés helyett táncolni fogunk. Amúgy is tartozol egy tánccal!

Kicsit hangosabban beszéltem, mint kellett volna, körülöttünk páran felháborodottan néztek rám. Megeresztettem egy kollektív, bocsánatkérő mosolyt. Mikor már nem bámultak, kérdőn pillantottam Jodyra a válaszért.

- Rendben, jövök – mondta. Mondott még valamit arról, hogy kiket hoz magával, de már nem figyeltem, mert azon kezdett járni az agyam, kiket hívjak meg, akik esélyesek lennének Jodynál. Össze kell jönnie valakivel legalább egy smárolás vagy egy tipitapi flört erejéig, hogy megmagyarázhassam a szakítást, és ne kelljen meghívnom hozzánk vacsorára.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, amikor az öreg fószer végre abbahagyta a beszédet, aztán bár megkésve, de lelkesedést színlelve csatlakoztam az ovációhoz.

- Kyler, hallottad egyáltalán, amit mondtam? – kérdezte Jody az arcomat kémlelve. Ilyenkor utáltam a legjobban, hogy nem vehetek fel napszemüveget. Még mindig nem voltam biztos benne, belém lát-e azokkal a szemekkel.

- Persze – vágtam rá, mire a tekintete rosszallásba csapott át. – Nézd, van kaja! Menjünk enni!

Mivel a tömeg szétszéledt, és itt-ott beszélgetni kezdtek az emberek gyorsan elindultam az ételpult irányába, mielőtt a többi vendég ráveti magát a kajára. Tapasztalatból tudtam, hogy van ez, csak megvárják az első embert, aki enni kezd, és máris özönleni kezdenek.

Bár nem voltam éhes, fogtam egy műanyagtányért, és az egyik felére fél tucat miniszendvicset halmoztam, a másikra meg egy marék chipset, amire egy merőkanál mártogatóst is loccsantottam.

- Gyorsan szerezz valami innivalót, mielőtt a tömeg ideér! – mondtam Jodynak.

Kétkedő pillantást vetett rám, de aztán ő is észrevette a nyolc-tíz embert, akik villámsebességgel indultak felénk.

Két perccel később már az egyik sarokból figyeltük, ahogy ki-ki küzd a saját betevő falatjáért.

- Gyakran jársz ilyen rendezvényekre? – kérdezte Jody barátságosan intve két kisgyereknek, akikről ugyan már elmondta, hogy kicsodák, de nem emlékeztem rá.

- Ilyeneken nőttem fel – vontam vállat. – Mondjuk azok kicsit nagyobb szabásúak voltak, több száz emberrel, meg mini játszótérrel, ahová a szülők beadhatták a gyerekeket.

- Játszótér – ismételte, miközben elvett egy második szendvicset is a tányérról. Félelmetes, hogy mennyit tud enni a hízása érdekében. Szerintem többet evett meg, mint az összes csaj a jelenlétemben, akivel dolgom volt. – Ezt megjegyzem egy legközelebbi alkalomra.

- Legyen ugrálóvár – bólintottam. – Emery imádta az ugrálóvárat, folyton őrt álltam a bejáratnál, és amíg ő ugrált, én távol tartottam a többieket.

- Miért nem engedted ugrálni őket is? – kérdezte értetlenül.

- Mert Emery félt, hogy valaki ráugrik, vagy lökdösni kezdik – magyaráztam felvont szemöldökkel. Hol nőtt fel? Egy rajzfilmben? – Tudod, milyen kis rohadékok a kölykök. Folyton kigáncsolták egymást, meg a másik hátára ugrottak…

- Nekem nem rémlik, hogy valaki is a hátamra ugrott volna. Mindig volt egy rakás más gyerek is a várban, de nem voltak erőszakosak.

- Akkor szerencsés vagy – hagytam rá. – Komolyan szar érzés, mikor valaki a hátadra érkezik a talpával.

Még eldumálgattunk mindenféle gyerekkori traumáról – az ugrálóvárnál csak a trambulin rosszabb –, de aztán elfogyott a kaja (Jody termelte be a nagyobbik részét), így kicsit arrébb mentünk, és elkezdtük figyelni az adományládát.

- Két nagy csoportja van az adományozóknak – böktem oldalba Jodyt.

- Akik adnak, és akik nem? – kérdezte.

- Nem – legyintettem elvigyorodva. – Azok, akik nagyközönségnek csinálják, és azok, akik nem. Az előbbiek mindig tök sóherek, csak leadják a műsort, hogy mindenki azt gondolja, milyen nagylelkűek. Nézd azt a fickót!

Ismertem az ilyet. A pasas lassan, komótosan sétált a láda felé, majd kényelmesen előhúzta a csekkfüzetét, ráérősen megírta a csekket, precízen félbehajtotta, és végre bedobta a ládába.

- Miből gondolod, hogy nem egy hatalmas összeget írt rá? – nézett rám Hajpánt kérdőn. Szegény, naiv lány! Pedig az ember azt hinné, többet tud a világról.

- Mert műsort csinált hozzá. Lefogadom, hogy legfeljebb húsz fontot van rajta.

- Úgysem fogjuk megtudni. – Ránéztem, amiből egyből rájött, hogy készülök valamire. – Remélem, nem akarsz valami hülyeséget csinálni!

- Nem – álltam fel. – De itt az ideje, hogy én is adományozzak. Erre parancsoljon, Hajpánt kisasszony! – nyújtottam a karom, amit kis habozás után elfogadott.

Páran figyeltek minket, ahogy a ládához sétáltunk, de Jodyt pont úgy állítottam meg, hogy takarja, mit csinálok. Két ujjam fért be a résbe, közéjük szorítva húztam ki az első cetlit, amihez hozzáértem. Közben a másik kezemmel látványosan előhúztam a zsebemből az otthon kitöltött csekket.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálod! – Nem tudtam eldönteni, tényleg ámulatot hallok-e ki a hangjából. Nem lepne meg, sokszor úgy csinál, mintha nem tudná, milyen csodálatos is vagyok tulajdonképpen. Legalábbis amikor nem ríkatom meg Emeryt, és nem kerülök szarba a hazugságok miatt.

- Nézzük a nagyzolóst – fogtam össze a kihalászott csekket az enyémmel, majd széthajtottam. – Tévedtem, ötven font.

- Bernard Sterling? – szisszent fel Jody dühösen. – Ő az egyik legpénzesebb alak, anya legalább ezer fontot remélt tőle! Milliói vannak!

- Biztosan azért, mert ilyen zsugori – csapkodtam meg a vállát vigasztalóan. – Mások biztosan többet adtak.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét. – Egyik sem annyira gazdag, és ez csak egy kis iskola. Az emberek nem is gondolják, mennyibe kerül fent tartani, de nem is az fontos, hanem az eszmei értéke. – Furcsán csillogott a szeme, ahogy az eszmei értékről beszélt, majdnem, mint más lányoknak a gyémánt vagy a szeretlek szó hallatán. – Anya imád itt tanítani, ráadásul a lelkét is kitette, hogy fenntartsa ezt a helyet! Nem értem, miért jó a gazdagoknak ennyi pénz, ha aztán csak ülnek rajta, még ahhoz is gyávák, hogy éljenek pénz adta lehetőségeikkel!

- Öhm…- mondtam jobb híján, és gyorsan visszadobtam a csekket a ládába az enyémmel együtt. Reméltem, hogy nem látja, mennyi van rajta, hiszen többet is adhattam volna, sőt a McNeil-Stone vagyonból mindenfajta nehézség nélkül eltarthatnánk négy-öt ilyen iskolát is csak úgy hobbiból. Abban is reménykedtem, hogy Jody ezt nem tudja. Bár arra sem jött rá, hogy a parfüm, amit összetört a fürdőszobámban, többe került, mint amennyiért egy hónapig tankolok a kocsimba. A francba, egyáltalán miért vásárlok ilyen drága löttyöket?

Ezek után igyekeztem inkább elvonszolni Jodyt a láda közeléből a terem másik irányába. Egy ideig próbálkoztam pár olcsó poénnal, hogy jobb kedvre derítsem, de nem voltam jó formában, így végül úgy döntöttem, témát váltok.

- Szóval, neked milyen pasik jönnek be? – csodálkozva pillantott rám, mintha nem tudná, honnan jött ez a gondolatom. Igazából tudni akartam, hogy nagyjából kiket hívjak a bulira, de volt más is. A szombat estének egy részlete, amit nem tudtam hova tenni.

Flörtöltem vele, ahogy elterveztem, aztán egyik pillanatról a másikra úgy nézett rám, mintha meg akarna gyilkolni, mintha komolyan gondolta volna, hogy sosem fordulna meg a fejében olyan gondolat, hogy valaha velem kezdjen. Tudni akartam, mi az, ami igazából bántja, de meghátráltam, és mégis úgy döntöttem, hogy nem kell tudnom. Pedig akárhogy is küzdöm a gondolat ellen – vajon komolyan gondolja, hogy velem soha, vagy csak azért mondja, mert azt gondolja, én vele soha –, néha belemászik az agyamba, és még több gondolkodásra ösztönöz, egyrészt, hogy mégis mi a francot kéne törődnöm ezzel, másrészt, hogy ha már törődöm, legalább mondanom kellene valamit. Csakhogy nem vagyok Henry, és soha nem is leszek. Nem tudom a helyes szavakat mondani, az én stílusom a komoly szar elviccelése, és a nemtörődömség, ahogy Emery is említette.

Valamiért mégis akartam, hogy Jody adjon valami támpontot, milyen pasik jönnek be neki, hátha épp ismerek hasonlót, aztán majd összejöhetnek, és csinálhatják azt az idióta szerelmeskedést, mint Henry és Melody, amitől a haverom olyan boldog lett. Mert bár rühellem Melodyt, Henry legalább nem szenved az unalomtól és a fásultságtól, mint én. Szóval Jodynak is kéne egy ilyen, így nem érezném magam rohadéknak, amiért meg akarok szabadulni tőle, mint álbarátnőtől. Van ennek egyáltalán értelme? Fájni kezdett a fejem saját magamtól.

- Nagyon furcsa vagy ma – mondta végül Jody megint makacsul kerülve minden olyan témát, amitől egy kicsit jobban megismerhetném. – Olyan komoly…abb, mint szoktál lenni.

Ja, ha neki lenne olyan apja, mint nekem, kíváncsi lennék rá, hogyan bírná ki ép ésszel.

- Jody? Nem akarsz bemutatni?

Egy barna hajú, idősebb férfi sétált oda hozzánk mereven, már-már mogorván bámulva engem. Kellett nekem apákra gondolni!

- Apa, dehogynem. Ő itt Kyler McNeil-Stone, egy barátom, Kyler, ez pedig az édesapám, Roger Whitetaker.

- Örvendek, uram – nyújtottam a kezem egy joviális mosollyal, ezzel szemben a férfi arca nem volt túl szívélyes. Ha nem tudnám, hogy nincs oka rá, azt mondtam volna, utál engem. Hallhatott valamit? Kizárt, hogy Hajpánt szülei is bedőltek a pletykáknak.

- Kyler, mi? Hallottam már rólad! – Egy pillanatra megrémültem, vajon mit hallhatott.

K~y~l~e~r

- Medencés buli! – üvöltötte Emery a telefonba kedd reggel, amikor a mobilom csörgésére ébredtem, végre a nyugis lakásomban. – Szólj mindenkinek, hogy változott a terv, medencés bulit tartunk!

- Oké – feleltem, elfeledkezve arról, mit is jelent mindenkit értesíteni.

Végül is felhívtam három embert, és megmondtam nekik, ők is hívjanak fel hármat-hármat, akik majd szintén hívjanak fel ugyanennyit. A logikám szerint így mindenkinek meg kell kapnia az üzenetet.

Aztán persze eszembe jutott, hogy Jodyt ugyan ki hívná fel, hiszen őt nem is ismeri senki a baráti körömből, így biztosra véve a dolgot telefonáltam Henrynek, hogy mondja meg Melodynak, szóljon oda Jodynak. Henryvel amúgy is beszélnem kellett a tervemről.

- Miért van az, hogy a te terveid mindig totális marhaságnak tűnnek? – kérdezte Henry délután, amikor már a medence mellett álldogáltunk a fürdőgatyáinkban, és mindketten átnéztünk a bikinis csajokon.

Muszáj megemlítenem, hogy átnéztünk rajtuk, mert így történt. Henryt csak Melody érdekelte – aki odébb társalgott Jodyval és egy sráccal meg a lánnyal, akik ismerősnek tűntek, de a nevüket nem tudtam. Jody barátai voltak, a lányt több mint valószínű, hogy ismertem a suliból, de nem mondtam volna biztosra. Ki emlékszik már a sulira? Az már majdnem egy hónapja volt.

Szóval én sem néztem a bikinis csajokat, mert nem tudták felkelteni az érdeklődésem. Szégyellek ilyet bevallani, de inkább a srácokat figyeltem.

Azon tűnődtem, melyiket vegyem rá, hogy közeledjen Jodyhoz, aki egyébként még normális ruhában volt – már amennyiben azt a hacukát normálisnak lehet nevezni –, de már elárulta, hogy van alatta fürdésre alkalmas cucc is.

- Miért lenne marhaság? Jodynak elkelne egy pasas. – Ezt volt a legkönnyebb kivitelezni, legalábbis a pasas részéről, hiszen ami kellene Kyler McNeil-Stone-nak, azért minden srác ölni tudna. Például Chanel, aki körül legyeskednek, de ő csak engem vagy Hajpántot bámulta ajakbiggyesztve (egyáltalán mit keres itt? Az, hogy nálunk lakik, nem jelenti, hogy hivatalos a bulijainkra). Ha annak a valakinek, akit majd választok elhintem, hogy Jody jó csaj, máris meg van nyerve az ügy. Mondom, ez az egyszerűbb rész. A nehezebb, hogy mégis kit válasszak.

- Mondta neked? – kérdezte Henry szkeptikusan.

- Nem, de biztos vagyok benne, hogy így van. Különben meg jót teszek vele, kell neki egy kis önbizalom is. Te figyeld őt, hátha látod, hogy kiszúr valakit magának.

- Kyler, beszívtál vagy mi? – ragadta meg a vállam a legjobb haverom, majd maga felé fordított, és a szemeimbe bámult ellenőrizve a pupilláim. – Mióta játszol kerítőt?

- Nem játszok kerítőt! Meg kell akadályoznom, hogy vacsorázni jöjjön hozzánk!

- Nem értelek – tájékoztatott, ezért gyorsan még egyszer elhadartam a tervet. – De miért nem mondod meg neki egyszerűen, hogy…

- Mert nem értené meg! Te például tudod, milyenek az őseim, ő nem. Ha megtudná, még valahogy hősködni kezdene, hogy ő elég magabiztos meg felkészült ahhoz, hogy túléljen egy ilyen vacsorát, de végül úgyis kicsinálnák.

- Ja, a szüleid már annyi csajt eltettek láb alól, amióta beléptél a pubertáskorba.

- Fogd be!

Hiába is űztem a gondolatot, mégiscsak ott táncolt a tudatom peremén, hogy akármikor beugorjon a többi elé, amikor lankad a figyelmem. Mint most is, rögtön azokon a félmondatokon kezdtem tűnődni, amik elárulják Jody bizonytalanságát. Nem volt kedvem odamenni hozzád, hogy aztán kigúnyolj, mondta egyszer, szombaton pedig: neked fogalmad sincs, mit takarj inkább, engem vagy a ruhádat.

Nem is azzal volt a nagyobb problémám, hogy valószínűleg tettem volna vagy tennék ilyesmiket, hanem hogy Jody tökéletesen tisztában van vele, hogy ilyesmi történhet, holott nem érdemli meg, hogy tudjon róla. Mi az, ami már megtörténhetett vele, amitől ilyen realista lett? Ráadásul egyszerűen annyira bebeszélte magának, hogy nem érdekli, ki mit gondol, hogy még ő maga sem veszi észre, hogy igen.

Megdörzsöltem a homlokom. Most, vagy egy rohadt nagy zseni vagyok, vagy az egésznek tényleg nincs semmi értelme! Majd kiderül.