24. fejezet

24.      Minden jó, ha a nyár vége jó

Jody

Anyáék hívtak, hogy menjek velük az iskolának rendezett újabb nagyszabású rendezvényre – amit ezúttal a város legcsillogóbb éttermében rendeztek, és ha a suli mentorai egy kicsivel agyafúrtabbak, a hatalmas terem kibérlésére szánt pénzt is a suliaalapba rakják -, de most nem tartottam velük. Próbáltam egyenesbe hozni az életemet.

Szép délután volt, szél dagasztotta a fehér függönyöket, az egész házat friss nyári levegő árasztotta el, de mintha agyamra köd ült volna. Az utóbbi napok annyira szépek voltak, szinte álomszerűek, még a kisebb nyűgök sem tudtak megzavarni, de, mint ahogy mondani szokás, minden álomból fel kell ébredni. Az ébredés kellemetlen volt, és zsibbadt aggyal igyekeztem a helyére tenni mindent. Mostanság kicsúszott kezemből az irányítás, túlságosan egymásra akadtunk Kylerrel. Tudtam, ha ezt még most nem is látja, nem csak mi vagyunk a világban.

Belekotortam a fiókomba, és kivettem egy rakás motivációs levelet. Annak idején sokat gyakoroltam az írásukat, profivá értem benne, most mégsem tudtam megírni egy normális levelet Henrynek. Melody elmondta, hogy Henry kétkedik abban, hogy igazán szerelmes vagyok Kylerbe, és miután Kyler azt kérdezte tegnap tőlem, amit, tudtam, hogy már ő se tudja, mit gondoljon. Én meg nem tudtam rendesen kifejezni magamat, egy szeretlek nem fedte le az érzéseimet: azt, hogy szeretem, bár tudom, hogy milyen kis tökéletlen, hogy szeretem, bármi hülyeséget csinál, hogy szeretem, bár soha nem akartam szeretni. Már úgyis mindegy volt, sikeresen beleestem. Ilyen az én formám.

Arrébb löktem sokat megélt kaktuszomat, és kirakosgattam íróasztalom szélére a sok motivációs levelet, hátha lelkierőt meríthetek belőlük a levélfogalmazáshoz. Fészkelődni kezdtem a széken, már háromnegyed órája ott üldögéltem, és írtam. Eddig két levélen voltam túl, amik bár összeszedettebbek voltak Kyler e-mailjénél, mégse feleltek meg. Az elsőből indulat áradt (tudniillik minek kell neki mindenáron tudni, hogy nyakig vagy fenékig vagyok Kylerbe esve), a másodikból meg kétségbeesés (hogy úgyse fogja elhinni, mert könnyű félreértelmezni a mondatokat). Pihenés végett megcsörgettem Clemet. Nyár végén jártunk, a teaházban óriási volt a forgalom, így nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy felveszi. Valóban az üzenetrögzítő válaszolt helyette. A következő, akit hívtam, Gerard volt. Gyászos hangon szólt bele a mobilba.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön.

- Kiderült, hogy a pasid húga nem esett messze a fájától. Az imént dobott ki.

- Hogy mi? – Feltérdeltem a székre. Nem tudtam elhinni, hogy ilyet tett volna Emery. Igaz, mostanában szokatlanul nyűgös volt, egyszer sírva hívott fel, de azt hittem, a szokásos havi hormonális változás okozza.

- Jól hallottad, kidobott, pedig vittem neki nagyim sütijéből is, tudod, hogy megköszönjem a lencsét.

- Remélem, nem bántottad meg. Ugye nem mondtad azt neki, hogy azért mellőzöd, mert nincs még húsz? – Ezt könnyen el tudtam volna képzelni róla. Már rá is készültem, hogy mikor leteszi, felhívom Emeryt, de aztán olyat felelt, amit nem hittem volna.

- Jody, figyelnél rám? – kérdezte fogait csikorgatva - Mondtam neki, hogy ha még mindig úgy gondolja, megpróbálhatnánk együtt. Alig mondtam ki, már be is csapta előttem a kaput. Szerintem elém kijönni se volt nagy kedve. Még hogy én vagyok csélcsap – tette hozzá kissé bosszúsan.

Miközben elmesélte, pontosan hogyan történt a dolog, kikapcsoltam a gépet, és eltettem a papírokat. Ideje volt átruccanni Emeryhez.

J~o~d~y

A medence mellett találtam rá. Egy napozószékben üldögélt, és valami puccos magazint lapozgatott. Mikor megjöttem, felnézett rám, és annyit mondott:

- Ja, csak te vagy az?

Eh. Üdv, régi Emery.

- Szia, van még a sütiből? – kérdeztem csevegő hangon. Nem volt értelme azonnal kérdőre vonni, hogy mi baja van, ha akarta volna, úgyis azzal kezdi köszönés helyett, hogy elmondja. Érdektelen arcot vágott, kicsit olyat, mint akit semmi nem érdekel a vízen és a magazinján kívül. Nem is felelt. Kidobta volna a sütiket? Úgy tett, mint akit teljesen hidegen hagyja jelenlétem, de láttam rajta, hogy kicsit szégyelli magát azért, mert eltüntette az ajándékba kapott sütit.

- Mégsem tetszik Gerard? Nekem nyugodtan elmondhatod, ugyanígy vagyok vele.

- Nem erről van szó – mondta óvatosan, szemét még mindig nem vette le a nyitott lapról. – Más tetszik, egy Eric nevű srác, akit Kyler ki nem állhat. Képes volt eltiltani tőle. És… nem tudom, mit csinált, de Eric azt mondta, hogy ne találkozzunk.

Emery, miután ezt bejelentette, rövid úton elbőgte magát. Adtam neki egy papírzsepit, mire meglepően gyorsan regenerálódott. Láttam rajta, hogy ez az új keletű szerelem nem nagyobb, mint Gerard hasonló fellángolásai – ilyen szempontból tökéletesen passzoltak egymáshoz -, Kyler csinált belőle elefántot azzal, hogy gyorsan szétszedte őt meg a srácot. Bárki is a fiú.

- Mesélsz egy kicsit a srácról? – kértem. Megrántotta a vállát, aztán mégis belevágott.

- Nagyon helyes, kedves, gazdag, jó családból való, menő, mindenki kedvence. – Ezzel gyakorlatilag körülírta a saját bátyját, szóval nem volt benne túl nagy bizalmam. Tudtam, hogy korábban milyen volt Kyler, ha ez a fiú is olyan, akkor tényleg jobb őket egymástól távol tudni. – Olyan jófej! Teljesen elbűvöl.

- Kyler ismeri, igaz? Tudod, a fiúk jobban kiigazodnak egymáson, talán neki van igaza.

- Hülyeség – fortyant fel Emery, arrébb dobva újságját. – Rád is azt mondta kapásból, hogy egy dilis törpe kuruzsló vagy, aki csak arra jó, hogy az őt zaklató elveszett lelkeket lefoglalja.

Képtelen voltam visszafojtani a nevetést, ez a jellemzés annyira kyleres volt.

- Vannak félresiklásai, de ha túlzón is, megragadja az emberek jellemét. Nézz csak engem, azt mondta rám, hogy dilis vagyok, gondolom ezt a különcségemre értette, és van is benne igazság. Alacsonyabb vagyok, mint egy modell, tehát ebben a kultúrában a törpe jelző szintén találó. Még maradt a… mi is?

- Kuruzsló – mondta ki lebiggyesztett szájjal Emery, aki már most nem örül annak, hogy ezt megosztotta velem. Mosolyogva néztem rá.

- Oké, ezt naiv pszichológiámra érthette, és arra, hogy amatőr vagyok abban, amit csinálok. Látod, háromból három áll, ha nem is két lábon. Mondjuk úgy, ugrál. – Mosoly bujkált arcán. – Ha ez a fiú szerinte maga a sátán, akkor, ha negyed olyan rossz is, már nem érdemel meg téged.

Ezen elgondolkozott. Jó ötlet volt hiúságára alapozni, nála is megvolt a McNeil-Stone egó, még ha olykor alá is kellett támogatni egy-két dicsérő szóval és kedvességgel.

- Gerardra tudod, mit mondott? Hogy egy tapló.

- Őszintén? – nevettem rá.

Mindketten nevetni kezdtünk. Elmeséltem volna neki egy jó kis sztorit Gerard jelleméről, ha nem jött volna oda hozzám az egyik szobalány. Azt mondta, hogy engem keresnek a benti telefonon. Elhűlt ereimben a vér, be akartam rohanni, hogy felvegyen, leordítsam azt, aki itt mer keresni, aztán kislisszoljak a házból, mielőtt Kyler szülei belém kötnek. Másnapra voltam hivatalos hozzájuk, és nem akartam rossz benyomást kelteni azzal, hogy náluk fogadom a hívásaimat.

- Várjon, itt a vezeték nélküli telefon! – kiáltott utánam a szobalány, mikor elkezdtem befelé rohanni.

Köszönettel elvettem tőle, és Emery hangos nevetése mellett beleszóltam a telefonba. Olive volt az, azt mondta, mobilon képtelenség elérni – ami igaz is, mivel kikapcsoltam, elegem volt a gratulálgató ismeretlenekből -, elmesélte, hogy az egyik ismerőse megszerezte a kollégiumot igénylők listáját, mert zavarta, hogy nem adták ki neki. Ezt meg tudtam érteni, engem is dühített, hogy nem kaptunk róla fénymásolatot.

- Talpraesett az ismerősöd, jó ötlet volt megszerezni. Várj, csak, ha megvan a lista, meg tudnád mondani az én szobatársam vezetéknevét? Kicsit ledöbbentem azon, amit művelt, így nem kérdeztem rá.

- Úgy látszik, Oxford még neked is hozhat újat – mondta Olive, és a háttérben hallottam papírcsörgést. – Mondd a keresztnevét.

- Tina.

Amíg böngészte a listát, a neki való dumálás helyett a szobalányra néztem, aki még mindig mellettem állt. Egyre kínosabb lett a helyzet, ahogy teltek a másodpercek. Igaz, hogy egy pár perces beszélgetés Kyler családjának nem számított, de azért nagy pofátlanság lett volna ezt gátlástalanul kihasználni. Megsürgettem Olive-ot.

- Jól van, na, már másodjára nézem! Nem találok egy Tinát se, még Tina közeli sincs. Biztos, hogy ez volt a neve?

- Egy keresztnevet csak meg tudok jegyezni – halkítottam le hangomat. Vészriadót kezdett fújni az agyam a kollégiummal kapcsolatban. Mi van, ha az a lány egy másik kollégiumba jelentkezett, csak nincs tisztában a renddel, és rossz helyre jött be? Nagy baj lett volna, mert eddigre már mindenki más talált magának szobatársat. – Most akkor rajta van, vagy nincs?

- Nincs – mondta csodálkozva barátnőm. – Még egy Christina vagy Athina sincs. Húha, Jody.

Fel kellett hívnom a kollégium portását, hogy tisztázzam az ügyet. Ezt az akciót már a saját mobilomról indítottam. Bemutatkoztam, és elregéltem neki, hogy áll a helyzet. Azt mondta, hogy az űrlapok felülvizsgálatra átkerültek egy másik épületkomplexus irodájára.

- Tudja a számukat? – kérdeztem idegesen.

- Kisasszony, azt se tudom, hova vitték őket. Jött egy fiatalasszony, betette őket dobozba, szép jó napot kívánt, és már ott se volt. – Ez persze tovább dühített. Az ember azt hinné, hogy Oxford, Anglia egyik legjóhírűbb egyeteme pompásan szervezett. Nos, ha az is, a hozzá tartozó kollégiumokról ez már nem mondható el.

- Csak tud adni valami kiindulópontot! Kell lennie valami elérhetőségnek, amit fel lehet hívni, és megérdeklődni, mi történt az űrlapommal.

Miközben a portás arról magyarázott, hogy igen, van egy nagy csomó, de ő azt már nem tudja, hogy melyiket hívjam fel, megérkezett Kyler. Elfordultam, hogy ne lássa, mennyire dühös vagyok. Rátette egyik kezét a hátamra, beleborzongtam érintésébe, de a következő pillanatban már el is húzta. Lehet, Emery szólt neki, hogy hagyjon békén.

- Mi a baj, Jody? – kérdezte Emery, mikor pár perccel később a kiakadás szélén fordultam vissza hozzájuk. Kyler tőlem egy méterre ült. Kedvem lett volna odamenni hozzá, és levetni magamat az ölébe azzal, hogy segítsen, mielőtt elmegy a maradék életkedvem, ehelyett ülve maradtam.

- Van valami apróság a kollégiumi papírokkal, de megoldom. – Kyler arcán felderengett valami reményféle, amit nem tudtam hova tenni. – Megoldom.

Mikor a kilencedik számot tárcsáztam, már kezdtem kétkedni ebben.

J~o~d~y

Miután Emery megtudta, hogy a telefonhívás nem komoly, otthagyott engem a bátyjával. Kylerrel nem volt könnyű azóta, hogy megkérdezte, szeretem-e. Igent mondtam neki, de azt hiszem, nem vette komolyan. Ez különös volt, hiszen korábban mindig ő mondta azt, hogy mennyire szerelmes vagyok belé, most meg, hogy az voltam, nem akarta elhinni. Pedig egyedül arról volt szó, hogy nem úgy voltam szerelmes, ahogy mások, nem csüggtem rajta, nem üldögéltem folyton az ölében, inkább szószátyárabb és meggondolatlanabb lettem. Még ez sem zavart.

Ezen a délutánon arról beszélgettünk, hogy ki mikor hazudott kinek és miért, aztán maradt idő arra is, hogy gondozzuk újonnan leszállított mérgező növényeinket. Nagyon kellett velük vigyázni, de élveztük csinálni, és Kyler mintha örült volna annak, hogy nem beszélünk tovább a hazugságokról. Azt hiszem, az zavarta, hogy beismertem a medencés hazugság valótlan mivoltát - mikor kereken kijelentettem, hogy cseppet se vagyok belé szerelmes. Valami nyomasztotta, de nem deríthettem ki, micsoda, mert indulnom kellett haza.

Arra számítottam, hogy otthon megint mindenkit meg kell vigasztalnom, anyát azért, mert nem sikerült elég pénzt összeszedni, apát azért, mert utálja anya kollégáit, a nővéremet meg azért, mert nem tudta megvigasztalni a szüleinket. Amikor benyitottam, sírást hallottam, de legnagyobb meglepetésemre anya ahelyett nővérem jött ki elém, fuldokolva sírt.

- Estee? – kérdeztem óvatosan, mire a nyakamba vetette magát.

- Jody, S-Scott… - sírta. – Scott meg én kitűztük az esküvőnk időpontját!

Ennél mellbevágóbb hírt nehezen közölhetett volna. Lassan eljutott az agyamig, hogy a boldogságtól sír. De hogy ennyire? Tátogni kezdtem, mint egy hal, a hozzánk kijövő anyára meg apára néztem. Anya is erősen könnyezett, és valami olyasmit mondott, hogy ugyan ismét nem jött össze a pénz, ami kellene az iskola felújítására, az esküvő fontosabb. Apa nem mondott semmit, úgy állt ott, mint egy viaszkatona, mintha maga sem hinné, hogy megtörtént az, ami. Hisz a nővérem jószerivel velünk élt, most meg megházasodik, ennek függvényében valószínűleg végleg elköltözik.

Estee hamarosan leszállt rólam, és anyával együtt berohantak a konyhába megbeszélni a teendőket. Álltam a tükörrel szemben, és apa felé pillantottam. Rám mosolygott, és intett a fejével, hogy menjünk anyáék után. Még az utálatos nyakkendőjét is elfelejtette levenni, annyira örült nővérem boldogságának

A délután második fele és a vacsora bolondosan telt. Anyáék nem voltak éhesek, mert teleették magukat a fényűző étteremben, de így is fejedelmi vacsorát csaptunk, hogy megünnepeljük a nagy hírt. Már be is tervezték, hogy holnap este szintén ünnepelni fogunk, de most Scott családjával. Kíváncsi voltam, elegendő indok lesz-e Kyler szüleinek a közös vacsora elhalasztására az, hogy a nővérem megházasodik.

Estee szája be nem állt, megállás nélkül az esküvőjét tervezgette.

- De nem hinném, hogy szükségünk lenne jodys dolgokra – tett egy kitérőt az emeletes torta után. Nate, akit áthívtunk az ünnepi vacsorára, ott nevetgélt mellettem, és suttyomban Sáfránynak adogatott le pisztrángfalatkákat. – Ki ne találd nekem, hogy a méregkerted egyik rusnya növényével díszítsük fel a lakást az esküvő napjára!

- Isteni lenne – ragyogott fel szemem. Fejben már el is képzeltem, milyen jól mutatna az ajtó fölött egy csillagfürtből, kerti rutából és örökzöld puszpángból font füzér. Ki mondta, hogy a nővéremnek nincsenek jó ötletei?

- Ne készítsd ki a nővéredet – szólt rám anya. – Megteszi helyetted az esküvő. Jaj, lányok, ha van még valami bejelentésetek, most mondjátok!

- Hm – mondtam.

- Mi hm? – kérdezte gyanakodva nővérem, majd amikor vigyorogva fürkésztem tovább a tálamon fekvő tartármártásos pisztrángot, felsikoltott. – Csak nem?

- Nem adtam semmit a kutyának! – ellenkezett szegény Nate, aki abban a tudatban volt, hogy felfedeztük rejtett tevékenységét. Vállára tettem a kezemet, hogy ne mondja tovább, és felnéztem anyáékra.

- Ez inkább egy… kísérlet – szögeztem le az elején a miheztartás végett. Nem akartam, hogy a város másik fele is hanyatt dobja magát csak azért, mert Kylerrel járok. Azért annyira nem volt nagy dolog.

- De micsoda? – harapott nagyot a sülből apa. Már túl volt a szemét törölgetős szakaszon, a nyakkendőt is sikerült eltűntetnie egy piszkos tálca alá.

- Én… járni kezdtem Kylerrel.

- Végre! – kiáltott fel nővérem, és kését-villáját felelőtlenül eldobálva kerülte meg az asztalt, hogy megölelhessen. Egy ember, aki feltétlenül bízik Kylerhez fűződő szerelmemben.

Anya legalább ennyire örült a hírnek, elmeséltette velem, hogy s mint történt a dolog. Apa már nem volt ennyire elragadtatva, elgondolkozva vett még a salátából.

- Remélem, nem fogják azt hinni rólatok, hogy hozományvadászok vagytok.

- Azok csak fiúk lehetnek, nem? – kérdezte derűsen Estee.

- Apa, ezt majd ne mondd Kyler szülei előtt! – kértem meg rá édesapámat, de nem volt egy jó ötlet, mert erről eszébe jutott, hogy még soha nem beszélt Mr. és Mrs. McNeil-Stone-nal. Ami szerinte furcsa, szerintem meg szerencse. A fejébe vette, hogy találkozni szeretne velük. – Miért nem koncentrálunk most Estee esküvőjére? Az fontosabb.

- Hogy milyen igazad van – mosolygott rám Estee, de mikor véget ért a vacsora, és Nate kivételével kezdtük leszedni az asztalt, mellém lépett, és a fülembe súgta. – Úgyse tudod megakadályozni a becsapódást.

Egyből megnyugodtam.

J~o~d~y

Ami az éjszakámat illeti, úgy csesződött el, ahogy volt. A kollégiumi gonddal nem akartam a szüleimet zargatni, úgyse tudtak volna mit csinálni vele, meg úgy elmerültek a közelgő esküvő feletti boldogságban, hogy szívtelenség lett volna ilyet közölni velük. Gondoltam, ráérek akkor szólni nekik, hogy nem fogok tudni egyetemre menni, mert nincs szállásom, amikor biztosra tudom. Ez az aki kapja, marja helyzet nagyon megviselt, egész éjszaka fent voltam, és a neten kutattam, hátha egy újabb diákiroda képes felkutatni a nyamvadt űrlapot, amit beadtam.

Hajnali ötre megviseltebb már nem is lehettem volna. Annyira bestresszelt az a gondolat, hogy nem mehetek egyetemre, hogy szorongásomban már Kylert hívtam. Tudtam, ő se tud ezzel mit kezdeni, de a többiekkel ellentétben már az is megnyugtatott, ha hallhattam hangját. Mélyet lélegezve hallgattam, hogyan cseng ki a mobil. Már azt hittem, nem veszi fel – hajnali ötkor kisebb csoda kellett hozzá -, mikor beleszólt.

- Tartogatsz még ehhez hasonló meglepetéseket?

- Attól függ, mit akarsz – vágtam rá gondolkodás nélkül. Enyhült egy keveset a feszültség.

- Azt, hogy legyél itt – mondta egyszerűen. Gondolom, viccelt, de mivel én is pont erre vágytam, azt mondtam rá, hogy oké, és miközben kisimítottam előző nap viselt, estére át se vett blúzomat, elővettem egy hajgumit.

- Hajpánt! – kiáltott bele Kyler a telefonba. – Jody, mit csinálsz?

- Odateleportálom magam – élcelődtem. Most komolyan, mit kellett volna mondanom?

- Csak nem busszal akarsz jönni?

A hangjában csengő szörnyülködésre felnevettem. Sikerült teljesen felébresztenem. Hogy helyrehozzam ezt az aprócska baklövést, mondtam neki, hogy aludjon még, a szobalány majd beenged. Mintha kiáltott volna még valamit, de nem tudom biztosra, mert kinyomtam, és mobilomat táskámba ejtve kimentem a konyhába. Hagytam egy cetlit anyáéknak hollétemről, és már ott se voltam.

Tökéletesen időzítettem, pontosan akkor jött egy megfelelő busz, amikor a buszmegállóba értem. A sors is azt akarta, hogy gond nélkül odaérjek Kylerékhez. Megfeledkeztem összes balsejtelmemről, arról, hogy nem járhatok egyetemre, hogy Tamy csak azért barátkozik újra velem, mert Kylerrel összejöttünk, hogy Rubicon nem azért lebeg a hátán, mert – mint ahogy Nate állította - napozik.

Ahogy leszálltam a buszról, élénk kakukkszót hallottam. Teljesen elbűvölt a természetes környezet, ahol Kylerék élhettek, ide legfeljebb akkor juthatott el a kocsik zaja, ha ők maguk járkáltak vele. Mint ahogy most is. Egy ismerős Bentley kanyarodott be a sarkon, pedig már alig kellett kicsit sétálnom ahhoz, hogy odaérjek a házhoz. Gyorsabban mentem, hátha így megáll, és békén hagy, amíg oda nem érek hozzá. Mint minden fiú, ő is viccesnek találta azt, hogy kocsival elém jött. Mikor mellém gurult, kipattant az autóból.

- Jody!

- Mindjárt nyerek! – kiáltottam felé, és elkezdtem rohanni a házukhoz.

Miután rádöbbent, hogy ez részemről egy kihívás, bevágta magát a kocsiba, és nagy sebességgel söpört utánam. Egy Bentley-vel persze nem vehettem volna fel a versenyt, ha nem kanyarodtam volna el a kúria előtti virágágyásokhoz. Rövidítettem, és egy hajszállal hamarabb értem a kapuhoz, mint ahogy a kocsi besiklott az automatikusan nyíló garázsajtón.

- Apa kérdezte, hogy lecserélted-e már a kocsit – lihegtem oda neki, mikor kiszállt, és kijött hozzám.

- Még egy darabig nem akarom, tudod, a szép emlékek – mosolyodott el, és lehajolt, hogy megcsókoljon. A futástól alig kaptam levegőt, ezért egy rövidebb csók után elhúzódtam tőle, hogy a kerítésre támaszkodva kifújjam magam. Leült a kerítés talapzatára, onnan nézett fel rám. – Mikor hívtál, beléd fojtottam a szót. Mit akartál mondani?

- El akartam mesélni, hogy ahogy te régen listát próbáltál írni a csókunkról, én levelet akartam írni arról, miért szeretlek. Egy kicsit nehezen ment. – Szorosan mellé ültem, és egyik kezét megragadva nekidőltem. Még mindig kapkodva szedtem a levegőt. – A miérteket nem is olyan egyszerű kideríteni, mint hittem.

- Na, ugye – mormogta fülembe, aztán másik kezével maga felé fordította arcomat. – Mindegy is, miért szeretsz, ha szeretsz.

Éreztem hangján az elégedettséget, de még mindig bujkált benne valamit, amit nem igazán értettem. Az előbb mondtam neki (közvetve ugyan), hogy szeretem. Mondjam ki normálisan? Hosszan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak, ami különben is nehéz volt a közelében, aztán közel hajoltam hozzá, és miközben éreztem, ahogy kezével elengedi a kezemet, és rendesen átölel, odasúgtam neki, hogy:

- Szeretlek.

- Menők lennénk egy szappanoperában – vigyorgott rám, és megcsókolt.

- Ezt a sok bizonytalankodásra értetted? – kérdeztem kíváncsian. Igaz, tegnap a nővérem bejelentette, hogy hamarosan megesküszik, ma meg azt mondom Kylernek, hogy szeretem, miközben az ismerőseink egymásba bonyolódnak, de attól, hogy minden összejött, ez még az élet, és nem egy nyálas tévésorozat.

- Nem, hanem arra, hogy ilyen szerelmi jelenet még nem volt. Gondolj bele, a sorozatok rendszerint nyílt vagy romantikától csöpögős szerelmi jelenetekkel operálnak, mi meg idáig versenyeztünk, lerogytunk a kerítés tövébe, és már jött is a nagyjelenet.

- Ó, bocsánat, hogy nem vártam meg a gólyabált – nevettem fel.

Ezen szórakoztunk egészen addig, amíg még valakiket megláttunk az utcában. Hat óra sem volt, nyáron ilyenkor a postások, a kutyát sétáltatók és a megátalkodott kertészek vannak talpon. Valakik mégis közeledtek felénk. Ketten voltak, és nagyon visszafogottnak tűntek. Egy tempóban sétáltak, de egymástól úgy két méterre, és még véletlenül se közelítettek a másikhoz.

- Milyen különös – súgta oda nekem Kyler. – Bénázhatott a srác, hogyha ennyire… azt a… hát ez meg micsoda?!

Kitörése annak szólt, hogy mikor a páros közelebb ért, felfedeztük benne a húgát és Gerard haveromat. Kyler fel akart ugrani, de még jobban hozzásimultam, és maradásra bírtam. Halvány mosollyal néztem a közeledők felé. Gerard bevetette a nehéztüzérséget, a hajnali randit. Nem hittem volna, hogy pont Emeryvel fogja ezt megélni. Azt se értettem, mi miatt változhatott meg annyira Emery véleménye, hogy elment sétálni vele.

- Csináljunk úgy, mint akik itt sincsenek! – mondtam Kylernek. Nem volt szép tőlem, de úgy éreztem, belém bújt a kisördög, nem bírtam megállni, hogy meg ne hallgassam, mit beszélnek ők ketten. Kyler felé fordultam, és vállába temettem arcomat, nehogy elnevessem magam. Neki mást se kellett mondani, ülve maradt.

Emery és Gerard közelebb értek, már hallottuk, hogy miről beszélgettek.

- Azt hiszem, lekvárt is tesz bele – válaszolt Emery egy kérdésére Gerard. – De nem vagyok benne biztos, mert az egyikben volt, a másikban meg nem. A többinél elfelejtettem megnézni, de ha szétszednénk… - Elhallgatott. Gondolom, rájött, hogy nem okos dolog ilyet mondani egy randin.

- Az biztos, hogy nagyon finom krémes, szerintem én ilyet nem tudnék csinálni. Annyira tetszett, hogy még Jodynak se akartam belőle adni, képzeld – nevette el magát. Felnéztem rájuk az egyik bokor rejtekén, és láttam, hogy tiszta vörös az arca.

Pont, mint a bátyjáé.

Kyler már meg akart szólalni, de egyik kezemmel felnyúltam, és betapasztottam a száját. Ha a fene fenét eszik, akkor se engedem, hogy elrontsa a randijuk végét. Bár… úgy tűnt, hogy ezt ők maguk is képesek megtenni. Emery egyik lábáról a másikra állt, vörös arca még feltűnőbb volt napfénytől szikrázó szőke haja mellett, Gerard meg egyik pillanatban akart valamit mondani, aztán mégis hallgatott.

- Szerintem rajtunk kívül még senki nem evett belőle – folytatta végül a megkezdett témát. – Még Olive sem. Nem szereti a sütiket.

- Ezt biztos szeretné – bizonygatta Emery egy kavicsot rugdosva. A szép balerinacipőjének ez nem tett jót, de annyira lekötötte az, hogy Gerard ne vegye észre, mennyire figyeli, hogy a cipője cseppet se érdekelte.

- A saját érdekében nem hívom fel rá a figyelmét, milyen finom.

Elhallgattak. Elvettem a kezem Kyler szájáról, aki kicsivel közelebb hajolt hozzám, így nyakának dönthettem fejemet. Lassan hátranéztem rá.

- Látod, nem kell tőle féltened. Semmit se csinál vele.

- Vagy rájöttek, hogy itt vagyunk, és megjátsszák magukat.

- Az már inkább lenne szappanoperás, nem? – mosolyodtam el, majd visszanéztem rájuk. Gerard Emeryre pislogott, aki nem nézett vissza rá. Gyerekek…

Épp azon gondolkodtam, meddig kell még itt üldögélnünk, mikor Kyler felszisszent. Már korábban észrevettem, hogy míg Gerardék jöttek, Kyler folyamatosan húzott oldalra, hogy arrébb kibukkanva észrevétlenül kijöhessünk a kerítés mellől, és úgy tehessünk, mint akik csak úgy véletlenül járnak a kertben reggel hatkor. Nagy ténykedésében észre se vette, hogy valami igen szúrós bokorba kalauzolt be kettőnket.

- Aú! – szisszentem fel én is, majd pár halk szentségelés után ráálltam az egyik ágra, hogy ne tudja megszurkálni a kezemet. A baj az volt, hogy vékony cipőt viseltem, a tüskék tök jól utat törtek maguknak, főleg, hogy rájuk nehézkedtem. – Kyler, ez fáj!

- Nekem is – kezdte valamivel hangosabban, mert egyrészt ő is ráállt arra az alattomos izére, amiről még sose hallottam, másrészt észrevette, hogy körös-körül ez növi be kerítésük környékét. Nem volt más hátra, mint visszasunnyogni eredeti helyünkre.

Próbáltam arra lépni, ahol nem volt ág, de mikor megragadtam a kerítés alját, teljes erővel beletenyereltem az egyik tüskecsomóba. Mikor felkaptam kezemet, láttam, hogy picit vérzik. A nagy igyekezetben, hogy csendben maradjak, ráharaptam a nyelvemre.

- Elég volt – mondta Kyler. – Nem érdekel, mit szólnak, ki kell innen jönnünk.

Ezzel utat tört magának a növényen át, és sértetlen kezemnél fogva húzott maga után. El kellett hajolnom a szembecsapó ágak elől, de egyszer csak ott találtam magam a napfényben. Már rákészültem, hogy azok ketten mekkora patáliát csapnak majd, ha megtudják, hogy figyeltük őket, de nem szóltak semmit.

Nehezen is szólhattak volna, mert épp egymás szájával voltak elfoglalva. Kyler annyira le volt döbbenve, hogy kezeit leejtve nézett rám.

- Csak azt mondd meg, ezt hogy csinálták! Fél perce még valami sütiről dumáltak!

- Nem tudom, kérdezzük meg őket – válaszoltam halkan, de lenéztem lábamra, hogy van-e olyan rossz, mint Kyler lába. Itt-ott összekarcolódott, lehorzsolódott, nagyobb baja nem lett. Érdeklődve néztem vissza a szurkálós növényre.

- Hajpánt, eszedbe ne jusson ilyet betenni a méregkertünkbe! Inkább menj, és kérdezd meg a barátodat, mit művel! – fordított Gerard felé Kyler.

- Miért nem te kérdezed meg erről a húgodat? – visszakoztam.

- Hölgyeké az elsőbbség – mosolyodott el, és még előrébb tolt.

Megköszörültem a torkomat. Már akkor tudtam, hogy erre a különös kora reggelre egy jó darabig emlékezni fogok.

- Hát ti meg mit csináltok itt kettecskén? – kérdeztem kedvesen.

Erre már leszálltak egymásról. Emery úgy nézett ránk, mint akit valami rosszaságon kaptak – Gerard meg egyből hátrahőkölt, pedig én álltam elöl, nem Kyler.

- Ez nem igaz – morogta. – Muszáj mindig mindenhol ott lennetek?

- De még mennyire – vágta rá Kyler. – És megnyugodhatsz, mindig ott is leszünk. Drága húgom, megtudhatnám, mikor indultál sétára?

- Nem – mondta orrát felhúzva Emery. – Cserébe én se árulom el anyáéknak, hogy kikémlelted a nagy nyári csókomat.

- Micsoda diplomata – mondtam elismerően.

Emery rám mosolygott, aztán Gerardra nézett. Látszólag még mindig nehezen értettek szót, de gondoltam, amint Kylerrel eltűnünk a színen, jobban fog nekik menni. Kyler nem nagyon akarta otthagyni őket, de csak sikerült elvonszolnom.

- Ne félj már, nagyon az elején vannak, nem fognak egyből ágyba ugrani.

- Attól még, hogy az előbb csókolták meg egymást először, ki tudja, mi jár a fejükben. – Mielőtt sorra vehette volna paranoid gondolatait, megtorpantam, és hátranéztem rá. Ő is megállt.

- Nem mindenki olyan, mint te.

Meglepődött, úgy tűnik, nem gondolta volna, hogy tudom, mit forgat a fejében. Pedig nagyon is nyilvánvaló volt, főleg a medencés jelenet után. Megvontam a vállamat, most, hogy együtt voltunk, már nem zavart a dolog. Olyan természetes volt.

- Már alig várom Londont – súgtam Kylernek.

Elmosolyodott, de olyan kényszeredetten, mintha nem is ő javasolta volna, hogy menjünk el a koncertre. Rossz érzésem támadt, de egyből elült, ugyanis újabb elfoglaltságunk akadt: a szakácsnő biztos volt benne, hogy a mézzel kevert tojásfehérje eltünteti majd a kerítés melletti szúrós bokor ejtette vérző sebeket. Kyler erre olyan arcot vágott, hogy már azért is megérte belemennünk abba a förtelembe.