Hírek!

Sziasztok!

Mivel ezt a történetet befejeztük, először is szeretnénk megköszönni, hogy itt voltatok, olvastátok, véleményeztétek és szerettétek (hé, nem kaptunk rossz kritikát :D) az első közös sztorinkat! Mindketten örülünk, és hát, a lelkesedésünk még mindig tart, úgyhogy fogadjátok szeretettel a második közös történetünket!

Colin és Cornelia az álmos, tengerparti városka Dullville gimijének átlagos diákjai… lennének, ha Colin nem keveredne folyton zűrbe, és Corn nem igyekezne mindennél jobban szabadulni a boszorkányság bélyege alól, amit a hóbortos nénikéi miatt sütöttek rá. Eddig sem éppen nyugis életük egy csapásra felfordul, amikor egy átlagosnak induló Halloweenkor Colint megharapja valami, Cornt pedig Főboszorkánnyá választja a rózsaszín füst…

Reméljük, hogy tetszeni fog, bár most egy kicsit más stílusba csaptunk át, és van egy új oldalunk is hozzá (amin képek is lesznek, amolyan közkívánatra szerűen :D). Szóval még egyszer köszi, hogy itt voltatok, gyertek át a következő történet blogjára is! Puszi mindenkinek! Natty és Lana

Ja, és valami jó nagy elérhetőség:

Natty és Lana: Ilyen nincs?

Estee esküvője

Jody

MEGHÍVÓ

Szeretettel meghívunk

Estee Whitetaker

és

Scott Briwe

2012. január 8-án tartandó

esküvőjére

„Öregedjünk meg együtt,

A sors bármit is rendel,

Így állunk elébe mi,

Ketten egy szerelemmel.”

(Goethe)

Január 6.

Hét óra felé járt az idő, és Kylerrel abszolút nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna, mégis remekül éreztük magunkat. Ő az egyik régi iskolatársával a nappaliban, én pedig a srác barátnőjével, Amyvel a konyhában. Tartottunk egy kis összejövetelt annak alkalmából, hogy most volt a legalkalmatlanabb mindannyiunknak – Kyler szerint ugyanis, ha még ennél is tovább halogatjuk a dolgot, ez évben se ülünk össze. Hát nem a legrosszabb napot fogtuk ki? Már rég hazafelé kellett volna tartanunk, de nem bírtuk rászánni magunkat, hogy elinduljunk, egyrészt, mert isteni volt itt, másrészt, mert istentelen ott. Szóval még egy kicsit maradtunk.

Eredetileg egy italra jöttünk fel, aztán itt ragadtunk egy spontán összeütött estebédre. Amy nagyon kedves lány volt, az a fajta, akinek be sem áll a szája, ugyanakkor mindig érdekes témákat hoz fel. Együttesen kitárgyaltuk a közeli állatmenhelyet helyzetét, az oktatási reformok hatását és, hogyha nekünk kellene élet-halál harcot vívnunk ismeretlen fiatalokkal, hogyan alakulnának a dolgok, majd miután megbeszéltük, ki a hülyébb, az oktatási miniszter vagy a miniszterelnök, magukra hagytuk a fiúkat. Vékonyak voltak a falak, ezért mindent hallottunk abból, amiről beszélgettek. Kyler haverja Amy állítása szerint újra elsütötte az ilyenkor szokásos poénját, Kyler pedig – némi velem kapcsolatos kitérő után – rátért arra, milyen volt a gólyatábor. Ezen élményeit már annyiszor mesélte társaságomban, hogy fél füllel hallgattam csak, miközben gyümölcsöt hámoztam.

- …aztán a következő játék a tantárgyfelvétel mintájára volt megcsinálva, sorakoztak a padon a kötelező italok - sör, bor, vodka, konyak - és a szabadon választhatók mindenféle piából kikeverve, gondolhatod, hogy az ötös mixet választottam. Az egyik lány meg…

Karen Martins berúgásának történetét már nem vártam meg, Amyhez fordultam, aki egy kis tejszínhabot próbált kierőszakolni a felszeletelt gyümölcsökre.

- Szóval hogyan alakul az új év? – kérdezte, miután néhányszor erőteljesen seggbe vágta a tejszínhabos sprayt.

- A nővérem most fog esküdni. Valamiért roppant eredetinek véli a kicsivel újév utáni esküvőt.

- Az is – vont vállat. – Alig van olyan őrült, aki bevállalja olyankor.

- Ebben van valami. – Felkarikáztam a szilvát, aztán elvettem a következőt, egy almát. Némi habozás után visszatettem a gyümölcskosárba, inkább egy barackot kezdtem felszelni. – De azt mondja, ki kell rúgnunk a hámból. Az biztos, hogy ezzel örök életünkre leapasztjuk a szüleink számláját. Nem átall azzal humorizálni drága nővérem, hogy az én esküvőmet úgyis Kyler családja állja majd.

- Mert nem? – nézett fel rám Amy elvigyorodva. – Van mit a tejbe aprítaniuk.

- Apa elbujdosna, ha szóba jönne, hogy McNeil-Stone-ék nagyobb részt vállalnak belőle, mint mi. Különben még mindig nem tudom, miért vannak így rágörcsölve a témára, szó sincs arról, hogy küszöbön állna az esküvőnk, vagy ilyesmi. Épp most vészeltünk át egy majdnem szakítást, szóval…

Amy bólogatni kezdett. Tehát Kyler nem véletlenül mondta, hogy jól értesült.

- Tudok róla, ismerem Teagent, azt a kis ribancot – mosolyodott el, és az előzőnél is nagyobbat vágott a spray-re. A maradék tejszínhab megadta magát.

Grimaszoltam, rosszul voltam tőle, amikor Teagen neve került, a csontomig megutáltam a nevét. Én magam nem tartottam ribancnak, kis terelgetéssel lehetett volna okos, vonzó fiatal lány, de az, amit leművelt Kylerrel, még nekem is egy kicsit sok volt. Az meg pláne, amikor utána kikezdett az éppen szakításhullámban lévő Henryvel. Eszembe sem volt megvédeni, vállat vontam, és a megpucolt, megmosott sárgabarackot is feldaraboltam.

Amikor áttértünk az édességek tárgykörére, Kyler mobilja csörögni kezdett. Szó szerint, ugyanis karácsonykor Clem beállított neki egy egyedi csengőhangot, aminek következtében minden hívását lánccsörgés kísérte. Ez inkább volt halloweeni, mint karácsonyi, de ezen nem álltunk le vitatkozni Clemmel. Kyler egyből kikiáltott nekem, hogyha ott van a közelemben, felvenném-e. Mire megtaláltam bőrdzsekije egyik zsebében, attól féltem, elhallgat, de szívós lehetett, aki hívta, nem adta fel egykönnyen. Reméltem, nem az egyik lánybarátja, mert velük most nem szívesen diskuráltam volna, de csak Henry volt az.

- Boldog újévet! – szóltam bele, míg szabad kezemmel a tálba halmoztam a sárgabarackot.

- Jody – szólt bele lemondó hangon. Két hete úgy gondoltam volna, lelkesedhetne értem egy mákszemnyivel jobban is, viszont miután Kyler elárulta, hogy Melodyt juttatom eszébe, elfogadtam, hogy nem fogad kitörő örömmel. Mondjuk lehet, az is fárasztotta, hogy elseje óta mindig így köszöntöttem, fényt próbálva vinni életébe. – Úton vagytok?

- Mondhatni – füllentettem neki, mert szerettem volna, hogyha legalább ezen nem akad ki. Úgy beszéltük meg, hogy másnap a rokonok fogadása után találkozunk a teaházban, mégse csodálkoztam, hogy már most érdeklődik legjobb haverja iránt. – Te már hazaértél?

- Még el sem indultam – mondta rezignáltan, aztán nagyot sóhajtott.

A háttérben poharak csörrentek meg. Már meg se lepett, hogy este hétkor egy bárban ül, amikor épp nem talált magának csajt, azzal szórakoztatta magát, hogy mikor hova mászkált el: bárokba, parkokba. Egyszer még az állatkertbe is beült. Egyedül az nyugtatott meg, hogy az ivás eszébe sem jutott. A hozzá csatlakozni kívánók lekoptatása és az arra járó csajok pocskondiázása meglehetősen ártatlan hobbi volt, a Teagennel mulatásnál és az ivászatnál mindenképpen jobb.

- Ülj be a kocsidba, és indulj! Tedd be azt a DVD-t, amit Kylertől kaptál, rendben? Tina azt mondta, az első négy szám kifejezetten arra való, hogy kocsiban hallgassák, mert nem lehet rajtuk bealudni. Mi is mindjárt indulunk.

- Nem azt mondtad, hogy úton vagytok?

- Ja. Persze. – Elvettem pár szem meggyet, és magozatlanul a tálba szórtam. – És így is van, úgy értettem, meg kell állnunk egy benzinkútnál. Találkozunk holnap, jó? Vagy, hogyha szeretnéd, én nem is megyek, ellehetnétek Kylerrel.

- Kösz – mondta egyszerűen, aztán köszönés nélkül letette a mobilt.

Én is így tettem, aztán mosolyogva Amyhez fordultam, folytattuk a dumálást.

-(x.x)-

- Szerinted zavarni fogja őket, ha kicsit késünk a vacsoráról? – kérdezte tőlem Kyler. Tíz perccel korábban közölte velem, hogy amúgy a szülei várnak ma magukhoz vacsorára.

- Kicsit? – kérdeztem vissza nevetve, aztán megráztam a fejemet. – Felhívhatnád őket, és hivatkozva az őrült londoni közlekedésre és a december végi ködre udvariasan elnézést kérhetnél.

- Vagy írhatnék egy sms-t Emerynek, hogy ez nem fog összejönni, és szerelje le őket – fogta meg a dolgot a könnyebbik végén.

Lévén, hogy nem volt a projektem, vállat vontam, és hagytam, hagy járjon a saját útján, reméltem, most is ugyanolyan kényelmesen kikerülni a szakadékot, mint az szokásában volt. Elnyomtam egy ásítást, majd bekapcsoltam a rádiót. Miután találtam egy hallgatható számot, és elhelyezkedtem az ülésen, már nem is éreztem olyan rosszul magam amiatt sem, hogy a lábaim mellé oda van szorítva a laptoptáskám, a kézitáskám meg a nővéreméknek szánt nászajándék. A hátsó ülés tele volt nyomva a maradék poggyászommal, Kyler minden cuccával és Emery a kocsiban felejtett lovagló felszerelésével, a csomagtartó pedig zsúfolásig telt az esküvőre szánt különféle dolgoktól, amiket Estee és Scott kértek tőlünk Londonból. Enyhén szólva fel voltunk pakolva.

Nem akaródzott hazamenni. Pontosan két hete jártunk otthon, erre most megint jöjjünk ahelyett, hogy másra koncentrálnánk. Ráadásul szegény Henryt is hazarángatták a rokonai, hogy találkozzon a szerintük neki rendelt lánnyal. A karácsonyi szakítás óta vékony jégen járt szerencsétlen, és most, hogy vissza kellett térnie, esetlegesen találkoznia Melodyval, mind attól tartottunk, hogy rosszul fognak elsülni a dolgok.

Kyler kitalálhatta a gondolataimat, mert rám vigyorgott.

- Otthon, édes otthon.

Egész nap magas százalékon pörgött, és még fél kilenckor sem adta alább, olyan vidámnak tűnt, mintha eddig bezárva tartották volna az egyetemre, és vége kiszabadult volna, pedig csak most jött a neheze, a vizsgaidőszak.

- Mindent fogunk látni, csak az otthonunkat nem – feleltem neki összeráncolt homlokkal. – Mikor lesz magunkra időnk? A barátokkal persze már szerettem volna találkozni, de ez az egész esküvősdi… még szerencse, hogy az iskolaavatóra nem vagyunk hivatalosak.

Hirtelen megváltozott az arckifejezése, és egy pillanatra felém fordult.

- De hát azok vagyunk!

- Nemet mondtam anyának – tájékoztattam, aztán lassan eszembe jutott valami. A fejemhez kaptam kezemet. – Jaj, ne mondd, hogy megkeresett téged…

- Mégis mit vártál? Még jó, hogy igent mondtam neki, ő az anyád!

- Úristen. – Egy pillanatra le kellett hunynom szememet. Annyira örültem, hogy ez alól kihúzhattuk magunkat, erre ez történik. A családjaink komolyan nem tudják, milyen nehéz a vizsgaidőszak? Ráadásul öt hete ez nap volt az első, amit egyhuzamban együtt töltöttünk. Mégis mit akartak? Hogy megállás nélkül ide-oda rohangáljunk? Őket ismerve pontosan erre ment ki a játék. Megdörzsöltem a halántékomat, aztán leeresztettem kezeimet, és kinyitottam szememet. – Remek, a hétfő esténket is társaságban töltjük. Már értem, a telet miért nem tartják romantikusnak.

- Szerintem a tél kifejezetten szexi! – vigyorodott el újra Kyler, ezúttal engem is jobb kedvre derítve. Oldalra biccentett fejjel néztem rá.

- Mi benne olyan szexi?

- Nem is tudom. Hogyha rá gondolok, egyből a hó ugrik be.

- A hó. – Bólintottam egyet. – A hó szexis?

- De még mennyire! Mondja nekem még valaki azt, hogy szűzies, mint a hó, hah! Amikor nem a hóangyalkázás jut róla eszembe, ami köszönőviszonyban sincs gondolataimmal, akkor a szex villan be.

- Igen, de te minden második dologtól ahhoz jutsz el – mondtam neki provokatív, aztán kinéztem az ablakon. A karácsonyi hó eltűnt, mindenhol latyakká vált. – Mondd, szerinted nem hülyeség az anyaság ünnepén esküdni merő babonából?

- Ez ugye most költői kérdés volt? – kérdezett vissza. Mikor rosszkedvűen felé fordultam, kezével megütögette lábamat. – Te mikor akarsz házasodni?

- Tibet felszabadulásakor – válaszoltam komolyságot mímelve, szélesen mosolyogva.

- Komolyan? – Meglepődést színlelve nézett rám. – Én is!

Olyan drága volt, hogy mindig megpróbált felvidítani. Tudtam róla, hogy az utóbbi néhány hétben bizonyos szempontból sündisznósan viselkedtem, de az azért volt, mert a szakomon meghirdetett gyakorlatok sokkal nehezebbnek bizonyultak, mint azt vártam volna. Régebben mindig legyintettem, mikor nehezen kezelhető gyerekekről mesélt valaki, most értettem meg igazán, milyen az, amikor gyomorszájba vágnak – szó szerint és képletesen egyaránt.

- Különben csak szólok, hogy már anya és apa is bekattantak, rád fognak szállni éppúgy, mint Estee – figyelmeztettem, mielőtt végleg magam mögött hagytam volna a levertséget. Karba fontam kezemet. – Reménytelenül menőzni fognak veled.

- És én ezt reménytelenül élvezni fogom – csúsztatta fentebb kezét combomon. – Ugyan, Jody, olyan vészes, hogy fantasztikus vagyok?

Elkuncogtam magam, és melegség árasztotta el bensőmet.

- Tudod, hogy arra…

Nem fejezhettem be a mondatot, mert Kyler váratlanul nyaktörő sebességgel rántotta el a kormányt, aminek következtében a Bentley nagyot rázkódott velünk együtt. A lábaimnak támasztott laptoptáska rádőlt törékeny nászajándékomra, mégsem foglalkoztam vele, Kylerre néztem, aki pár másodperccel később tökéletesen ura volt a helyzetnek. Beharaptam számat, gőzöm sem volt, mit mondjak.

- Kyler…

- Nincs semmi baj.

- Szívem, tényleg beszélnünk kéne erről – mondtam lassan, miután egy kivilágítottabb részhez értünk. A kocsik sorban megelőztek minket, mert Kyler erőteljesen lelassított. – Már a harmadik alkalommal fordul elő, és nincsen semmi látható kiváltó oka. Vagy van? Valamit láttál, vagy olyat mondtam, amit nem kellett volna…?

- Dehogy – felelt röviden. Még így is éreztem, hogy fel volt dúlva ugyanúgy, mint előző két alkalommal. – Komolyan minden rendben, nem kell megállnunk. Majd később elmondom.

Szerettem volna elkerülni a veszekedést, különösen most, hogy ilyen állapotban volt, ezért csendben maradtam, és megnyugtatóan simítottam meg vállát tenyeremmel, de a legkevésbé se hittem benne, hogy betartja a szavát, mivel az előzőek után se mondott semmit. Viszont most megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, kiszedem belőle, hogy mi volt a baja. Az első után még mondhattam, hogy egyszer bárkivel megesik, a második után meg, hogy biztosan véletlen, de a harmadikat követően nem akartam egy negyediket. Mikor pár perccel később rám mosolygott, az se verte ki a fejemből a történteket, mikor lefordultunk a városhoz vezető útra, nagyon is élesen a fejembe véstem a témát, mint napirendi pontot.

-(x.x)-

- JODY!

Úgy üvöltött felém Nate, mintha legutoljára a századfordulón találkoztunk volna.

Kiszálltam Emery új Aston Martinjából, és megköszöntem, hogy hazahozott, nem felejtve el kitérni arra, mennyire büszke vagyok rá, hogy a Gerard után nyavalygás helyett hasznosan töltötte el az idejét, és megszerezte a jogsit. A tizenhat évesek szüntelen ragyogásával nézett rám, majd rövid teketóriázás után engedett invitálásomnak, és ő is kiszállt. Miközben bezárta a kocsit, odaértem Nate-hez.

- Éjfél is elmúlt, miért nem vagy még ágyban? – kérdeztem tőle.

- Estee azt mondta, fent maradhatok, mert mindjárt kezdődik az esküvő.

Szemforgatva nyomtam el magamban egy morgást, alig mertem elhinni, hogy a nővérem még a szomszéd kisfiút is küszöbön álló menyegzőjével nyaggatja. Lehajoltam Nate-hez, adtam neki egy puszit, aztán megmondtam, hogy az esküvő csak holnapután lesz, addig akár ki is alhatja magát. Végül megadta magát.

- Lehet, igazad van, már Rubicon is alszik. Jó éjt! – Felágaskodott, adott egy cuppanós puszit, majd beszaladt kertjükbe. Ezt elintézettnek vettem.

Emery odasétált hozzám azzal a nagylányos mozgásával, amit a nővéremtől tanult – elég sokat voltak együtt az utóbbi időkben az esküvő miatt, meg mert Estee meglátta benne azt a lányos kislányt, akit mindig is hiányolt belőlem -, és megállt mellettem.

- Olyan cukik voltatok ma Kylerrel – folytatta a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, mikor Nate megjelent. – Anyáék is csak lestek.

Meghiszem azt. Mást nem nagyon tudtak csinálni, mivel Kyler, aki lehengerlő modorával előadta magát a vendégeknek, nem hagyta őket szóhoz jutni. Elfojtottam a nevetést, és sétálni kezdtem vele a házunk felé. Amíg a bejárati ajtóhoz értünk, elmondta, hogy egyik barátnője milyen ökörséget csinált, a suliban kik a legmenőbbek és hogy le akar feküdni Gerarddal – megjegyezném, nem az út volt hosszú, hanem ő hadart. Ez utóbbin még szívesen elrágódtam volna, de ekkor kivágódott az ajtó, és Estee jött ki rajta, aki nagyjából olyan eleven volt, mint Kyler. Mivel mindketten egy újszülött, rúgós csikó élénkségi szintjén álltak, köszönés helyett ránk nevetett.

- Ki szeretné megnézni a fátylamat?

Már tudtam, hogy ez nem az az nap lesz, amikor átveszem Emeryvel az első szex kérdését. Ehelyett, miközben Emery és Estee anyával a fátyolban gyönyörködtek, majd – hogyha már ott voltak – elővették a menyasszonyi ruhát, és a taft, gyönggyel kivarrt két méteres uszályt nézegették, azon gondolkoztam, mi lett volna, hogyha nővérem pár évvel fiatalabb, és ő kerül össze Kylerrel. Nagy nevettemben elengedtem Sáfrányt, aki boldogan vetette bele magát a szoba közepébe, hogy az esküvői cipők egyikét felkapva beiszkoljon a szobámba.

Január 7.

A mi családunk sosem reggelizett normálisan – anyáék egyáltalán nem ettek, Estee reggeli sétája közben kávézott meg, én pedig falatonként felugráltam, mert eszembe jutott valami -, de mikor Kyler karácsonykor nálunk volt, anya rájött, milyen jó tud lenni a közös reggeli, és most újra azt szerette volna, ha mindenki asztalhoz ül. Ez határozottan macerás volt, mert bármelyik pillanatban jöhettek az esküvőre hivatalos vendégek. Tűkön ülve vártuk, hogy anya szervírozza a hagyományos angol reggelit, közben elővettem pedagógiai kisenciklopédiámat, és titokban átnéztem az ’N’ betűs szószedetet.

Nem volt túl jó az éjjelem, mert az éjszaka közepén, amikor felkeltem, hogy szerezzek magamnak egy vastagabb paplant, ráeszméltem, hogy Sáfrány a fél éjjelt Estee bal cipőjének rágcsálásával töltötte. A topán össze volt nyálazva, és bővelkedett a harapásnyomokban. Műanyagzacskóba tettem, táskába süllyesztettem további átgondolásig. Estee nem vette észre, hogy fél pár cipőjének lába kelt, arról beszélt anyával, hogyha van rajta pelerin, akkor mi lesz a fátyollal. Ezt hallva majdnem kiköptem a narancslevet, végül a csengetés mentett meg, mehettem ajtót nyitni az első, távolról érkező rokonoknak. Miközben felálltam a székről, anya megfogta a kezemet.

- Jody, drágám, ugye rád bízhatom a rokonságot?

Mondanom sem kell, hogy erre nem számítottam, de sok lehetőségem nem volt, és ha már hazajöttem, szerettem volna aktívan kivenni a részemet az esküvőből. Bólintottam, és már mentem is az ajtó felé.

Már az első két szó után tudtam, hogy rám akar tukmálni valamit, mert a „Jody, drágám…” kezdetű mondatok sosem jelentettek jót. Ehhez képest rosszabbul is elsülhetett volna a dolog, úgy voltam vele, hogyha megannyi problémás projekttel elbírtam, akkor a rokonokkal sem lesz gond.

Ez volt reggelem legnagyobb tévedése azzal versenyezve, hogy három perccel később megkönnyebbültem, amiért csak a nagynéném és annak három töpörtyű gyereke jött meg. A kicsikkel mindig jól kijöttem, most is kieresztettem őket fogócskázni a kopár kertbe, szépen elvoltak, azonban az anyjuk, mióta elvált a férjétől, szabadidejének jelentős részét mások kapcsolatainak a szidásával töltötte. Felkészültem rá, hogy meg kell majd védenem nővérem vőlegényét, Scott-ot, de helyette engem kezdett el kritizálni, amiért egyáltalán szóba állok férfiakkal. Bevonszoltam magammal a konyhába, szedtem neki a pástétomból, aztán a kutyát leültettem mellé, mert tudtam, hogy fél tőle, és felajánlottam, hogy csevegjen apával, amíg megnézem, megvannak-e még a gyerekek. Mindketten extra csúnyán pillantottam rám, de nem zavart, a kicsik jobban érdekeltek, mint ők.

Miközben elsétáltam az Estee szobájába nyíló résznél, észrevettem, hogy anya a nappaliban buzgón bontogatja dinnyebefőttek sorát. Őt nem hatotta meg az esztelen költekezés, ami apát magával rántotta, még mindig ott spórolt, ahol tudott.

- Jody, drágám, nem segítenél a sütiknél? – kérdezte, mikor meglátott.

- Anya, most bíztad rám a rokonságot. Amúgy meg mit csinálsz? Nem úgy volt, hogy Scott anyja hozza az édességpult csemegéit?

- Úgy volt, de hát tisztességes háziasszonyként csak nem hagyhatom süti nélkül azokat, akik otthonunkba betérnek, összedobok pár tepsinyit. Ami marad, megy az iskolaavatóra.

Csodálva bámultam anya rendíthetetlen optimizmusát, aztán kimentem a kertbe. Eddigre Nate rátalált a kicsikre, fogócskáztak, olykor elvágódva a fagyos földön. Ezek az én véremből voltak, ezért nem ártott meg nekik egy-egy zuhanás, horzsolás, zúzódás, kisebb csontrepedés, így a nyirkos padra leülve tárcsáztam Kyler számát. Korábban megbeszéltük, hogy még ebéd előtt találkozunk, de azt hiszem, erre ráfaragtam, le kellett mondanom.

Két kicsöngés után felvette. Csak nem ő, hanem Henry.

- Mindjárt adom – szólt bele.

- Köszi. Máris Kylernél?

- Így esett. Tudod, volt egy kisebb koccanás, és…

- Koccanás? – Akaratlanul is megemeltem a hangomat, rémület és harag keveréke fogott el. Megijedtem, hogy mi történhetett, dühös voltam Kylerre, amiért nem vigyázott, magamra meg azért, mert nem kérdezgettem előző este kitartóbban. – Mi történt?

A vonal másik végéről dühös suttogást hallottam, és a következő, aki beleszólt a mobilba, nem Henry volt.

- Na, hogy állsz a vendégekkel? – csendült fel Kyler vidámnak maszkírozott hangja, amiről a rossz vétel ellenére is megtudtam mondani, hogy az idegességtől van fura tónusa. – Sikerült már lekoptatnod őket? Arra gondoltam, hogy hívok még egy pár srácot a teaházba, te is hívj többet, tudjuk le most a kötelező köröket, hogy aztán…

- Kyler.

- …magunkkal törődhessünk. Jut eszembe, mi a helyzet a nászajándékkal, kitaláltad már, hogyan csomagoljuk be? Kaptam anyámtól egy masnit, amit imádni fogsz. Olyan, mintha az alsó része kövekkel lenne kirakva, és felette…

- Kyler – mondtam valamivel hangosabban.

Hallottam, ahogy lélegzetet vesz, nyilván felkészült folytatni a masniról való értekezését, aztán meggondolta magát. Felciccegett, majd hajlandó volt a tárgyra térni.

- Egy koccanás nem a világ vége, Jody, százszor volt már ilyenem. A srác ritka bamba volt, annyira, hogy ilyet még csak nőnél láttam, az ő hibája volt. Mondd meg neki, Henry! – Kicsit eltarthatta a szájától a mobilt, mert halkabban hallottam az utolsó mondatot, amit egyébként legjobb haverja akár nyílt fenyegetésnek is felfoghatott. Henry engedelmes megerősítése után Kyler önérzetét visszanyerve folytatta. – Felesleges annyira odalenned emiatt, attól még, hogy te nem tudsz vezetni, én tudok.

- Ha te mondod – hagytam rá egyszerűen, mert arra gondoltam, úgyse jutnék vele semmire. Majd az ágyban meglátjuk, milyenek is valójában az erőviszonyok. – Különben meg tudnék vezetni, ha akarnék.

- Naná, hogy. – Most meg ő hagyta rám a dolgot. Akaratlanul is elmosolyodtam, most, hogy tudtam, nincs baja, és az égvilágon semmi sem változott. – Akkor találkozunk?

- Nem lehet, tudod, a rokonok… Jaj, és már megint csengetnek, nem hiszem el! – Felálltam a padról, és még mindig a mobilba beszélve indultam el a bejárati ajtó felé. – Ma délelőtt azt hiszem, én leszek a fogadóbizottság. Lehet, hogy rá tudnám venni Nate-et, vegye át tőlem, de fogalmam sincs, mivel foglalhatnám le a vendégeket.

- Egyet se félj. Csak keress egy hatalmas befőttes üveget tele apró valamivel, és mondd meg nekik, aki eltalálja, hogy nagyjából hány szem van benne, az kap egy szép ajándékot. Erre harapni szoktak, elütik vele az időt. Nate közben adhatna nekik idegenvezetést a házban és a kertben, te meg bekapcsolhatnál nekik a nappaliban egy jó hosszú filmet.

- Most, hogy mondod, ez nem rossz ötlet. – Kyler szavai nyomán morfondírozni kezdtem. Volt pár felvétel Estee ballagásáról és szalagavatójáról, hogyha azokat meg az utána lévő bulit megnézik a vendégek, tutira sok mindent megtudnak nővérkémről. Nagyszerűnek tűnt, már mentem is érte a szobájába, miközben a befőttes üvegen gondolkoztam. – Van egy, amit külföldről hoztunk, csavaros édességhez hasonlító valamik vannak benne, máig se tudjuk, szappanok vagy cukorkák. Jó lesz, plusz feladatként még ki is találhatják, mi van benne, bár nem hinném, hogy rájönnének, ha mi egy éven keresztül nem tudtunk. Különben honnan jött az ötlet?

- Az au pair mindig ezzel rázott le minket annak idején. A dög.

Már Estee polcánál tartam, amikor újra csengettek. Elfojtottam egy kiáltást.

- Megfeledkeztem a vendégekről – tájékoztattam Kylert. – Most már tényleg mennem kell. Köszi a tippeket, találkozunk a teaházban!

-(x.x)-

Késő délután volt, sikeresen elhelyeztem minden felnőtt- és gyerekvendéget a nappaliban, hogy Kylerrel felvonulva szobámba tökéletesítsem az Estee-éknek szánt nászajándékunkat. Kyleren látszott, hogy lenne ötlete, mivel üssük el az időt, mindezt annak ellenére is próbálta átvinni, hogy már a teaházban megmondtam neki, várja ki az éjszakát. Fáradhatatlan jött oda hozzám újra és újra, miközben elővettem az esküvői csokor kezdeményt, amit az utóbbi két napban alkottam csodálatosan szép növényekből. Nagyon gondosan kellett összefonni őket, mert ha az egyik kicsúszott a másikból, az magával húzta a harmadikat, és így tovább, pár helyen ragasztóval kellett rásegítenem, nehogy szétjöjjenek, mostanra többé-kevésbé készen állt, már csak a két végéből hiányzott tíz centi.

Kyler áldozatkész sóhajjal és lázongó pillantással hagyta, hogy kezébe adjam a csokor egyik végét. Összefogtam neki három szál virágot, és segítettem elkezdeni a fonást.

- Te innen csinálod – mondtam neki, közben mutattam, hogyan kell. Úgy bámult rám, mintha még életében soha nem látott volna hozzám hasonlót. Ez az utóbbi hónapban is elég gyakran előfordult, ezért nem lepődtem meg, felmosolyogtam rá. – Ezt ide, ezt pedig ide, aztán már csak át kell bújtatnod, és kész. Amint készen vagyunk, össze fogjuk hajtani, és a két végét, ahol összeér, megkötjük, tökéletes bokréta lesz belőle. Teszünk bele pár lazább szálat ide, és szebb lesz, mint azok, amiket az üzletben árulnak.

- Vagy elrontom a végét, és ezzel az egész elcsesződik – mondta tragikus arckifejezéssel.

- Ne légy már ilyen, tényleg nem ördöngösség! Csak próbáld meg, rendben? Nézd meg még egyszer, hogy csinálom. Azt ide, ezt oda, bújtat, meg is vagyunk.

- Mutasd meg vagy százszor, és készen lesz – ajánlotta félig komolyan, félig viccelődve. Visszaadtam neki a virágfüzér szétcsúszó végeit, homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni, mit min kell átdugnia, hogy olyan eredményt érjen el, mint amilyet én.

- Ha nem lesz szép, az se baj – nyugtatgattam. – Úgyis mindenki a ruháját fogja nézni.

- Még szerencse, hogy ennyi időt és munkát ölünk a csokorba.

- Látom, máris visszanyerted a humorérzékedet. – Nevetve kezdtem hozzá saját oldalamon a fonásnak. – Jó tudni.

Furcsálló szemmel nézett rám. Nem tudtam, hirtelen mi jutott eszébe, de nem is figyeltem túlságosan, mert egy helyen elrontódott a fonat, szét kellett szednem az utolsó centiket, hogy rendes legyen. Úgy döntöttem, hagyom úgy, ahogy van, már így is épp elég aprólékos munkát végeztem, hogy ennyi könnyebbséget el lehessen nézni nekem. Folytattam a ténykedést, és felnéztem Kylerre. Még mindig engem figyelt, ráadásul egy jottányit se haladt a saját végével.

- Szólíts szívemnek – kérte minden átvezetés nélkül.

- Tessék?

- Biztos voltam benne, hogy fogsz mondani nekem a végén valami kedveset, mégse mondtál – kérem a jussomat!

- Mik jutnak az eszedbe – nevettem el magam megint. Vigyorogva nézett rám, valószínűleg arra gondolt, hogy bagoly mondja verébnek, nekem vannak fura dolgaim, nem neki. Mikor továbbra is csak bámult, biccentettem felé, és felgyorsítottam a fonás tempóját. – Rendben, szívem, de haladjunk, jó lenne befejezni vacsora előtt.

- Már várom a vacsorát, főleg, mert utána…

Várakozóan nézett rám.

- Addig még bőven van mire koncentrálni. – Gyorsan folytattam, mielőtt rákérdezhetett volna még valamire. – Abban is benne vagyok, mondtam már.

- Szuper!

Őszinte örömmel kiáltott fel, és vigyorából leszűrtem, hogy iménti búslakodása javarészt színjáték volt. Hogyha nagyon akart, még mindig be tudott csapni, de nem róttam fel neki, a maga módján ugyanúgy szórakoztatott, mint nyár elején. Az meg, hogy emellett együtt lehetettem, a hab volt a tortán. Azért elgondolkoztam, ezt az új ötletét ugyan honnan vette, reméltem nem Gerardtól. Emlékeztem rá, hogy újév környékén volt vele Emery miatt egy őszinte beszélgetésbe, ami italozásba fulladt. Mindketten jól leitták magukat, nem csodáltam volna, ha jó hangulatukban tapasztalatot is cseréltek volna.

Kíváncsian néztem rá, és figyeltem, ahogyan belemélyed a fonásba. Bele kellett harapnom a számba, hogy fel ne nevessek a gondolatra: Kyler McNeil-Stone virágfüzért fon!

Sajnos pont akkor pillantott fel, amikor fuldokolni kezdtem a visszafojtott nevetéstől.

- Mi van? - kelt ki magából, és kezdett elvörösödni. – Tudom, hogy nem a legszebb, de pasi vagyok, nem tudok fonni!

- Elpirultál – nevettem el magam most már sokadjára, ezúttal végérvényesen, alig bírtam fogni a füzért, hogy szét ne bomoljon az a rész, amin az utóbbi percekben dolgoztam. Ezerrel kezdett el tiltakozni, mintha ez akkora nagy dolog lenne.

- Csak kipirultam, oké? Ne röhögj már ki!

Nevettem egy sort, óvatosan letettem az asztalra a füzér rám eső felét, majd közelebb léptem hozzá. Hanyagul letette a sajátját, és rosszallóan lépett ki az asztal mellől, hogy pont szembe kerüljön velem.

- Nem rosszból nevetek! – magyaráztam neki nagyokat nyelve, hogy ne húzzon magával az újabb nevetőgörcs. – Vicces voltál, semmi értelme emiatt megsértődnöd. Tudod, mennyire szeretlek!

Ahogy kimondtam, már ugrottam is a nyakába, ő meg ahogy hozzám ért, egyből magához ölelt, és megtartott a magasban. Két kézzel öleltem át nyakát, fejünk egy kicsit a másikéhoz koccant, de ez meg se kottyant nekünk, csókolózni kezdtünk. Úgy belemerültünk, hogy már nem is érdekelt a virágfüzér sorsa, arra gondoltam – vagyis inkább nem gondoltam -, hogy ennyi lazulást megérdemlünk. Az ágyamon fekve smároltunk, ő egyik kezével a párnáimmal hadakozva, én bal lábamat feljebb húzva, mikor ránk nyitottak. Éppen nagy levegőt vettem a következő csókhoz, ezért lefulladtam, ráadásul megbicsaklott testemet tartó karom, így teljes súlyommal Kylerre estem.

- Hoppá, látom, zavarunk – hallottuk meg nővérem barátnőjének, Sofiának a röhécselését.

Tanúja volt első (ál)ölelkezésünknek, kezdetektől fogva figyelemmel kísérte Kylerrel való kapcsolatom alakulását, ezért feljogosítva érezte magát a maradásra. A másik belépő, Sonya ezalatt megcsodálta az asztalon heverő virágdíszt.

- Milyen szép – mondta megsimogatva a szálakat. Egyből felültem, és felpattantam, hogy odamenjek hozzá, és elvegyen tőle a füzért, de már vissza is húzta a kezét, és Sofiát az ajtó felé terelte. – Bocsánat, hogy csak így rátok törtünk, azt akartuk kérdezni, Jody, hogy jössz-e a ma esti leánybúcsúba.

- Most tartjátok? – néztem rájuk hüledezve, egy pillanatra visszanézve a párnákat ágyamról földre hányó Kylerre, aki kifejezetten morcosan állt fel, és sétált az asztalhoz. – Azt hittem, már megvolt.

- Úgy terveztük, csak közbejött valami – vonta meg vállát Sofia. – Vacsora után kezdődik. Velünk tartasz?

Kyler ahelyett, hogy folytatta volna a füzér fonását, inkább mellém lépett, és átkarolt. A két lány olvadozó pillantásából leszűrhettem, hogy szerfölött romantikusnak találják ezt, pedig csak azért ölelt át, hogy az oldalamba csípjem, amiért nem zártam be hálószobám ajtaját. Elakadt a szavam, nem tudtam, mit mondjak, érdekes lett volna menni, de annyi más dolgom akadt, és egyébként is megígértem Kylernek, hogy vele töltöm az estét. Na meg a nővéreim barátnőivel sosem jöttem ki különösen, jobban szórakoztam nélkülem. A még mindig Kylert vizslató lányokra mosolyogtam.

- Kihagyom, de ti érezzétek jól magatokat.

- Ha egy ilyen srác fogdosna, én is inkább vele maradnék – nevetett fel Sofia, majd Sonya nyomában távozott szobámból.

Mikor becsapódott mögöttük az ajtó, jó nagyot csíptem Kylerbe, de ő meg se rezzent, sőt még szorosabban magához ölelt. Szemöldök ráncolva néztem fel rá.

- Áruld el, mi a titkod, mi az benned, ami az összes csajt letaglózza?

- Nem hallottál még a sármról? Ez csak így jön – oktatott gyengéden évődve, majd adott egy puszit oda, ahol az előbb megcsípett. – Nincs rá magyarázat, hacsak nem az, hogy örököltem apámtól.

Kibújtam öleléséből, és töprengve álltam a füzér mellé. Szórakozottan kezdtem el rendbe tenni az egyik oldalon kiálló szálokat, miközben azon merengtem, ennek még utána kellene néznem. Miután rátévedt pillantásom az órára, egyből elfelejtettem az egészet.

- Te jó ég, már ennyi az idő? Még rengeteg dolgunk van! Fél óra múlva ki kell találnom valami újat a vendégeknek, addig gyorsan csináljuk a füzért. Képtelenség, hogy minden így összejön! Ráadásul képzeld, az egyik nagybátyám, aki amúgy nem is a nagybátyám, hanem apa egyik unokatestvére, azt mondta, az ő befőttes üveges tippje nyerő kell, hogy legyen, már nagyon be van zsongva, szeretné tudni, mennyi is van benne. Ki fogja azt megszámolni? Én ugyan nem!

- Én sem – vágta rá. – Majd megszámolunk belőle párat, és felszorozzuk a befőttesüveg arányainak megfelelően.

- Rendben, rád bízom a számlálást, a nappaliban találod hozzá a befőttesüveget. Pár perc alatt meg is saccolhatod, mennyi van benne.

Bólintott, látható örömmel hagyta ott a füzért. Félúton járt az ajtóhoz, mikor utána szóltam.

- Tényleg, ma este be kell, hogy mutassalak Scott családjának. Ragaszkodtak hozzá, hogy odavigyelek hozzájuk, és amennyire kiismertem őket, ott is fognak tartani a vacsora végéig. Számíts arra, hogy túszul ejtenek.

Rám mosolygott, és szélesre tárta az ajtót.

- Tudom kezelni az embereket, ne félts.

-(x.x)-

A teaházban nem fért volna el a népes vendégsereg, és Estee az én kedvemért nem vállalta be a meghívottak listájának megkurtítását, így városkánk két hotelje közül a kisebbik mellett döntött, ami még így is felülmúlt minden más hazai épületet.

Minden gyönyörűséges volt: a juharfákkal szegélyezett kocsibehajtó, a kibérelt terembe vezető körfolyosó virágdíszítése, a masnis székszoknyák, az asztalokon körbefutó keskeny virágzuhatag, a parkosított, medencés kertre nyíló kilátás és a vendégek. Kicsit kilógtam a sorból, mert megfelelő cipőt elfelejtettem hozni az alkalomra, ezért anya egyik szerzeményét kellett felvennem, ami szorította a lábamat, úgy bicegtem benne, mintha lábon lettem volna lőve. Táncról szó sem lehetett – legalábbis addig nem, míg a nővérem tartja magát ahhoz, hogy lábbeli nélkül szigorúan tilos a táncparkettre menni -, leültem az egyik székre, lábamat lóbálva néztem végig családomon. A rokonság később érkezett, és Scotték se jöttek még meg, ezért egyelőre miénk volt a terem.

- Kár, hogy nem odakint vacsorázunk – mondta ki azt Nate, amire én is gondoltam. Ott termett mellettem, és rám vigyorgott. – Akkor a medencéhez közel ülők beleeshettek volna a vízbe!

- Szerintem is csuda mulatságos lett volna – simogattam meg arcát. Komolyan gondoltam, ugyanis ritka unalmas díszvacsorának néztünk elébe.

Nem akartam tovább hallgatni nővérem ömlengését arról, mennyivel szebb ez a terem, mint a suli aulája lett volna, és anyát, aki arról beszélt Nate anyukájának, hogy szépen ki tudták volna pofozni azt is, ezért karon fogtam Nate-et, és ketten kisétáltunk a kertbe. Öt perc múlva dideregve jöttünk vissza, ugyanis mivel kabát nélkül voltunk, a hideg átütő győzelmet aratott felettünk. Mikorra kicsit felmelegedtünk a virágcserépnek álcázott fűtőtestekhez vonulva, megjelentek Kylerék. Az édesanyja egyből odasietett Estee-hez, és mondott neki valamit, ami a nővérem arcára kiülő heves felzúdulásból ítélve nem talált meghallgatásra, édesapja meg szegény anyát vette célba.

Emery és Kyler ezalatt odasétáltak hozzánk. Emery csodás fehér ruhát viselt, habkönnyűt, tiszta esésűt, szőke haját csigavonalú kontyba fogta fel, és egykettőre lenyűgözte mosolyával a máris unatkozni kezdő Nate-et. Kyler ízlésesen öltözött fel, és legalább olyan jól festett, mintha húga. Míg Emery leállt csevegni Nate-tel, Kyler puszit nyomott arcomra, és félrevont.

- Szóval eljöttek - mosolyodtam el. – Nagyon örülök neki.

- Még mindig rosszul hazudsz – mosolyogott vissza.

- A francba! Pedig próbálkozok! Mi buktat le?

- A szemed. Máskor mindig csillog, amikor viszont hazudsz, olyan, mintha üvegből lenne – magyarázta, miközben karomnál fogva még arrébb húzott. – Tudod, apa barátai lehetetlen időpontban mondták le a vacsorát, és mivel apa nem akart balhét anyával emiatt, azt mondta, akár el is kísérhetnének engem a vacsorára. Igyekeztem hozzá jó képet vágni, persze Emery be volt zsongva, hogy jöhet. Így, hogy Gerard az egyetemen maradt, unja magát.

Érettem, mire gondolt. Gerard kénytelen volt kihagyni az általa rajongott nő esküvőjét, mert gondja akadt a részidős munkájával. Azt mondta, amúgy sem tudja, hogyan érezné magát tudván, hogy régi nagy szerelme hozzámegy egy másik férfihoz. Én örültem neki, hogy így alakult, mert sem Estee, sem Emery nem sejtette, mekkora is volt az a hajdani nagy szerelem. Úgy gondoltam, most egyszer s mindenkorra elrendeződnek a dolgok velük, a nővérem férjhez megy, Emery pedig Gerarddal marad.

Éreztem, ahogy Kyler fogást váltott kezemen, lejjebb csúsztatta ujjait csuklómra. Simogatni kezdte bőrömet, miközben másik kezével az ajtó felé intett. Henry érkezett néhány másik vendég társaságában. Arrafelé néztem, aztán vissza Kylerre.

- Jó lesz, ha azt mondom, már alig vártam, hogy találkozzunk? – kérdeztem tőle.

- Nem, mert tudja, hogy nem igaz – felelt ő.

- De igaz. Kis rásegítéssel.

Henry előbb Emeryék felé vette útját, így Kylernek volt ideje hozzám hajolni. Észrevettem, ahogy Estee csúnyán pillant felénk, valószínűleg ezzel akart rávenni minket, hogy mentsük ki Kyler anyjánál. Felvontam a szemöldökömet, nemet intettem, és a pasimra néztem.

- Miért van az, hogy ti ketten még mindig nem tudtok kijönni egymással? – tudakolta. Kis grimaszt vágtam le felé, mert gőzöm sem volt az okáról. Henry nem volt rossz fiú, a szívem mélyén kedveltem, mégse tudtam vele szót érteni.

- Te se tudtál Melodyval, amikor még együtt voltak – vágtam vissza.

- De már nincsenek együtt, mi viszont igen. Szeretném, hogyha ma este összemelegednétek. Kezdetnek táncolj vele. – Mikor látta, hogy tiltakoznék, kezeibe vette arcomat. – Tégy meg ennyit értem.

- Jól van – egyeztem végül bele, és lepillantottam Emery cipőjére azt mustrálgatva, vajon hányast visel. Kyler félreértett, azt hitte, lesütöm szememet, fura gyengédséggel simított végig karomon.

A zenekar ekkor vonult be, félre kellett állnunk. Kihasználtam az alkalmat, és odamentem Emeryhez, és megkérdeztem tőlem, nem cserélhetnénk-e cipőt.

Előbb meglepetten nézett rám, majd méricskélni kezdett, mintha azt próbálná kitalálni, hogy miért kérik tőle ilyet. Mikor elmeséltem neki, hogy jártam azzal, amit anya adott, felnevetett.

- Azt hittem már, valami bizalmi dologgal jössz, mint régen – mondta még mindig nevetve. – Persze, megnézhetjük, jó-e rád a cipőm. Szerintem a tiéddel én elleszek.

A sarokba mentünk, cipőt cseréltünk. Az övét mintha rám öntötték volna, olyan kényelmes volt, és neki se fájt a lába az enyémben. Elbeszélgettünk, amíg a hotel személyzete nővérem klasszikus ízlése kedvében járva elrendezte az ültető kártyákat. Az este csendes szakasza a vendégek érkeztével véget ért, a rokonság lecsapott, alig győztem nekik bemutatni Emeryt. A zenekar máris belefogott egy számba, és mivel Henry már itt volt, elérkezettnek láttam az időt a táncra. Emeryt az okosabbik unokatestvéremre hagytam, aztán Henryhez sétáltam.

- Csodás esténk van ma – köszöntöttem.

- A szórakozóhelyek pedig zsúfolásig vannak. Gondoltam, csatlakozom hozzátok ahelyett, hogy hozzáverődnek egy tömeghez.

Miközben beszélt, körülnézett, és csak a mondata végén nézett rám. Nyúzottnak látszott, a kimerültség mégis mintha élénkebbre festette volna vonásait, sötét öltönyében nézett ki olyan jól, mint Kyler, ha nem is volt olyan megnyerő. Korábban reménykedtem benne, hogy talán mégis egymásra találnak Melodyval, de csak egy pillantást kellett vetnem erőtlen mosolyára, és tudtam, Henry két hét után a felejtés ösvényére akar lépni. Nem volt okom megállítani.

- Mi is sok vendéget várunk, de hely, az bőven van, például a táncparketten. Mit szólnál egy tánchoz? – kérdeztem. Közben újra szemügyre vette a vendégsereget, de most visszakapta tekintetét rám. Átláthatott rajtam, mert kis töprengés után az odébb pezsgőző Kylerre villant szeme. Végül felém nyújtotta karját.

- Hogy is tudnék nemet mondani?

Míg táncoltunk, egy szót se szóltunk. A násznépet figyeltem. Az emberek folyamatosan özönlöttek be a terem két bejáratán, hogy italukat magukhoz véve versenyt fecsegjenek. Nate, aki unta magát, odasündörgött Kylerhöz, és kiharcolta, hogy csak rá figyeljen. Emery a vele egykorú lányokkal együtt sorba álltak, hogy sok szerencsét kívánhasson nővéremnek, aztán elment táncolni. Szüleim Kyler szüleit próbálták módszeresen kerülni, és fordítva. Időközben a vőlegény is megjelent. Mikor Scott családja köszöntötte Estee-t, véget ért a szám.

- Kedves tőled, hogy táncoltál velem – mondtam egy árnyalatnyival lélektelenebbül, mint azt szerettem volna. Henry újfent rám nézett, ma este már negyedjére, amivel valószínűleg rekordot döntöttünk.

- Kedves tőled, hogy felkértél, még akkor is, ha Kyler buzdítására tetted. – Hirtelen megállt a beszédben, megköszörülte torkát, és jobb kezével megigazította nyakkendőjét. – Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni azért, amit Melodynak mondtam rólad, nem gondoltam komolyan. Már előbb is elnézést kértem volna, de személyesen akartam.

- Már régen megbocsátottam, sőt eleve meg sem sértődtem rád, mert tudom, hogy Kylernek más barátnőt tudnál elképzelni, ezzel sokan így vannak a környezetemben, de nem számít, tényleg nem. Már fél éve ismerlek, sikerült ez idő alatt megértenelek, tudom, hogy jót akarsz neki. Mindig te voltál az okosabb, az, aki megmondta, mit hogyan kell tenni, fura lehet, hogy velem kapcsolatban nem nagyon hallgat rád, de mondjak valamit? Nagyon is okos.

Homlokráncolva hallgatta monológomat, majd zsebre vágott kézzel a parkettát kezdte el fürkészni.

- Kyler nagyon sokra tart téged, a legjobb barátja vagy, és én is kedvellek. – Bizonyos mértékig, tettem hozzá magamban. Bólogatott, így folytattam. – De hogyha valami hülyeséget fogsz csinálni most vagy a jövőben, arra ráfaragsz.

- Hogy? – Csodálkozva pillantott fel, és krákogott egyet. – Hogy érted azt, hogy ráfaragok?

- Ha még sokáig játszod a sértett ifjút, rád küldöm Tinát. Hidd el, azt nem teszed zsebre.

Ettől még jobban elcsodálkozott. Hát, igen, az embert nem mindennap fenyegetik meg a legjobb barátjának furcsa barátnői. Gyorsan megemésztette a dolgot, azt mondta, nem áll szándékában hülyeséget csinálni. Idáig jutottunk a beszélgetésben, mikor Kyler jött azzal, hogyha Henry nem bánja, táncol velem egyet kajálás előtt. Henry nem bánta – szerintem már nagyon szeretett volna elszabadulni tőlem -, ezért míg a vendégek az asztalokhoz sereglettek, mi a fényesre polírozott parketten maradtunk táncolni.

-(x.x)-

Hanyatt feküdtem az ágyon, és azon gondolkoztam, hogy fogjak hozzá Kyler faggatásához. Az unalmas vacsora és a vele töltött csodás óra után másra se vágytam, mint hozzá simulva aludni, de ha már elhatároztam magam, nem akartam meghátrálni. Muszáj volt tudnom, miért volt a koccanás. Mióta megismertem, nem hogy soha koccant neki másnak, hanem olyan bravúrosan vezetett, hogy azt még apa is kénytelen volt elismerni. Más hibájából ettől még történhetett bármi, de az, hogy kerülte a témát, arra utalt, nagyon is foglalkoztatja. Imádtam úgy, ahogy volt, ezért aggódtam miatta.

Közelebb húzódtam hozzá, és meztelen felsőtestére dőlve néztem fel az arcába. Nyitva volt a szeme, az egyik sebhelyemet nézegette, miközben a hátamat simogatta. Felkönyököltem, és azon gondolkoztam, honnan közelítsem meg a kérdést. Beszéljek neki arról, hogy apa szerint Emery vezetési stílusa vonzza a közlekedési baleseteket, kérdezzek rá kereken, vagy mi? Egyik se volt ínyemre. Mikor újra felnéztem, rá kellett jönnöm, alighanem egész idő alatt engem figyelt. Töprengő mosoly ült szája szélén. Mielőtt nekikezdhettem volna, megszólalt.

- Mit szeretnél? – Ártatlanul néztem fel rá, de ő csak a fejét rázta, miközben keze felcsúszott nyakamra. – Ismerlek, Jody, tudom, hogy sántikálsz valamiben.

- Nem is – tiltakoztam. – Csak gondolkozok.

- Rajtam?

- Ki máson? – kérdeztem vissza, mire elnevette magát, keze a derekamra siklott.

- Ennyire azért én sem vagyok beképzelt, drága. De tudtam, hogy rólam gondolkozol, mert nem mondtad el, mi jár a fejedben, pedig máskor elszoktad. Ki vele!

Nyitottam a számat, hogy mondjak neki valamit elterelésként, de bezártam, mikor láttam szemének ravasz villanását. Az együtt töltött hónapok alatt tanultunk egymástól egyet-kettőt, én például azt, hogy az egyedülálló, gazdag pasik lakása ritkán kívánkozik magazinok lapjára, míg ő azt, amit most nem átallott felhasználni ellenem: hogy ismerjük ki a szembenálló felet. Másik kezemet kidugtam a takaró alól, és mellkasára támaszkodva teljesen szembe fordultam vele. Éreztem, ahogy felgyorsul szívdobogása, majd a következő pillanatban keze lecsúszott combomra.

- Ha te úgy, én így – suttogta alig hallhatóan.

Már rég feltaláltuk egymás fogdosását, mint a legjobb lefegyverző eszközt, viszont nem használtuk szinte soha, ha mégis, észrevétlenül. A baj ott volt, hogy mindketten tudatában voltunk a játéknak, ezért eszünk ágában sem volt engedni a másiknak. Rámosolyogtam, majd karjaimat feje köré fonva ráhajoltam.

- Mesélj csak egy kicsit a koccanásról! – kértem, aztán megcsókoltam.

- Nem mesélek – mondta a csók szünetében, majd újra magához húzott, és egyre feljebb simogatta combomat. Alig tudtam megállni, hogy arrébb húzzam kezét, nehezen tudtam úgy gondolkozni, hogy ott matatott, ahol, végül pillanatnyilag gátat szabtam érzelmeimnek.

- Pedig másra se vágyok – súgtam fülébe. Másik kezével megsimogatta arcomat, majd az övéhez húzta, hogy szemtől szemben lehessünk.

- Valóban? – kérdezte, és két lábam közé nyúlt.

- Kyler! – szóltam rá, de nem bírtam elkendőzni a vágy félreérthetetlen jeleit, amit sajnos észre is vett. – Uramisten, állj le, most csináltuk, nem volt elég? Nem vagyunk mi nyulak!

- Fiatalok vagyunk és egészségesek – mosolygott rám. – Mi mást csinálnánk, ha nem ezt?

Már megint elkomolytalankodta az egészet, csókolgatni és simogatni kezdett. Dühös lettem magamra, amiért nem tudtam jobban úrrá lenni érzéseimen, ezért a kelleténél indulatosabban húzódtam el tőle. Oldalamra fordultam, aztán felültem mit sem törődve borzas hajammal és a kettőnk közé szorult szúrós takaróval.

- Mondjuk beszélhetnénk arról, ami talán le fogja rombolni a kapcsolatunkat. Komolyan, mi bajod van mostanában a kocsival? Az előző esetek, most a koccanás… ha Henry nem szól, meg sem tudom!

- Ja, köszönjük szépen, Henry – morogta, majd ő is felült. Szerteszét állt a haja, ami vicces is lehetett volna, de most nem volt kedvem nevetni. Látta rajtam, hogy tényleg bánt a dolog, vállamnál fogva magához húzott, és átölelt. – A Bentley a hibás, mostanában nehezebben fékez. Nem rosszul, de tudod hozzá vagyok szokva a tökéletes fékhez, ezért, hogyha az nem olyan, amilyen volt, kellemetlenül érzem magam. A koccanást meg egy barom okozta, ennyi. Szerettem volna, hogyha nem kell még külön erre is figyelned, annyi minden jár a fejedben, most különösen.

Tudtam, hogy hazudik, és ő tudta, hogy tudom, de csak vállába temettem arcomat, ő pedig megsimogatta hajamat. Az illata megnyugtatott még akkor is, ha egyébként úgy kalimpált a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Kyler szíve is gyorsabban dobogott, beletelt pár percbe, amíg lehiggadtunk, és visszafeküdtünk. Miután újra a megszokott pózban hevertünk egymás mellett, átgondoltam magamban az egészet. Arra jutottam, hogyha készen lesz rá, elmondja, mi a baj, addig nem fogom sürgetni. Valahogy éreztem, hogy ezt most magában akarja megoldani.

Január 8.

Tamy és Olive, akik hozzánk hasonlóan kizárólag az esküvő miatt utaztak haza, már ebéd után átjöttek. A polgári szertartás ötkor kezdődött, a templomi – ahova sokkal többen voltak hivatalosak – hatkor, utána következett a hajnalig tartó lakodalom. Olive kizavarta Sáfrányt a szobámból, hogy nyugodtan leülhessünk dumálni. Beszélgetésünket az olykor szobámba néző Estee, anya, apa és a két koszorúslány zavarta meg. Sajnáltam, hogy őket nem lehet kizárni. A reggelem és a délelőttöm arra ment rá, hogy felváltva nyugtatgattam őket, és végeztem el helyettük a teendőket. Anya tízkor összeveszett apával, és tizenegyig a fürdőszobába vonult zoknit stoppolni, miközben Estee azon nyavalygott, hogy a kedvenc harisnyáján felszaladt egy szem. Kész őrültekháza volt az otthonom, és még csak sétára se indulhattam a sok rokon miatt, akik a nyakamon lógtak, és nem hagytak felszusszanni. Hálás voltam a lányoknak, mikor megjelentek, és leültettek pihenni.

Tamyhez fordultam, hogy megkérdezzem tőle, ment-e a féléves gyakorlat, amiről eszembe jutottak a vizsgáim. Kedden volt egy nehezebb, amire még alig tanultam, annyira lefoglalt minden más. A lányok között ülve megfogadtam, hogy minden elkövetkező szabad percemet tanulással fogom tölteni, amint elmennek.

- Megyegetett. Köztünk legyen szólva, mehetett volna jobban is, de egyesek nem hagytak tanulni, és itt most nem a mókusomra gondolok, Olive, komolyan nem rázza már a ketrecet úgy, mint régen.

- Igen, mert szegény párából kiveszett az élni akarás – válaszolt barátnőm körmét reszelve. – Apropó, ha már ennél tartunk, Kyler kimondottan élettel teli volt tegnap a vacsin. Remélem ma is fogja bírni, mert szeretném, ha megtáncoltatna. Mióta szakítottam Will-lel, egy jót nem táncoltam.

- Szomorú kamaszkorod lehetett – csóváltam meg a fejemet.

Az említettet még tizenhárom éves korában hozta elé a sors. Egy évig boldogított minket, majd továbbállt Amerikába a szüleivel. Olive azóta is őt hiányolja, amikor éppen nem egy népszerű srácra feni a fogát.

- Szóval eltenne nekem egy táncot? – térdelt fel Olive az ágyon. – Tudom, hogy fog táncolni veled és a nővéreddel, de én talán beleférek.

- Egy lakodalomról van szó, Olive, nem a tanórák közötti negyedórás szünetről. Persze, hogy táncolhat vele, nyugodtan menj majd oda hozzá. Egész éjjel úgyse leszek mellette, el kell valaki, aki elszórakoztatja.

- Jody. Édesem. – Barátnőm kinyúlt kezével, és megpaskolta az enyémet. – Ugye tudod, hogy mi most Kyler McNeil-Stone-ról beszélünk?

- Igen – mondta, és minden erőmmel azon voltam, ne vegyüljön ingerültség a hangom.

Elegem volt abból, ahogyan az emberek reagáltak Kyler vezetéknevére. Kezdtem érteni, mit értett az alatt, hogy nehéz együtt élni vele. A kézenfekvő előnyök mellett kihozta az állatot egyesekből, csak a kellemet és a csillogást látták benne. A falra tudtam mászni tőlük. Olive megszorította a kezemet, úgy folytatta.

- Le fogják rohanni a lányok. Tegnap a rokonaid még visszafogták magukat, ahogy Estee vőlegényének családja is, de ma mindenfelől fognak jönni az emberek, akik, ha meghallják a nevét, már rohannak is hozzá, hogy halomra ájuldozzanak. Bármennyire is utálod, így lesz. Baj, hogy szóltam?

Megráztam a fejemet, és feltettem lábaimat az ágyra. Mennyit nem adtam volna, hogyha most a kollégium cseppnyi hátsó kertjében ülhettem volna Kyler mellett a hintaágyon, minden gondot-bajt hátunk mögött hagyva.

- Dehogy. Számítottam ilyesmire. Tudod, mit? Beszéld meg vele korábban, hogy akarsz vele táncolni, biztos örülni fog neki. A templomi szertartáson úgyis találkoztok, egy sorban ültök.

Míg mi beszélgettünk, Tamy felállt, és elkezdett nézelődni a szobámban.

- Te is velünk leszel?

- Nem. A koszorúslányok között kell ülnöm, vagyis nagyra becsült barátnői és a nagymama között foglalok helyet.

- A nagymamád a koszorúslányok között? – kacagott fel Olive. – Bevettétek?

- Igen, de ez csak a fedősztori. Igazából premier plánból akarja nézni az eskütételt, hogyha Estee meg találná gondolni magát, az első sorból biztathassa, hogy meneküljön, amerre lát, ezért kiharcolta magának, hogy ott ülhessen, ahol mi – meséltem neki.

Ekkor Tamy hirtelen felkiáltott. Lelkes volt a hangja.

- Milyen szép csokor! Még sosem láttam ilyet.

Én is felkeltem ágyamról, és megnéztem, mire gondol. A Kylerrel közös nászajándékunkat nézve, ami tökéletesen befejezetlenül hevert az asztalon. Még valami, ami kiment a fejemből. Azt hiszem, az esküvő tett szétszórttá.

- Hoppá. Ha délután szeretnétek látni valami vicceset, gyertek be hozzánk. Estee akkor fog rájönni, hogy nem lettünk kész a neki szánt ajándékkal.

- Mi lenne, hogyha később adnátok oda? – Olive higgadtan kopogtatta meg egyik körmét, elég erős-e, majd egy hajszálnyit lekanyarított sarkából. – Te, mint a menyasszony húga csak megtehetsz ennyit.

- Így van, legalább marad valami meglepetés az esküvő utánra – erősítette meg Tamy.

- De ez az esküvői csokor! Nem egy egyszerű ajándék – világosítottam fel őket, és meg akartam kérni kettejüket, segítsenek, hogy az Estee bokrétája elkészüljön, mikor az említett sikolya verte fel a ház csendjét. Utána kiabálni kezdett.

- Látta valaki a fél pár cipőmet? Anya, apa? Jody?

Felszisszentem, és az íróasztalom felé indultam, hogy előkeressem pénztárcámat.

- Tudjátok mit? Igazatok van, a nászajándék ráér. Cipőt kell vennem.

-(x.x)-

A laptopom előtt ültem, és majd’ elolvadtam a gyönyörűségtől, olyan édes volt a videón a hátizsákban tanyázó bébikenguru. A tanulás szünetében beiktattam egy természetbarát videót. A kenguru kedvenc állataim egyike volt a mókus és a sün mellett, ezért alig bírtam leválni a képernyőről, csak Estee kitartó dörömbölése az ajtón szólított el íróasztalom elől.

- Kész vagy? – tette fel a kérdést, amikor ajtót nyitottam neki, holott láthatta, hogy a válasz egy nagy, kövér igen. A cipővásárlás és a tanulás közötti idő készülődéssel telt, felvettem a különös szabású zöld ruhát, amit Olive ajánlott, kétszer annyit bíbelődtem a hajammal, mint egyébként, és már csak a magas sarkút kellett felvennem, amire hajnalban leltem szekrényem mélyén. A saját esküvőmre se készültem volna többet.

- Megvan a cipőd? – kérdeztem vissza. Cselesen kiraktam az újonnan vett lábbelit a Sáfrány által nehezen elérhető előszobai asztalra a tükör elé, hogy mindenképpen megtalálja.

- Igen, már csak bele kell bújnom, ahogy a ruhába is. – Nekem mondja? Észrevettem, hogy vérvörös alsóneműben álldogált előttem. Irigylésre méltóan jó alakja volt, volt rajta mit fogni, de éppen annyira volt vékony, hogy nem lehetett teltnek nevezni. Mivel én lemondhattam a hasonló alakról a genetika áldásos hatása miatt, némán csodáltam azt, ami neki megadatott.  – Jönnél segíteni? Szükségem van rád. Egyedül nem megy, anyától meg a csajoktól meg már kilel a hideg, folyton azt mondogatják, hogy mától minden más lesz.

- Lényegében ez nem igaz – kezdtem bele a fejtegetésbe, miközben lecsaptam a laptopom tetejét, és cipőim után néztem. Sehol se voltak, noha kikészítettem őket. Reméltem, nem estek ők is masztiffunk áldozatául. – A házasság szent köteléke és a hivatalos iratok ugyan sokat nyomnak a latban két ember kapcsolatának alakulásában, de a változás oka inkább keresendő a hagyományhoz való önkéntelen ragaszkodásban, mint magában a házasságban.

- Tudtam, hogy a te mentalitásod kell - mosolygott rám elnézően. - Na, gyere!

Kellemes látványt nyújthattunk, ahogyan átsétáltunk a vendéggyerekekkel teli apró emeleti előszobán, majd a lépcsőn lekocogva bementünk Estee hálószobájába. Ott olyan felfordulás volt, amilyet nála még nem láttam, eldobott kártyapaklik, kólás üvegek és chipses zacskók jelezték a lazítós helyeket, esküvői CD-k, harisnyák, plüssállatok és félig leeresztett lufik voltak mindenütt. Arrébb tettem egy halom lufit, legyen helyünk a tükör előtt, míg nővérem előszedte a esküvői ruhát. Olyan nagy volt, hogy segítenem kellett neki leemelni a földre. Irtózatosan súlyosnak tűnt.

- Hogy akarod ezt felvenni? – szusszantam fel. Máskor mindenre tudtam a megoldást, most viszont lövésem sem volt. Na, meg ha felvette, hogyan fog tudni ebben mászkálni? Az uszály miatt egyébként is nehéz lehet mozogni benne.

Miközben magyarázta a hogyanokat, kopogtattak az ajtón.

- Bejöhetünk? – kérdezte Sonya.

- Nem – válaszolt Estee. Míg én kishíján beleszakadtam a ruha megtartásába, ő a leomló redőket rendezgette. – Remekül megvagyok a húgommal, felöltözök, és majd megmutatom, hogyan fest rajtam, addig menjetek, igyatok valamit.

Hogy így lerendezte őket, igazított még a ruhán, aztán elkezdődött az öltöztetési procedúra. Rettenetes volt, a végén még Estee is azt kívánta, bárcsak rá lehetne varázsolni az ilyet az emberre. Mivel a sminkje és a frizurája már kifogástalan volt, vigyázva vette fel, az óvatosság és a súlyos esküvői ruha azonban nem fértek össze, a végén már úgy voltunk vele, hogy csak legyen rajta. Miután magára öltötte, a ruha alja összeborult. Kisimítottam a ráncokat, és úgy rendeztem el az anyagot, ahogy tőle láttam. Ezúttal nem rendelkezett, hogy melyik fodor hova kerüljön, a tükörben nézegette magát.

Megtettem minden tőlem telhetőt, és távolabb léptem, hogy kis távolságból nézhessem meg az összhatást. Estee ekkorra visszasimította a kontyból kiszabadult tincsét, kihúzott háttal, csípőre tett kézzel pillantott végig magát. Meseszép volt. A ruha fűzős felsőjéből indulva bő hullámokban dagadozott az anyag, néhány helyen fel volt szedve, hogy mint a folyó, még több ágra szétválva érjen el a padlóig. Olyan hosszú volt az alja, hogy bőven befedte a tükör előtti helyet, akkor érvényesült volna igazán szépsége, hogyha Estee lépcsőn állva mondja ki az igent. Már értettem, miért ragaszkodott a hotelban az emelvényhez.

- Nagyon szép vagy – bókoltam neki, és mosolyogva néztem rá. Hátrapillantott rám, ő is mosolygott.

- Megölelnélek, de egy kicsit messze vagy. Ha meg tudnál kerülni valahogy…

Átléptem egy kupacnyi romantikus könyvet, kikerültem a lufihalmot, átküzdöttem magam egy rakás felhalmozott akármin, és balról, az ablaktól közelítve mentem oda hozzá. Szorosan magához ölelt, és adott egy puszit, aztán újra magát kezdte nézni a tükörben. Valami még hiányzott.

- A fátyollal mi lesz? Tudod, hogy szokás… ööö… feltenni?

- Aha, a fodrász elmondta, hogyan kell rögzíteni úgy, hogy a frizura ne sérüljön, de most inkább passzolom. Nem akarom eltakarni vele a ruhát, és egyébként is elegem van már belőle, ahogyan Scott anyja önkényeskedik velem. Parancsolgasson a saját lányának. Megoldottam a pelerin kérdését.

- Akkor már csak a cipő hiányzik.

Elvettem fésülködőasztaláról, ahova ki volt készítve, és odaadtam neki. Lehajolni nem tudott a ruha derékrészétől, ezért ledobta a földre, és próbálta előbányászni lábait a tengernyi hullámból.

- Előbb kellett volna a cipőt – sóhajtott fel. - Amire belejön az ember, már el is múlik az esküvő.

Ezt olyan viccesnek találtam, hogy nem bírtam megállni a nevetést, de aztán már nyúltam is a ruha alsó részéért, és finoman megemeltem. Estee felvette a cipőjét, és vidáman forgott meg a tükör előtt. A ruhája ettől összegyűrődött, de már nem törődtünk vele, mert ugyanolyan szép volt gyűrötten, mint simán, sőt mintha a kisebb barázdák még jót is tettek volna neki.

Kintről hallottuk apa hangját, aki anyával való veszekedése óta szinte minden mondatába beleszőtte a „megszólnak” kifejezést. Sarkammal félretoltam az egyik könyvkupacot, aztán az így kapott helyre állva levettem nővérem ablakba állított csokrát. Nem tudtam, hogy rendelt egyet, azt hittem, én adom majd neki utólag. Sosem értette, minek csokor, amikor csak takarja a ruhát.

- Ez meg mi? Azt hittem, csokor nélkül esküdsz – forgattam meg ujjaim között, mielőtt átadtam volna neki.

- Ez a dobócsokor, Jody, anya ragaszkodott hozzá, hogy legyen. Kicsi és elegáns, illik a ruhámhoz, nem gondolod? – Megnézte magát a csokorral a tükörben, és elégedettnek tűnt. - Hogyha már itt tartunk, te milyen meglepetést tartogatsz számomra?

Nem mondhattam neki, hogy egy csokrot kap tőlem, amit ugyan nem kért, de szép ajándék. Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan áll a nászajándék. Négy körül átjött Kyler, odaadtam neki, hogy kezdjen vele, amit tud, mert nekem most nincs időm rá, muszáj tanulnom. Csak remélhettem, hogy nem égette el azon melegében.

- Hozom Kylert, ahogyan kívántad – mosolyogtam rá bűbájosan.

Nővérkém éppúgy átlátott rajta, mint legédesebb szerelmem.

- Mit kapok tőletek? – közeledett felém ruhája uszályával elsodorva minden útjába kerülőt, úgy mint esküvői magazinok, sárga almák és egy esernyő. - Na, ki vele!

- Meglepetés, nem gondolod, hogy elárulom! Ott lesz a többi között, majd meglátod.

Csodálkozásomra megállt, és karba tett kézzel az ablak felé fordult. Összerezzent.

- Ó, már meg is jöttek Hettie néniék! Még meg kell beszélnem apával, pontosan hol álljunk meg. Negyedóra múlva indulunk, nehogy addig valamerre elcsámborogj!

- A húgod vagyok, nem a macskád – mondtam neki, de ezt már nem hallotta, boldogan rohant ki a szobából, félig romba döntve azt. Kárelhárítás helyett elindultam megkeresni a cipőmet, de nem álltam meg egy mosolyt, mikor láttam, hogy nővérem a lépcsőn állva beszéli át apával a parkolási lehetőségeket.

-(x.x)-

- Nagyi, ezt talán nem itt kéne – suttogtam nagymamámnak, aki az egyik templomi szolgát kínálta meg cigarettával. Meghúzogattam a karját, hogy ne csinálja már. Meglepetten nézett rám, mintha tőlem nem ezt várta volna. Igaz, máskor viccesnek találtam volna a helyzetet, de most nem. Estee megkopasztott volna minket, ha nagyi miatt kiutasítanak a templomból.

- Mi az, kincsem, téged is elkapott a buzgóság? Az Úr háza az én házam.

- Nem hinném, hogy a pap is így gondolja.

- Minek úgy izgulni? Már össze vannak esketve, ez az egész merő formaság és – ha már itt  tartunk – giccs. Kinek az ötlete volt fátyolkával díszíteni az oltárt?

- Gőzöm sincs, de nem nekem – súgtam neki, és ezzel egyidejűleg bezsebeltem anyától egy figyelmeztető pillantást.

Túloldalt ült apával és Scott szüleivel. Hátrébb pillantottam, unottan néztem az embereket. Mindenfelé rég nem látott ismerősök ültek Meg akartam keresni Kylert, Emeryt, Olive-ot és Tamyt, de vissza kellett fordulnom a nagyihoz, aki tovább beszélt ugyanolyan nagy hangon, mint előtte.

- Hallom, megcsípted a fiút, vigyél csak ma oda hozzá! Meg akarom nézni magamnak.

- Odaviszlek – ígértem. Hirtelen éreztem, hogy egy kis kéz vállon ütöget. – Mi az, Nate?

- Mikor lesz ennek vége? – kérdezte halkan, mikor hátrafordultam hozzá. – Ki kell mennem.

- Most kezdődik. Tudsz várni? Annyira nem lesz hosszú a tisztelendő atya beszéde.

- Dehogynem – szólt közbe a nagyi. – Abban biztosak lehettek, gyerekek, nézzétek csak, hogy mosolyog.

A szertartást vezető pap valóban ijesztően elragadtatottan mosolygott, mintha a saját lánya menne férjhez. Megszorítottam Nate kezét, azután megkérdeztem a nagyit, nincs-e valahol a közelben mosdó. Így esett meg, hogy kifelé menet összeakadtunk a templom előtt álló Estee-vel, apával és a lányokkal. A nővérem elmondta még egyszer, hogy figyeljem a gyűrűhordó kisfiút, és vegyem az ölembe. Közben Nate végzett. Apáék megvárták, míg visszamentünk a helyünkre, tehát jól alakult a szertartás kezdete. Később se volt semmi probléma, megúsztuk a nagy eseményt balhé nélkül.

Következett a lakodalom.

-(x.x)-

Minden a feje tetején állt, ahogy ilyenkor szokott lenni, ám ez senkit se zavart, mindenki jól szórakozott. Voltak kisebb balesetek, az egyik nőrokonunk leöntött egy ismeretlent pezsgővel, a nagybátyám összeszólalkozott az egyik unokatestvérem férjével, a gyerekek összevesztek azon, kié legyen az első szelet esküvői torta, de különben nem volt nagyobb zavar családjaink között, békésen megfértünk egymás mellett.

- Miért nem vegyültök? – kérdezte a mellettem helyet foglaló Kyler. A székem támláját fogta, és kitartóan bámult engem ahelyett, hogy az őt csodáló nőneműekre pillantott volna. Vettem a bundázott bodzából és a süllőtekercsből, aztán hátradőlve enyhén felé fordultam.

- Már próbáltuk, és botrányos volt a vége, ezért inkább tartózkodunk tőle. Kérsz? – kínáltam meg villámmal. Bólintott, mire felé nyújtottam egy tekercsdarabot. Egyik karjával az asztalra könyökölt, hogy kényelmesebben üljön és eltakarja a látványt, és bekapta a falatot. – Hogy érzik magukat a szüleid?

- Amennyire észrevettem, jól. Ahogyan minden társasági eseményen, itt is próbálnak a vállalatnak új érdekeltségeket találni.

Tekintetemmel megkerestem a szüleit. Odébb ültek az egyik felsőbb szinten helyet kapó asztalnál, körbeudvarolták őket az emberek. Azt hiszem, névjegykártyákat cserélhettek, mikor odanéztem.

A mi szintünkön a nagyi és a keresztanyám körül fordultak meg a legtöbben, akik egyre hangosabban vitatkoztak egymással. Kyler feléjük pillantott, észrevette, hogy forr körülöttük a levegő.

- Legutóbb tíz éve a nagynéném esküvőjén vesztek össze – súgtam Kyler fülébe. – Két hete kibékültek, hogy most újabb tíz évre összeveszhessenek.

- Aranyos famíliád van.

- Újra együtt? – Hallottuk meg váratlanul Henry hangját. – Micsoda meglepetés. Haver, azt hittem már, hogy elragadtak a csajok.

Na, igen. Ha nem is volt hölgyválasz, jó sok lány odapofátlankodott Kylerhöz, és kedves mosollyal kérdezték tőle, nincs-e ellenére egy tánc. Néhánnyal táncolt, sőt még azokat is táncba vitte, akiket én kértem – mint Olive-ot és Tamyt -, míg én a vőlegény fiúrokonaival táncoltam. Kifogástalanul viselkedett, de nekem elment a kedvem a tánctól. Mellette könnyű volt megismerni a féltékenységet, a legkülönbözőbb lányok rohamozták meg szemtelenül fűt-fát ígérve nekik, az egyik buliban még olyan is akadt, aki a szemem láttára nyújtotta oda neki a szobája kulcsát, féltékenységem most mégis új dimenzióba lépett. Zavart, hogy állítólagos jó ismerőseim hogyan viselkednek.

- Kyler McNeil-Stone. Kyler McNeil-Stone. Kyler McNeil-Stone – mormoltam fennhangon. Kyler levette karját a háttámláról, és átölelt. Henry kiismerhetetlen arccal nézett minket. Tudtam, hogy nyúlnak utána a lányok, de ennek ellenére ma este még nem láttam a táncolók között. – Táncoltál már ma, Henry?

- Szeretnél megint felkérni? Kedves nővérednek tartogattam az első táncomat, de úgy látom, sokára fogok sorra kerülni. Egy pasas azt állítja, húsz percig még tánc lesz, aztán esküvői játékok meg valami árverés.

- A játékok után mindenképpen – feleltem neki.

Megsimítottam Kyler karját, és felkeltem, mert eszembe jutott, hogy még képesek, és az én egyik cuccomat is elárverezik. Jobbnak láttam azonnal ellenőrizni a készletet, így magára hagytam Kylert és Henryt. Egyébként is látszott rajtuk, megérett az idő a beszélgetéshez.

Megnéztem az összes kiállított tárgyat, visszavettem Estee kedvenc mesekönyvét, amit meg akartam menteni a gyerekeinknek, és a könyvvel a hónom alatt sétáltam oda a főasztalhoz, hogy a mögötte lévő, szikrázóan fehér selyemmel letakart asztal egyik polcára rejtsem. Hogy, hogy nem, éppen akkor értem oda, amikor Estee-ék is az asztalhoz jöttek. Vidáman léptek oda hozzám, Scott még táncolni is felkért volna, hogyha nővérem nem mondja neki, hogy menjen a nagyiért, mielőtt a keresztanyámmal elrontják a szép estét. Miután párja elsietett, egyenesen felém fordult.

- Jody! Odamehetnénk Kylerhöz? Szeretnék nektek mondani valamit.

Csak ne azt, hogy hova fogja dobni a csokrot, csak ne azt, rimánkodtam magamban, aztán bólintottam, és mutattam neki az utat. Menet közben nem tudtam megállni, hogy a ruháját csodáljam, még soha nem láttam olyat, ami ennyire fodrozódott volna járás közben, a rá eső fény megült a redőkön. Súlya ellenére nővérem hallatlan keccsel mozgott benne.

- Felpróbálhatod holnap, oké? – súgta oda, mikor látta, hogyan nézem.

- Hogy én? Nekem nem lenne jó, nincs hozzá mellem. Meg csípőm. Meg fenekem.

- Azért tehetnénk egy próbát. – Elhallgatott, mert odaértünk Kylerhöz. Henry már sehol se volt, Kyler arckifejezéséből ítélve összeveszhettek. Nem akartam firtatni, hogy min, inkább segítettem Estee-nek megtalálni a széket a ruha leomló redői között, aztán leültem. – Skacok, mondanom kell valamit. Lehet, hogy haragudni fogtok érte.

- Azt akarod, hogy kapjuk el a csokrot, ugye? – találgattam. – Az csak egy babona, mi…

- A csokrot? Ugyan. – Estee úgy nevetett, mintha életében nem hallott volna ilyen vicceset. – Arról van szó, hogy mint tudjátok, Scott-tal minél előbb szeretnénk gyereket. Tudom, hogy még messze van, majdnem egy év, mire megérkezik, de már most szeretnénk kiválasztani a nevét. Mindig azt mondogattam, hogy fiam lesz, fiúnévből egy regimentem van, de gondolni kell arra is, mi lesz, ha lány születik. Egy lány név van, ami tetszik, és az az Elinor.

Csend telepedett ránk. Hirtelen nem tudtam, mire gondoljak. Mindig abban voltunk, hogy Estee-nek fia lesz, nekem meg lányom, de ostobaság lett volna ragaszkodnom egy névhez. Igaz, hogy már ezerszer elképzeltem, milyen lenne, ha Elinornak hívnák, de ez egy volt a gyerekkor buta ábrándjai közül, amiket az élet úgyis kiirt. Az érzéseim is felkavarodtak, mert egyrészt furán éreztem magam, amiért a nővérem nekem és Kylernek mondja ezt, másrészt azt hiszem, meg lettem volna sértve, ha őt kihagyja ebből. Kyler is mindenfélét gondolhatott, de nem mutatta ki. Hátradőlt, és megfogta a kezemet az asztal alatt.

- Nekem is tetszik az Elinor név, jó választás. Mit szólsz hozzá, Jody?

Azt szóltam hozzá, hogy ki kell mennem egy percre a függőfolyosó egyik emeletére. Nehezebb volt elengedni a buta gyerekkori álmot, mint azt gondoltam volna. Előtte azért még Estee-re mosolyogtam, hogy lássa, nincs semmi bajom. Magunkhoz vettük az előszobában hagyott kabátjainkat, és Kylerrel kimentünk.

- Miért nem lehet csak egy kicsivel könnyebb az életünk?

- Ezt kérdezgeti a dalai láma is – karolt át.

- Igazad van. – Hozzá simultam, és belélegeztem az illatát. – Hülyeség ezen nyavalyogni, csak egy név. De tudod, a név annyit jelent. Te már csak tudhatod.

- Tudom – mondta kedvesen, majd elhallgatott, csöndben nézte a szálló belső udvarába. Hirtelen elengedte a vállamat, és az egyik sarokba mutatott. – Hé, az ott nem egy hintaszék?

- De. A szállóvendégeknek tehették ki. Lemegyünk egyet sétálni?

- Hát persze.

Minél messzebb kerültünk a nyüzsgéstől, annál jobban éreztem magam, kiszellőztettem a fejemet. Kyler is lazább lett, már nem szorongatta úgy a kezemet. A hintaszékhez érve leült a körbefutó párkányra. Leereszkedtem a hintaszékre, és meglöktem magam.

- Végre kiszabadultunk. Már kezdett az agyamra menni, hogy mindenki az üzletről akar beszélni. Apám névlegesen a társává tett a vállaltnál, erre azt hiszik, hogy egyből mindent tudok.

- Az emberek buták – mondtam neki. – Legalábbis az átlag.

Közelebb jött, és leguggolt a hintaszék mellé.

- De mi nem vagyunk azok, hm?

- Nem vagyunk.

Elgondolkozva nézett rám, majd elhúzta száját, és elfordította arcát. Miközben lábammal újra mozgásba lendítettem a hintaszéket, szelíden megérintettem a kezét. Mikor visszanézett rám, szavak nélkül kérdeztem, hogy mi baja. Mert hogy nem az üzlet bántotta, az biztos.

- Nem is tudom, hogy kezdjek neki… - mondta bizonytalanul.

- Ma este elég volt a körítésből, a lényeg bőven elég.

- Neked mindig az. – Pár másodpercig némán nézett rám, aztán kezébe vette kezemet, és beszélni kezdett. – Semmi baj nem volt a Bentley fékjével – hah, hogy is lehetett volna, az az év autója -, én voltam a hibás. A koccanásnál is jobban észnél lehetettem volna. Szoktak lenni bukkanók az úton, tudod, nem jelzések, hanem útrepedések meg néha kacatok. Amikor egy ilyenbe belemegyek vagy ráhajtok, és túl nagy, arra gondolok, hogy elütöttem valamit.

Szólásra nyitottam számat, ez sok mindent megmagyarázott. Mesélte, hogy mennyire kivolt, amikor az apja elütötte a teknősét, aztán, amikor engem ütöttek el majdnem, de nem hittem volna, hogy ennyi idő után üti fel a fejét. Meg hogy egyáltalán felüti. Hogy úgy mondjam, Kyler nem volt kifejezetten érzékeny típus, félvállról vett szinte mindent, ezért is volt furcsa, hogy ez ennyire megérinti. Mielőtt megszólalhattam volna, folytatta.

- Különben nem veszélyes, egy tényleges ütközést bármikor el tudok kerülni, és most, hogy ezt elmondtam, jobban is érzem magam. Az ember nem mindennap üt el valakit.

- Így igaz. Hm, apa a múlt héten ütött el egy őzet – mondtam neki lassan. – A kocsi eleje eléggé megrongálódott, de az őz nem sérült meg komolyan, elfutott. Szegénykém volt a hibás, ő ugrott a kocsi elé. Tudod, Kyler, elbeszélgethetnél apával erről az élményéről, azt hiszem, megértenétek egymást.

- Csevej apucival, mi? Cseles, Jody, cseles, de nem eléggé. – A hangulata óriásit változott, csak mert elmondta, amit ennyi időn át titkolt. Végszóra megcsiklandozott.

- Komolyan mondom, kérdezd meg őt, ha nem hiszed! – kiáltottam, és hátrébb húzódtam a hintaszéken. Felült mellém, és megint megcsikizett. A nagy nevetésben oldalba rúgtam. – Jaj, bocsánat, nem akartam!

- Annyira nem fájt, nagyobbat tudsz ütni, mint rúgni – mondta, de azért megdörzsölte az oldalát. - Ez felveti a kérdést, Eric mitől rogyott össze.

- Őt célirányosan rúgtam meg, nem véletlenül. Különben meg örülj, hogy a magas sarkúm orrát használtam, nem a sarkát. Még hogy nem tudok rúgni. – Úgy tettem, mintha még mindig zúgolódnék, de ez őt cseppet sem zavarta, fordított egyet rajtam, és hátulról átölelt. A lábam fázott, ezért behúztam magam alá, hogy melegítse a szoknya. A nyakamat forgatva szóltam rá. – Már megint azt csinálod!

- Mit? – duruzsolta fülembe, holott tudta, mire gondolok. Előrehajolt, és megcsókolt.

Kezdtünk volna bemelegedni a csókba, amikor kiáltást hallottunk. Valakik szólongattak minket. Miután kibújtunk egymás karjaiból, szétnéztünk, a legfelső emeleten pillantottuk meg a szüleit. Kezükben egy-egy pezsgőspohárral néztek le ránk.

- Gyerekek, siessetek, ha nem akartok lemaradni a játékokról! – kiáltotta le nekünk Kyler apja. Szám elé kaptam kezem, nehogy felnevessek, annyira képtelenül hangzott a szájából ez a mondat. Kylerrel egymásra vigyorodtunk.

- Utána táncolunk – mondta.

Nyomtam egy puszit a szájára, aztán felmentünk a többiekhez.

Január 9.

Bárhogy cibáltam, csak félig jött fel rám a farmer. Hogyha valami csoda folytán fel tudtam volna húzni, akkor se tudtam volna begombolni. Rövid hezitálás után fogtam magam, és úgy, ahogy voltam, kimentem Kylerhöz. Még az ágyon feküdt, azon volt, hogy a párnával minden létező napfényt eltakarjon maga elől. Tegnap kitáncoltuk magunkat, ezért most az átlagnál megviseltebben ébredt. Odamentem hozzá, és megérintettem a lábát.

- Tudnál kölcsönadni egy nadrágot?

- Minek neked nadrág? – nyögte ki álmosan. – Hozd a tankönyved, és bújj vissza mellém.

- Nem lehet, haza kell mennem. Estee most bontogatja a nászajándékokat, és azt mondja, erkölcsi támasz kell neki, hogy amikor az utolsót is kibontotta, ne essen kétségbe, hogy ennyi volt az esküvő.

Kyler ezt hallva hajlandó volt kibújni a párna mögül. Hunyorgott a fény miatt, hajába túrt.

- Akkor mindjárt meglátja, mit alkottunk.

- Aha. Milyen lett? – kérdeztem tőle kíváncsian.

- Hogyhogy milyen lett? Te csináltad – válaszolt nehézkesen.

Meghűlt az ereimben a vér.

- Kyler. Ugye befejezted a fonását?!

Felült, és csodálkozva nézett rám. Az álmosság kiment a szeméből, amikor észrevette, hogy egy félig felvett farmernadrágon és alsóneműn kívül semmi nincs rajtam. Kiült ágya szélére, onnan szemlélt.

- Azt hittem, be van fejezve. Odatettem az asztalomra, aztán később kértem Emeryt, hogy csomagolja be. Kerített neki csomagolópapírt és feltette rá a masnit, amiről beszéltem. Mi mást kellett volna?

- Mondjuk befonni a végét. – Lehuppantam mellé. – Így Estee azt se fogja tudni, mi az.

- Nem tudom, feltűnt-e, kicsim, de vége az esküvőnek, nem kell neki csokor – mutatott rá az igazságra. – Hagy higgye azt, hogy fali dísz vagy mit tudom én, mi. Majd szépen beleképzel magának valamit, és mi hagyni fogjuk neki.

- Ez is egy lehetőség – bólogattam, majd megfogtam a kezét, mielőtt hozzám érhetett volna. – Adsz akkor egy nadrágot?

Rövid huzavona után megkaptam az egyik nadrágját, amiről, mikor felvettem, lerítt, hogy nem az enyém. Ennek ellenére busszal mentem haza, és az út alatt nyugodtan tanultam. Az otthon maradt Kylernek meghagytam, hogy ő is tanuljon, a jót akar, és azzal búcsúztam tőle, hogy miután a rokonság távozik tőlünk, találkozunk Cleméknél.

A buszozás jót tett nekem, kisöpörte belőlem az előző napok aggályait. Már nem is volt miért aggodalmaskodnom, a nővérem férjhez ment, kiderült, mi baja volt Kylernek, lassan elrendeződtek a dolgok. Most már Kyler fejének se kellett Henry miatt fájnia, úgy vettük észre tegnap este, hogy átesett a holtponton. Boldogan üldögéltem feltéve lábaimat az előttem lévő ülés támasztékára, sütkéreztem az ablakon beáradó januári napfényben, és átvettem az egyik anyagrészt.

Amikor hazaértem, Estee a nappali közepén állt a becsomagolt ajándékok gyűrűjében, és barátnőjével azon tanakodtak, melyiket bontsa ki legelőször. Scott sztoikus nyugalommal ült arrébb apával, kávézgattak. Jöttömre felnéztek.

- Kislányom, jó, hogy jöttél, a nővéred már… mi rajtad ez a hacuka?

- Ez egy nadrág, apa – feleltem neki, és táskámat az egyik ajándék mellé téve levettem a kabátomat. – Mi bajod van vele?

- Férfinadrág. – Rosszallóan nézett le a kávéjára. – Nem kellene ilyet hordanod.

- Bocsánat – mondtam minden meggyőződés nélkül, és a lányokhoz mentem. – Na, bontjuk már az ajándékokat? Hagyjuk utoljára a miénket, rendben? Úgy lesz az igazi!

Estee esküvő utáni depressziója már most nagy méreteket öltött, ezért arra támadt kedve, hogy kérésem ellenére a lányok kutassák fel Kylerrel közös ajándékomat. Hamar megtalálták, mert annyira szépen volt becsomagolva, hogy felhívta magára a figyelmet. Nem volt olyan nagy, mint pár másik, se nem olyan súlyos, de nővérem örömmel vette kezébe.

Kibontotta, és leszedte róla a csomagolópapírt. Közelebb jöttem, hogy megnézzem, Emery hogyan tette bele a dobozba. Kiderült, hogy nem is dobozban volt, hanem egy tálcán feküdt. Mikor megláttam, el se akartam hinni, hogy ugyanaz, amit én odaadtam Kylernek. Emery gyönyörűen összefonta, majd kicsi, rugós szalaggal díszítette a két végét, pár helyre gyöngyöt ragasztott, ami kellemes összhangban állt az egyik növény bogyós termésével. Ezenfelül olyan ügyesen tűzte meg, mintha így nőtt volna ki a földből, nagyon jó munkát végzett rajta.

- Ez mesés – suttogta Estee. – Hol vettétek?

- Ne kérdezgess tőle ilyeneket, kedves! – szólt rá az időközben hozzá lépő Scott, aki megszemlélte ajándékunkat, aztán udvariasan hozzám fordult. – Köszönjük, amint meglesz a házunk, ti választhatjátok ki, hova tegyük ki.

- Miért ők? – értetlenkedett nővérem. – Miért nem mi?

- Szívesen átengedjük nektek ezt az örömet – mosolyogtam rájuk, alig tudtam elrejteni megkönnyebbülésemet. Az ajándékok felé fordultam. – Vajon mit rejt a többi?

Elkezdték kicsomagolni őket. A kisebb, még nálunk tanyázó gyerekek lejöttek hozzánk, és mindent teleszórtak ropival, a mesefilmet is be kellett kapcsolni nekik, Sáfrány pedig megpróbálta elcsenni azt, amire épp nem figyeltünk oda, ennek ellenére sokkal jobban éreztük magunkat, mint hittem volna. Ölembe vettem legkisebb rokonomat, és miközben egy képes könyvecskét mutogattam neki, azt figyeltem, mi bukkan elő az ajándékokból. A lányok előbb úgy akarták csinálni, hogy az ifjú pár próbálja kitalálni, mi van a dobozban, de miután Scott megnyomorgatott egy virágzó bonsai fát, úgy döntöttek, inkább csak kicsomagolnak mindent. Kaptak tea ajándékcsomagot, fürdősót, cseréptálakat, porszívót, olajsütőt, turmixgépet, szív alakú tányérokat, kerámia sast, fürdőlabdákat, kettejüket ábrázoló portrét, porcelándíszeket – csupa pásztorlánykát és tündérkét -, fotóalbumot, gofrisütőt. A fonott kosár után pohárkészlet következett.

- Az van rá írva, hogyha elborul a pohár, akkor se ömlik ki belőle az ital – olvasta fel Scott a doboz oldalára írt szöveget. – Nem próbáljuk ki?

- Jó ötlet – mondtam, mert az ölemben üldögélő pöttöm megszomjazott.

Kaptunk üdítőt, és miután megitattam, megdöntöttem a poharat, hogy tényleg nem folyik-e ki belőle a narancslé. Annyira gömbölyded volt, hogy a pohár befelé forduló kanyarulata meggátolta az ital kiömlését. Sofia és Sonya nevetve próbálgatták, mennyire ütésálló az üveg. Utána sajnos Dominique, a kislány minket utánozva úgy megbillentette a poharat, hogy annak tartalma az ölünkbe folyt. Sírásban tört ki, ezért felvittem átöltöztetni, és ha már ott voltam, és is átvettem Kyler nadrágját. Mikorra visszaértem, már sok más ajándékkal is gazdagodtak nővéremék.

Estee egy dobozból borítékot húzott elé.

- Mondtam, hogy nem kérünk pénzt, mégis ki adott?

- Lehet, hogy a nagymama – ültem le a puffra, letéve a földre Domyt. – Tegnap, mikor elbúcsúztunk, vicces kedvében volt.

- Várjatok, ez nem is pénz. – Estee a borítékból két vékony lapot húzott elő, és nevetésben tört ki. - Hőlégballon-repülőjegy. Egek, Scott, Wesfordék küldték!

Ezen még én is meglepődtem, egyedi ötletnek tartottam. A DVD lejátszó után, amit apa egyből be akart üzemelni, hogy kipróbálja, működik-e (na persze) egy doboz praliné került elő. Mint a lányok tájékoztatták a mit sem sejtő Scottot, ez volt a világ legfinomabb csokija. Gyorsan eltették a kutya és a gyerekek közeléből, aztán rátértek a következő ajándékokra.

Átültem a kanapéra, és feltettem a lábamat a puffra, úgy néztem ki az ablakon. Lassacskán ebédidő volt, azon gondolkoztam, ebéd után milyen hamar szabadulok el itthonról. Kíváncsi voltam, mi az, amit Clem el akar újságolni, nagyon izgatott volt a hangja, amikor ma reggel felhívott. Boldognak hangzott, biztos voltam benne, hogy a babával van valami. Lehet, hogy ikrek? Vagy rájött, hány vagy fiú lesz? Legutóbb még nem tudta. Utána kellett néznem, hány hónapos korban derül ki. A társaság hangos nevetése zökkentett ki gondolataimból. Épp körbeültek egy… pelenkatornyot. Estee hátranézett rám.

- Igazad volt, Jody, a nagymama tényleg vicces kedvében lehetett. Fogadjunk, máris azt várja, mikor hívjuk fel. – Megfogta Scott kezét. – Menjünk, intézzük el a telefont! Lányok, addig megpróbálnátok kiszedni a szalag alól a macit, a cumisüveget meg a cumit úgy, hogy ne essen szét az egész?

-(x.x)-

- El ne felejtsd, hogy ma lesz az iskolai futópálya avatása! – kiáltott utánam anya. A tükör előtt álltam, és míg Kylert vártam, hátul összefogtam a hajamat, majd kedvenc hajpántommal szorítottam le a rövidebb tincseket. Hogy így megszelídítettem hajamat, még a fülvédőt is feltehettem. Már bántam, hogy vártam vele.

- Tudom, anya, ott leszünk. Hétkor találkozunk – mondtam neki megnyugtató hangon.

Míg kifelé tartottam, felvettem kabátomat, aztán kiengedtem Sáfrányt a kertbe. Az összes vendég elment, minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, amit mi más mutatott volna, mint az, hogy anya teljes figyelmét az iskolának szentelte. Én pedig kipipálhattam egy pontot a listámon. A látogatás és a suliavató kellemes kitérők voltak a következő mérföldkőig, vagyis a vizsgáig. Egészen jól álltam, ebédig egyfolytában tanultam, és utána is volt két órám átnézni az összefoglaló részeket. Úgy terveztem, hogy Clem meglátogatása és a suliavató között tanulok még, aztán az éjszakába nyúlóan. Holnap korán kellett indulnunk, ha be akartunk érni az egyetemre tízre, de ez se zavart, magabiztosságom visszatért. Annak is örültem, hogy Henry nem azon a lányon vezette le a feszültséget, akit az anyja rá akart sózni, akkor már inkább legjobb, barátságuk érdekében rengeteg mindent megbocsátó haverján. Ők ketten ma összeültek dumálni, és végre valahára kiderült valami, amit egyetlenem nem kívánt tudatni velem. Nem is firtattam a dolgot, örültem, hogy megint teljes az összhang.

Amikor Kyler befordult az utcasarkon, megpaskoltam Sáfrány hátát, és kimentem hozzá.

- Üdv, Hajpánt kisasszony – vigyorgott, mikor észrevette hajpántomat, amit ezek szerint nem takart el teljesen a fülvédő.

Mosolyogva ültem be mellé, és felvettem időközben csörögni kezdő mobilomat, azonban előtte nem mulasztottam el megkérdezni tőle, nem unja-e még a hajpántozást. Azt felelte, nem, és megtapogatta a hajpántot. Ráütöttem kezére, hogy hagyjon békén, amíg lebonyolítom a telefonálást. Elhúzódott, de azért továbbra is vigyorogva figyelt. Kapcsolatunk úgy volt harmonikus, hogy más zaklatottnak látta volna, és azt hiszem, jobb is volt így, ha máshogyan viselkedünk, azok nem mi lettünk volna. Lekaptam fülvédőmet, és beleszóltam a mobilba.

- Estee és Emery sok puszit küld – kezdtem, miközben bekötöttem a biztonsága övet. Kyler biztos kézzel fordította meg a Bentleyt, egyenletes tempóban siklottunk el házunk elől.

- Én is nekik – válaszolt Gerard. – Remélem, mutattok majd képeket.

- Még jó, hogy ki nem hagynánk belőle. Elmesélem az egészet.

- Szuper. Nekem is hírem van számodra: tudom Clem babájának a nevét.

Meglepetten felkiáltottam, és Kyler felé pillantva elmondtam neki, hogy Gerard kiderítette a baba nevét és – ezek szerint – a nemét. Lacafacáztunk, akarjuk-e tudni, végül győzött a kíváncsiság.

- Ha rossz, legalább nem ott előtte fogunk fintorogni – érvelt Kyler.

- Csak nem ad pocsék nevet a keresztgyerekünknek! – vontam fel szemöldökömet, majd újra a mobilba szóltam. – Fiú vagy lány lesz?

- Lány – felelte legjobb barátom.

Kylerrel örömködtünk egy sort, mert titokban lánynak vártuk barátnőm kisbabáját. Miután elsorolta, miket fog venni neki, visszatértünk a név kérdésére.

- Remélem, nem valami lehetetlen nevet találtak ki neki – szólalt meg Kyler. – Nehéz a különleges nevekkel az élet.

Egyetértően bólogattam, majd Gerardnak ezt mondtam:

- Hát jó, szabad a gazda! Mi lesz a neve?

- Teagen – mondta Gerard.

- Teagen – ismételtem meg önkéntelenül.

- Teagen? – szisszent fel Kyler. Rövid hallgatás után rendezte vonásait. - Most már tényleg kimondhatjuk, hogy nincs szerencsénk a babanevekkel. Viszont nézd csak, havazik!

Mosolyogva figyeltem a havat, aztán rövid beszélgetés után elköszöntem Gerardtól. Egy ideig figyeltem, hogyan vezet Kyler, aztán megnéztem, milyen süteményeket rakott be anya Clemnek. Volt köztük dinnyés. A mobilom újabb bejövő hívást jelzett. Felvettem, de mielőtt köszönhettem volna Emerynek, ő szólalt meg.

- Jody, ugye most nem zavarlak? Nem nyílt alkalmunk beszélgetni, ugye át tudsz még jönni este? Kyler mesélt valami avatásról, azután ráérsz? Nagyon szeretnél veled beszélni tudod… a… szóval tudod...

Tudtam, mire gondol, és miközben azt is tudtam, hogy ezzel valószínűleg hajnalig tartó dumálásra vállalkozok, hogy ezzel fuccs lesz a tanulásnak, hogy a vizsgára nem épp üdén és frissen fogok érkezni, igent mondtam neki, mert szerettem. Kyler közben a havat nézte, én meg eseménydús éjszaka kilátása ide vagy oda, őt. Mondani akartam valamit, végül mégse mondtam, de rám vetett pillantásából és szavaiból ítélve nagyon is tudta, mi jár a fejemben.

- Én is téged – mosolygott rám.